A csillagok közé

A város éjszakai fényei a kikötő felől úgy terültek szét, mint apró, földre hullott csillagok. A levegő sós volt, tele a tenger illatával és a hajók tompa, fémes zörejeivel. Michael a rakpart szélén állt, cigarettája parazsa időnként felizzott, majd kihunyt, ahogy lassan, elgondolkodva szívta. A távolban a világítótorony lámpája körbe-körbe söpört a horizonton, mintha valakit keresne – vagy talán figyelmeztetne.

Őt nem várta senki. Legalábbis már nem. Amióta Clara elment, az éjszakák hosszabbak és hidegebbek lettek. Nem számított, hogy nyár van; a hiány, amit hagyott, minden hőmérsékletet képes volt megfagyasztani. Michael emlékezett az érintésére, a nevetésére, és arra a furcsa szokására, hogy mindig a csillagokat nézte, mintha onnan várt volna választ minden kérdésére.

Aznap este, amikor elhagyta, nem volt veszekedés. Nem volt szitokszó. Csak egy bőrönd a küszöbön és egy rövid mondat: „Nem tudok tovább itt maradni.” Aztán csend, amit az ajtó halk kattanása zárt le. Michael azóta is kereste a magyarázatot, de a szavak helyén mindig csak az üres levegő maradt.

A hullámok lassan csapkodták a móló lábait. Michael lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy a csillagok közé zuhan. Talán ott fent újra megtalálná Clarát. Talán ott minden sértés, minden félreértés értelmét veszítené, és csak az maradna, ami igaz volt közöttük: a pillanatok, amikor nem féltek egymástól.

A kikötőben hirtelen egy halk dallam szűrődött ki egy közeli bárból. Ismerte a számot, valami lassú, melankolikus ének szólt, és a szöveg szinte a saját gondolatait mondta ki. Michael érezte, ahogy a mellkasában valami megmozdul – talán harag, talán vágy. Vagy mindkettő egyszerre.

Michael belépett a bárba, és rögtön megcsapta a levegőben terjengő whisky és sör keveréke. A hely tele volt tengerészekkel, akik hangosan nevettek, kártyáztak, vagy csak a poharuk felett bámulták a semmit. A sarokban egy öreg zongorista játszott, mellette egy nő énekelt – alacsony, karcsú alak, vörös ruhában, a haját szoros kontyba fogva.

A hangja telt volt, tele valami édes szomorúsággal, amit Michael túl jól ismert. Úgy érezte, a nő nemcsak egy dalt énekel, hanem egy történetet mesél – olyat, amiben minden szó mögött egy seb lüktet.

Leült a pultnál, rendelt egy dupla whiskyt, és figyelte az énekest. Nem hasonlított Clarára, mégis volt benne valami, ami rá emlékeztette. Talán a tekintete, ahogy a távolba révedt az éneklés közben, mintha ott keresne valakit.

A dal végén a nő lassan lehunyta a szemét, majd egy apró mosollyal intett a közönségnek. Michael szinte ösztönösen tapsolt, pedig nem volt szokása. Amikor a nő a pult felé indult, tekintetük találkozott.

– Nem tengerésznek néz ki – jegyezte meg a nő, miközben helyet foglalt mellette.
– Nem is vagyok az – felelte Michael, és belekortyolt az italába. – Csak… keresek valamit. Vagy inkább valakit.

A nő elmosolyodott, de a mosoly mögött árnyék bujkált.
– Mind keresünk valakit. De néha az égiek máshova rejtik őket, mint ahol kutatunk.

A szavak szíven ütötték Michaelt. Talán azért, mert pontosan úgy hangzottak, mint amit Clara mondott volna.

Michael és a nő – aki időközben bemutatkozott, mint Eliza – csendben ittak pár kortyot. A bár zsongása körülöttük tompa háttérzajjá fakult, ahogy beszélgetni kezdtek.

Eliza elmondta, hogy évekkel ezelőtt érkezett a kikötővárosba, egy viharos éjszakán. Azóta itt ragadt, mert a tengeren túl nem talált már otthont. A dalai – mondta halkan – nem a szórakoztatásról szólnak, hanem arról, hogy ne felejtse el, honnan jött és kit veszített el.

