Ugorj ha mersz!

A beton forró volt a délelőtti naptól, a város pedig már zsongott, mint egy túlzsúfolt méhkas. A nyári levegő tele volt porral, kipufogógázzal és valami édes illattal, ami talán a közeli pékségből szivárgott ki. De nekem most nem volt időm se szagolgatni, se mélázni – a nap a versenyé volt.
A tetőn álltam, alattam a város, előttem a szakadék, ami két épület között tátongott. A srácok már lent gyülekeztek a sikátorban, mind figyelték, ki az, aki ma is mer ugrani. A „jump crew” nem ismerte a félelmet – vagy legalábbis jól titkolta. A szabály egyszerű volt: nincs kötél, nincs biztosítás. Csak az ugrás, és az, hogy érkezel-e a túloldalra, vagy leírod magad aznapra.
Mögöttem Muggs állt, a csapat egyik vezére. Széles vigyora mögött ott volt az a fajta őrület, amitől egyszerre lett félelmetes és karizmatikus.
– Készen állsz, Danny? – kérdezte, és a hangjában nem volt kétség, hogy úgyis azt várja: „igen”.
– Mindig – vágtam rá.
A zsebemben éreztem a kis fekete kendőt, amit minden ugrás előtt megfogtam. Szerencsehozó – legalábbis magamnak ezt hazudtam. Aztán pár lépést hátráltam, hogy lendületet vegyek. A lábam alatt a tető recsegett, a szél megborzolta a hajam, és minden zaj felerősödött: a lenti autók dudálása, a rádióból kiszűrődő basszus, a srácok kiabálása.
– Három… kettő… egy! – kiáltotta Muggs.
Elrugaszkodtam. Egy pillanatra úgy éreztem, nincs semmi alattam, csak levegő. A gyomrom összerándult, de a lábam a túloldali peremhez ért, és előre estem a tetőn. Nevetés és kiáltások töltötték be a levegőt. Éreztem, ahogy az adrenalin elárasztja az ereimet.
A verseny csak most kezdődött. Ez még csak az első ugrás volt, és a város tele volt tetőkkel, létrákkal, peremekkel, amik mind arra vártak, hogy valaki bebizonyítsa: nem fél leugrani.
A következő helyszín egy régi, elhagyott gyárépület volt a vasút mellett. A teteje félig beszakadt, a falakat graffitik borították, és a levegőben fém és rozsda szaga terjengett. Ez volt a „Dühöngő” – a város egyik legkeményebb ugrópontja.
A csapat szétszóródott az udvaron. Valaki a régi lépcsőházban tűnt el, mások a falon másztak fel, hogy a magasból nézzék a próbálkozókat. A szabály egyszerű volt: innen nem csak ugrani kellett, hanem menet közben átugrani egy régi darukar egyik kitüremkedő vasgerendáját. Ha hozzáértél, kiestél.
Muggs előrement, és mutatta az utat. A tető széléhez ért, lenézett, majd felnevetett.
– Na, ki akarja megmutatni, hogy nem csak pofázni tud?
Egy srác, akit mindenki csak Ricónak hívott, előrelépett. Izmos, gyors és nagyszájú volt. Futott, ugrott… és a vasgerenda alatt átcsúszva hibátlanul ért földet a túloldalon. Az udvaron taps és fütty hangzott fel.
– Ez az! – kiáltotta. – Ki a következő?
Nem bírtam a kihívástól visszalépni. A lábam alatt éreztem, hogy a tető kissé megroggyan minden lépésemnél. Lendületet vettem, futottam, az oldalamnál éreztem a szél húzását. A darukar vasgerendája egy pillanatig úgy tűnt, túl közel van, de összegörnyedve átcsúsztam alatta. A talaj keményen fogadott, de talpon maradtam.
Muggs felröhögött, miközben a vállamra csapott.
– Ez az, Danny! Ezért vagy itt. Nem mindenki meri megcsinálni.
A nap lassan lejjebb csúszott az égen, de a verseny még korántsem ért véget. Még három ugrópont várt ránk, köztük a „Templomtorony” – a hely, amiről legendák keringtek a városban.
A „Templomtorony” nem hivatalos neve volt annak az öreg, gótikus templomnak, ami a város egyik legrégebbi negyedében állt. A tornya fekete palával fedett, magas és karcsú volt, és a csúcsáról messze ellátni. A helyiek úgy tartották, hogy innen ugrani nemcsak bátorság, hanem egy kis őrület is kell.
A feljutás maga is kihívás volt. A torony belsejében szűk, csigalépcső vezetett felfelé, a kövek hidegek és nedvesek voltak. Ahogy másztunk, a lépteink visszhangoztak a falak között, a magasban pedig egy rozsdás vasajtó zárta el a kijáratot. Muggs egy vállrándítással kitolta, és a szél azonnal az arcunkba vágott.
