AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az első váltás az éjszakában nem hanggal jött.

Hanem hiánnyal.

A déli falnál felakasztott láncos, vizes, rongyos zajrendszer addig tompán, nyálkásan, fémesen nyögdécselt a sötétben, mint valami beteg torok, amelyik nem tud eldönteni egyetlen tiszta hangot sem. Aztán egyszer csak elmaradt belőle valami. Nem az egész zaj. Csak egy ütem. Egy apró késés. Egy rövid rés a nyálkás zörejben.

Kaelen szeme azonnal felnyílt.

Nem aludt mélyen. Senki nem aludt mélyen. A nyugati törttér egyik félredöntött kőládájának tövében ült háttal a hideg falnak, a feje csak annyira billent le korábban, amennyit a test még nem nevez árulásnak. Selin két lépéssel odébb ugyanilyen félig-éber csendben pihent. A nő már a hiány első pillanatában ránézett.

– Te is hallottad.

– Igen.

A második rés már hosszabb volt.

A lánc hozzáütődött az edény pereméhez, a víz ráfutott a rongyra, de a hang végén az a tompa, elkenődő csúszás, ami addig szándékosan elrontotta az egészet, most nem jött meg teljesen. Mintha odabent valami megtanulta volna, melyik része számít, és most azt próbálná kivenni a képletből.

Selin már állt is.

– Szólj Soryának.

– Már jön – mondta Kaelen.

A nő odakapta a fejét. Nem a torony felé, nem a déli fal felé. Az udvar közepe felé. Sorya ugyanis pontosan abban a pillanatban lépett ki a félhomályból, egyik kezében rövid lándzsanyél, a másikban félig feltekert nedves vászon. Ő is hallotta. Persze hogy hallotta.

Rhovan a torony felőli figyelőhely mellől káromkodva egyenesedett fel.

– Kezdődik a nyavalyás zenei átdolgozás.

Iren is ott volt már. A sötétben az arca soványabbnak tűnt, a szeme keményebbnek.

– Nem a zajt veszi ki – mondta. – A késleltetést.

Kaelen gyomra erre rögtön összerándult.

Mert igaza volt. A fal mögötti hangteret nem úgy tudták elrontani, hogy egyszerűen odaraktak valamit. Hanem azzal, hogy a zaj rossz ritmusban, rossz anyagokkal, rossz visszaérkezéssel érkezett. Ha a rendszer most már azt tanulja, hogyan lehet a késleltetést csökkenteni, akkor nem a hangszínt akarja helyreállítani. A visszhang útját.

– Közelebb húzott valamit ott bent – mondta Kaelen.

Sorya rögtön.

– Emberül.

– A fal mögötti üregben van egy pont, ahol a zaj még mindig túl tisztán fordul vissza. Nem szüntette meg az egész torzítást. Csak rövidítette az utat.

Rhovan felmordult.

– Tehát most már a szart is optimalizálja.

– Igen – mondta Selin. – És ettől még mindig szar marad, csak veszélyesebb.

A harmadik hiány után már nem kellett több bizonyíték. A déli fal mögül, a torony felső vásznai felől és a központi bejárat sötétjéből egyszerre jött egy rövid, alig érzékelhető belső feszülés. Nem hangosabban. Pontosabban.

Lior a nyugati törttér belső sarkából halkan megszólalt:

– Már nem külön próbálkozik. Ma éjjel összerakja.

Sorya azonnal döntött.

– Felébreszteni minden figyelőpárt. Csendesen. A gyerekek maradnak. Senki nem megy a déli fal mögé. Kaelen, Iren, velem. Selin, te viszed a belső rendet. Rhovan a torony előterét tartja.

A férfi szája széle megmozdult.

– Ó, végre. Már féltem, hogy ma éjjel nem leszek eléggé rossz kedvű.

– Ezen a világon ez a legbiztosabb képességed – mondta Selin.

De a szája most nem mozdult hozzá. Túl feszes volt minden.

Az udvar lassan, alvásból rántott, recsegő emberi mozdulatokkal kelt életre. Nem kapkodással. Rosszabbul. Azonnali fegyelemmel. A gyerekeket nem rángatták fel, csak a két figyelő mozdult közelebb hozzájuk. A sebesültek mellett ülők feljebb egyenesedtek. A torony elé már vitték is a két újabb félig üres vízedényt és három laza kőéket, hogy a félkör sose tisztulhasson ki teljesen.

Kaelen közben már a déli fal felé tartott Soryával és Irénnel.

Nem egyenesen. Tört ívben.

Mert most már minden útvonal számított.

A láncos rendszer tényleg másképp szólt. Nem a teljes zörej lett tisztább. Hanem bizonyos pontokon nem nyelte el olyan szépen a saját mocskát. A hang végén maradt egy rövidebb, feszesebb visszaütés. Mint amikor valaki az undorító köhögéséből egyszer csak kihall egy szabályos szótagot.

Iren megállt két lépéssel a falsáv előtt.

– Itt.

– Mit érzel? – kérdezte Sorya.

– Nem oldalt húzza most. Bejjebb. Mint ha a fal mögötti üres rés egyik kamrája megváltozott volna.

Kaelen oldalról figyelte a kövek találkozását. A déli fal tövében, ott, ahol korábban csak a rongyok nedvessége sötétítette el a talajt, most egy keskenyebb száraz sáv jelent meg. Apró. Jelentéktelen. De rossz.

– A vizet is eltanulta – mondta halkan.

Sorya ránézett.

– Emberül.

– Valahol belül már nem ugyanúgy fut végig a nedvesség a kő mögött. Egy részt lezárt. Vagy összenyomott. A víz máshol megy vissza.

Iren bólintott.

– Igen. Ezért rövidebb a hang útja.

Rhovan ekkor a torony előteréből odakiáltott, nem hangosan, de élesen:

– Fent megint mozognak a vásznak!

Selin hangja rögtön utána érkezett:

– Nem szélre. Belülről!

Kaelen nem nézett fel azonnal. Jó. A teste legalább már okosabb volt annál, mint napközben. Előbb a déli fal mögötti ritmust mérte. A lánc nyögése. A víz csorgása. A rövidebb visszaütés. Aztán oldalt, törve felpillantott a torony felső pereme felé.

A három ronda, szakadt takarás valóban mozgott.

De nem együtt.

A középső vászon pereme lefelé húzódott, miközben a két szélső csak éppen annyit remegett, hogy az ember először azokat higgye mozdulni. Ez új volt. Nem erő. Válogatás.

– A középsőt akarja használni – mondta.

Iren a fal mellől azonnal hozzátette:

– Mert itt rövidült a hang. Ott meg tisztul a lefelé vezetés.

Sorya szeme összeszűkült.

– Köztes hordozó.

Igen.

Ez volt az.

Nem elméletként. Nem sejtésként. Hanem mozgásban.

A déli fal mögötti hangtér és a torony felső látótere egyszerre változott úgy, hogy mindkettő egy fokkal használhatóbb legyen. Vagyis valami tényleg összekötötte őket. Nem gondolatilag. Nem szimbolikusan. Működésben.

Kaelen gyomrában most már nem csak a hideg futott végig, hanem valami más is.

Valami nyers, feszes bizonyosság.

– Nem a torony tetején van a kapcsolat – mondta. – És nem is a déli falban.

Sorya azonnal:

– Hol?

A férfi a kettő közti teret nézte. Az udvar kövezetét. A félkör előtti szétszórt tárgyakat. A központi bejáratot. A torony lábát. A déli falhoz futó repedéseket. És egyszerre beugrott neki az a hosszan végigfutó, délutáni belső reccsenés, amely fent, kint, bent, lent egyben mozdult.

– Lent – mondta ki.

Rhovan a torony felől odavetette:

– Ha erre most az jön, hogy megint le kell menni valahová a föld alá, esküszöm, személyesen sértődöm meg.

– Nem most – mondta Selin. – Előbb biztosra kell menni.

Kaelen már mozdult is pár lépést a torony és a déli fal közti tér közepe felé. Nem azért, hogy középre álljon. Hanem mert onnan futott a legrosszabb emlékezet a kövek alatt. Mintha a napközbeni recsegések nyoma még mindig ott maradt volna a csontjaiban.

Iren közben lehajolt, és két ujjal végigkövette a fal tövénél húzódó egyik hajszálrepedést. Nem nyúlt bele. Csak mellette tartotta a kezét.

– Hidegebb lett.

– Hol? – kérdezte Sorya.

– Nem itt a falnál. Innen kifelé. Mintha valami kihúzná alóla.

Kaelen erre a torony félköre felé fordult. Ott, ahol délután a sötét rávezetéseket és a hamis útvonalakat rakták ki, most az egyik repedt kőlap szélén vékony pára ült meg. Éjszaka volt, de a többi kövön nem.

– Ott – mondta.

Sorya már indult is.

– Megállsz – csattant rá Selin a másik irányból.

A nő addigra odaért hozzájuk. Gyorsabban, mint kellett volna, és ettől Kaelen azonnal tudta, hogy valami még történt a túloldalon.

– Mi van? – kérdezte.

Selin nem a párafoltot nézte. Hanem őt.

– Teren eltűnt.

A mondat beleütött az udvarba.

Nem úgy, mint egy kiáltás. Sokkal rosszabbul. Mint egy penge, amit csontig nyomnak, csak közben nem emelik fel a hangjukat.

– Mi az, hogy eltűnt? – kérdezte Sorya.

– Úgy, hogy három légvétellel ezelőtt még a nyugati törttér belső oldalán volt, két emberrel. Az egyik figyelő csak egy pillanatra fordult a kisebb gyerekhez, mert az felült álmában. Mire visszanézett, Teren nem volt ott.

Rhovan káromkodása most már tényleg széles volt és mocskos.

– Kiváló. Már a sebesültjeink is elpárolognak.

Kaelen gyomra hirtelen összeszorult.

– Vér?

– Nincs – mondta Selin. – Nyom?

– Kevés. Túl kevés.

Ez rosszabb volt, mint a vér.

Mert a vér legalább esemény. A túl kevés nyom inkább szándék.

Sorya már fordult volna vissza, de Iren halkan, élesen szólt:

– Ne kapcsold össze rosszul.

A nő megtorpant.

– Emberül.

– Most két dolog történt egyszerre. Lent valami rövidítette a kapcsolatot a fal és a torony közt. És közben eltűnt egy ember a nyugati törttérből. Ha automatikusan ugyanahhoz futunk, pont azt csináljuk, amit ez akar.

Kaelen bólintott.

– Igen. Előbb mintát. Utána mozdulat.

Rhovan mordult egyet.

– Egyszer majd könyvet írunk ebből, és mindenki unott arccal meghal benne a sok mintafelismeréstől.

Senki nem nevetett.

Teren eltűnése túl éles volt ehhez.

Selin gyorsan, szárazon sorolta:

– A helyén a pokróc félig lent volt. A bögre oldalt borult. A fal mellett egy rövid nedves csík. Nem vér. Víz. Mintha a tenyerével támaszkodott volna, vagy valami vizeshez ért volna. A két figyelő szerint nem hallottak kiáltást.

– Nira hangja? – kérdezte Kaelen.

– Nem. Semmi hang.

Iren erre rögtön:

– Akkor nem hangra ment.

Kaelen agya vadul dolgozott. Sebesült, alig felépült, kimerült test. Nem fut. Nem verekedik csendben két ember mellett és tűnik el nyom nélkül. Vagy segítették. Vagy hívták. De ha hívták, nem hanggal.

Aztán meglátta a kapcsolatot.

– A víz – mondta.

Sorya felkapta rá a fejét.

– Micsoda?

– A nyugati törttérnél is volt csöpögő edény, hogy ne maradjanak tiszta pontok. Ha a rendszer délután megtanulta, hogyan lehet a jelentéktelen, hétköznapi rendetlenséget elolvasni, akkor most nem a hangját vitte el. A megszokott hátterét.

Selin egy árnyalatnyit közelebb lépett.

– Tehát?

– Tehát lehet, hogy nem hallott vagy látott valamit. Hanem épp azt vette észre, hogy valami eltűnt, ami addig ott volt. Egy csöpögés. Egy árnyék. Egy nedves folt. Egy hiány, ami odahúzta.

Iren halkan mondta ki:

– Ugyanaz, mint velünk az elején. Hiánnyal nyitott.

A levegő ettől még hidegebb lett.

Mert ha ez igaz, akkor a rendszer már nem csak reakciókat csal ki hanggal, képpel, nézéssel, célponttal. Hanem a megszokás eltérésével. Azzal a rövid rossz érzéssel, amikor valami a helyén nincs, és az ember automatikusan korrigálná.

Rhovan elhúzta a száját.

– Csodálatos. Már a rendetlenség hiánya is ölni akar.

– Igen – mondta Selin. – És most Terennél valószínűleg pont ez történt.

Sorya egy szívdobbanásnyi ideig hallgatott. Aztán azonnal osztott.

– Rhovan, a nyugati törttér lezárása. Senki nem lép ki vagy be ellenőrizetlenül. Selin velem. Kaelen, Iren, nézzétek meg a párafoltot és a déli fal rövidülését. Ha ugyanoda vezet, azonnal szólsz. Ha nem, akkor is. A gyerekek maradnak.

– Én is jövök – mondta Nira a sötétből.

Mindenki odafordult.

A lány a nyugati törttér belső szélén állt. Nem sírt. Nem remegett úgy, mint délután. Az arca most keményebb volt, a szeme túl nyitott.

– Nem – mondta Sorya.

– Teren ma este nekem adott vissza valamit – mondta Nira. – Egy rongyba tekert fémdarabot. Azt mondta, ha bármi elromlik, ezt vigyem Kaelennek, mert ő érti majd.

Kaelen gyomra megint összerándult.

– Hol van?

Nira előhúzta a ruhája alól. Egy keskeny, sötétre koszolódott, vékony fémcsík volt, egyik végén három furcsa rovattal, a másik oldalán pedig valami megolvadt, megfeketedett peremmel. Nem kés. Nem szerszám a megszokott értelemben. Inkább valaminek a töredéke.

Kaelen már a kezében tartotta, mire felfogta, hogy a lány odanyújtotta.

A fém hideg volt.

Túl hideg.

Nem éjszakai hideg. Más.

És abban a pillanatban, ahogy az ujja hozzáért, a torony belsejéből tompa, rövid csattanás jött.

Iren odanézett a tárgyra.

– Ez reagált.

– Igen – mondta Kaelen.

A rovátkákat nézte. Három szabálytalan bevágás. Nem dísz. Nem véletlen sérülés. Illesztésnyom.

Teren valamit elhozott valahonnan korábban. Elhallgatta. Megtartotta. És most, mielőtt eltűnt, Nirára bízta.

– Hol szerezte? – kérdezte Kaelen.

Nira megrázta a fejét.

– Nem mondta el. Csak azt, hogy nem akarta előbb odaadni, mert amíg nála volt, érezte, mikor moccan odabent valami.

A mondat után csend lett.

Az a ronda, felpattintott, gyűlöletes csend, amikor mindenki ugyanarra jut egyszerre.

– Hordozó – mondta Iren.

Kaelen bólintott.

– Igen.

Rhovan nagyon lassan fújta ki a levegőt.

– Teren elrakott magának egy darabot abból a rendszerből, ami most minket rág. Tényleg csodálatos társaság vagyunk.

Sorya már mozdult is Nira felé.

– Többet mondott?

– Azt – mondta a lány –, hogy ha egyszerre kezd mocorogni fent, lent meg a falnál, akkor a darab közelebb akar menni a helyéhez.

Kaelen erre rögtön a párafoltra nézett a félkörnél, aztán a déli fal szárazodó sávjára.

– Akkor Teren nem csak eltűnt – mondta. – Lehet, hogy elindult valahová.

Selin tekintete megkeményedett.

– Egyedül? Félig szétesve?

– Ha ez a darab tényleg vezette korábban, akkor lehet, hogy már előbb is hallott belőle valamit. Nem hangot. Irányt.

Iren lassan bólintott.

– És ha a darabot ma odaadta, a rendszer érezhette, hogy elvesztette.

Rhovan felmordult.

– Tehát az is lehet, hogy amit most csinál, részben azért van, mert vissza akarja kapni a saját fogát.

Ez mocskos hasonlat volt.

És valószínűleg igaz.

Kaelen a kezében szorongatott fémcsíkra nézett. A három rovátka most is hidegebbnek tűnt a többi részénél. Nem világított. Nem zengett. Mégis úgy ült a tenyerében, mintha finoman húzna valamerre.

Nem erővel.

Inkább emlékezettel.

– A központi bejárat alá – mondta halkan.

Sorya ránézett.

– Biztos?

– Nem. De húz.

Iren odalépett hozzá, és a levegőben, a tárgy fölött tartotta a kezét.

– Nem lefelé húz. Előre, aztán lefelé. Mintha lenne egy köztes üreg.

A torony odabent megint csattant egyet.

Röviden.

Válaszként.

Sorya ekkor meghozta azt a döntést, amit egész nap kerülgettek.

– Most megyünk le.

Selin azonnal ellenezte.

– Most? Éjjel?

– Most – mondta a nő. – Mert ha Teren tényleg oda tartott vagy már ott van, reggelig nem marad belőle semmi használható.

A gyógyító asszony odalépett.

– Sebesült volt.

– Épp ezért – mondta Sorya. – Nem fog túlélni egyedül odalent órákig.

Kaelen nem szólt rögtön.

Mert Selinnek is igaza volt. Az éjszaka rosszabb terep. A rendszer ma már sokat tanult róluk. Minden idegszáluk fáradt. És mégis.

És mégis ott volt a kezében a tárgy. Ott volt a párafolt a félkörnél. Ott volt a déli fal rövidülő hangtere. Ott volt Teren eltűnése. A rendszer emlékezett. Ők is.

Ha most nem vágnak bele, reggelre az egész csak még jobban összeér.

– Három ember megy – mondta végül. – Nem több. A többi fent tartja a töréseket. Ha ez csapda, nem kapja meg az egész udvart.

Sorya bólintott.

– Én.

– Én – mondta Iren.

– Én – mondta Kaelen.

Selin már nyitotta volna a száját, de a férfi megelőzte.

– Nem. Te fent maradsz.

A nő arcán átvillant valami sötét harag.

– Ezt te nem döntöd el egyedül.

– Nem. A helyzet dönti el. Te vagy az egyetlen, aki fent egyszerre tud rendet tartani és belém verni a maradék józan eszet, amikor visszajövök.

Ez durvább volt, mint egy kedves mondat. Ezért működött.

Selin egy pillanatig csak nézte. Aztán lassan bólintott.

– Ha nem jössz vissza, személyesen foglak utolérni a pokolban.

Rhovan elvigyorodott.

– Na, ez már közelít a romantikához.

– Maradj életben, és egyszer pofán verlek ezért – mondta Selin.

– Ez is.

Sorya már intézkedett. Rövid kötél. Két vizes rongy. Egy kis kézi lámpás helyett olajos mécsestest, de csak fél lánggal, hogy ne adjon teljes képet. Rhovan egy rövid vasrudat nyomott Kaelen kezébe.

– Nem azért, hogy hősködj. Azért, hogy ha valami túl szépen néz ki, verd meg.

– Bölcs tanács – mondta Kaelen.

– Az egyetlen fajta, amit érdemes tőlem kapni.

A központi bejárat elé érve a levegő már más volt.

Nem hidegebb. Sűrűbb.

A félkör elé délután szétszórt hamis útvonalak és ronda törések most is tartották a maguk mocskos hasznát. A párafolt a bal oldali repedt kőlap szélén egy hajszállal vastagabb lett. A kezében tartott fémcsík pedig egyre nehezebbnek tűnt, pedig tudta, hogy ez hazugság. A súly nem változott. A teste igazodott hozzá.