Michael figyelmesen hallgatta, és közben azon kapta magát, hogy minden mondata egy-egy apró tükördarab, amiben saját története is visszaköszön. Ő is elveszített valakit – de nem a halál, hanem az élet kegyetlen sodrása miatt. Clara távozása óta nem volt nap, hogy ne próbálta volna megérteni, mi történt.

– Maga is keres valakit, ugye? – kérdezte Eliza, miközben lassan körözött a poharában maradt ital felett.
– Igen – vallotta be Michael. – De azt hiszem… nem tudom, hogy meg fogom-e találni.

Eliza elmosolyodott, de szemeiben most könnyek csillogtak.
– Néha nem az a cél, hogy megtaláljuk. Hanem hogy útközben megértsük, miért indultunk keresni.

Ezek a szavak mélyre hatoltak benne. Talán először érezte, hogy nem egyedül cipeli a súlyt, amit évek óta hordoz.

A bár ajtaja ekkor kitárult, és a hűvös, sós tengeri szél végigsöpört a termen. Michael felkapta a fejét – mintha a szél üzenetet hozott volna a csillagok közül.

A szél nemcsak hideget hozott, hanem halk, távoli zene foszlányait is. Nem a bárból szólt, hanem kintről, a kikötő felől. Eliza felállt.
– Hallja ezt? – kérdezte, és a fejével az ajtó felé intett. – Jöjjön.

Michael habozott egy pillanatig, aztán követte. Kiléptek a macskaköves utcára, ahol a lámpások fénye aranyszínű foltokat rajzolt a nedves kövekre. A távoli dallam egyre tisztábban hallatszott, ahogy a kikötőhöz közeledtek.

A móló végén egy öreg hegedűs játszott. A kabátja rongyos volt, de a hangok, amelyeket előcsalt a hangszerből, mintha az éjszaka mélyéből érkeztek volna. Eliza megállt, és lehunyta a szemét.

– Tudja, Michael – szólalt meg halkan –, néha az ember csak sodródik, mint egy hajó a csillagok alatt. És amikor azt hiszi, végleg elveszett, akkor történik valami apró… ami megmutatja, hogy mégis van irány.

Michael a hegedűst figyelte, de közben Eliza szavai zakatoltak a fejében. Eszébe jutott egy éjszaka, évekkel ezelőttről, amikor Clara még mellette feküdt, és ők ketten csak hallgatták a város távoli zajait. Akkor hitte utoljára, hogy minden rendben lesz.

A hegedűs dallama lassan véget ért, a tenger morajlása vette át a helyét. Eliza Michaelre nézett.
– Látja a csillagokat? – mutatott fel az égre. – Oda szeretnék egyszer eljutni… nem űrhajóval, hanem lélekben.

Michael bólintott.
– Talán… együtt elérhetjük őket.

Másnap hajnalban Michael a kikötőben találta magát, egyedül. A levegő sós volt és hideg, a nap még csak sejtette magát a horizont mögött. A hajók kötelei nyikorgó zenét játszottak a szélben, és a víz szürke, nyugtalan fodrokkal verte a cölöpöket.

Eliza sehol. Csak egy összecsavart papírlap feküdt a régi rakpart egyik oszlopán. Michael óvatosan kibontotta. A betűk sietve, de határozott kézzel voltak rajzolva:

„Ma éjjel elindulok. A csillagok felé nem mindig vezet út a szárazföldről. Ha követni akarsz, a hajnal után indulj a harmadik mólónál álló kék vitorláshoz. – E”

Michael szíve hevesen vert. A papír hirtelen nehezebbnek tűnt a kezében, mintha nem tinta, hanem döntések súlya borítaná. Nem tervezett elmenni… de valahogy a gondolat, hogy Eliza talán örökre eltűnik, jobban szorította a mellkasát, mint a múlt összes fájdalma.

A nap első sugarai végigsiklottak a vízen, aranyló csíkokat festve rá. Michael lassan elindult a harmadik móló felé. A kék vitorlás ott ringatózott, kötelei lazán, a fedélzet üresen.

A távolban ekkor felcsendült egy dallam. Nem hegedű volt, hanem egy régi zsebrádióból szóló, halk ének. Michael felismerte a dalt. Eliza kedvence volt.