A kilátás lélegzetelállító volt. A város alattunk terült el, a folyó úgy kanyargott, mint egy fénylő kígyó, és a háztetők színes foltokként borították a tájat. A túloldalon, a célunk egy kisebb torony volt, ami egy régi plébánia része. Közöttünk pedig egy tizenöt méteres zuhanás, amit csak egy meredek tető ékelt be, ahová pontosan kellett érkezni.
– Itt nincs második esély – mondta Muggs, a hangja komolyabb volt, mint eddig. – Ha elrontod, csúszol, és lent kötöd ki.
Rico előrelépett, de most nem volt olyan magabiztos.
– Ez… ez magasabb, mint gondoltam.
– Akkor állj félre – szóltam, mert éreztem, hogy ha most nem megyek, sosem fogok.
Néhány lépést hátráltam, a szél cibálta a pólóm, és minden idegszálam feszülten figyelt. Futottam, elrugaszkodtam, a levegő hirtelen üres és hangtalan lett. A tető pereme közeledett, és mikor a lábam talajt ért, azonnal előre estem, hogy ne sodorjon vissza a lejtő.
A többiek kiáltása betöltötte a teret, Muggs pedig csak ennyit mondott:
– Most már hivatalosan is az őrültek közé tartozol, haver.

Nem sokáig élvezhettük a Templomtorony sikerét. Alig értünk le az egyik mellékutcába, amikor a távolból felharsant egy rendőrsziréna. Először csak a hangot hallottuk, aztán a kanyarban felbukkant egy járőrkocsi, és a reflektor fénye végigsöpört rajtunk.
– Francba – szisszent fel Muggs. – Mozgás!
A „jump crew” szétszóródott, mindenki arra rohant, amerre az ösztöne vitte. Én Muggs-szal és Ricóval egy szűk sikátor felé vettük az irányt. A falak olyan közel voltak egymáshoz, hogy két lépéssel fel tudtunk futni rajtuk, és a tetejükre kapaszkodtunk. Onnan a város lapos tetőin folytattuk a menekülést.
Lent már több sziréna szólt, és rádiók recsegése hallatszott. Tudtuk, hogy ha elkapnak, nem ússzuk meg egy figyelmeztetéssel – a templom tetejéről ugrálás nem volt épp legális.
– Jobbra! – kiáltotta Muggs, és mutatott egy régi vaslétrára, ami egy raktár tetejére vezetett. Felkapaszkodtunk, de a túloldalon két rendőr már rohant felénk az utcán.
Nem volt más választásom: futás közben ellöktem magam a tető szélétől, és egy szomszédos ház erkélyére érkeztem, ami reccsenve fogadott. Onnan egy újabb ugrás a földre, és már a sötét udvaron voltam. Rico a nyomomban, Muggs pedig pár másodperccel később érkezett. Mind lihegtünk, az adrenalin dübörgött a fülemben. A rendőrök hangja messzebb került, de nem állhattunk meg – még két utcányira volt a biztonságot jelentő „bázisunk”, egy régi autószerelő műhely, ahol mindig eltűnhettünk.
Ahogy a műhelyhez értünk, a rozsdás ajtó becsukódott mögöttünk, és csak akkor vettük észre, hogy mindhármunk arca vigyorba torzult. A menekülés majdnem akkora löketet adott, mint maga az ugrás.
A műhelyben félhomály volt, csak egy régi neoncső pislákolt a sarokban. A poros levegőben olaj- és benzinszag keveredett, és a falakat telefestették a crew régi jelképei: graffitik, dátumok, becenevek. Ez volt a mi „főhadiszállásunk”.
Muggs az egyik rozoga kanapéra dobta magát, és elővett egy jegyzetfüzetet. A borítóján hatalmas betűkkel állt: Jump List. Ez volt a város összes ismert, és még csak tervezett ugrópontjának listája. Minden egyes helyszín mellett ott volt, ki teljesítette, és mikor.
– Van még egy ma estére – mondta, miközben felém tolta a füzetet. – A „Királyi Híd” gerendái.
A „Királyi Híd” a város egyik szimbóluma volt: hatalmas, íves acélszerkezet, ami nappal tele volt autókkal, éjjel pedig kongott az ürességtől. A kihívás egyszerűnek tűnt: felmászni a tartószerkezetre, és átlendülni az egyik ívről a másikra, huszonöt méter magasan. De a szél ott fentről úgy fújt, mint egy részeg vihar, és egy rossz mozdulat a folyóba küldött – ami ilyenkor jéghideg volt.
– Őrültség – mondta Rico, de már mosolygott.
– Pont ezért jó – feleltem.