Iren lehalkította a hangját.

– A bejárat alatt nem lefelé nyílik közvetlenül.

– Hanem? – kérdezte Sorya.

– Először vissza a fal alá. Aztán le.

Kaelen bólintott.

– Köztes üreg.

A központi bejárat belső pereme mögött, ahol korábban csak a sötét, törött lépcső és a megakadt tér látszott, most a jobb oldali alsó falsávnál egy vékony rés árnyéka húzódott. Nem nyitott átjáró. Inkább olyan, mint amikor két nagyobb kő közül az egyik már nem tart teljesen, és mögötte lélegzik valami.

– Ott – mondta.

Sorya előrement. Nem hősiesen. Az ilyen emberek már régen leszoktak a látványos bátorságról. Egyszerűen csak úgy mozgott, mint aki eldöntötte, hogy ma este is ő lesz az első kés az ismeretlen húsban.

A réshez érve a fal tövében letérdelt, de nem közel. A rövid lándzsanyél végét óvatosan benyomta a kőszél mögé.

Nem ütközött azonnal.

Hanem siklott.

– Üreg – mondta.

Iren mellé térdelt. A vizes rongyot a rés elé tartotta, hogy a kőből visszaverődő levegőmozgást jobban lássa.

A rongy széle nagyon enyhén befelé mozdult.

– Húz.

Kaelen odalépett, és a fémcsíkot a rés mellé tartotta.

A tárgy ekkor először tényleg reagált.

Nem fénnyel.

Hanem finom rezgéssel.

Olyan apróval, hogy majdnem azt hihette volna, csak az ujjai fáradtsága. De nem. A rezgés három rövid lökésből állt. Ugyanolyan ritmustalan közökkel, mint a rovátkák.

– Megvan – mondta.

Sorya ránézett.

– Kinyitjuk.

Ez már nem kérdés volt.

Kaelen nem ellenkezett. A rés mögötti köztes üreg valószínűleg tényleg a kapcsolatok egyik csatornája. Ha Teren odament, ide jöhetett. Ha a tárgy ide húz, nem véletlen.

Rhovan odakintről tompán bekiáltott:

– Ha bent elkezd valaki suttogni nektek valami gyengéd faszságot, kérlek, ne dőljetek be neki. Már így is túl sok a problémám.

– Fogd be – szólt vissza Sorya.

A falrés körüli első követ nem erővel bontották meg. A rúd végét és a lándzsanyél tompa végét váltva használták. Rövid, törő nyomásokkal. Nem akarták, hogy egy szép repedésfutás alakuljon ki. Nem akartak tiszta nyílást adni semminek. Csak annyit, hogy beférjen egy váll és egy kar.

Az első kődarab kibillent.

Mögötte fekete, nedves üreg nyílt.

Nem járat. Inkább oldalba mart húzás a torony gyomrába.

És azonnal megjött a szag.

Régi víz. Por. Hideg kő. És valami más.

Valami szerves, de nem élő.

Kaelen gyomra megfeszült.

Iren azonnal mondta:

– Nem sokáig maradunk bent, ha a tárgy jobban húzni kezd.

– Menjünk – mondta Sorya.

Ő csúszott be elsőnek. Utána Kaelen. Iren harmadiknak, a fél lángú mécsessel.

Az üreg valóban nem lefelé indult. Előbb a fal alatt futott be oldalra, nagyjából a torony bejárata és a déli szárny közti vonal alatt. A mennyezet alacsony volt. A kövek itt nem emberi járatnak készültek. Nem is biztos, hogy valaha készültek bárminek. Inkább olyan érzésük volt, mintha egy régi tartószerkezet és egy később kialakult repedésháló közt csúsznának.

A mécses fél fénye nyálkásan tapadt a falakra.

A fémcsík Kaelen kezében előre húzott.

Nem erővel.

Kérés nélkül.

Pár méter után az üreg kiszélesedett annyira, hogy térdelve már könnyebb legyen benne haladni. A fal jobb oldalán sötét csík futott végig, mintha valami időről időre nedvesebben verné vissza a levegőt. Bal oldalon viszont három vékony, egymással párhuzamos rovátka húzódott a kőben.

Kaelen megállt.

– Itt.

Iren a mécsest közelebb tartotta. A három rovátka nem friss sérülés volt. Régebbi. De ugyanazt a szabálytalan ritmust követte, mint a kezében tartott fémdarab.

Sorya lehalkította a hangját.

– Teren már járt itt.

Kaelen bólintott.

– Vagy valaki előtte, aki ugyanebből vitt el darabot.

És akkor meglátták a vért.

Nem sokat.

Pont eleget.

A jobb oldali alsó kőél sarkán egy ujjbegynyi sötét folt ült. Már majdnem fekete volt, de az illata friss vasat hordott.

– Teren – mondta Iren.

Sorya arca megkeményedett.

– Él?

Senki nem tudta.

Mentek tovább.

Az üreg pár méter után váratlanul lefelé tört. Nem lépcsővel. Tört kövekkel, amelyeken az ember teste maga választotta meg, melyik porcikáját alázza meg előbb. A mécses fénye lent valami nedvesebb, szélesebb térbe futott ki.

És onnan hang jött.

Nem emberi hang.

Nem toronyreccsenés.

Hanem valami mély, szálas súrlódás, mintha több kőfelület egyszerre csúszna egymáson nagyon lassan, de egyetlen közös akaratban.

Kaelen kezében a fémdarab most már egyértelműen rezgett.

Három rövid lökés.

Szünet.

Kettő.

Iren suttogva mondta:

– Visszaüzen.

Sorya lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán tovább ment lefelé.

A lenti tér nem volt nagy.

Ez tette még rosszabbá.

Körülbelül egy régi kamra lehetett valaha, de a falai nem maradtak tisztán egyenesek. A jobb oldali ív alatt a kő mintha befelé rothadt volna, repedésekből, szűk vájatokból és fekete, nyálkás csatornákból álló hálózatot képezve. A mennyezeten hajszálvékony repedések futottak három irányba. Egyik a torony közepe felé. Egyik a déli fal alá. Egyik pedig vissza az udvar bejárati félköre alá.

A köztes hordozó.

Megtalálták.

És a kamra közepén Teren feküdt.

Az egyik oldalára dőlve. Félig a kőnek támaszkodva. A szeme nyitva volt.

Élt.

De nem nézett rájuk rendesen.

A jobb karja a fal repedéshálójába nyúlt, mintha utolsó erővel odatartotta volna valaminek. A csuklójáról vékony vércsík futott végig a kövön.

– Teren! – sziszegte Sorya.

A férfi szeme egy árnyalatnyit rájuk fókuszált.

– Ne… húzzátok ki… hirtelen…

A hangja száraz volt. Törött. De a sajátja.

Kaelen már mellette térdelt.

– Mit csináltál?

Teren nagyon lassan nyelt.

– Visszajött… érte…

A szabad kezével a Kaelen markában lévő fémdarab felé bökött.

– Amíg nálam volt… csak figyelt… mikor Nirához került… elkezdett keresni…

Iren a repedéshálózatot nézte. A Teren karja körül a fekete vájatok enyhén pulzáltak. Nem hússzerűen. Sokkal rosszabbul. Mint amikor a víz valami nagyon szűk kőjáratban vissza-visszaáll egy ritmusra.

– Nem beleszorult – mondta. – Rátapadt.

Teren lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Mikor eltűnt a csöpögés… tudtam… hogy jön… nem akartam, hogy a gyerekeknél próbálja… idehoztam magam…

Ez egyszerre volt hősies és rettenetesen ostoba.

Vagyis teljesen emberi.

Sorya arca megfeszült.

– Kihúzzuk.

– Nem – mondta Teren azonnal, és most először valódi erő volt a hangjában. – Előbb… vágjátok el.

Kaelen felnézett a repedéshálóra. A három irányba futó vékony csatornák tényleg itt találkoztak. Nem csőként. Ritmusként. Nedvességként. Hidegként. Visszaverődésként. Ez a kamra valami csomópont volt. Nem a teljes rendszer szíve. De az egyik átadóhelye.

A fémdarab valószínűleg innen tört ki valamikor. És hiányzott neki.

– Mivel vágjuk el? – kérdezte Sorya.

Kaelen lenézett a fémdarabra. A rovátkák. Az illesztésnyom. A hideg.

– Ezzel.

Iren rögtön megértette.

– A hiányával nyitottuk. A helyével zárhatjuk.

Teren lassan bólintott.

– Én is… erre jutottam…

Rhovan ekkor odafentről, nagyon tompán, de hallhatóan ordított valamit.

Nem a szavak jutottak le. Csak az ereje.

Valami történt odakint.

Sorya szeme elsötétült.

– Gyorsan.

A repedéshálózat közepe a kamra jobb oldali falában futott össze egy tenyérnyi, szabálytalan mélyedésbe. Nem lyuk volt. Inkább üresen maradt foghely. A rovátkák a mélyedés két szélén ugyanabban az elcsúszott ritmusban ültek, mint a fémdarabon.

Kaelen odatartotta.

A tárgy azonnal rántott egyet a kezében.

– Ne engedd tisztán bele – szólt Iren. – Törd meg.

Jó.

Ez fontos volt.

Ha csak szépen visszaillesztik, lehet, hogy helyreállítanak valamit, nem lezárnak.

Kaelen ezért a vizes rongyot a fém egyik széle köré csavarta, és ferdén, nem teljesen egyenes szögben nyomta a mélyedéshez. A fémdarab ekkor olyan hangot adott, amitől mindhármuk hátán végigfutott a hideg.

Nem csengést.

Nem reccsenést.

Hanem valami rövid, száraz, belső emberi sóhajhoz túl hasonló hangot.

A kamra egész fala megrándult.

Teren felnyögött.

A három futó repedés egyszerre sötétedett meg, majd a déli fal felé tartó ág hirtelen elhalványult. A torony közepe felé futó ág ehelyett mélyebben feketedett. Az udvar félköre alá tartó ág pedig szabálytalan, foltos mintára tört.

– Nem elég! – mondta Sorya.

– Mert még nyitva van a kézhelye – vágta rá Iren.

Igaza volt.

Teren karja, amely a falhoz tapadt, továbbra is élő átkötésként működött.

Kaelen odarántotta a tekintetét a férfira.

– Teren. Meg kell engedned, hogy eltörjük körülötted.

A férfi felnevetett volna, ha lett volna hozzá ereje.

– Végre… valami egyenes mondat…

Sorya már emelte is a rövid vasrudat.

– Háromra.

– Nem számolunk – sziszegte Iren. – Csak csináljuk.

És igaza volt, mert a számolás ritmus.

Sorya lendült.

A rúd nem Teren karjára csapott. Hanem a csuklója melletti repedésháló egyik sötét ágára. A kő ott nem tört szépen. Sokkal jobb. Morzsálódott. Szétrepedt. Az első ütésre a fekete vájatból sűrű, hideg nedvesség fröccsent ki, mintha a rendszer maga köpné vissza az ütést.

Teren felordított.

Odafentről, a járat teteje felől most már egyértelműen kiáltások hallatszottak.

Rhovan üvöltött.

Selin hangja metszett rá valamire.

Az udvaron elszabadult valami.

– Még egy! – mondta Kaelen.

A második ütésnél a fémdarab a mélyedésben hirtelen mélyebbre csúszott, de ferdén, ronggyal megtörve. Nem állt helyére. Beékelődött. És ez volt a jó.

A déli ág szinte azonnal elsápadt.

A torony felé futó ág vadul lüktetni kezdett.

Az udvar félköre alá vezető harmadik pedig recsegő, kiszáradó hangot adott.

Teren karja ettől meglazult a falból.

– Most! – csattant Sorya.

Kaelen és Iren egyszerre rántották el.

Nem szépen.

Nem óvatosan.

A férfi karja kiszakadt a nyálkás vájatból, és vele együtt két fekete, gyökérszerű szál is utánuk jött a falból, majd azonnal vergődve csapódtak a kőre. Nem élő állatként. Inkább úgy, mint valami rossz mozdulat utolsó maradéka.

Teren teste rájuk zuhant.

A kamra pedig egyszerre felüvöltött.

Most már hanggal.

Fent a torony felől mély reccsenés szakadt végig a köveken. A déli fal irányából tompa robbanásféle puffanás jött. Az udvar félköre alatt pedig sorban pattantak fel a kőlapok szélei.

– Kifelé! – üvöltötte Sorya.

Nem kellett kétszer mondani.

Kaelen és Iren Teren két oldalát kapta. A férfi félig magánál volt, de a lábát alig húzta. A járat felfelé most már nem csak szűk volt, hanem mozgott is. A mögöttük lévő kamrából újabb száraz csattanás jött, aztán valami hosszú, kaparó súrlódás. Mintha a hálózat egész teste egyszerre próbálna új irányt találni magának.

A fémdarab bent maradt.

Jó.

Rossznak is jó lett volna, ha magukkal viszik.

Odafent Rhovan hangja most már tisztán hallatszott:

– Gyertek már, mert itt szétesik az egész rohadt előtér!

Kaelen felnyomta Terent a felső rés felé. Iren előre csúszott, és a mécsest a nyílás széléhez vágta. Nem azért, hogy világítson. Hanem hogy a mögöttük tátogó sötét egy pillanatra se kapjon tiszta, nyitott képet. A láng szétfröccsent, az olaj a kövön nyálkás csíkot hagyott, a füst pedig pont annyira torzította a járat végét, amennyire kellett.

Amikor végre kilökték Terent a nyíláson az előtér kövére, az udvar már nem ugyanaz volt, mint percekkel korábban.

A torony előtti félkör egyik oldala tényleg felpattant. Két kőlap ferdén állt, mintha alulról akarnák kifordítani őket. A déli fal felől por ült a levegőben. A felső vásznak egyik széle leszakadt, és most rongyként csapkodott a kőnek.

Rhovan vérzett a homlokán.

Selin bal kezében kés villant, a jobbjában rövid bot, és úgy állt a központi tér közepe felé fordulva, mint aki most vágna ketté bármit, ami elég ostoba hozzá, hogy megmutassa magát.

– Mi történt? – kérdezte Sorya.

– Az történt – mordult Rhovan –, hogy amikor ti odalent randiztatok a kőbelekben, ez itt fent megpróbált egyszerre három helyen kinőni magából.

Selin rögtön pontosított.

– A déli fal mögötti sáv beszakadt egy ponton. Nem teljesen. A torony félköre felpattant. És a felső vászon mögül valami majdnem kijött a nyílásig, aztán visszarántódott.

Iren Teren mellé térdelt.

– Él.

– Kényelmetlenül, de igen – hörögte a férfi.

Ez már jó jel volt.

Kaelen közben az udvar közepét figyelte. Valami valóban megváltozott. A hangok nem tűntek el. A veszély sem. De az a kísérteties összehangoltság, amely egész este egy rendszerként mozgatta a torony tetejét, a déli falat és a félkör köveit, most megtört.

Mintha a három inger ugyan még létezne, de már nem egyetlen idegrendszerként.

– Megvágtuk – mondta.

Sorya ránézett.

– Elégre?

– Nem tudom. De most nem egyben lélegzik.

Lior a nyugati törttérből halkan hozzátette:

– Haragszik.

Rhovan felhorkant.

– Legalább ebben következetes.

A következő pillanatban azonban minden másnál rosszabb dolog történt.

Nem a toronyból jött.

Nem a déli falból.

Hanem az emberek közül.

Az egyik őr, aki eddig a gyerekek közelében állt, hirtelen elejtette a kezében tartott rövid lándzsát. A vas tompán koppant a kövön. A férfi nem hajolt le érte. Csak állt, és a tekintete valahová a torony és a déli fal közti semmibe tapadt.

Selin volt az első, aki észrevette.

– Hé.

Az őr nem reagált.

Kaelen gyomra jeges lett.

Mert ezt a nézést már látta máson.

Nem megszállottságként. Sokkal rosszabbul. Mint amikor valaki odabent túl sokáig állt döntési helyzetben, és most a saját idegrendszere egy hajszállal később tér vissza mindenből.

– Ne szólj rá még egyszer! – mondta Kaelen.

Selin már értette is.

– Mióta áll így?

A mellette levő másik őr rekedten felelt:

– Nem tudom… csak egy pillanata még normális volt…

Hazugság.

Nem szándékos.

Az ilyen mindig hazugság, mert senki nem veszi észre az első fél másodpercet.

Iren lassan felegyenesedett Teren mellől.

– Ne menjen hozzá senki egyenes vonalban.

Sorya már kerülő ívben indult. Rhovan a másik oldalról. Selin középen maradt. A gyerekeket a figyelők hátrébb húzták, de nem egyszerre.

Az őr ekkor végre megmozdult.

Lassan lehajolt a lándzsáért.

Mindenki azt hitte, felveszi.

Nem vette fel.

A vas hegyét a kövek közé nyomta, pont oda, ahol a félkör egyik délutáni hamis útvonala kezdődött. Aztán elkezdte húzni.

Nem erősen.

Pont elég pontosan.

A fém nyoma a porban és a nedvességen vékony, sötét vonalat hagyott maga után.

Újat.

Kaelenből kiszaladt a levegő.

– Ne hagyjátok befejezni!

Sorya vetődött.

Az őr azonban nem harcolt ellene. Ez volt benne a legrosszabb. Nem tombolt, nem ordított, nem védekezett. Csak ugyanazzal a fáradt, későn visszaérkező tekintettel tovább akarta húzni a vonalat, mintha ez lenne a legtermészetesebb mozdulat a világon.

Sorya oldalról csapta el a kezét. A lándzsa kicsúszott a férfi ujjai közül. Rhovan azonnal kirúgta messzire.

Az őr erre végre felnézett.

És azt mondta:

– Majd legközelebb.

A saját hangján.

De nem a maga hangsúlyával.

Selin arca megfagyott.

Iren már ott is volt mellette. Nem ért hozzá rögtön. Előbb a szeme mozgását, a légzés ritmusát, a nyakizmai feszességét figyelte.

– Hall engem?

A férfi pislogott egyet. Lassan. Túl lassan.

– Igen.

– Tudja, hol van?

– Igen.

– Mit csinált az előbb?

A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

Aztán kibökte:

– Azt hittem, csak befejezem.

Senki nem szólt.

Mert mind értették.

Nem teljes átvétel volt.

Nem báb.

Sokkal csúnyább.

Egy félbemaradt döntés. Egy üresen maradt belső mozdulat, amit valami kihasznált.

Kaelen a toronyra nézett, csak röviden.

A köztes csatornát megvágták. De nem elég mélyen. A rendszer már nem tudott úgy együtt dolgozni, mint eddig. Ezért most az emberek maradék réseire ment rá.

Közelebbre.

Személyesebbre.

– Mindenki, aki ma este túl sokáig figyelt egy pontra, külön ül – mondta Iren. – Most.

Nem volt vita.

Mert már a legostobább is látta, hogy az őr kezében nem egyszerű rémület volt az imént.

Az udvar hirtelen kétfrontos háborúvá vált.

Kint a torony, a falak, a kövek, a sötét üregek.

Bent az emberek reakcióideje, hiányai, fáradtsága, félbemaradt mozdulatai.

Sorya felegyenesedett az őr mellől, és az arcán most már nem csak fáradtság volt, hanem valami nyers düh.

– Ma éjjel nem alszik senki egyedül. Senki nem marad felügyelet nélkül. És ha valakinél megakad a nézés, a kéz, a szó vagy a lépés, azonnal rátörjük.

Rhovan oldalra köpött.

– Végre egy rendelet, ami illik ehhez a rohadt világhoz.