Felkapaszkodott a fedélzetre.
– Rendben… – mormolta magának. – Akkor menjünk a csillagok közé.

A vitorlás lassan hagyta maga mögött a kikötőt. A motor mély, tompa hangon duruzsolt, a vitorlák még összehúzva pihentek. A part távolodott, a kikötői fények apró, reszkető csillagokká zsugorodtak a víz fölött. Michael a kormány mögött állt, a hideg szél csípte az arcát, és próbálta kitalálni, vajon Eliza tényleg erre ment-e.

Nem sokkal később a hajó orránál mozdulatot látott. Eliza bukkant fel a kabinból, a haját a szél tépte, arcán fáradt, de elszánt mosollyal.
– Tudtam, hogy jössz – mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Michael egy pillanatig nem válaszolt. Csak figyelte a nőt, a mozdulatait, a szemében csillanó fényt.
– Nem volt egyszerű döntés – felelte végül. – De nem hagyhattalak elmenni egyedül.

Eliza odalépett mellé, és együtt nézték a vízen táncoló fénycsíkokat.
– Tudod, mi vár ránk? – kérdezte Michael.
– Nem – felelte Eliza. – De néha nem az a fontos, hogy tudd, hová tartasz. Elég, ha érzed, kivel akarod megtenni az utat.

A nap lassan emelkedett fel a látóhatáron, és az ég színe mély kékről aranyos lilába váltott, mintha a csillagok tényleg csak egy karnyújtásnyira lennének.

– Akkor induljunk – mondta Michael, és kibontotta a vitorlákat. A hajó megdőlt, a szél belekapott a vászonba, és a kék vitorlás egyenesen a nyílt tenger felé szelte a habokat.

A hajó már messze járt a parttól, csak a végtelen víztükör terült el körülöttük. A szél egyre erősebben fújt, a vitorlák feszesen dagadtak, a hajó teste pedig úgy hasított a hullámok között, mintha mindig is erre született volna.

Eliza a korlátra támaszkodva figyelte a horizontot. Tekintete nem volt üres – sokkal inkább tele volt vággyal és félelemmel egyszerre. Michael közelebb lépett hozzá, és egy pokrócot terített a vállára.
– Fázol – jegyezte meg halkan.
– Nem… csak túl sok minden kavarog bennem – suttogta a nő.

Egy pillanatig csak a hullámok halk csapódása és a vitorlák surrogása hallatszott. Michael a fedélzet közepére ment, elővette a régi térképet, amit a kabinban talált.
– Tudod, hová tartunk? – kérdezte, miközben ujját végigvezette a rajzolt partvonalon.

Eliza odalépett, és a térképre nézett.
– Nem a hely számít – felelte. – Hanem az, hogy végre el tudunk szakadni mindentől, ami eddig visszatartott.

A nap már magasan járt, de a vízen egy furcsa fényjáték jelent meg – apró, szikrázó pontok táncoltak a hullámok felszínén, mintha az égből hulló csillagok értek volna a vízhez. Eliza elmosolyodott.
– Látod? – kérdezte. – A csillagok tényleg velünk vannak.

Michael bólintott, és érezte, hogy most először hosszú idő óta igazán a helyén van.

Az este lassan ereszkedett a hajóra. A horizont vörösbe és aranyba öltözött, majd ahogy a nap alábukott, a világ lilába és mélykékbe váltott. A csillagok egyenként gyulladtak ki az égen, mint apró jelzőfények egy ismeretlen úton.

Eliza a fedélzeten ült, térdét felhúzva, és figyelte, ahogy a hold ezüstös fénye végigcsorog a hajótest oldalán. Michael mellette állt, kezében egy bádogbögrével, amiben frissen főtt tea gőzölgött.
– Emlékszel, mit mondtál, amikor először találkoztunk? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne ugorjunk fejest a legnagyobb őrültségekbe – mosolyodott el Eliza.
– És ezt komolyan is gondoltad – felelte Michael, majd átadta neki a teát.

Egy csendes pillanatban a hajó hirtelen megdőlt, ahogy egy erősebb hullám csapódott neki. Eliza ösztönösen kapaszkodott Michael karjába. A férfi szorosan átölelte, és érezte, hogy a nő szíve gyorsabban ver.
– Nem baj, ha félsz – mondta. – A csillagok mindig ott lesznek, hogy utat mutassanak.

