Él egy emlék bennem, Némán fel-feldereng. A sarokban kukoricán térdelve figyelem, Ahogy egy pók hálóját javítja. Hátam mögött apám intelmeit szajkózza. De rég volt e kép. Lassan negyven éve halványul már. Fáradt arcom ráncai közt keserédes könnyek csorognak . Egyszer találkozunk még talán, apám. Mennyben vagy pokolban.
Nézd halántékom mily ősz már, Bár hajam sincs már. Szakállam is deres, Nem rőfös csak hegyes, De tudom, Hogy te így is szeretsz.
Halott fák füstje száll az égbe, Tüzükben sütött halott állatok húsát eszik az emberek. S közben hangoztatják. Szeretlek, Istenem! Miért kéne hinnie, hogy valót állítasz? Hisz magadnak állítasz kőhidat. Melyen majd., Mikor már lejárt az idő. Pokolba sétálsz, hol nem számít, ki ő.
Az élet háborgó tengerén, Kiégve kódorgok én. Hajóm vitorlái tépázva lobognak a szélben, Hitemet elvesztettem végleg. Keserű könnyeim fáradt arcom mossák, Nem tudja senki, lelkemben mi az, ami fáj.
Koccan a tányér, mozognak a fülek, Egy-két kis farkinca, az még biztos jöhet. Feltekert bőrke, friss és füstös jöhet, Kocsonyámnak ezek adják az ízeket. Néhány fűszer, s felkerül a gázra, Hosszú órákra, gyöngyöző alvásra. S majd az idő, ha már letelt, A meghűlt, finom étket porciózom széjjel. Altatom a spájzban, csillogjon teteje. Citrommal locsolom, aztán … Olvass tovább