Selin ekkor Kaelenhez lépett. Nem túl közel. Elég közel.

– Bent mi van?

– Egy köztes kamra. Megvágtuk. De nem halt el tőle. Csak dühösebb lett, és közelebb jött.

– Akkor a 29. fejezetre már nem lesz türelmes – mondta Selin.

Kaelen ránézett.

A nő szeme sötét volt, élő, fáradt, kemény.

És ott volt benne az a rövid, forró, rosszkor előtörő feszültség is, ami ilyen éjszakákon mindig veszélyesebb lett a kelleténél.

Mert amikor az ember tudja, hogy hajnalig bárki meghalhat, a testében néha ugyanazok az idegek gyulladnak be, mint a félelemtől, csak mást kérnek.

Selin észrevette rajta.

– Ne kezdj el most hülyeségeket érezni.

Kaelen szája sarka megmozdult.

– Késő.

– Remek. Akkor tartsd magadban, amíg nem dől ránk minden.

– Igyekszem.

– Ne igyekezz. Csináld.

Rhovan a közelből felmordult:

– Ha lehet, a világvége közepén ezt a feszültséget majd kevésbé hallhatóan.

– Te meg kevésbé lélegezz – mondta Selin.

Ez majdnem nevetséges volt.

Majdnem.

A torony azonban nem hagyta meg nekik ezt a fél pillanatot sem.

Odafent, a leszakadt felső vászon mögött a sötét hirtelen megmozdult.

Nem kifelé.

Befelé.

Mint amikor valami, ami eddig a nyílás szélét próbálta, most végre elfordul és máshová indul.

Lior halkan kimondta:

– Lemegy.

Az udvaron mindenki erre fagyott meg.

Mert ha az igaz, amit a gyerek lát, akkor a torony most már nem kinézni akar rájuk.

Hanem visszahúzódni valahová lejjebb.

A köztes kamrákhoz. A hordozókhoz. Az emberek közelébe.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Ez csak az első vágás volt.

Sorya ránézett.

– Igen.

– A második már nem itt lesz fent az udvaron.

Iren bólintott.

– Hanem lent, ahol a maradék összeköttetések átmennek.

Rhovan elhúzta a száját.

– Vagyis visszamegyünk a kőbelekbe, csak most még rosszabbul.

– Igen – mondta Kaelen.

A gyógyító asszony Teren fölé hajolt, és végre elszorította a férfi csuklóját. A sebesült felnyögött, de a szeme most már tisztább volt.

– Amit elvittél onnan, mennyit tudsz még mondani róla?

Teren nyelt.

– Nem egy darab volt… legalább három… talán négy… én csak ezt tudtam kipattintani… a többi mélyebben ül…

Kaelen és Sorya egyszerre néztek össze.

Három vagy négy.

Tehát a csatorna nem egyetlen ponttal működik. Több zárási helye lehet. Több kapcsolat. Több fog.

Ez már nem egyszerű helyreállítás lesz.

Ez ostrom.

Ráadásul lefelé.

Az éjszaka közben végképp ráült az udvarra. A torony sötétebb lett. A déli fal mögötti zajrendszer újra mocsok módon nyöszörgött. A felpattant kőlapok közt hideg huzat futott. Az őr, aki majdnem új vonalat húzott, most két ember közt ült, a saját kezeit nézve, mintha azok valaki máséi volnának.

És mindenki tudta ugyanazt.

Ma nem győztek.

De valami fontosabbat csináltak.

Először tényleg megsebezték azt, ami a város alatt, körül, bennük tanulta az emberi döntéseket.

Csakhogy az ilyesmi soha nem marad adós.

A torony mélyéből, jóval lentebbről, ahonnan már nem a felső kövek, hanem a belső test válaszol, lassan feljött egy hang.

Nem szó.

Nem név.

Nem kopogás.

Hanem valami hosszú, mély, visszatartott düh, amelyik most először nem próbált emberinek látszani.

Kaelen hallgatta.

A kezében még mindig ott maradt Teren vére.

A testében még ott lüktetett Selin közelsége.

A fejében pedig már összeállt a következő út.

Lentebb.

Mélyebbre.

Nem a torony peremére.

A gyökeréhez.

És ettől a felismeréstől nem lett bátorabb.

Csak biztosabb.

Ami ilyen helyzetben sokkal veszélyesebb.

Viszem tovább egyből, és most már tényleg nincs fék. Megsebezték a rendszert, az meg ettől nem megjavul, hanem visszaharap. Pont ahogy az ilyen rohadék dolgok szokták.

Ennyi ideig gondolkozott: 5s

A hosszú, mély, visszatartott dühhang után az udvaron senki nem mozdult rögtön.

Nem bénultságból.

Hanem mert mind ugyanazt értették meg ugyanabban a pillanatban.

Ez már nem próbálkozás volt.

Nem újabb kör.

Nem újabb játék a figyelemmel, a hanggal, a hiánnyal.

Hanem válasz.

És a válaszokkal mindig az a baj, hogy valaki már döntött mögöttük.

Sorya nézett végig rajtuk először. Nem sokáig. Nem úgy, mint aki embereket számol. Inkább úgy, mint aki a maradék működő idegszálakat keresi egy testben, amit még nem engedett összeomlani.

– Most mindenki hall ide – mondta. – Nincs szétszóródás. Nincs külön hősködés. Nincs egyedüli jó ötlet. Aki megérez valamit, nem indul. Szól.

Rhovan halkan, rekedten felhorkant.

– Ezt valami kőbe kéne vésni. Vagy az emberek homlokára.

– Kezdhetjük a tiéddel – mondta Selin.

– Meghat a törődésed.

De a hangja mögött most nem volt könnyedség. Csak fáradt él.

A sebesült őrt, aki az előbb majdnem új vonalat húzott a kövekre, két ember közé ültették. Nem kötözték meg. Nem csapták agyon. Nem tették félre, mint valami tárgyat. Ettől lett még súlyosabb az egész. Mert az udvar most már kénytelen volt elfogadni, hogy nem csak kívülről lehet csapda. Belülről is. A saját kézben. A saját késésben. A saját félresiklott döntésben.

Iren guggolt le először az őr elé.

– A neved.

– Merek.

– Mióta álltál ott, mielőtt lehajoltál a lándzsáért?

A férfi nyelt.

– Nem tudom.

– Mit éreztél?

Merek hunyorgott, mintha a kérdés maga fájna.

– Mintha… már elkezdtem volna valamit korábban. És csak be kellett fejezni.

Az udvaron erre valami nagyon csúnya, nagyon halk nyugtalanság futott végig.

Mert ez mindenkinek ismerős volt.

A félbemaradt mozdulat. A visszatérő gondolat. Az érzés, hogy valamit nem zártál le, és az ott marad benned, mint egy viszketés.

A rendszer most már erre ment rá.

Nem szörnyként.

Nem démonként.

Hanem mint egy mocskos, türelmes szerkesztő, aki belejavít az emberbe.

Kaelen a toronyra nézett röviden, aztán vissza Irenre.

– Meddig ült benne?

Iren nem a férfi arcát figyelte. A jobb kéz ujjait nézte. A váll feszülését. A légzés visszatérését.

– Nem mélyen – mondta. – Inkább rákapcsolódott. Mint amikor egy idegen ritmus ráül a sajátodra, és pár mozdulatig azt hiszed, még mindig te vezetsz.

Rhovan arca erre megkeményedett.

– Kiváló. Már nem is kell teljesen átvennie senkit. Elég, ha aládolgozik.

– Igen – mondta Kaelen. – Mert odalent megszakítottuk az egyik nagyobb csatornát. Most kisebb réseket keres.

Selin erre lassan felé fordult.

– Vagyis most veszélyesebb a fáradtság, mint eddig bármikor.

– Igen.

A nő bólintott. Nem szép szó volt. Nem vigasztalás. Csak pontosítás.

– Akkor akik ma bent voltak a toronyban, vagy sokáig figyelték a váltásokat, külön rendben maradnak.

– Én is? – kérdezte Kaelen.

Selin ránézett.

– Különösen te.

Rhovan halk, száraz hangon odavetette:

– Azért ezt kedves úgy csinálni, mint egy ítéletet.

– A kedvesség ma nem hadrend – mondta Selin.

Teren közben egyre tisztábban lélegzett, de a csuklóján a seb csúnyán festett. A gyógyító asszony odatérdelt mellé, és most már nyíltan feszült figyelemmel dolgozott rajta.

– Nem mély az ér – mondta. – De a környező hús hidegebb, mint kellene.

– Mit jelent? – kérdezte Sorya.

– Azt, hogy nem csak felsértette. A kapcsolat egy része végigfutott rajta. Nem tudom még, mennyi maradt benne.

Teren ettől felnevetett volna, ha nem lenne ilyen rosszul.

– Hát köszönöm. Mindig is szerettem a megnyugtató híreket.

A gyógyító asszony fel sem nézett.

– Ha viccelsz, legalább élsz.

Ez valamivel jobb volt, mint a semmi.

Lior a törttér felől lassan közelebb húzódott, de nem az udvar közepéig. Csak annyira, hogy lássa őket. Nira mellette maradt. A lány arca még mindig sápadt volt, de a tekintete már nem szétesett. Inkább megfeszült. Mint valami, ami túl korán öregedett meg egyetlen nap alatt.

– A mély hang után – mondta Lior halkan – nem felénk figyel először.

Mindenki ráfordult.

– Hanem? – kérdezte Iren.

A fiú nyelt egyet.

– Magára.

A mondat elsőre úgy ült le közéjük, mint valami használhatatlan gyerekes sejtelem. Aztán Kaelenben rögtön megmozdult valami.

– Nem kifelé támad most – mondta. – Újraszámol.

Iren bólintott.

– Igen. A nagy csatorna vágása után előbb belül kell újrarendeznie magát. Ezért nem jött újabb tiszta inger rögtön.

Sorya tekintete ettől nem enyhült. Sőt.

– Mennyi időnk van?

Lior nagyon lassan megrázta a fejét.

– Nem sok. De nem is semmi. Inkább… olyan, mint amikor valaki vérzik, de közben még áll.

Rhovan erre oldalt mordult.

– A gyerek egyszer vagy mindent megment, vagy mindannyiunk agyát péppé veri a hasonlataival.

– Most épp igaza van – mondta Kaelen.

Mert igen. Pont ilyen volt. Megvágták a rendszert. Nem pusztították el. Nem bénították meg. Csak rákényszerítették, hogy a saját sérülésével is foglalkozzon.

Ez idő.

Kevés, de idő.

Sorya ezt ugyanabban a pillanatban megértette.

– Akkor most nem várunk hajnalig.

Selin rögtön felkapta a fejét.

– Mire?

– Átrendezzük a teljes belső rendet. Úgy, hogy ha a második vágás előtt próbál ránk ülni, ne találjon kész útvonalat.

Rhovan felhúzta a szemöldökét.

– Már megint a kedvencem. Éjszaka, fáradtan, vérrel a kövön, és akkor most belső szervezés.

– Igen – mondta Sorya. – És befogod a szád, míg közben hasznos vagy.

Ez legalább a világ rendje maradt.

A következő negyedóra csendesebb volt, mint bármelyik korábbi roham. És pont ettől lett idegőrlőbb. Nem csattogtak kövek, nem jött hamis gyerekhang, nem nyílt új rés a felső peremen. Cserébe minden ember, minden tárgy, minden mozdulat új helyet kapott.

A gyerekeket még beljebb húzták a nyugati törttérben, de nem egy kupacba. Három törésvonalban helyezték el őket, úgy, hogy egyik figyelő se lássa egyszerre mindet tisztán. Ez most már előny volt, nem hiba. A sebesülteket sem egy oldalon tartották tovább, hanem két eltérő, röviden lezárható ponton, hogy ha bármelyik helyre ráül valami inger, a másik ne essen vele együtt.

A torony előtti félkörbe újabb ronda tárgyakat hordtak. Rhovan különös élvezettel döntött oldalra egy repedt kőládát, aztán egy fél nyél nélküli vödröt úgy rugdosott a kövek közé, mintha személyes ügyet intézne.

– Most már tényleg olyan ez az udvar, mint egy részeg isten selejtraktára – morogta.

– És még mindig jobban néz ki, mint a te modorod – mondta Selin.

– Ezt bóknak veszem.

A déli fal mögötti sávnál Iren teljesen átalakította a zajteret. Nem hagyta ugyanazt a lánc- és vízritmust, amit az előbb már részben megtanult a rendszer. Új tárgyak jöttek. Egy repedt tál. Két csontszáraz faék. Egy alul kilukadt vízedény, amit most nem csöpögtettek, hanem időnként kézzel löttyintettek rá a kövekre, hogy ne alakuljon ki kiszámítható ütem.

– Nem ugyanazt a ronda megoldást használjuk kétszer – mondta halkan Kaelennek.

– Mert azt már olvassa.

– Igen.

A nő oldalra nézett rá.

– Te is.

Ez nem vád volt.

Pont ezért ütött.

Kaelen nem válaszolt rá rögtön. Mert igaza volt. Ő is tanulta a rendszert, de közben a rendszer is őt. És ettől minden következő lemenetel drágább lesz.

Selin ezt pár lépéssel távolabbról is látta rajta.

– Ne kezdd el magadban szépen megindokolni, hogy akkor egyedül kell menned legközelebb.

Kaelen ránézett.

– Nem akartam szépen.

– Akkor csúnyán se.

Ez volt a nő módja arra, hogy ne engedje át a férfit a saját sötétebb gondolatainak. Nem vigasztalt. Nem puhított. Csak ráállt a torkukra, mielőtt elharapóznak.

Sorya közben Teren mellé térdelt.

– Most mindent elmondasz, amit arról a darabról tudsz.

Teren lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán bólintott.

– Még régebben találtam. Nem ma. Még akkor, amikor először nyíltak meg lent azok a belső falszélek a torony lábánál. Nem mondtam el, mert… mert mikor nálam volt, néha előbb éreztem a változást, mint mások.

Rhovan felhorkant.

– Vagyis megtartottál magadnak egy rohadt előnyt.

Teren felnézett rá.

– Igen.

Nincs mit szépíteni ezen. Ettől lett hihető.

Sorya arca kőkemény maradt.

– Miért most adtad Nirához?

– Mert délután… amikor egyszerre mozdult fent, lent, a falnál… a darab elkezdett túl sokat húzni. Már nem csak jelezte. Vinni akart. Nem akartam, hogy nálam maradjon, ha elvesztem tőle a fejem.

Iren lassan bólintott.

– És elvesztetted volna?

Teren nagyon lassan nézett a saját vérző csuklójára.

– Majdnem.

Erre senki nem mondott semmit.

Mert pont ezt látták az imént Merekon is. Nem teljes összeomlás. Nem megszállás. Az a rohadt „majdnem”. Az, amit a legtöbb ember túl későn vesz észre magában.

Kaelen végül megszólalt.

– A darab nem egyszerű jeladó volt. Lehet, hogy egyfajta kulcs. Vagy csillapító. Amíg nálad volt, a rendszer érezte a hiányát, de közben nem tudta újra a helyére húzni. Mikor elkerült tőled, vissza akarta építeni a kapcsolatot.

Iren hozzátette:

– És ezért sűrítette a váltásokat este. Mert egy hiányzó elem mozgásba került a rendszer szélén.

Teren kifújta a levegőt.

– Szóval gyakorlatilag egész nap egy rohadt fogdarabot hordtam magamnál egy kőszörnyből.

Rhovan bólintott.

– Igen. Kár, hogy ezt csak most mondod. Kifejezetten szórakoztató lett volna előbb is tudni.

Sorya fel sem nézett.

– Még egyszer elhallgatsz ilyesmit, és én döntöm el, melyik csuklód marad használható.

Teren erre nem sértődött meg. Az arcán valami fáradt elfogadás húzódott át.

– Jogos.

A torony odabent közben néma maradt.

Ez önmagában rosszabb volt, mint a zaj.

Mert most már mindenki tudta: ha hallgat, dolgozik.

Az éjszaka mélyebbre ült a városra. A por vastagabb rétegben ült meg a köveken, a nedves rongyok szaga belekeveredett a vér, a hideg kő és a rossz olajfüst ízébe. A felső vásznak árnyéka úgy lógott a torony pereme előtt, mint valami felnyitott seb bőre. És a csönd már nem béke volt, hanem várakozó izom.

Lior egyszer csak újra megszólalt.

– Nem ott fog újra próbálkozni, ahol megvágtuk.

Kaelen azonnal ráemelte a tekintetét.

– Hanem?

A fiú ujjával nem a toronyra mutatott.

Hanem az udvar aljára.

Pontosabban arra a részre, ahol a nyugati törttér és a központi előudvar kövezete találkozott, egy régi, félig beszakadt vízgyűjtő árok maradványa mellett.

Iren arca erre megfeszült.

– Ott nincs semmi fontos.

– Eddig – mondta Kaelen.

A mondat után mind ugyanarra gondoltak.

Ha a rendszer újraszámol, akkor nem oda próbálja visszaépíteni magát, ahol már egyszer megvágták, hanem másik, kevésbé védett metszési pontot keres. Olyat, ahol a felszínhez közelebb jöhet, de nem ugyanazon a mintán.

Sorya már mozdult is.

– Rhovan, velem. Selin, Kaelen. Iren, itt maradsz a sebesültekkel és a gyerekekkel, de figyeled az új pontot. Senki nem nyúl hozzá elsőre.

– Ezt már szinte hiányolni kezdtem – mondta Rhovan. – „Senki nem nyúl hozzá elsőre.” Egyszer majd csinálok ebből egy zászlót.

– Előbb tanulj meg írni – mondta Selin.

Az új pont a kövek között valóban jelentéktelennek látszott. Egy félig megsüllyedt, régi vízelvezető vájat széle. Két lapos kő. Egy rozsdás gyűrű a fal tövében, talán valaha vödör vagy kötél helye lehetett. Semmi több.

Pont ettől lett rossz.

Kaelen már jó messziről látta, hogy a kövek találkozásánál valami hajszálnyit nedvesebb, mint kellene. Nem csöpögés. Nem tócsa. Inkább belső izzadás.

Selin oldalról figyelte.

– Ha ez új csomópont, akkor még csak épül.

– Igen – mondta Kaelen. – És ha okosabb lett, most már kisebb helyből akar többet.

Rhovan felhúzta a szemöldökét.

– Szóval kompakt rémálom. Helytakarékos kivitel.

Sorya letérdelt, de nem közel. A rövid lándzsanyéllel megérintette a legkülső kő szélét.

Semmi.

Másodszor nem ugyanoda nyúlt. Kicsit mellé. A gyűrűhöz.

A rozsdás vas hideg csengéssel rezdült meg.

És az udvar alatt valahol válasz érkezett.

Nem hangosan. Hanem úgy, mint amikor távoli üregben egy csepp rossz helyre esik.

Kaelen tarkóján végigfutott a hideg.

– Az összekötő vonalak mélyebben vannak, de itt feljön a visszhangjuk.

Iren a távolból rávágta:

– Akkor ez is hallóhely. Nem csak átvezető.

Sorya lassan bólintott.

– Vagyis ha itt hagyjuk, újra építhet a felszínhez közelebb.

Rhovan megszorította a vaspálcát.

– Most akkor szétverem?

– Nem – mondta egyszerre Kaelen és Selin.

Rhovan unottan felnézett.

– Persze, hogy nem. Már kezdtem örülni.

Kaelen közelebb hajolt, de nem a nedves kőhöz. A mellette lévő rozsdás gyűrűhöz.

– Ez nem véletlenül itt van. Régi vízlevezetés. Vödörhely. Mozgatási pont. Ha a mélyben futó üreg valaha használta ezt a helyet a felszínhez, akkor nem csak mostani kapcsolat. Régebbi szerkezetre épül.