A távolban apró fények pislákoltak – talán egy másik hajó, talán egy part menti város. De most mindketten tudták: nem az számít, hová tartanak, hanem az, hogy együtt haladnak az ismeretlen felé.

Az éjszaka mélyült, a tenger sötét bársonya szinte elnyelte a hajót, csak a fedélzeti lámpák sárgás fénye és a csillagok hideg ragyogása tartotta életben a látványt. A szél lágyan fújt, de hordozott magában valami távoli illatot – a szárazföld, egy ismeretlen kikötő, talán egy új kezdet ígéretét.

Michael a kormány mellett állt, kezét nyugodtan pihentette a kerek fa fogantyúkon. Eliza mögé lépett, ujjait a férfi vállára tette, és csendben figyelte a hullámok táncát.
– Sosem kérdeztem… – kezdte óvatosan. – Miért választottad ezt az életet? Hajók, nyílt tenger, végtelen utak…

Michael felnevetett, de nem gúnyosan, inkább nosztalgiával.
– Mert a szárazföldön mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Itt… – körbemutatott a sötét vízen és az égbolt végtelenjén – …itt soha nem vagyok egyedül. A tenger beszél, a csillagok figyelnek. És néha… – Eliza szemébe nézett – …néha még egy társra is rátalál az ember.

Eliza elmosolyodott, de a szíve mélyén megérezte, hogy a férfi szavai többek, mint pillanatnyi kedvesség. Talán vallomás volt, talán figyelmeztetés. A szél belekapott a hajába, a hajó lassan ringott, és ő úgy érezte, mintha az egész világ egyetlen, lassan hömpölygő dal lenne.

Michael a csillagokra mutatott.
– Látod azt ott? Orion öve. Ha valaha elveszítenéd az irányt, mindig keresd őt. Visszavisz haza.
– És ha a „haza” nem egy hely, hanem egy ember? – kérdezte Eliza.

A férfi nem felelt, csak elmosolyodott, és a tekintetéből minden válasz kiolvasható volt.

A hajnal lassan bontogatta szirmait a horizonton, halvány rózsaszín és arany csíkok kúsztak a felhők közé. Eliza a fedélzet korlátjánál állt, meztelen talpát hűvösre csókolta a harmat. Lent, a kabinban Michael halkan pakolt, de nem sietett. Minden mozdulatában ott volt a nyugalom, mintha tudná: az idő most nekik dolgozik.
– Felkelsz velem a naphoz? – szólt fel halkan a lépcsőn.
– Már itt vagyok – felelte Eliza, és nem fordult meg. Csak nézte, ahogy a nap első sugarai megtörnek a víztükrön, mintha aranypor szóródna szét az egész világ fölött.

Michael mellé lépett, keze finoman az övéhez ért, és egy pillanatig csak együtt lélegeztek. Nem kellett szavakba önteni, hogy mindketten tudják: ezek az órák számítanak igazán. Nem a viharok, nem a kikötők, hanem az ilyen egyszerű, hangtalan pillanatok.

Aznap délután a szél lustán sodorta a vitorlát, mintha maga sem akarna sehová sietni. Michael a kormány mögött ült, tekintete a távolban derengő, alig kivehető csillagképeken pihent. A nap már lemenőben volt, és az ég színei egyre mélyebb lilába és kékre fordultak.

Eliza a fedélzeten feküdt, karját a feje fölé nyújtva, ujjai között a csillagokat próbálta „elkapni”, ahogy gyerekkorában szokta.
– Emlékszel, mit mondtál egyszer? – kérdezte halkan.
– Hogy a csillagok csak addig távoliak, amíg nem mersz feléjük nyúlni? – felelte mosolyogva.
– Pontosan. – Eliza felült, és tekintete komollyá vált. – Én most nyúlni akarok értük.

Michael lassan bólintott. Tudta, hogy ez nem csak a csillagokra vonatkozik. Ez a jövőről szólt, arról, amit maguknak akarnak, akár a világ összes vihara ellenére is.