Selin rápillantott.

– Tehát emberi múltja is van.

– Igen. És ettől még használhatóbb neki.

Sorya ezt egyetlen szívdobbanás alatt végiggondolta.

– Elvesszük tőle.

– Hogyan? – kérdezte Iren távolabbról.

Kaelen a gyűrűt nézte, a környező köveket, az elvezető vájatot. Aztán hirtelen megértette.

– Nem lezárjuk. Elárasztjuk.

Rhovan felhorkant.

– Végre valami, ami hangzatos.

– Nem vízzel úgy, mint gondolnád – mondta Kaelen. – Sár kell. Vastag, rossz, nehéz. Olyan, ami nem fut tisztán lefelé, hanem beül, megtömi a kis üregeket, és közben a hangot is megöli.

Iren rögtön.

– A déli fal melletti agyagos hordalék.

– Meg a nyugati törttér melletti nedves por – tette hozzá Selin.

Sorya már fordult is.

– Hozzátok. Gyorsan. De nem egy kupacban. Rétegenként.

Pár perc múlva már mindenki dolgozott rajta, aki számított. Nem kapával, nem építőmunkás módjára. Kézzel, tálakkal, rongyokkal, tört deszkadarabokkal. Az első réteg sötét agyagos iszap volt, amit a rozsdás gyűrű és a vájat köré nyomtak. Nem a lyukba. Köré. Hogy ne adjanak egyenes utat semminek. A második réteg szárazabb, porosabb törmelék volt, hogy a sár ne üljön egyetlen tiszta testként össze. A harmadikba apró, éles kődarabok kerültek, hogy ha bármi alulról próbálná kifelé nyomni, ne egyetlen szép nyílást kapjon, hanem szét kelljen törnie magát.

Rhovan megnézte a készülő kupacot.

– Olyan, mintha valaki rosszindulatból főzne valamit.

– Most gyakorlatilag ezt csináljuk – mondta Selin.

A nedvesedő pont először nem reagált.

Aztán, amikor a harmadik réteg is rákerült, a sár alatt rövid, tompa buborékhang jött.

Nem látványos.

Pont elég.

Mindenki megmerevedett.

– Még – mondta Kaelen.

Újabb rétegek jöttek. Újabb sár. Újabb törmelék. Újabb ronda, nehéz, hanggyilkos anyag.

A második buborékhang már dühösebb volt. A harmadiknál a rozsdás gyűrű megemelkedett egy hajszálnyit, aztán visszaült az iszapba.

Rhovan ettől végre vigyorogni kezdett.

– Na. Most már legalább látszik, hogy fáj neki.

És tényleg.

A torony belsejéből ekkor újra feljött az a mély, visszatartott dühhang. De most törtebb volt. Nem egy darabban.

A déli fal mögötti zajrendszer egy pillanatra teljesen elnémult, aztán visszaindult. A felső vásznak egyetlen rántással megfeszültek, majd elengedtek.

A rendszer valóban egyszerre próbált reagálni több ponton.

És épp ez bizonyította, hogy az új csomópont is kapcsolatban áll vele.

– Dolgozik a sebre – mondta Iren.

– Mi meg ráöntjük a mocskot – felelte Rhovan.

– Költői vagy – mondta Selin.

– Ne alázz.

A sárkupac végül úgy ült meg a vájat és a gyűrű körül, mint valami ronda, nehéz, rosszindulatú fedés. Nem szép. Nem végleges. De nem is ez kellett. Hanem hogy mostantól itt ne legyen tiszta hang, tiszta nedvességút, tiszta feljövő pont.

Kaelen figyelte a kövek alól jövő legutolsó enyhe reszketést.

Aztán semmi.

Nem győzelem.

Megint csak törés.

De a megfelelő helyen.

Sorya lassan felegyenesedett.

– Jó.

Senki nem mondta utána, hogy „egyelőre”. Már mindenki tudta.

A levegő azonban ettől sem könnyült meg. Mert ahogy a külső pontot sikerült elrontaniuk, azonnal nyilvánvaló lett valami más is.

Az udvar népe kimerült.

Nem egyszerűen fáradt.

Kimerült.

A szemekben ott volt a túl sok késleltetett döntés. A kézmozdulatokban a túl sok visszatartott reflex. A testekben az a fajta belső remegés, ami már nem az ijedtségtől jön, hanem attól, hogy valaki egész nap nem engedte el egyszer sem az idegrendszerét.

Iren látta meg először igazán.

– Most jön a veszélyesebb része.

Sorya ránézett.

– Tudom.

– Nem – mondta Iren. – Nem úgy. Most nem az lesz a baj, hogy újabb jelet ad. Hanem hogy ők maguk kezdenek majd hiányosan működni.

Rhovan elfintorodott.

– Mintha eddig nem ezt csináltuk volna.

Iren felé fordult.

– Eddig kívülről zavart minket. Most már bent fog maradni a maradék. A félbehagyott riadtság. A visszatartott mozdulat. Az érzés, hogy valamit még meg kéne nézni.

A sebesült őr, Merek erre lassan lehajtotta a fejét.

– Még most is érzem.

Mindenki felé fordult.

– Mit? – kérdezte Kaelen.

– Hogy nem kész. Az a vonal. Hogy ott maradt félben.

A mondatot olyan szégyennel mondta ki, mintha saját mocskát vallaná be. És pont ez tette használhatóvá.

Mert most először nyíltan kimondta valaki, milyen ez belülről.

Kaelen odalépett hozzá. Nem közel. Tört szögből.

– És ha most odamennél, mit csinálnál?

Merek szemhéja megrebbent.

– Nem tudom. Talán csak megnézném. Talán befejezném. Talán mást húznék.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Na, ez már tényleg kezd úgy hangzani, mint valami rohadt fertőzés.

– Az is – mondta Iren. – Csak nem testben kezdődik.

Csend lett.

Mert ez új rendet kívánt.

Nem csak őrséget.

Nem csak tárgyakat.

Emberi ellenőrzést.

Sorya ezt azonnal ki is mondta.

– Mostantól mindenki páros felügyeletben van. Nem csak a gyerekek. Mindenki. A párok nem ugyanott ülnek. Egymásra figyelnek. Ha a másik túl sokáig hallgat, néz, vagy egy mozdulatot félben hagy, rászól.

Rhovan elvigyorodott, de a szeme hideg maradt.

– Végre hivatalosan is egymás idegeire mehetünk.

– Te eddig is ezt csináltad – mondta Selin.

– Igen, de most rendszerként.

Teren halkan felnyögött, amikor a gyógyító asszony újabb kötést húzott a csuklójára. Aztán nehezen megszólalt:

– A többi darab… ha tényleg van még lent… akkor a második vágáshoz nem elég bemenni és ütni.

Kaelen ránézett.

– Tudom.

– Mert az elsőnél még vissza akarta kapni. Most már védi majd.

Ez megint igaz volt. A rendszer este még a hiányzó darabot próbálta visszahúzni. Most viszont már tudja, hogy megvágták vele. A maradék elemeket nem fogja ugyanolyan nyíltan hagyni.

Iren lassan hozzátette:

– És lehet, hogy nem is ugyanott tartja őket. Ha tud mozgatni kapcsolati súlypontot, akkor a többi darab már átrendeződött.

Kaelen ezt végiggondolta. A köztes kamra. A három futó ág. A sötét vájatok. A rozsdás gyűrűnél feljövő új hallóhely. Igen. Valószínűleg az egész rendszer nem merev szerkezet, hanem valami félig élő átálló hálózat.

Még rosszabb.

Még érdekesebb.

– Akkor nem tárgyakat keresünk legközelebb – mondta halkan. – Hanem mintát, ami ugyanaz maradt az átrendeződés ellenére is.

Selin rögtön értette.

– Mi nem változik benne?

– Az, amit mindegyik pont csinálni akar. Nézni. Hallani. Rávezetni. Átvinni. Mindegyik ugyanarra megy, csak másik nyíláson.

Sorya bólintott.

– Tehát a második lemenetelnél nem helyeket üldözünk. Funkciót.

Rhovan felhorkant.

– Helyes. Már majdnem hiányzott, hogy valami egyszerű legyen.

Az éjszaka közben még mélyebbre csúszott. A hideg közelebb kúszott a kövekhez. A vásznak alig mozdultak. A torony hallgatott. A déli fal mögötti új zajrendszer csak időnként nyögött fel, amikor valaki kézzel ráöntött egy újabb adag vizet. A sárkupac az új hallóhelyen nehéz, ronda csomóként ült, és egyelőre nem mozdult.

Mégis mindannyian tudták, hogy nincs nyugalom.

Csak szünet.

És a szünetekkel ugyanaz a baj, mint a sebbel. Ha túl korán hiszed gyógyulásnak, rád rohad.

Kaelen végül a nyugati fal mellé húzódott vissza. Nem azért, hogy pihenjen. Inkább mert onnan egyszerre látta a torony peremét, a törttér gyerekeit és az újonnan betömött csomópont környékét, de egyikre sem kellett teljesen rámerednie.

Selin odament hozzá.

Most közelebb, mint korábban.

Nem értek egymáshoz.

De a köztük maradt egyetlen fél lépés valahogy sűrűbb volt, mint a levegő máshol.

– Túl csendes vagy – mondta a nő.

Kaelen kifújta a levegőt.

– Gondolkodom.

– Ez még tőled sem mindig jó jel.

A férfi oldalra nézett rá.

– Ha tényleg több darab van lent, és mindegyik egy funkciót tart, akkor a következő lemenetelnél lehet, hogy nem ugyanaz a három ember mehet.

Selin tekintete rögtön megkeményedett.

– Miért?

– Mert az első vágásnál már túl sokat mutattunk. Sorya vezet. Iren olvas. Én reagálok. Ezt most már tudja.

– És?

– És lehet, hogy másodikra mást vár ettől a hármastól. Másik ritmust. Másik hibát. Ha ugyanígy megyünk le, már nem is csak a járatot használja ellenünk. Minket is.

Selin egy pillanatig hallgatott.

Aztán nagyon halkan megszólalt.

– Ne kezdd el megint azt játszani, hogy magadat ki akarod venni a képletből.

Kaelen szemében egy árnyalatnyi fáradt ingerültség villant.

– Nem ezt mondtam.

– De majdnem.

– Azt mondtam, hogy lehet, neked kell lejönnöd helyettem.

A mondat után a köztük lévő fél lépés hirtelen forróbb lett.

Selin nem mozdult. Nem kapta el a tekintetét. Nem puhult bele.

– És ezt te most komolyan mondod?

– Igen.

– Akkor hallgasd végig. Te már bent jártál. Te érezted a darabot. Te láttad a köztes kamrát működés közben. Én gyorsabb vagyok nálad bizonyos dolgokban. Erősebb is, ha kell. De a mintát most te hordod a fejedben a legélesebben.

Kaelen állta a tekintetét.

– Pont ezért veszélyes.

– Igen – mondta a nő. – De még mindig kevésbé veszélyes, mint ha vakon mész helyetted valaki más.

A férfi erre nem tudott azonnal mit mondani.

Mert igaza volt.

És ezt utálta.

Selin ettől csak egy árnyalattal halkabban folytatta.

– Ha cserélünk, majd nem azért cserélünk, mert te hirtelen úgy döntesz, hogy feláldozható vagy. Hanem mert az a jó lépés. Addig meg nem csinálsz belőle mártírjelenetet a fejedben.

Rhovan a közelből odavetette:

– Kár, hogy ezt mind hallom, mert kifejezetten minőségi veszekedés.

– Takarodj arrébb – mondta Selin.

– Érzelmileg vagy fizikailag?

– Kezdd a fizikailaggal.

A férfi vigyorogva odébbállt két lépést. Pont annyit, hogy még mindig halljon mindent. A rohadék.

Kaelen végül nagyon lassan bólintott.

– Rendben.

Selin szemében ettől nem lett enyhülés. Inkább csak az a kemény elfogadás, ami azt mondta: most jó választ adtál, de ettől még figyellek.

Merek a másik oldalon egyszer csak felnyögött.

Nem hangosan.

Mindenki odafordult.

Az őr nem rángott, nem tört ki. Csak a bal kezét szorította annyira, hogy az ujjpercei kifehéredtek.

Iren azonnal ott volt mellette.

– Mi van?

– Megint… jött az az érzés.

– Melyik?

– Hogy valamit be kéne fejezni.

Iren lehajolt hozzá.

– Most mit?

Merek felnézett, a tekintete zavaros és szégyenkező volt egyszerre.

– Nem a vonalat. A torony felé kéne menni. Csak megnézni, mi változott a felső vászonnál.

A mondat után csend lett.

Mert ez új volt.

Nem ugyanaz a félbemaradt inger tért vissza.

Hanem már egy következő lépés ajánlotta fel magát.

Kaelen tarkóján megfeszültek az izmok.

– Tanul a bent maradt réseken – mondta halkan. – Nem csak ugyanazt ismétli. Továbbfűzi.

Iren lassan bólintott.

– Igen. Ha egy emberben marad egy félkész nyitottság, arra később új cél is ráülhet.

Rhovan elkomorodott.

– Vagyis most már nem csak az a kérdés, ki sérült meg. Hanem hogy kiben maradt meg bármi ebből.

Sorya végignézett az udvaron.

A gyerekeken. A sebesülteken. Az őrökön. Rajtuk.

Aztán kimondta a legkeményebb mondatot, amit aznap hallottak.

– Akkor reggelig mindenki gyanús. Beleértve minket is.

Ez nem kegyetlenség volt.

Ez már pontosság.

Senki nem tiltakozott.

Mert mind érezték magukban a maradékot.

A torony túl sokáig nézte őket ahhoz, hogy bárki teljesen tisztának érezze magát.

A következő órát ezért már nem egyszerű őrségben töltötték.

Hanem ellenőrzött ébrenlétben.

Párokban, törve, megszakításokkal. Időről időre egymásra kérdezve. Nem „hogy vagy” módon. Hanem nyersen.

Mit nézel.

Mire gondolsz.

Van-e késztetés.

Mi hiányzik.

Mit akarnál megnézni.

Undorító volt.

Szükséges.

És közben az emberi testek lassan elkezdtek kijönni a nap folyamán rájuk rakódott másik háborúból is. A sebesség után jött a remegés. A düh után a fáradt üresség. A visszatartott mozdulatok után a nehéz izomfájdalom. Többen halkan káromkodtak, amikor egy-egy lezárt pózból újra meg kellett mozdulniuk. Valaki sírt is röviden a nyugati törttér szélén, de nem hisztérikusan. Inkább úgy, mint akiből egyszerűen kifolyt valami túl sokáig bent tartott feszülés.

Nem vigasztalták sokat.

Nem azért, mert kegyetlenek voltak.

Hanem mert most a túl hosszú vigasztalás is veszélyes nyitottság.

Kaelen ezt ugyanúgy gyűlölte, mint értette.

Pár órával az első új csomópont betömése után az udvar képe megváltozott. Nem látványosan. Belülről. Az emberek már nem közös térként használták, hanem sok kis törésként, rövid átadásokkal, zárt mikrorendekkel. A torony emiatt talán nehezebben olvasta őket.

De ők is nehezebben maradtak emberek ettől.

Szép kis alku.

Valahol hajnal előtt, amikor a sötét már nem mélyül tovább, csak nehezebben viselhető, Lior újra megszólalt.

Most nem halkan.

Csak annyira hangosan, hogy mindenki hallja.

– Nem haragszik már. Készül.

A mondat után a torony felől végre megjött valami.

Nem a mély dühhang.

Nem kőreccsenés.

Valami finomabb.

A felső vásznak mögül egyetlen rövid, száraz pattogás hallatszott, mintha odafent valami kicsi, kemény darab lepattant volna egy belső peremről.

Aztán még egy.

Még egy.

Nem gyorsan.

Számolva.

Rhovan arcáról eltűnt a maradék vigyor is.

– Na ne. Már megint mintázik.

Kaelen a torony sötétjét figyelte, röviden, törve.

A hang nem lefelé hívott. Nem célt keresett. Nem utat.

Valamit készített.

Bent.

És abban a pillanatban végre összeállt benne az a gondolat, amit egész este kerülgetett.

– Nem csak csatornák vannak lent – mondta.

Sorya felé fordult.

– Hanem?

– Szervek.

Csend.

Sötét, feszült, csúnya csend.

Iren volt az első, aki megértette.

– Funkciós csomópontok. Külön a nézésre. Külön a hangra. Külön a rávezetésre. És lehet, hogy van külön a kapcsolódás emberhez.

Kaelen bólintott.

– Igen. Az első kamra valószínűleg csak egy átadóhely volt. Nem a valódi központ. Ha most odafent új mintát készít, lehet, hogy a következő lemenetel már nem a járatokat célozza, hanem ezeket a külön szerveket.

Rhovan fáradtan felnevetett.

– Fantasztikus. A toronynak már belső anatómiai leírása van.

– És ha igaz – mondta Selin –, akkor a 29. fejezetben már nem csak megvágni kell. Kitépni.

Senki nem felelt rá rögtön.

Mert ez már tényleg más lépték.

Nem túlélés.

Nem védekezés.

Hanem visszahatolás valami olyanba, ami már maga is rendszert épít a város alatt.

Sorya végül kimondta:

– Akkor reggelre nem pihenő kell. Hanem terv.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Igen. De előbb ki kell bírni még ezt az éjszakát úgy, hogy ne vigyünk le neki fél embercsapatot ajándékba.

Selin oldalról ránézett.

– Ez legalább végre értelmes mondat volt.

Rhovan sóhajtott egyet.

– Kezdek meghatódni ettől a sok gyengédségtől.

Iren fel sem nézett.

– Maradj csendben, és hasznosabb leszel.

A torony odafent újra pattant egyet.

A felső vásznak megremegtek.

A déli fal mögötti zajrendszer undorítóan felnyögött.

A sárkupac az új csomóponton mozdulatlan maradt.

Az udvar emberei pedig, egymást figyelve, egymást gyanúsnak tartva, egymást ébren tartva, lassan megértették a legrosszabb hírt az egész éjszakából.

Hogy nem elég egyszer megsebezni ezt a rohadt rendszert.

Mert amit megsebeztek, az most már valóban tudja, hogy ellene dolgoznak.

És attól kezdve minden válasza okosabb lesz.

A hajnal még nem jött el.

De már közeledett.

És vele együtt valami más is.

Nem remény.

Nem megkönnyebbülés.

Hanem az a kegyetlen, nyers bizonyosság, hogy a következő lemenetel már nem felderítés lesz.

Hanem műtét.

Mocskos, kőbe vájt, véres műtét egy élő rendszer gyomrában.

És ha ott lent egyszer hibáznak, nem csak ők vesznek oda.

Hanem az egész udvar úgy marad döntési helyzetben örökre, mint egy félbehagyott mozdulat.

Pont ezt akarja.

Pont ezért kell mélyebbre menni.

És pont ezért lesz a következő lépés még rosszabb, mint bármi, amit eddig láttak.

A hajnal előtti órák mindig hazudnak.

Nem világosodnak még ki rendesen a dolgok, csak a sötét fárad el annyira, hogy az ember azt higgye, már nem olyan veszélyes. Az udvar kövei ilyenkor nedvesebbnek látszanak, a vásznak szürkébbnek, a falak kevésbé elevennek. És épp ebben van a csalás. Mert a test már azt szeretné hinni, hogy kibírta az éjszaka nagyját, miközben az idegrendszer ekkorra a legrohadtabb állapotban van. Nem frissen retteg. Kopottan.

Az udvar is így lélegzett.

Túl sok csenddel.

Túl sok külön figyelőpárral.

Túl sok visszatartott szóval.

A torony hallgatott. A déli fal új zajrendszere időnként elnyúlt, nyálkás fémhangot adott. A sárkupac a nyugati vízgyűjtő vájatnál nem mozdult. Merek időnként még mindig összeszorította a kezét, ha rátört a félbemaradt kényszer emléke. Teren láza nem futott feljebb, de az arca szürkült. A gyerekek közül ketten nyugtalanul aludtak, Nira pedig nem aludt egyáltalán.

És Kaelen pontosan ebből tudta, hogy hamarosan történni fog valami.

Nem azért, mert jóslóvá vált.

Hanem mert az ilyen rendszerek nem szeretik a semleges állapotot. Ha túl sokáig nincs jel, az nem nyugalom. Az átrendeződés utolsó fázisa.

Selin ugyanebben a pillanatban nézett rá a nyugati fal mellől.

– Te is érzed.

– Igen.

– Akkor mondd ki.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Nem kívül fog nyitni. Belül.

Selin szeme összeszűkült.

– Emberül.

– Nem a toronyon, nem a falon, nem a köveken. Valakin.

Ez úgy ült rájuk, mint a hideg vas.

Sorya, aki éppen a középső figyelőváltást ellenőrizte, odafordult.

– Kiben?

– Azt nem tudom – mondta Kaelen. – De ha tényleg külön szerveket épít lent, és az egyik a kapcsolódás emberhez, akkor az első teljes visszacsapás nem külső jel lesz. Hanem valaki, akiben egyszerre túl sok rés maradt nyitva.

Iren ezt hallva rögtön felegyenesedett a sebesültek mellől.

– Akkor nem a leggyengébbet keresi. A legnyitottabbat.

– Igen – mondta Kaelen. – És az nem feltétlenül ugyanaz.

Rhovan felmordult a félárnyékból.

– Csodálatos. Végre nem elég kimerültnek lenni, még külön alkalmasnak is.

– Te mindenhez hozzá tudsz tenni valami fárasztót – mondta Selin.

– Ezt hívják tehetségnek.

Senki nem nevetett.

Mert ekkor történt meg.

Nem látványosan.

Nem ordítva.

A legkisebb fiú, aki Nira mellett feküdt a nyugati törttér belső sarkában, egyszer csak felült álmából.

A mozdulat annyira egyszerű volt, hogy elsőre senki nem ijedt meg. Gyerek. Rosszat álmodik. Ennyi.

Aztán a gyerek nem nézett szét zavartan.

Nem hívta az anyját.

Nem sírt.

Csak ülve maradt, és a fejét lassan a torony felé fordította, bár a felső vásznakat onnan nem is láthatta tisztán.

Iren már mozdult is.

– Ne szóljatok hozzá.

Nira megmerevedett mellette.

– Beni?

A fiú nem reagált a saját nevére.

Rossz.

Nagyon rossz.

Mert a hamis hangokra már láttak mintát, a félbemaradt mozdulatokra is. De ez most nem kívülről érkezett. A gyerek teste belülről lett túl pontos.

Kaelen gyomra összerándult.

– Nem rángatni – mondta azonnal.

Sorya már indult is oldalról.

Selin a másik szögből.

Rhovan eltolta a saját súlyát a kövön, és a vaspálcát leengedte, nem emelte. Jó. Már ő is tanult.

A gyerek közben halkan megszólalt.

Nem idegen hangon.

A sajátján.

– Ott lent nincs egyedül.

A nyugati törttérben erre minden izmokba fagyott.

Nira arca elsápadt.

– Beni.

A fiú továbbra sem nézett rá.

A szeme nyitva volt, de nem gyerekesen. Az a fajta nézés ült benne, amitől minden rendes ember hátán végigszalad a hideg, mert látod rajta, hogy valami túl simán működik benne odaát.

– Ott lent kettő van – mondta a fiú. – Az egyik már tudja, hogy mit vágtatok meg. A másik még nem fáj.

Kaelen szíve egyet ütött, keményen.

Iren suttogva kérdezte:

– Hall minket?

A fiú szája sarka megrándult.

– Nem titeket hall. Magát mondja rajta keresztül.

Sorya ettől még közelebb húzódott, de nem egyenes vonalban.

– Ki mondja?

A gyerek most nagyon lassan lehajtotta a fejét. Mintha figyelne valamire a saját mellkasában.

– A kapocs.

A szó után olyan csend lett, hogy még a déli fal nyálkás zöreje is túl távolinak tűnt.

Kapocs.

Ez több volt, mint fenyegetés.

Megnevezés.

Rhovan halkan, őszinte undorral sziszegte ki:

– Már neve is van a rohadt belének.

Kaelen azonban nem rá figyelt.

Hanem a fiúra.

Mert Beni még mindig nem rángott, nem tört ki, nem őrjöngött. És pont ez volt benne a legmocskosabb. Ha valami démoni, állati, nyílt szörnyetegként tört volna rájuk, könnyebb lenne rá fegyvert emelni. De ez most olyan volt, mint egy gyerek, aki túl tisztán beszél valamiről, amit nem tudhatna.

– Mit akar? – kérdezte Kaelen.

A fiú szeme ekkor végre rájuk fókuszált.

Nem Beni nézett.

Valami más.

– Amit ti – mondta. – Lejutni a mélyebbre.

Selin káromkodott egy rövidet.

Iren hangja tűéles lett.

– Nem teljes átvétel. Csatornázás.

Kaelen bólintott.

– Igen. A kapocs szerve próbál hangot találni benne.

Nira ekkor megremegett, de nem mozdult a fiú felé. Jó. Pokolian nehéz volt, de jó.

– Beni, hallasz engem?

A fiú erre lehunyta a szemét egy pillanatra.

Amikor újra kinyitotta, egyetlen rövid, valódi rémület villant át rajta.

– Nira…

Aztán rögtön el is ment.

Sorya nem habozott tovább.

– Most.

Selin és ő egyszerre léptek közelebb, egyikük sem elölről. Iren a fiú hátához került, de nem ért még hozzá. Kaelen előrelépett egy fél szöget, hogy lássa a szemét és a kezét.

A gyerek jobb keze ekkor megmozdult.

Nem támadni akart.

Nem védekezni.

A földön fekvő nedves porba húzott volna egy rövid jelet.

Ugyanaz.

Mindig ugyanaz.

Vonal.

Kapcsolat.

Folytatás.

Selin rúgta arrébb elsőnek a laza port és a kődarabokat, mielőtt a fiú ujja elérhette volna.

A gyerek erre felszisszent.

Nem fájdalomtól.

Megzavart ritmustól.

Iren ekkor végre a vállára tette a kezét.

Csak egy pillanatra.

A fiú egész teste megfeszült, majd olyan erővel próbált előrehajolni, amit ekkora testtől nem vártak volna.

– Tartsd! – csattant Sorya.

Kaelen azonnal a másik vállra nyomta a kezét, de nem lenyomni próbálta. Oldalra törni a mozdulatot. Hogy ne legyen tiszta előrevezetés.

A gyerek torka mélyén ekkor furcsa, száraz hang szakadt fel.

Nem emberi szó.

Nem állati hang.

Valami nagyon rövid, nagyon keskeny, nagyon dühös rezgés.

És ugyanabban a pillanatban a torony felől tompa reccsenés jött.

Lent és fent egyszerre.

Igen.

Kapocs.

Megtalálták a nevet.

És a név válaszolt.

– Ne engedd egyenesbe – mondta Iren fogcsikorgatva.

Beni keze továbbra is a por felé húzott, a vállai remegtek, a szeme megint elveszett valahol belül. Nira sírt volna, de valami keményebbet csinált helyette: befogta a saját száját, nehogy megszólaljon és újabb nyitást adjon ennek a rohadéknak.

Rhovan eközben már ott állt mellettük, a vaspálcát leengedve, teljesen használhatatlan tehetetlenséggel az arcán.

– Ha valaki most azt mondja, hogy üssem meg a gyereket, akkor esküszöm…

– Senki nem mond ilyet – vágta rá Selin.

Iren közben hirtelen ránézett Kaelenre.

– Nem kivágni kell belőle. Megszakítani.

– Hogyan?

– Túl tiszta a vonal. Másik ingert kell rátenni. Testit. De nem fájdalmat.

Kaelen agya vadul dolgozott. Másik inger. Nem hang. Nem név. Nem rángatás. Testi, de nem fájdalom.

Aztán meglátta Nira nyakában a rongycsíkot, amit Benitől kapott még korábban, mikor áthozták őket a nyugati törttérbe. A gyerekek cserélgetik az ilyeneket. Saját szag, saját bőrmeleg, saját világmaradék.

– A takarója – mondta hirtelen. – Amit alatta használt.

Nira felkapta a fejét.

– Ott van.

– Ide – mondta Kaelen.

A lány azonnal odanyújtotta a gyűrött, kissé nyirkos, gyerekszagú rongytakarót. Kaelen nem Beni arcára dobta. Hanem a karjai és mellkasa közé nyomta, pontosan oda, ahová a gyerek ösztönből rá tud fogni.

A hatás azonnali volt.

Beni ujjai nem a por felé húztak tovább.

Hanem a takaró anyagába kapaszkodtak.

Az egész teste megrándult, mintha valami belül hirtelen másik útvonalat kapott volna.

– Még – mondta Iren.

Nira ekkor olyan bátorsággal mozdult, amitől Kaelen majdnem ráordított volna, ha nincs lefagyva a saját torka is. A lány nem közel hajolt. Csak oldalról odatolta Beni régi ivóbögréjét is, aminek a peremén még ott maradt a gyerek fognyoma.

– Ez az övé.

Kaelen megértette.

Saját tárgyi ritmus.

Saját testvilág.

Nem beszéd. Nem kérés. Nem emlék kimondva. Hanem valami, ami a gyerek idegrendszerének régebbi, mélyebb rendje, mint amit a kapocs épp most rá akar húzni.

Beni jobb keze most már a bögrét is elérte.

A torka mélyén lévő szálas rezgés egyszerre elakadt.

A torony felől újabb tompa reccsenés jött, de most szabálytalanabbul.

– Törik róla – mondta Iren.

A gyerek szeme hirtelen becsukódott.

A teste megrogyott.

Sorya és Selin egyszerre tartotta meg.

Egyetlen hosszú pillanatig senki nem mert megszólalni.

Aztán Beni felzokogott.

Igazi gyerekként.

Mocskosan, nyálasan, rémülten, fuldokolva.

És az egész udvar akkor értette meg, milyen iszonyú volt az a másik csend az előbb.

Nira most már odacsúszhatott hozzá. Nem ráesve. Nem széttörve a rendet. Csak mellé. És a saját kezét a takaróra tette, nem a fiú testére.

– Itt vagyok.

Beni úgy sírt tovább, mintha most szakadna ki belőle valami, ami eddig túl simán ült benne.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Na. Ezt a részt gyűlöltem leginkább.

Kaelen térde csak most érezte meg, mennyire feszült volt végig. Oldalra ült a hideg kőre, és rájött, hogy a saját keze is remeg.

Selin ezt észrevette.

– Te is érezted rajta keresztül.

Nem kérdés volt.

– Igen.

– Mennyit?

Kaelen nyelt.

– Annyit, hogy tudjam, nem csak hangot akart. Működést. A kapocs nem azt kereste benne, hogyan beszéljen. Hanem hogyan nyisson rajta keresztül egy egyenes emberi továbbvitelt.

Iren lassan bólintott.

– Ezért akarta a vonalat újra. A gyerek teste rövidebb út lett volna, mint a kövek.

Ez a mondat úgy zuhant rájuk, mint valami nyálkás tetődarab.

Mert ettől minden még személyesebb lett.

A rendszer már nem csak körülöttük épül.

Belőlük is.

Sorya arcán most már nem csak harag volt. Hanem valami sokkal keményebb.

Döntés.

– Akkor hajnalig nincs várás.

Rhovan oldalra nézett rá.

– Eddig sem nagyon volt.

– Most már tényleg nem – mondta a nő. – A kapocs megtalálta az első gyereket. A következőre gyorsabb lesz. Vagy mást vesz célba. Nem várjuk meg.

Selin rögtön.

– Most akarsz lemenni?

– Igen.

Iren felállt Beni mellől.

– Akkor előbb végiggondoljuk, mivel törhető meg maga a kapocs, nem csak a körülötte futó csatornák.

Kaelen lassan bólintott.

Ez volt a lényeg.

Nem még egy kamra. Nem még egy sárkupac. Nem még egy ronda fedés a felszínen.

A kapocs maga.

A szerv, ami emberre tud csatlakozni.

Teren ezt hallva nehezen felkönyökölt.

– A darab… amit visszaékeltetek… az nem kapocs volt.

– Hanem? – kérdezte Sorya.

– Inkább… átadó. Olyan volt. A kapocs más. Azt nem éreztem ugyanúgy. A darab csak rángatott. A kapocs… hívott.

A gyógyító asszony felnézett rá.

– Ezt eddig miért nem mondtad?

Teren keserűen felhorkant.

– Mert eddig nem volt ennyire kurvára egyértelmű.

Igaza volt.

Most már az volt.

Kaelen előrehajolt.

– Hogy hívott?

Teren behunyta a szemét, mintha valami rossz ízt próbálna visszaidézni.

– Nem szóval. Nem képpel. Úgy… mintha valami be akarná fejezni benned azt, amit te félbehagytál. Nem azt mondja, hogy gyere ide. Hanem hogy itt van a hely, ahol végre rendbe kerülne benned valami.

Iren arca ettől megfeszülve megkeményedett.

– Tehát a kapocs nem egyszerű rávezetés. Belső hiányokra ül rá.

– Igen – mondta Kaelen. – A vonal, a nézés, a hang csak előszoba. A kapocs maga az, ami ráfűz a saját hiányodra.

Rhovan fintorgott.

– Vagyis ez a legaljasabb része az egésznek. Gratulálok a felismeréshez, mindjárt hányok.

Selin közben már gondolkodott. Látszott rajta. Gyorsan, hidegen.

– Ha így működik, akkor fegyverrel vagy ütve nem biztos, hogy el lehet vágni. Mert nem csak anyag. Minta.

Kaelen ránézett.

– Igen.

– Akkor meg kell zavarni az alapját.

– A hiányt? – kérdezte Iren.

Selin bólintott.

– Nem magát a hiányt. Hanem azt, hogy egyenes legyen. Ha a kapocs arra épül, hogy valami félbehagyottat folytasson benned, akkor olyan teret kell vinnünk le, ahol semmi nem folytatható tisztán.

Rhovan felnevetett.

– Tehát most már nem csak ronda tárgyakat cipelünk, hanem emberi káoszt is haditervként.

– Lassan egész jól követed – mondta Selin.

Kaelenben a gondolat ettől teljesen összeállt.

– Nem három ember kell le. Négy.

Mindenki ráfordult.

– Miért? – kérdezte Sorya.

– Mert a kapocs ellen nem elég a vágó és az olvasó. Kell valaki, aki folyamatosan megtöri a belső záródást köztünk. Kizökkent. Ránk szól. Átvált. Elrontja a túl sima ritmusokat.

Rhovan szája széle lassan elvigyorodott.

– Na. Végre valami, amiben kifejezetten tehetséges vagyok.

Senki nem tiltakozott.

Mert bassza meg, igaza volt.

Rhovan pont ilyen volt. Zajos, zavaró, nyers, kiszámíthatatlan. Állandó irritáció a finom rendnek. Eddig idegesítő tulajdonság. Odalent lehet, hogy fegyver.

Sorya végigmérte.

– Igen.

A férfi vigyora ettől keskenyebb lett.

– Ezt valahogy mégsem bókként hallom.

– Nem is annak szántam.

Kaelen folytatta.

– Négy ember. Sorya vezet. Iren olvas. Én viszem a mintát. Rhovan megtöri. Selin fent marad és tartja az udvart.

Selin szeme erre megvillant.

– Már megint szépen elosztod a világot.

– Nem szépen. Használhatóan.

A nő nézte még egy pillanatig, aztán bólintott.

– Most igen.

Ez ennyi volt. És mégis többnek érződött a kelleténél.

Iren már a részleteket rakta.

– Ha a kapocs emberi hiányokra ül, akkor nem mehetünk le úgy, hogy mindenkiben ott marad valami félkész. Most azonnal zárni kell mindent, amit lehet.

– Emberül – mordult Rhovan.

– Kimondd, mire mész le – mondta Iren. – Kimondd, mitől félsz. Kimondd, mire hajlasz. Nem terápiának, hanem hogy a kapocs ne benned találja ki először.

Rhovan erre úgy nézett, mintha valaki azt kérte volna tőle, hogy táncoljon pucéran a toronytetőn.

– Ezt komolyan gondolod.

– Igen – mondta Iren.

– Remek. Akkor ma hajnalban még lelkizünk is. Már tényleg teljes a nyomor.

– Fogd be és csináld – mondta Sorya.

És megtették.

Mert nem volt más út.

A nyugati fal mellé húzódtak négyen. Nem nagyon távol a többiektől, de eléggé külön ahhoz, hogy ne vigyenek le minden felesleges rezdülést az egész udvarról. A fény már nem volt teljes sötét, de még nem hajnal. A legundorítóbb köztes idő. Pont jó ehhez.

Sorya kezdte.

– Ha lent valami rám akar ülni, engem a vezetésen keresztül fog. Azzal, hogy egyetlen jó irányt ígér. Hogy van tiszta döntés. Nincs. Ha ilyet hallotok tőlem, rám szóltok.

Semmi dísz. Semmi szépítés. Jó.

Iren jött utána.

– Engem az olvasáson fog. Azon, hogy még egy jelet akarjak. Még egy bizonyosságot. Ha túl sokáig nézek, vagy még valamit ellenőrizni akarok, rám szóltok.

Kaelen bólintott, aztán megszólalt.

– Engem a befejezésen fog. Azon, hogy ha már látok egy mintát, végig akarjam vinni. Ha hirtelen azt mondom, hogy „már csak még egy lépés”, vagy „most már muszáj tovább menni”, rám szóltok.

Rhovan erre oldalról nézett rá.

– Ezt mondjuk nélküle is örömmel megteszem.

– Tudom – mondta Kaelen.

Aztán minden szem Rhovanra fordult.

A férfi megforgatta a kezében a rövid vaspálcát, és először életében talán tényleg nem élvezte, hogy figyelik.

– Engem – mondta végül – a dühtől fog. Attól, hogy ha valami végre elém kerül, nem akarom majd csak megtörni, hanem szétverni az egészet. Ha túl erősen akarok valamit megoldani, rám szóltok.

Sorya egyből:

– Nem szólunk. Lerántunk.

Rhovan elvigyorodott.

– Ez a fajta törődés már közelebb áll hozzám.

Ez megint csak fél lélegzetnyi szárazságot hozott, nem oldást. De kellett.

Iren ezután rögtön utasításba fordította.

– Lent folyamatos megszakítás lesz. Nincs öt egyenes lépés. Nincs három mondat egymás után ugyanattól. Nincs ismétlődő ritmus. Ha valami túl sima, eltörjük.

Kaelen hozzátette:

– És ha a kapocs valakin keresztül próbál beszélni, nem hallgatjuk végig. Az első használható információ után elvágjuk.

Sorya már állt is fel.

– Akkor indulunk, amint elég fény lesz ahhoz, hogy ne a teljes vakságot vigyük le magunkkal.

Selin ekkor odalépett hozzájuk.

A tekintete végigfutott mind a négyükön. Nem gyengéden. Nem búcsúzkodva. Inkább úgy, mint aki fejben már most veri azt, amelyik hibázni fog.