Az éj leple lassan teljesen betakarta a tengert, és a hajó körül már csak a csillagok fénye és a vízen megcsillanó hold ragyogott. A hullámok halk morajlása olyan volt, mint egy régi altatódal, ami egyszerre nyugtatta és bátorította őket.
– Tudod, miért szeretem a tengert? – szólalt meg Michael, miközben a vitorlát igazgatta. – Mert nincs rajta múlt és jövő… csak a jelen.
– És a csillagok? – kérdezte Eliza.
– Azok megmutatják, hogy bárhol vagy, mindig van út haza.

Eliza elmosolyodott, és lassan a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Akkor vezess haza, Michael… bárhol is legyen az.

Michael a csillagok irányába fordította a hajót, és a szívében érezte, hogy ez az út nem csak a part felé vezet. Ez egy új élet kezdete volt – kettejüké, a csillagok között.

A hajnali szél frissen simította végig Eliza arcát. A horizonton halvány narancsszín jelent meg, jelezve, hogy közeledik az új nap. Michael a fedélzet korlátjára támaszkodott, és figyelte, ahogy a fény lassan elnyeli az éjszakát.
– Látod? – mutatott a felkelő nap felé. – Minden éj véget ér egyszer, és minden hajnal új reményt hoz.
– És ha újra jön a sötétség? – kérdezte a nő halkan.
– Akkor újra kimegyünk a csillagok közé – felelte egyszerűen, de a szavai mögött ott volt az ígéret, amit nem kellett kimondani.

Eliza bólintott, majd megfogta Michael kezét. A hajó lassan ringatózott, ők pedig tudták, hogy bármerre sodorja őket az élet, mindig lesz egy közös irányuk – felfelé, a csillagok közé.

Aznap este a tenger különösen nyugodt volt. Az égbolt tiszta, és a csillagok olyan fényesen ragyogtak, mintha csak karnyújtásnyira lettek volna. Eliza egy régi, kopott takaróba burkolózva ült a fedélzeten, Michael pedig mellé telepedett, kezében két bögre forró teával.
– Tudod… – kezdte a férfi, miközben a távolba nézett –, gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a csillagok közt van valami… válasz. Hogy ha elég sokáig nézem őket, megértem, miért történnek a dolgok.
Eliza elmosolyodott.
– És most?
– Most már tudom, hogy a válasz nem odafent van – bólintott felé. – Hanem itt. – Gyengéden a mellkasára húzta a nő kezét, érezve annak lassú, nyugodt szívverését.

A hajó alatt halkan csobogott a víz, és a két ember a csillagok végtelen nyugalmában talált menedéket.

Az éjszaka mélyén egy hullócsillag szelte ketté az eget. Eliza halkan felsóhajtott.
– Kívánni fogok valamit. – Lehunyta a szemét, és szinte gyermeki komolysággal mormolta magában a gondolatát.

Michael figyelte, és bár nem tudta, mi volt a kívánság, sejtette. Az ilyen dolgokat nem kell kimondani – vannak érzések, amelyek annyira nyilvánvalóak, hogy a csend is elárulja őket.
– Tudod, mit kívántam? – nyitotta ki a szemét Eliza.
– Ne mondd el – mosolyodott el Michael. – Ha kimondod, nem teljesül.
– Akkor jó – kacsintott a nő. – Mert én biztosra megyek.

A csillagok fénye lassan halványult, a hajnal első jelei pedig már a horizontot festették. Egy új nap kezdődött, de ők még mindig ott ültek, mintha a világ többi része megszűnt volna létezni.

A hajnal színei lassan szétterültek az égen, arany és rózsaszín csíkok váltották fel az éj mélykék selymét. Eliza a vállára hajtotta a fejét, és csak figyelte, ahogy a nap első sugarai megérintik Michael arcát.
– Te mindig is ilyen koránkelő voltál? – kérdezte félig álmos hangon.
– Nem – felelte a férfi, miközben finoman végigsimította a haját. – De vannak pillanatok, amiket nem lehet átaludni. Ez az egyik.

A város a távolban még csendes volt, csak a tenger felől érkező halk hullámverés kísérte a szavaikat. Michael hirtelen felállt, és a kezét nyújtotta.
– Gyere. Mutatok valamit.
– Most? – nevetett fel Eliza.
– Most. Mert ha várunk, a nap már túl magasra emelkedik, és elveszíti a varázsát.