– Fent tartom a rendet. Ha fél órán belül nem jöttök vissza, nem rohanok utánatok. Lezárom az udvart és új mintát építek.

Rhovan felhorkant.

– Szívmelengető, ahogy mindig ilyen emberi vagy.

– Az embereimet akarom életben, nem a szentimentális mondataimat – mondta Selin.

Aztán Kaelenhez fordult.

– Te pedig nem játszod el odalent, hogy majd te maradsz hátul, ha összeomlik valami.

A férfi ráemelte a tekintetét.

– Most nincs kedvem meghalni.

– Jó – mondta a nő. – Mert nekem sincs kedvem hagyni.

Ez keményebben ütött, mint kellett volna.

És Kaelennek pontosan ezért kellett azonnal elfordítani róla a fejét. Mert ilyen mondatokat nem lehet sokáig benn tartani anélkül, hogy valami egészen más is fel ne kússzon melléjük. Márpedig most épp elég bajuk volt anélkül is, hogy a testük rossz időzítéssel kezdjen el őszintébb lenni, mint kéne.

A hajnal végül nem ragyogva jött.

Csak a kövek lettek kevésbé feketék.

A torony felső pereme szürkébb.

A vásznak rongyai láthatóbbak.

A sárkupac a nyugati csomóponton nehezebben csillogó.

És ez elég volt.

Sorya ment elsőnek a központi bejárathoz.

Utána Kaelen.

Iren.

Rhovan.

A tegnap éjjel kibontott oldalsó falrés még mindig nyitva volt, de most a körülötte futó kövek hajszálnyit más szögben ültek, mint korábban. Igen. Az egész rendszer újraszámolt. Még ha nem is teljesen tudta begyógyítani, amit kapott.

– Már dolgozott rajta – mondta Kaelen.

Iren a rés fölött tartotta a kezét.

– Igen. Hidegebb. Szűkebb. De nem zárt.

Rhovan lenézett a sötét nyílásba.

– Nagyszerű. A tegnapi rémálom ma kisebb és dühösebb lett.

– Tökéletes összefoglaló – mondta Sorya.

A négyes lecsúszott a résen.

Most már gyorsabban, de nem rutinszerűen. Mert a rutin lent halál.

Az első oldaljárat ugyanúgy futott be a fal alatt, mint éjjel, de a levegő most szárazabb volt. A tegnap kifröccsent hideg nedvesség helyén sötét pörkféle maradt. A jobb oldali rovátkák közül az egyik részben lepattant.

– Eltolódott – mondta Kaelen.

– Mi? – kérdezte Rhovan.

– Az illesztési ritmus. A darab helye már nem ugyanúgy ül.

Iren rögtön hozzátette:

– A kapocs talán ezért nem ott van. Újabb mélyebb helyre húzta a fő működést.

Sorya nem állt meg.

– Menjünk.

Lementek a tegnapi kamrához.

A látvány már messziről rosszabb volt, mint remélték.

A visszaékelt fémdarab még mindig a helyén ült ferdén.

De a körülötte futó vájatok nem egyszerűen elsötétedtek vagy kiszáradtak.

Átrendeződtek.

A torony felé futó ág vastagabb lett, a déli fal felé tartó majdnem eltűnt, a harmadik pedig, amely az udvar félköre alá futott, most kettévált. Nem ugyanoda megy vissza. Új irányt keres.

– Már nem ez a fő csomópont – mondta Kaelen.

Iren lassan körbefordult a mécses félfényében.

– De még mindig él.

– Mint egy levágott ér, amit másik ér köt tovább – mordult Rhovan.

Kaelen rápillantott.

– Igen. Pontosan.

Terennek igaza volt. Ez nem szív volt. Nem központ. Csak átadó.

A valódi mélyebb szerveknek lentebb kell lenniük.

És akkor meghallották.

Nem hangosan.

Jobbról.

A kamra hátsó falának alsó részéből.

Valami nagyon finom, szinte szégyentelen kis karistolást, mintha kő alól valaki türelmesen kaparna egy új szélt.

Sorya azonnal odafordult.

A hátsó fal tövében, ahol előző éjjel csak sötét, tömött kő látszott, most egy keskenyebb vízszintes repedés ült, benne száraz porral.

Nem nyitott járat.

Még.

Rhovan lassan elvigyorodott.

– Na. Végre valami, amitől tényleg rossz kedvem lett.

Iren lehajolt, de nem túl közel.

– Itt megy tovább.

Kaelen már a repedés fölött tartotta a kezét. A levegő ott nem befelé húzott, mint a felső járatnál. Hanem pulzált. Mintha odalent valami nagyobb tér lélegezne nagyon lassan a kőn át.

– Ez lesz az – mondta.

– A kapocs? – kérdezte Sorya.

Kaelen nagyon lassan bólintott.

– Vagy az egyik szerve.

Rhovan megropogtatta a nyakát.

– Minden nappal jobban hangzik. Már alig várom, hogy belenézzünk.

– Nem belenézünk – mondta Iren. – Feltörjük úgy, hogy ne adjunk neki tiszta nyílást.

– Már megint ronda munka – sóhajtott Rhovan. – Egyszer igazán dolgozhatnék elegánsan is.

– Akkor rossz könyvbe születtél – mondta Sorya.

A repedés körül először nem ütöttek.

A tegnapi tanulság már ott volt mindegyikük kezében.

Előbb két oldalról megfeszítették a legkülső köveket, nem ugyanabban a ritmusban. Aztán Kaelen nedves port szórt a repedés elé, hogy lássák, merre dolgozik a belső huzat. Iren a mécsest nem közvetlenül tartotta oda, hanem oldalról, hogy a fény ne adjon teljes mélységképet. Rhovan eközben folyamatosan beszélt. Nem hasznos dolgokat. Nem szépeket. Csak rövid, kiszökkentő, idegesítő mondatokat. Hogy a ritmus ne álljon össze.

– Ez szűk lesz. Gyűlölöm.
– Ez is büdös.
– A köveknek tényleg van véleményük, ezt utálom.
– Ha valami most hirtelen szemet növeszt, én hazamegyek.

Kaelen egy ponton felmordult.

– Fogd be.

– Nem lehet – mondta Iren azonnal. – Jól csinálja.

Rhovan vigyora ettől már majdnem sértett lett.

– Hát persze, hogy akkor dicsértek, amikor idegesítő vagyok.

– Most munkaköri kötelesség – mondta Sorya.

A repedés mögötti kő végül nem szépen pattant ki.

Hanem három rövid, rossz irányú nyomás után beszakadt egy darabban úgy, hogy mögötte nem járat, hanem egy lefelé futó, ferdén megtört kőtorok nyílt.

És abból most már egyértelműen jött a levegő.

Hideg.

Nedves.

És valami egészen új szaggal.

Nem régi víz.

Nem por.

Valami fémesebb.

Valami, ami egyszerre emlékeztetett vérre és nedves kőre, de egyik sem volt igazán.

Iren arcából kifutott a maradék szín is.

– Ez élőbb.

Kaelen érezte ugyanezt.

A tegnapi kamra még szerkezet volt. Sebzett, rosszul működő, félig értelmes szerkezet.

Ez viszont már olyan szaggal lélegzett, mint valami, ami beljebb valóban testként szerveződik.

Rhovan lenézett a nyílásba.

A vigyora eltűnt.

– Ezt most egy kicsit jobban utálom, mint szeretném.

Sorya csak ennyit mondott:

– Megyünk.

És lementek.

Nem tudták még, hogy a következő odalent nem egyszerű látvány lesz.

Hanem az első valódi szembenézés valamivel, ami már nem csak utánozni próbálja az emberi működést.

Hanem sajátot épített belőle magának.

A ferdén megtört kőtorok nem járatként viselkedett.

Ez volt benne az első igazán rossz dolog.

A tegnapi rés legalább úgy futott, ahogy az ember elvárja valamitől, amin át be kell mennie. Szűken, alacsonyan, ronda szögben, de mégis valami térbeli logikával. Ez viszont mintha direkt utálná azt, aki bele akar illeszkedni. Az első két méteren lefelé húzott, aztán balra szorított, utána megint le, majd hirtelen kiszélesedett annyira, hogy az ember pont elveszítse a saját tartását. Nem egyszerűen kényelmetlen volt. Ellenséges.

– Már a nyaka is gyűlöl – morogta Rhovan, miközben vállal fordult át egy kiálló kőél mellett.

– Fogd be és jöjj – mondta Sorya.

– Ez volt a tervem. Csak szitkozódással díszítve.

Kaelen közben nem a formát figyelte elsőnek, hanem a ritmust. Hogy a levegő hogyan jön. Hogy a szűkületek után hol tágul. Hogy a kőtorok melyik pontján marad meg egy árnyalatnyival hosszabban a hideg. Mert most már biztos volt benne: odalent nem egyszerű tér várja őket. Hanem működés. És az ilyen nem csak látszik. Lélegzik.

Iren a fél lángú mécsest nem vitte előre teljesen. Inkább mindig másik kézben, másik magasságban tartotta, hogy a fény ne álljon össze megszokható mintává. Jól tette. A falakon ugyanis itt már nem egyszerű repedések futottak, hanem olyan vékony, sötét érhálózatra emlékeztető vonalak, amelyek bizonyos szögből kőnek látszottak, másikból viszont mintha kissé nedvesebbek lennének a környezetüknél.

– Ne nézzetek egyet túl sokáig – mondta halkan.

– Már magamtól is utálok mindent itt – felelte Rhovan. – Segít.

A torok végén aztán egyszerre nyílt ki a tér.

Nem nagyra.

Hanem rosszul.

Egy ovális, lefelé süppedő kamrába jutottak, amelynek falai nem maradtak meg szabályos kőfelületként. Körkörösen, egymást metszve futott bennük több sávnyi fekete, fényesebb anyag, mintha a repedéseket valami belülről újra meg újra ugyanazon a pályán dörzsölte volna simára. A kamra közepén pedig nem egyetlen mélyedés vagy oszlop állt.

Hanem három különálló, mégis összefüggő képződmény.

És ettől egyszerre mind a négyen megálltak.

A bal oldali alacsonyabb volt, szélesebb, és a felülete tele volt apró, bemélyedő félkörökkel, mintha sok száz rosszul elkezdett hallójárat maradt volna benne félbe. A jobb oldali karcsúbb, feljebb húzódó, hosszanti hasadékokkal szabdalt forma volt, benne olyan keskeny, egymás fölé rendezett vájatokkal, amelyek távolról nézve majdnem bordákra emlékeztettek. Középen pedig, kissé hátrébb, ott állt a harmadik.

Nem magasabb volt.

Hanem jelenlétszerűbb.

Mint amikor valami a tér közepén nem méretével, hanem jelentőségével foglal helyet.

A felülete nem volt sima. Sem teljesen kő. Sem teljesen nedves. Inkább úgy nézett ki, mintha több réteg különböző, megkeményedett, majd újra megnyílt ásványi szövet fedné egymást. A törzséből három oldalra indultak vékonyebb fekete csatornák, amelyek a falak mélyebb repedései felé vezettek. És a felső ívén, nagyjából mellkasmagasságban, három keskeny, szabálytalan rés nyílt egymás fölött.

Nem szemek.

Nem száj.

De túl közel hozzá.

Rhovan állt bele elsőnek a csendbe.

– Hát ezt most már igazán nem kellett volna.

Sorya arcán nem látszott undor. Csak az a kemény figyelem, ami már túl van az ilyesmin.

– Bal oldalt a hang – mondta.

Iren bólintott.

– Jobb oldalt a rávezetés. Középen…

– A kapocs – mondta Kaelen.

A szó nem csak hangként maradt a kamrában.

Válaszként.

A középső képződmény felső résén végigfutott egy finom, nedvesebb csillanás. Nem mozdulat. Nem rángás. Inkább olyan, mint amikor valami odabent meghall egy nevet, és figyelni kezd.

Rhovan halkan káromkodott.

– Kiváló. Már bemutatkoztunk neki.

– Már rég tudja, hogy itt vagyunk – mondta Iren.

Kaelen közben nem vette le a szemét a középső szervről. Röviden nézett, törve, ahogy kellett. De elégszer ahhoz, hogy egyre biztosabban érezze: ez nem csak kapcsolati pont. Nem csak átvezető. Ez az, ami emberi mintához akar idomulni. Ez a rohadt mag, ami a hiányra, a befejezésre, a félbemaradt mozdulatra épít.

És akkor meglátta a fal tövében valamit.

A középső szerv mögött, kissé balra, a kőre csúszva feküdt egy rövid, sötét tárgy. Nem teljesen szabadon. Egy fekete vájat részben köré simult, mintha vissza akarná húzni magába.

– Ott még egy darab – mondta.

Iren azonnal odanézett.

– Igen.

Sorya rögtön mérte a teret.

– Csapda.

– Persze, hogy az – mordult Rhovan. – Különben már hiányozna is valami ebből az élményből.

De Kaelen tudta, hogy most nem a darab a legnagyobb veszély.

Hanem a középső szerv körüli tér.

Mert a kamra egész elrendezése túlságosan szándékos volt. A bal oldali hallótest. A jobb oldali rávezető bordázat. Középen a kapocs. És a hiányzó elem kicsit túl jól láthatóan.

Túl használhatóan.

– Nem a darabért tett ide – mondta halkan. – Hanem hogy amikor arra figyelünk, a kapocs ráülhessen arra, amelyik be akarja fejezni.

Iren lassan bólintott.

– Igen.

Sorya rögtön.

– Akkor most nem a darabbal kezdünk.

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Meglepő önuralom mindannyiunktól. Már-már fejlődünk.

Kaelen körbejárta a kamrát a szemével. Nem teljesen. Törve. Megállásokkal. A falakból a középső szervbe futó csatornák közül kettő vastagabbnak tűnt a többinél. Az egyik a felsőbb toronyirányba ment vissza. A másik valahová az udvar belső tere felé. A harmadik, amelyik a bal oldali hallótest alá futott, enyhén lüktetett.

– A hangszervet kell előbb elrontani – mondta.

Rhovan oldalra nézett rá.

– Miért nem azt, amelyik a legundorítóbb?

– Mert ha a kapocs beszélni vagy ráülni akar valakire, előbb hallani akarja a bennünk maradt nyitásokat. A hangtest segít neki olvasni a rezonanciát.

Iren rögtön hozzátette:

– És ha a hangtestet megvágjuk, a kapocs kevésbé tud ráhangolódni valamelyikünkre.

Sorya döntött.

– Jó. Bal oldal.

Elindultak, de nem egyenes vonalban. Rhovan direkt túl közel ment volna a jobb oldali bordázott testhez, mire Iren azonnal rászólt.

– Ne.

– Még hozzá sem értem.

– A tested már igen.

A férfi erre megállt. Morogva. De megállt.

A bal oldali hallótest közelről még rosszabb volt. Az apró, félkörös bemélyedések nem szabályosak voltak, hanem emberi próbálkozásokat idéztek. Túl közel ahhoz, ahogy egy fül, egy csatorna, egy nyílás épülne. De mindegyik egy hajszállal rosszabbul. Egy hajszállal sértőbben. A mélyebb vájatok szélén vékony nedves csík ült, és amikor Iren oldalról rájuk tartotta a mécses fényét, az egyik mélyedés belsejében valami visszacsillanás futott végig.

– Ez most figyel – mondta.

– Mind figyel – felelte Sorya.

– Ez hallgat.

Kaelen lehajolt a legalsó vájat mellé. A kő ott hidegebb volt. És a mögötte futó csatorna pontosan olyan szabálytalan ütemben húzódott a kapocs felé, mint amilyen ritmusokat egész éjjel próbáltak elrontani.

– Nem ütni kell – mondta.

Rhovan felhorkant.

– Már megint.

– Eltömni. De nem sárral. Valami szálassal.

Iren rögtön megértette.

– Hogy ne csapjon vissza tisztán. És ne tudjon új egyenes hangjáratot képezni.

Sorya már nézett is körbe.

– Rongy.

– Nem elég – mondta Kaelen. – Kell hozzá por és éles törmelék is. Hogy ne feküdjön bele szépen.

Rhovan a saját vállára csapott.

– Kiváló. Én vagyok itt a málhás szamár is.

– Ma sokoldalú vagy – mondta Sorya.

Gyorsan dolgoztak. A lefelé jövet hozott vizes rongyokból téptek, száraz porral és éles, vékony kőszilánkokkal összegyúrva hosszú, ronda, szálas dugókat csináltak. Nem egyformákat. Nem szépeket. Pont az ellenkezőjét. Kaelen az elsőt a legalsó félkörös vájat elé nyomta, de nem teljesen bele. Iren a másodikat oldalról törte rá a mellette levő nyílásra. Rhovan a harmadikat dühből túl mélyre tolta volna, mire Sorya lecsapta a csuklóját.

– Nem.

– Csak segítek.

– Nem, te majdnem ritmust adtál neki.

Rhovan elfintorodott.

– Már az is bűn lett.

– Itt igen – mondta Iren.

Az első két eltömött vájat után a hallótest belsejéből finom, magasabb surrogás jött. Nem ordítás. Inkább olyan, mint amikor valami kénytelen új utat keresni a saját szűkületei közt.

– Még – mondta Kaelen.

A harmadik és negyedik vájat betörése után azonban a kamra egésze reagált.

A jobb oldali bordázott test hosszanti rései egyszerre sötétedtek meg. A középső kapocs felső íve pedig lassan, undorító türelemmel végigfényesedett.

Rhovan szája sarka megmozdult.

– Na. Most már biztosan személyes ügy lettünk.

És akkor a kapocs megszólalt.

Nem Beni hangján.

Nem Niráén.

Nem bárkién, akit már hallottak.

Sokkal rosszabbul.

A saját belső hangjukhoz túl hasonlóan.

Kaelen úgy hallotta, mintha a saját fejében szólna valami, csak egy hajszállal tisztábban annál, ahogy az ember magában gondolkodik.

Már majdnem kész volt.

Sorya arcán egyetlen izom sem mozdult, de a tekintete elkeményedett. Iren szemhéja megrebbent. Rhovan pedig felnevetett.

Nem örömből.

Hanem dühből.

– Na, ez az a pont, ahol már tényleg rohadjon meg.

– Ne válaszoljatok rá – mondta Kaelen azonnal.

A hang nem ismétlődött hangosan.

Hanem mindegyikükben másképp ült meg.

Kaelen a sajátját érezte elsőnek: hogy már látja az összképet, és csak még egyetlen lépés kéne ahhoz, hogy teljes legyen. Sorya szemében azt lehetett kiolvasni, hogy valami tiszta, egyetlen irány kezdte csábítani. Iren arcán a még egy jel, még egy bizonyosság éhsége villant át. Rhovan testtartásából pedig majdnem kibuggyant az az ösztön, hogy most azonnal porrá verje a középső szervet.

A kapocs nem mondatokat adott nekik.

Hanem tökéletesen személyre szabott befejezéseket.

– Törd meg! – csattant Kaelen.

Nem volt világos, kinek szól.

Pont ezért működött.

Rhovan azonnal belevágta a vaspálcát a saját lábfeje elé a kőbe. A csattanás ronda volt, értelmetlen, fájdalmasan valódi.

Sorya káromkodott egy olyan sort, ami minden tiszta parancsot szétszedett a fejben. Iren szándékosan elfordította a mécsest, a fél fényt a kapocsról a falra rántva. Kaelen pedig hátrarántotta a vállát, mielőtt előreléphetett volna.

Jó.

Működött.

A sima belső rávezetés eltört.

De csak egy pillanatra.

A kapocs felső résén ekkor a három keskeny nyílás közül a középső sötétebb lett, majd abból hirtelen vékony, fekete nedvcsík csordult le. Nem sok. Pont elég.

– Nem a hangját vesztette – mondta Iren. – Erősíti a kapcsolatot.

– Akkor most a kapcsot vágjuk – mondta Sorya.

Kaelen megrázta a fejét.

– Még nem. A jobb oldali rávezetőt is el kell rontani. Különben amikor a kapocsra megyünk, az visszafuttat minket magunkra.

Rhovan felmordult.

– Gyűlölöm, hogy ez így logikus.

– Attól még csináljuk – mondta Sorya.

A jobb oldali test közelében már érezhetően más volt a levegő. Nem hallgatózott. Inkább kijelölt. Ahogy közelebb léptek, Kaelen hirtelen biztos volt benne, hová kellene tennie a következő lábát. Aztán még biztosabb lett benne, hogy utána merre fordítaná a fejét. Ez volt a rávezető szerv munkája. Nem hanggal. Nem képpel. Mozgási illúzióval.

– Most minden ösztön hazudik – mondta halkan.

– Eddig is – felelte Rhovan.

– Most pontosabban.

A bordázott test hosszanti hasadékai között néhány helyen vékony, világosabb ásványcsík futott, mintha a kő maga is emberi ízületek rossz emlékére akarna hasonlítani. A legalsó hasadék mellett három apró töréshely látszott.

Kaelen rögtön odanézett, és abban a pillanatban tudta, hogy ez csapda. Túl jól kínálta magát támadási pontnak. Túl szépen.

– Nem ott – mondta.

Sorya azonnal visszafogta az emelkedő kezét.

– Hol?

Kaelen oldalról nézett. Nem a törésre. A bordák közti sötét futásra. És akkor meglátta, hogy a hasadékok nem középen vezetik a mintát. Hanem a hátoldal felé, a falnak simuló részen.

– Mögötte.

Rhovan felhorkant.

– Természetesen. Mert semmi sem lehet egyszerűen ott, ahol látszik.

Kerülniük kellett. Szűken. Úgy, hogy a rávezető szerv folyamatosan hazudott a lábuknak. Kaelen kétszer is majdnem ugyanarra a kőélre lépett volna, mire Rhovan szándékosan belerúgott egy laza darabba, hogy a zaj kizökkentse.

– Nem köszönöm meg – morogta Kaelen.

– Nem is kell. Élvezzük a kölcsönös idegesítést.

A szerv hátoldalán végül ott futott a valódi összekötés. Nem látványosabban. Épp ellenkezőleg. Egy vékony, félig száraz fekete sáv, amely a bordázatot a központi kapocshoz kötötte. Túl sérülékenynek tűnt ahhoz, hogy ilyen fontos legyen. Ezért volt valószínűleg az.

Iren közelebb hajolt.

– Ezt nem tömni kell.

– Hanem? – kérdezte Sorya.

– Megszakítani két ponton egyszerre. Különben átugrik.

Kaelen bólintott.

– Igen. Mint a tegnapi köztes kamránál. Ha csak egy helyen vágjuk, újraútvonalaz.

Rhovan megforgatta a vaspálcát.

– Végre. Most tényleg ütni kell?

– Röviden. Ketten. Nem ritmusra – mondta Iren.

Sorya már vette is a rövid lándzsanyelét. Kaelen a vasrudat fogta. Nem számoltak. Nem adtak jelet.

Egyszerre csaptak.

A vékony fekete sáv elsőre nem tört.

Hanem behorpadt.

Aztán valami odabent száraz, roppanó ellenállással adta meg magát, és a sáv két helyen egyszerre szakadt meg.

A kamra hirtelen megváltozott.

A jobb oldali bordázott test egész felülete megrándult. Nem úgy, mint valami élő izom. Sokkal rosszabbul. Mint amikor egy szerkezet elveszíti a tájolását. A hasadékok között futó halvány csíkok egyszerre sötétedtek el. A bal oldali hallótestből magasabb, fulladozó surrogás tört fel. A központi kapocs pedig…

megmozdult.

Nem helyet változtatva.

Hanem figyelmet.

A három rés közül most már az alsó sötétedett meg, és abból nem nedvesség jött.

Hanem hang.

Nem valódi szó.

Csak Kaelen saját belső gondolatának olyan pontos mása, hogy egyetlen pillanatig tényleg azt hitte, ő mondta ki:

Most.

Egyetlen rohadt pillanat volt.

Elég.

Kaelen válla előrelendült.

Sorya ugyanebben a pillanatban látta meg.

És teljes erőből oldalról belerúgott a lábába.

A férfi ahelyett, hogy a kapocs felé ugrott volna, a kőre csapódott fél térddel.

A fájdalom éles volt.

Jó.

Valódi.

Rhovan felüvöltött a röhögés és a düh között valahol.

– Na végre, valaki pofára esett helyettem!

– Fogd be! – csattant Kaelen, de ezzel már vissza is jött teljesen.

Iren nem nézett rá. A kapcsot figyelte.

– Most rajtad próbálta a befejezést.

– Tudom.

– Akkor nincs idő.

És igaza volt.

Most, hogy a hangtestet elrontották, a rávezető szervet megszakították, a kapocs már nem finomkodott. A három rés közül az alsó és a középső egyszerre nedvesedett. A törzséből oldalra futó fekete csatornák lüktetni kezdtek. Nem kérdezett többé. Nem csábított. Kapcsolódni akart.

A fal mögül, valahonnan a mélyebb rendszerből tompa, gyorsabb csattanások jöttek.

Odafent a torony valószínűleg ugyanebben a pillanatban reagált.

Az udvar.

Selin.

A gyerekek.

Minden egyszerre villant át Kaelen fején.

Pont ezt akarta a kapocs.

Hogy a legmélyebb személyes aggályokat tegye saját vezetékké.

– Most vágjuk – mondta Sorya.

Kaelen lassan állt fel. A térde fájt. Jó. Még mindig a sajátja volt.

– Nem a közepét.

Rhovan most már tényleg ideges lett.

– Akkor mit? Mert itt tényleg kezd elfogyni a türelmem, meg a jóindulatom, amiből amúgy sincs sok.

Kaelen a kapocs törzsét nézte. A három rés. Az oldalsó csatornák. A fekete futások. És aztán meglátta: a szerv maga nem egyetlen tömbként dolgozik. A törzs alsó részén két ponton a kő sötétebb gyűrűt hordott, mintha ott a kapcsolódás újra és újra ugyanarra a két szűkületre fűződne rá.

– Oldalt kell szétnyitni – mondta. – Két oldali gyűrűpont. Ha a közepét törjük, csak fröccsen vagy új irányt talál. Ha az oldalsó záróhelyeket verjük szét, elveszíti a belső feszítést.

Iren rávillantotta a mécses fényét.

– Igen.

Sorya már mozdult is bal oldalra. Kaelen a jobb oldali ponthoz lépett. Rhovan középre húzódott, készen arra, hogy ha valamelyikük mozdulata túl sima lenne, belerondítson. Iren folyamatosan beszélt. Nem nagy dolgokat. Rövid, törő mondatokat.

– Ne egyszerre lélegezzetek.
– Ne ugyanoda nézzetek.
– Rövid mozdulat.
– Ne vigyétek végig tisztán.

A kapocs közben már nem próbált beszélni.

Valami még rosszabbat csinált.

A kamra levegőjében lassan megjelent az az érzés, hogy minden itt befejezhető lenne. Minden vita. Minden félelem. Minden nyitott seb. Elég lenne csak egyetlen tökéletes mozdulat. Egyetlen ráütés. Egyetlen közelebb lépés. Egyetlen átadás.

Kaelen fogai összeszorultak.

Rhovan ekkor teljes torokból elordította magát.

Nem szöveget.

Nem káromkodást.

Csak nyers, állati, durva zajt.

Undorító volt.

Tökéletes.

A kapocs levegője megtört.

– Most! – csattant Sorya.

Nem egyszerre ütöttek.

Pont ez volt a trükk.

Sorya balról tört rá a gyűrűpontra. Kaelen egy fél szívveréssel később jobbról. A két ütés nem adott szép mintát. Nem csinált ritmust. A bal oldali gyűrűpont elsőre felrepedt, a jobboldali viszont csak behorpadt.

A kapocs törzséből fekete, sűrű nedvesség tört elő.

Nem sok.

Pont annyi, hogy Kaelen szemében egy villanásnyi időre valami más képe üljön meg.

A saját gyerekkorának egyik félig elfeledett udvara.

Egy félbehagyott mozdulat.

Egy hiány.

A férfi hátratántorodott.

– Kaelen! – csattant rá Iren.

A név most nem csapda volt. Mentés.

Visszajött.

Rhovan eközben már a behorpadt jobb oldali gyűrűpontra vágott oldalról, teljesen rossz szögből, ronda erővel. Nem szép mozdulat volt. Nem is katonás.

És épp ezért működött.

A jobb oldali gyűrűpont nem befelé tört.

Kifelé robbant szét.

A kapocs egész törzse erre egyszerre rándult meg. A három rés közül a felső teljesen elsötétült, a középsőből fekete csík szakadt le, az alsó pedig hangtalanul tátva maradt, mint valami elhibázott, testetlen száj.

A kamra padlója alatt ekkor végigfutott egy brutális, mély reccsenés.

Odafent.

Lentebb.

Oldalra.

Mindenfelé.

– Futás! – ordította Sorya.

És most tényleg nem maradt más.

A központi kapocs nem halt el azonnal. De a feszítése megszűnt, és ezzel a környező csatornák egy része úgy omlott egymásra, mint egy szétvágott, túlhúzott idegrendszer. A bal oldali hallótest felől magas, fulladozó sípolás indult, a jobb oldali bordázott szerv hátsó része repedve hullott a falnak, a kapocs törzséből pedig újabb fekete nedv csapott a kövekre.

Rhovan még visszanézett.

– Na ezt már szeretem!

– Ha megállsz, meghalsz! – üvöltötte Sorya.

Mentek.

Most már tényleg fejvesztettnek látszó, de mégis tört fegyelemmel. Kaelennek a térde minden második lépésnél belenyilallt, de a fájdalom hasznos volt. Iren a mécsest most sem hagyta stabilan világítani. Hol a falhoz vágta a fényt, hol a földre, hogy a mögöttük maradó kamra ne kapjon egyetlen tiszta képet se a menekülésükről. Rhovan szándékosan beleütött két kiálló kőbe menet közben, hogy a visszhang elrontsa a saját útvonalukat.

A ferdén futó kőtorok most mintha szűkebb lett volna, mint lefelé.

Vagy csak a kamra mögöttük már tényleg dolgozott az összeomlással.

Amikor végre áttolták magukat a felső nyíláson, és az első köztes kamrába zuhantak vissza, odakintről már tisztán hallatszott a torony ordítása.

Nem emberi szó.

Nem kőreccsenés.

Valami hatalmas, sérült, mélyen sértett szerkezeti üvöltés.

És vele együtt fentről emberi hangok is.

Selin.

Rhovan ezt hallva csak annyit mondott:

– Na most már tényleg szar van.

Nem tévedett.

Mert mire felértek a kibontott oldalsó résen át az udvari előtérbe, a teljes felső tér már mozgásban volt.

A torony előtti félkör kövei közül három teljesen felnyomódott. A déli fal zajrendszere leszakadva vonszolta a lánc egy részét a földön. A felső vásznak közül kettő már lent csapkodott. És az udvar közepe felé, ott, ahol a sárkupaccal betömött új hallóhely volt, a talajból vékony fekete csíkok futottak szét, mint valami repedező, sötét gyökérzet.

Selin a közepén állt ennek az egésznek.

Bal kezén vér.

Jobb kezében rövid penge.

És épp akkor rántott vissza két gyereket egy oldaldőlő láda mögé, amikor a talaj egyik fekete csíkja hirtelen felhasadt alattuk.

Kaelenből kiszaladt a levegő.

– Selin!

A nő felkapta a fejét.

Él.

Dühös.

Mocskosan gyönyörű ebben a pusztulásban.

– Megvágtátok? – ordította túl a zajt.

Sorya már mozgott is feléjük.

– Igen!

– Akkor rosszabb lett!

– Igen! – üvöltötte vissza Rhovan. – De jó irányba!

Nem volt idejük többre.

Mert a következő pillanatban a torony középső részéből, jóval lejjebbről, mint korábban bármikor, egy teljes falsáv végigrepedt. Nem kifelé dőlt. Nem omlott le.

Szétvált.

És mögötte, a por, a kő és a sötét csatornák mélyén, egy pillanatra meglátszott valami, amitől az egész udvarból egyszerre futott ki a maradék hő.

Nem alak.

Nem test.

Hanem egy sokkal nagyobb, mélyebben ülő belső üreg széle.

A valódi gyomor.

Ami eddig csak hanggal, csatornákkal, kapcsokkal és szervekkel dolgozott.

Most viszont egy szívverésnyi időre megmutatta, hogy van benne még valami mélyebb.

Valami, amihez képest a kapocs csak kéz volt.

És Lior a nyugati törttér széléről halkan, teljes bizonyossággal kimondta:

– Az még fel sem ébredt.

Az „még fel sem ébredt” mondat után az udvaron nem egyszerű csend lett.

Hanem az a fajta üresség, amikor az ember teste egy rövid pillanatra elfelejti, mit kell csinálnia a saját félelmével.

Mert eddig legalább volt valami fogható rendje a rettegésnek. Volt torony. Volt déli fal. Volt kapocs. Volt hangtest, rávezetés, köztes kamra. Mocskos volt, bonyolult volt, de legalább el lehetett nevezni.

Ez meg ott bent már nem név volt.

Hanem méret.

Mélység.

Valami olyan belső tér széle, amihez képest az eddigi egész harcuk csak az előszobában való dulakodásnak látszott.

És pont ez volt az a pillanat, amikor mind meghalhattak volna.

Nem azért, mert valami rájuk zuhant.

Hanem mert túl sokáig maradnak dermedten.

Sorya üvöltése tépte szét ezt először.

– Ne bámuljátok! Mozgás!

Jó.

Durva.

Használható.

Az udvar azonnal szétesett kontrollált törésekre. Selin a gyerekeket oldalra rántotta a félredőlt ládák mögül. Rhovan már nem középre nézett, hanem a fekete csíkokra a talajon. Iren az első élő embert kereste, akin megakad a nézés. Kaelen pedig a torony középső részét figyelte röviden, törve, épp csak annyira, hogy lássa, a repedt falsáv mögötti mélyebb üreg most nem tovább nyílik.

Még nem.

Ez fontos volt.

Nagyon.

– Nem jön ki – mondta ki azonnal.

Selin odavágta neki a fejét.

– Biztos?

– Nem. De most még nem. Előbb újrakapcsol.

Iren ugyanerre jutott.

– Igen. A kapocs vágása után a felső rendszer szétfutott. A mélyebb mag most először próbál közvetlenebbül rákapcsolni a felszínre.

Rhovan felmordult.

– Magyarul?

– Magyarul most még rosszabb ötletei lesznek – vágta rá Selin.

Ez pontos volt.

A talajon futó vékony fekete csíkok közben nem egyformán mozogtak. Némelyik csak ülte a követ, mint valami rossz árnyék. Másik kettő-három viszont időnként enyhén megvastagodott, majd visszahúzódott, mintha odalent valami a feljövő irányokat próbálná kitapogatni.

Kaelen hirtelen megértette.

– Nem támadási ágak.

Sorya már osztott közben két őrt a nyugati oldal felé, de odaszólt:

– Hanem?

– Keresések. Most új kapcsolatpontokat keres a felszínen.

Iren bólintott.

– Igen. A kapocs odalent megsérült. A mélyebb mag most feljebb akar saját új kötéseket.

Rhovan arca ettől elkomorodott.

– Vagyis már nem kell neki a régi finom szervrendszer. Már közvetlenül túrna bele mindenbe.

– Ha hagyjuk – mondta Kaelen.

Selin közben már a gyerekek mögötti teret rendezte át. Nem visszahúzódva. Előre gondolkodva. Két törött ládát ferdén egymásnak döntetett, egy harmadikat oldalra húzatott, hogy a gyerekek körül ne maradjon egyetlen tiszta, egyszerűen megközelíthető felület sem.

– Ide senki nem jön egyenes vonalban! – kiáltotta. – Senki!

Nira közben Beni vállára szorította a kezét. A fiú még mindig remegett a korábbi átvivés maradékától, de most legalább a saját szemével nézett.

Lior viszont nem a gyerekekre figyelt.

Hanem arra a résre, ahol a torony közepe megnyílt.

És amikor újra megszólalt, a hangja már nem is gyerekes volt. Inkább túl pontos.

– Az nem csak egy.

Mindenki ráfordult.

Sorya hangja száraz maradt.

– Emberül.

Lior nyelt egyet.

– Odabent nem egy nagy üreg van. Hanem mintha több egymásba nőtt rész lenne. És a legbelső még tényleg alszik. A külsőbb az, ami most ránk néz.

A mondat olyan volt, mint amikor valaki egy rossz álmon belül még talál egy újabb emeletet lefelé.

Rhovan erre már tényleg csak felnevetni tudott, de ez nem vidámság volt. Inkább valami férfiasan őszinte „na takarodjon már a világ a picsába” fajta reakció.

– Köszönjük, Lior. Ettől mind sokkal nyugodtabbak lettünk.

– Fogd be – mondta Selin.

A torony közepe ekkor újra megmozdult.

Nem szélesen.

Csak a repedt falsáv mögötti sötét mélyén futott végig valami lassú, nedvesebb csillanás. Nem fény. Inkább belső felület. Mint amikor egy túl nagy üreg falán valami áthúzza a nedvességet egy másik irányba.

Kaelen gyomra összerándult.

Mert most már látta, mi hiányzott az egészből eddig.

Nem csak az, hogy több réteg van.

Hanem az, hogy a torony nem kifelé akar születni.

Hanem felfelé.

A mélyből.

A felső rendszerek, a kapocs, a hangtest, a rávezető pontok, a hallóhelyek csak előkészítők voltak. Tapogatók. Kisebb szervek, hogy a mélyebb mag megtanulja, hogyan kell emberi térben működni, mielőtt maga is közelebb jönne.

– Az egész eddig csak tanulás volt – mondta ki.

Iren ráfordult.

– Igen.

Sorya szeme összeszűkült.

– Tehát a mostani kitörés?

– Nem kitörés – mondta Kaelen. – Inkább… felmérés a saját sérülés után. Hogy mennyire jöhet közelebb maga.

Selin arcán ettől valami sötétebb düh villant át.

– Akkor nem várunk újra estig.

– Nem – mondta Sorya. – Most már végleg nem.

Az udvar azonban még nem volt abban az állapotban, hogy azonnal újabb mély lemenetel induljon.

Mindenki kimerült.

Sebesültek voltak.

A gyerekek épp hogy csak nem hullottak szét idegileg.

A felszíni rend is recsegett.

És a torony közepe épp most mutatta meg, hogy van benne egy új, mélyebb fenyegetés.

Mocskos helyzet.

Pont ilyenekre szoktak rárohanni az emberek, mert a félelem türelmetlen. Aztán meghalnak.

Iren volt az első, aki ezt kimondta.

– Most nem megyünk vissza azonnal.

Rhovan felkapta a fejét.

– Mi?

– Nem azért, mert ne kéne – mondta Iren. – Hanem mert most pont azt várja, hogy a kapocs után dühből, félelemből, lendületből menjünk tovább. Túl sima lenne.

Kaelen bólintott.

– Igaza van.

Sorya állkapcsa megfeszült. Látszott rajta, hogy utálja ezt. Látszott rajta, hogy indulna. Pont ezért volt jó, hogy nem ő mondta ki először.