Eliza kéz a kézben indult vele a part felé, a nedves homok hűvösen simult a talpukhoz, miközben a felkelő nap fénye lassan aranyporba vonta őket.

A móló végén megálltak. A víz tükrében a felkelő nap szinte lángolt, a távolban pedig egy halászcsónak ringatózott, lassan közeledve a kikötő felé. Michael a tenger felé intett.
– Látod azt a pontot a horizonton? – kérdezte.
Eliza szeme követte az ujját.
– Igen. Mi az?
– Ott találkozik az ég és a víz. Gyerekkoromban azt hittem, ha odahajózom, átjuthatok a csillagok közé.
Eliza elmosolyodott.
– És most?
– Most már tudom, hogy a csillagok nem odafent vannak. Hanem… – elhallgatott, majd a nő szemébe nézett. – Hanem ott, ahol te vagy.

A szavai után csend telepedett rájuk, csak a sirályok kiáltása törte meg a pillanatot. Eliza szíve lassabban vert, mintha meg akarta volna jegyezni minden másodpercét ennek a hajnalnak.
– Akkor maradjunk itt egy kicsit – suttogta. – Hogy a csillagok ne siessenek tovább.

A nap már magasabban járt, amikor elindultak vissza a kis kikötői ház felé. A kövezet még hideg volt a lábuk alatt, de a levegőben már érezni lehetett a közelgő forróság ígéretét. Michael egy darabig némán sétált Eliza mellett, majd hirtelen megállt.
– Tudod, miért hoztalak ide? – kérdezte.
– Azt hittem, csak a hajnal miatt – felelte a nő, de érezte, hogy ennél többről van szó.
– Részben azért. De főleg azért, mert itt minden egyszerű. Itt nincs más, csak a tenger, a szél… és te. Nincs múlt, nincs jövő. Csak most.

Eliza szemei megteltek könnyel, amit gyorsan el is rejtett egy mosoly mögött.
– Akkor maradjunk a mostban.

Michael közelebb lépett, és a homlokát a nő homlokához érintette.
– A csillagok is mindig a mostban ragyognak. Ezért szeretnék köztük élni, veled együtt.

Aznap este újra kimentek a móló végére. A város fényei mögöttük elhalványultak, a tenger felett pedig szinte tapintható sötétség borult rájuk. Csak a hullámok lágy morajlása és a csillagok ragyogása maradt.

Michael egy apró teleszkópot állított fel, amit a hajóról hozott magával.
– Nézd csak – intett Elizának. – Az ott az Orion öve. És ott… ott a Fiastyúk.
Eliza belenézett, majd halkan felsóhajtott.
– Mintha egészen közel lennének.
– Mert közel vannak – felelte Michael mosolyogva. – Legalábbis a szívünkhöz. Tudod… amikor először megláttalak, olyan volt, mintha egy darab csillag zuhant volna le az égből, egyenesen az életembe.

Eliza elfordította a tekintetét, hogy a férfi ne lássa, mennyire megérintették a szavai.
– És mi történik, ha egyszer vissza kell repülnöm az égre? – kérdezte halkan.
– Akkor utánad megyek. Bárhová. – Michael hangjában nem volt bizonytalanság.

Az éjszaka mélyült, de egyikük sem mozdult. A csillagok fölöttük lassan vándoroltak az égen, mintha figyelnék őket, és tudnák, hogy most valami véglegessé válik.

Michael levette a kabátját, Eliza vállára terítette, majd leült mellé a hideg deszkára.
– Tudod, mit mondanak a régi tengerészek? – kérdezte halkan. – Hogy minden csillag egy hazavezető fény. Ha valaki eltéved, csak követnie kell a saját csillagát.
– És te melyiket követed? – nézett rá Eliza.
– Azt, amelyik te vagy. – A férfi mosolya nem volt nagy, de annál őszintébb.

A távolban egy hullócsillag szelte ketté az eget. Eliza összefonta ujjaikat, és halkan, szinte suttogva mondta:
– Akkor ígérd meg, hogy sosem engeded el a kezem.
– Megígérem. – Michael szorítása meleg volt és biztos.

A tenger morajlása összeolvadt a szívverésükkel. Fent az égben milliárdnyi csillag ragyogott, de egyikük sem volt fényesebb annál, amit most egymás szemében láttak.