Selin közben végigmérte az udvart.

– Tíz perc.

Mindenki ránézett.

– Mi van tíz perc? – kérdezte Rhovan.

– Tíz percünk van arra, hogy a felszínt úgy törjük át újra, hogy ha a mélyebb mag próbál felkapcsolni, ne tiszta embereket találjon. Utána megyünk.

Sorya egy másodpercig sem habozott tovább.

– Jó.

A következő tíz perc már nem egyszerűen átrendezés volt.

Hanem ostromelőkészítés.

A torony előtti kövezetet még jobban szétszaggatták. Nem rombolással, hanem használhatatlanná tétellel. Nedves rongyok, ferdén ültetett kőékek, porral beszórt csúszós sávok, félrebillent ládák, csontszáraz faékek, üres edények, amiket bármikor belerúghat valaki. Nem akadálypálya lett. Sokkal rosszabb. Olyan tér, amiben semmi nem viselkedik úgy, ahogy elsőre várnád.

A gyerekek körül Selin külön kis belső erődöt rakott. Nem falat. Tört védelmet. Minden oldal más ritmusú, más anyagú, más hangú legyen. Nira és Beni egymás mellett maradtak, Lior viszont kissé külön, de látótávolon belül. Mert most már mindenki értette: ő nem egyszerű gyerek a többiek közt. És ez egyszerre volt áldás meg rohadt nagy teher.

Teren csuklóját a gyógyító asszony véglegesen újrakötötte, aztán olyan hangon szólt rá, mint aki még ebből az állapotból is hajlandó lenne pofon vágni, ha ostobaságot csinál.

– Ha megint egyedül eltűnsz valami darabbal, én temetlek el személyesen.

Teren fáradtan felvigyorgott.

– Máris jobban érzem magam.

– Ne viccelj, ha fáj – mondta a nő. – Attól nem leszel erősebb, csak idegesítőbb.

Rhovan ezt hallva oldalt mordult.

– Ez egyébként rám is lehetne családi mottó.

– Rád külön vastag betűkkel – mondta Selin.

A torony közepe közben nem nyílt tovább.

Viszont érezhetően dolgozott.

A repedt sáv mögötti mélyebb sötét időnként lassan nedvesedett, majd visszaszáradt. A fekete csíkok a földön már nem nagyon haladtak tovább, inkább ideges, apró rándulásokkal tapogatták a kövek közötti réseket, mintha odalent valami most már óvatosabb lenne a kapott sebek után.

– Nem vak – mondta Kaelen. – Most már tanul a veszteségből is.

Iren rávillantotta a tekintetét.

– Mint mi.

– Igen.

– Akkor előnyünk is van.

Kaelen egy pillanatra felnézett rá.

– Micsoda?

– Mi tudjuk, hogy félünk. Az nem.

Ez csúnya, száraz mondat volt.

És tökéletesen igaz.

Sorya végül magához intette a négyest újra. Selin is odalépett hozzájuk. A zajok körülöttük folytak tovább, de most már mindenki tudta, hogy ez az a pillanat, amikor a következő nagy döntés formát kap.

– A helyzet egyszerűbb lett és sokkal rosszabb – mondta Sorya. – A kapocs sérült. A felső rendszerek részben szétfutottak. A mélyebb mag viszont most először közvetlenül mutatkozott. Nem tudjuk, mennyi réteg van még alatta. Nem tudjuk, mennyire tud gyorsan új szerveket húzni a sérültek helyére. De azt tudjuk, hogy ha hagyjuk dolgozni, estére már okosabb lesz, mint reggel volt.

Rhovan felhorkant.

– Szóval a szokásos.

– Nem – mondta Kaelen. – Rosszabb. Mert most már nem csak tanul. Védekezik is.

Selin a toronyra nézett, aztán vissza rájuk.

– Akkor a következő lemenetel célja nem egy újabb szerv megvágása. Hanem a mélyebb mag közelébe jutás. Legalább annyira, hogy lássuk, mit kell ténylegesen megölni.

Iren azonnal finomított.

– Vagy mit kell elválasztani. Nem biztos, hogy egyetlen testként működik. Lehet, hogy a legmélyebb magot a felsőbb szervektől kell elszakítani, nem szétverni.

Kaelen bólintott.

– Igen. Ha túl korán ütünk középre, lehet, hogy csak új szerveket lövet ki magából.

Rhovan elhúzta a száját.

– Ezt valahogy megint sikerült undorítóbbá tenni.

Sorya közben már osztotta a szerepeket.

– Ugyanaz a négyes megy. De most más rendben. Iren nem hátrébb marad, hanem középen mozog, hogy két irányt is olvasson. Rhovan nem csak zavar, hanem ha kell, elválaszt. Kaelen vezeti a mintafelismerést. Én döntök azonnal, ha választani kell.

Selin erre csak ennyit mondott:

– És ha odalent megint valami személyesre megy rá?

Kaelen ránézett.

– Akkor most már tudjuk, mit csinál.

– Nem – mondta a nő. – Most már tudjuk, hogy tudja, mit csinálunk.

Ez keményebb volt.

És megint igaz.

A négyes így ment a központi bejárathoz másodszor is. Ugyanazon a feltört oldalsó résen át, amelynek kövei most már hidegebbek voltak, mint korábban. A járatban a tegnapi kamra felől még mindig hallatszott valami magasabb, fulladozó surrogás. A hallótest nem halt el teljesen. A rávezető szerv sem omlott össze teljesen. A kapocs sem semmisült meg. Csak megsérült.

Ez fontos volt.

Mert így most odalent minden sebesült.

És a sebesült dolgok gyakran dühösek, de közben kiszámíthatatlanabbul véreznek.

Amikor újra leértek a tegnapi kamrába, az már félig összeesett önmagába. A visszaékelt fémcsík körül a kő nagyobb darabokban morzsolódott szét. A jobb oldali csatornák közül kettő beomlott. A bal oldali ág teljesen elsápadt. Jó.

Haladnak.

A hátsó repedésen túl, a ferdén megtört torok alatt vezető új kamra viszont már másképp lélegzett, mint alig pár perce. A levegő nem csak nedvesebb és fémesebb volt. Hanem melegebb is egy hajszállal.

Rhovan ezt rögtön észrevette.

– Ezt utálom.

– Mit? – kérdezte Sorya.

– Hogy melegebb. A hideg legalább kő. A meleg itt azt jelenti, hogy valami tényleg túl sokat dolgozik odabent.

Iren lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha a hőmozgást is olvasná.

– Igaza van.

A második kamrához visszaérve a képződmények már nem álltak úgy, ahogy otthagyták őket.

A bal oldali hallótest felszíne részben beesett. A jobb oldali rávezető bordázat egyik oldala ferdén leszakadt. A központi kapocs viszont nem omlott össze. Inkább befelé húzódott önmagába, mintha a sérült törzséből valami mélyebb részbe vonná vissza a maradék működést.

És mögötte, ott, ahol korábban csak a fekete vájat részben köré simult a látható darabnak, most keskenyebb hasadék nyílt lefelé.

– Utat csinált magának – mondta Kaelen.

– Vagy megnyitotta nekünk – mordult Rhovan.

– Itt ugyanaz a kettő – mondta Iren.

A hasadék nem volt széles.

De elég volt ahhoz, hogy egyesével lecsússzanak rajta.

Sorya most nem mondott semmi hősi marhaságot, mert nem szokása. Csak az elsőnek ment.

Kaelen utána.

Iren.

Rhovan.

És amikor leértek, végre meglátták azt, amire az egész torony egész eddig csak előkészítő szervrendszerekkel, kapcsolatokkal, hangokkal, rávezetésekkel készült.

A mélyebb mag nem egyetlen oszlop volt.

Nem is kamra közepére nőtt szerv.

Hanem valami, ami a torony alapja és a régi föld alatti szerkezetek találkozásában nőtt össze.

Egy hatalmasabb, oldalra és lefelé is belenövő fekete-szürke test, amelynek felülete egyszerre emlékeztetett repedt kőre, megkeményedett ásványi kéregre és valami régi, kiszáradt, majd újra átitatott szervi szövetre. A tövéből több vastagabb csatorna futott szét. Némelyik a már ismert felsőbb szervek felé. Mások mélyebbre a falak és az alapzat alatt. A középső, leginkább jelenlévő részén pedig nem rések voltak.

Hanem valami sokkal rosszabb.

Több, egymást részben fedő, simább felületű zóna, mint félkész arcok helye.

Nem arcok.

Még nem.

Csak a lehetőségük.

És a mag tövében, a torony alapköve és egy régi, beszakadt vízvezető csatorna közé szorulva, három újabb fémdarab ült részben belenőve a kéregbe.

Teren nem tévedett.

Több fog.

Több illesztési pont.

Több szerveződési mag.

Rhovan most már tényleg csak suttogni tudott.

– Hát a rohadt anyját.

Iren hangja ugyanilyen halk maradt, de keményebb volt.

– Ezt nem verjük szét gyorsan.

Kaelen közben a magot nézte, röviden, törve, de elégszer. A csatornák futását. A három belenőtt fémdarab helyét. A simább felületek egymásra fedését. A vastagabb alsó kapcsolódást a régi vízvezető rendszerhez.

És akkor megértette.

Az egész eddigi rendszer rossz ponton lett értelmezve.

A torony nem magának épített szerveket.

Hanem ez a mélyebb mag használta fel a torony egész romtestét, mint külső csontvázat.

A torony csak hordozó.

A valódi test itt lent van.

– Nem a tornyot ostromoljuk – mondta ki halkan.

Sorya ránézett.

– Hanem?

Kaelen a mélyebb magra mutatott.

– Ezt.

És ugyanebben a pillanatban a mélyebb mag egyik simább, félkész „arcfelülete” mentén lassan végigfutott egy nedvesebb csillanás.

Nem mozdult előre.

Nem nyitott szájat.

De tudták.

Most először tényleg tudták.

Hogy ez már figyel rájuk. Nem a kisebb szervei, nem a kapocs, nem a hangtest, nem a rávezetés.

Ez maga.

És innentől már tényleg nincs visszaút abba a kényelmes hazugságba, hogy elég a felszínen ügyeskedni.

A mélyebb mag nem mozdult rájuk.

Ez volt az első igazán félrevezető dolog.

Mert minden idegszáluk azt várta, hogy az a hatalmas, félkész arcokkal pettyezett felület azonnal reagál. Hogy kitör, hogy rájuk zúdul, hogy megpróbálja szétkapni őket, vagy legalább valamilyen egyértelmű támadást indít.

De nem.

Csak figyelt.

És ez sokkal rosszabb volt.

A levegő itt lent már nem egyszerűen nedves volt. Nem csak fémes. Hanem olyan sűrű, mintha minden egyes belégzésnél valami láthatatlan rétegen kellene átnyomniuk a tüdejüket. Nem fájt. Nem akadályozott. Csak… tudatta velük, hogy nem az ő terükben vannak.

Kaelen nem nézett sokáig egy pontra. Rövid, tört pillantásokkal mérte végig a magot. A csatornákat. A három belenőtt fémdarabot. A simább, félkész felületeket.

– Nem támad – mondta halkan.

– Nem kell neki – válaszolta Iren. – Már bent vagyunk.

Rhovan erre felhorkant.

– Kiváló. Akkor most ő néz minket, mi meg állunk, mint a hülyék.

– Nem állunk – mondta Sorya.

A hangja nem volt hangos. De úgy vágta el a lebegő bénultságot, mintha pengével metszette volna.

– Dolgozunk.

Selin szavai visszhangoztak Kaelen fejében: nem várunk estig.

Igaza volt.

Itt már nem lehetett kivárni.

– A három darab – mondta Kaelen. – Azok nem véletlenül vannak így elosztva.

Iren azonnal ráfordult.

– Nem egy helyre gyűjti őket.

– Nem – mondta Kaelen. – Szétosztja. Több magpont. Több kapcsolódás. Ha csak egyet vágunk ki, a másik kettőn újraszervezi.

Rhovan morogva megvakarta az állát.

– Akkor a klasszikus jó hír: mindhárom kell.

– Igen – mondta Sorya. – És egyszerre.

Egy pillanatra csend lett.

Mert ez nem egy „menj oda, vágd ki, gyere vissza” feladat volt.

Ez azt jelentette, hogy szét kell válni.

Ebben a térben.

Ebben a figyelem alatt.

Kaelen már nyitotta volna a száját, de Iren megelőzte.

– Nem külön.

Mindannyian ránéztek.

– Nem fizikailag külön – folytatta. – Hanem időben. Nem egyszerre indulunk három irányba. Hanem egyetlen mozgásban, de törve. Úgy, hogy a mag ne tudja egyszerre rávezetni a figyelmét mindhárom pontra.

Rhovan félmosollyal nézett rá.

– Ez most vagy nagyon okos, vagy nagyon szép halál.

– Mindkettő lehet – mondta Iren szárazon.

Sorya nem hezitált.

– Mondjad.

Iren a három darabra mutatott sorban.

– Az elsőhöz Kaelen megy. Ő látja a mintát. Tudja, hol kell vágni, hogy ne záródjon vissza azonnal. A másodikhoz én. A harmadikhoz Sorya. Rhovan nem egy helyen marad. Hanem köztünk mozog. Szándékosan rossz ritmusban. Zavarni.

– Az megy – mondta Rhovan. – Ez az egy szakmám van.

Kaelen bólintott.

– És nem egyszerre érünk oda.

– Nem – mondta Iren. – Késleltetve. De nem kiszámíthatóan. Nem ritmusra.

Sorya ránézett Kaelenre.

– Jel.

– Nem lesz jel – mondta Kaelen. – Mindenki akkor mozdul, amikor úgy érzi, hogy a mag figyelme nem rajta van.

Rhovan felnevetett.

– Tökéletes. Semmi stressz.

Senki nem válaszolt.

Mert mind tudták, hogy ez az egyetlen esélyük.

A mélyebb mag közben nem maradt teljesen passzív.

A simább felületek egyikén lassan végigfutott egy halvány, nedvesebb árnyalat. Nem hang. Nem szó. Inkább egyfajta „jelenlét erősödés”. Mintha az a felület most tanulná meg, hogyan kell közelebb kerülni ahhoz, amit lát.

Kaelen gyomra összerándult.

– Most kezd el igazán figyelni.

– Akkor mi is – mondta Sorya.

És ezzel elindult.

Nem rohant.

Nem lopakodott.

Egyszerűen ment.

Kaelen egy fél lépéssel később indult el egy másik irányba. Iren még várt. Rhovan pedig… teljesen váratlanul elindult a legrosszabb irányba.

Pont ezért működött.

A mag figyelme egy pillanatra elcsúszott.

Nem tudott egyetlen tiszta mintát kirajzolni a mozgásukból.

Kaelen elérte az első fémdarabot.

Közelről még rosszabb volt.

A darab nem csak bele volt nőve. Részben körbenőtte a mag. Finom, vékony fekete szálak futottak át rajta, mint valami idegszövet. Nem szorosan. Inkább átitatva.

– Nem húzni – suttogta magának. – Vágni.

A vasrúd élét a szálak közé illesztette.

Nem egy ponton.

Több helyen.

Törve.

Szaggatva.

A darab nem akart kijönni.

Természetesen.

A mag viszont erre reagált.

A simább felületek közül kettő egyszerre nedvesedett.

És Kaelen fejében megjelent egy gondolat.

Túl lassú.

Nem az ő gondolata volt.

De tökéletesen az ő hangján szólt.

Azonnal visszarántotta a kezét.

– Nem.

És ezzel együtt belevágta a rudat oldalról.

Ronda szögből.

Rossz ritmusban.

A fémdarab egy éles, fémes reccsenéssel elvált a körülötte futó szálaktól.

Nem teljesen.

De eléggé.

Ugyanebben a pillanatban Iren is mozdult.

A második darabnál nem vágott.

Hanem két ponton egyszerre törte meg a körülötte futó sötét csatornát.

A mozdulat tiszta volt.

Túl tiszta.

A mag azonnal reagált rá.

A sima felületek közül az egyik hirtelen fényesebb lett.

Iren szeme egy pillanatra üres lett.

Sorya már ott volt.

És mindenféle finomság nélkül oldalról beleütött a nő vállába.

Nem erőből.

Pont annyira, hogy kizökkentse.

– Maradj itt!

Iren levegőt vett.

Visszajött.

– Kösz.

– Majd később – mondta Sorya, és már ment is tovább a harmadik darab felé.

Rhovan közben nem egy dolgot csinált.

Hanem minden szart.

Beleütött a kőbe.

Belérúgott egy csatornába.

Szándékosan rossz helyeken csapott zajt.

És közben üvöltött.

Nem szöveget.

Nem értelmes hangot.

Csak… zavart.

A mag figyelme szétesett.

És ez kellett.

Sorya elérte a harmadik darabot.

Ez volt a legmélyebben.

A leginkább „beépülve”.

Nem vágott.

Nem törte.

Egyszerűen belefeszítette a pengét a legszűkebb pontba, és teljes testből ránehezedett.

A darab nem mozdult.

A mag viszont igen.

A körülötte lévő szövet hirtelen összehúzódott.

Mint egy reflex.

Sorya ezt várta.

A következő pillanatban nem húzta ki a pengét.

Hanem csavarta.

Oldalra.

A szálak egyszerre szakadtak.

A darab megindult.

És ezzel egy időben a mélyebb mag végre valóban reagált.

Nem finoman.

Nem tanulva.

Hanem ösztönből.

A teljes felületén végigfutott egy sötét hullám.

A csatornák egyszerre megvastagodtak.

A levegő hirtelen még sűrűbb lett.

És a sima felületek közül az egyik… megpróbált formát venni.

Nem teljesen.

De már nem csak lehetőség volt.

Hanem majdnem arc.

Rhovan ezt látva csak ennyit mondott:

– Na most már tényleg kurvára ideje menni.

Kaelen ekkor tépte ki az első darabot teljesen.

Iren a másodikat rántotta ki.

Sorya a harmadikat.

És ezzel egyszerre tört meg valami.

Nem robbanás.

Nem omlás.

Hanem kapcsolat.

A mélyebb mag egész testén végigfutott egy szaggatott, törő feszültség.

A csatornák egy része összeesett.

A sima felületek közül kettő elsötétült.

A harmadik viszont…

nem.

Az maradt.

És ez volt a baj.

– Nem halt meg – mondta Iren.

– Nem is kellett volna – mondta Kaelen. – Csak most már látjuk, hol él.

Sorya már fordult is.

– Kifelé!

Most nem volt taktika.

Nem volt finomkodás.

Futás volt.

Durva.

Tépett.

Valódi.

A mögöttük maradó tér nem omlott rájuk azonnal.

Hanem… újraszerveződött.

És ez rosszabb volt.

Mert azt jelentette, hogy a mag nem csak reagál.

Hanem alkalmazkodik.

Amikor visszaértek a felső kamrába, a kapocs már majdnem teljesen visszahúzódott.

A hallótestből csak egy gyenge, szakadozó hang jött.

A rávezető szerv pedig szinte halottan lógott a falon.

De a torony…

a torony odafent üvöltött.

Amikor kiértek az udvarra, a helyzet nem volt jobb.

Csak más.

A fekete csíkok egy része eltűnt.

A másik része viszont vastagabb lett.

A kövek között új repedések futottak.

És a torony közepe…

már nem csak rés volt.

Hanem egy lassan táguló nyílás.

Selin rájuk nézett.

A kezében még mindig ott volt a penge.

– Na?

Kaelen ránézett.

Fáradt volt.

Kimerült.

De a szeme élt.

– Most kezdődik.

És a torony belsejéből ekkor először nem csak hang jött.

Hanem valami, ami már majdnem kilépett.