Éjfélkor értünk a hídhoz. A város fényei alulról aranyszínűre festették a fémvázat. Felkapaszkodtunk az egyik pillérnél, a vas hideg volt és csúszós. A szél azonnal nekünk esett, rángatta a ruhánkat. Fent, a gerenda közepén megálltam, lenéztem, és a folyó fekete víztükre hidegen csillogott.
Muggs intett:
– Te kezdesz.
Megfogtam a gerenda merevítőjét, kilendültem, és a súlytalanság egy rövid pillanata után a másik íven csapódtam talpra. A vas alattam megremegett, de megálltam. A torkomban dobogott a szívem, de belül diadalittas tűz égett.
Mire mindhárman átlendültünk, a híd túloldalán már vártak a többiek. A „jump crew” teljes létszámban, füttyökkel és nevetéssel fogadott minket. Ez volt az este csúcspontja – de éreztük, hogy valami nagyobb készül.
A híd után a városban terjengett a hír: a „jump crew” megcsinálta a Királyi Híd-ugrást. Ez a mutatvány eddig csak legenda volt, amiről sokan beszéltek, de senki nem mert belevágni. A mi nevünk most mindenhol ott volt – a falakon, a közösségi hálókon, a rivális bandák száján.
Nem telt el két nap, amikor a műhelybe egy üzenet érkezett. Egy darab kartonlap, feketére festve, rajta fehér betűkkel: „Sky Runners”. Ez volt a város új ugrócsapata. A karton alján csak ennyi állt: „Ha ti vagytok a legjobbak, bizonyítsátok. Szombat éjfél, West End-torony.”
A West End-torony egy félkész, harmincemeletes lakóház volt, amit évekkel ezelőtt hagytak félbe. Csontvázként állt a város peremén, az emeletek között hiányzó falakkal, a tetején pedig egy daru, ami a szélben nyikorgott. Az ugrás, amire kihívtak minket, az egyik emelet nyitott gerendájáról indult – és a túloldalon egy másik, keskeny betonperemre kellett érkezni. Hibalehetőség gyakorlatilag nem volt.
– Ezek vagy nagyon bátrak, vagy nagyon hülyék – mondta Rico, miközben az üzenetet forgatta.
– Mindkettő – felelte Muggs. – És pont ezért ott leszünk.
Aznap este a West End környéke furcsán csendes volt. A torony aljánál két-három sötét alak várakozott – ők voltak a Sky Runners tagjai. Magasak, fekete maszkban, kesztyűben, a mozdulataikból áradt az önbizalom. Az egyik előrelépett.
– A város túl kicsi két csapatnak – mondta mély hangon. – Aki veszít, eltűnik.
Nem volt vita, nem volt egyezkedés. Csak a feljutás a toronyba, a szél süvítése, és a sötét város fényei alattunk. Tudtam, hogy ez az ugrás nem csak a hírnevünkről szól – ez egy háború első lövése.
A West End-torony tetején a szél úgy fújt, mintha ki akarna tépni minket a betonról. A város fényei messze alattunk vibráltak, a hold sápadt fényt vetett a csupasz gerendákra. A Sky Runners egyik tagja már ott állt a kiindulóponton, lábait vállszélességben szétvetve, karjait lazán lógatva.
– Nézd és tanulj – vágta oda, mielőtt nekifutott volna.
Futása hangtalan volt, mint egy ragadozóé, majd egy erőteljes ugrással átrepült a sötét szakadék fölött, és tökéletesen landolt a túloldali betonperemen.
– Szép volt – morogta Muggs. – De most mutassuk meg, hogyan kell ezt igazán.
Én léptem előre. A gyomromban jeges görcs ült, de a lábaim maguktól mozogtak. Előre dőltem, megindultam, és a szél azonnal az arcomba csapott. A perem felé közeledve minden lelassult: hallottam a cipőm talpának koppanását, éreztem a levegő hidegét a tüdőmben. Aztán a levegőbe lendültem.
A sötét űr alattam tátongott, és egy pillanatra csak a súlytalanság létezett. A túloldal felém rohant, a talpam alatt koppant a beton, de a lendület vitt tovább – egy térdre érkeztem, majd felpattantam. A crew üvöltve tapsolt.
Rico következett, aki lendületből ugrott, de egy pillanatra megingott a landolásnál. Muggs kapta el a karját, és együtt húzták fel teljesen a peremre.
A Sky Runners vezére lassan biccentett.
– Rendben, srácok… lehet, hogy lesz még dolgunk egymással.
Nem tudtam, hogy ez béke vagy háborúkezdés, de éreztem: a városban mostantól ketten uralják a tetőket. És a következő ugrás már nem csak a bátorságról fog szólni, hanem arról, ki marad talpon.
A kihívás után napokig nem láttuk a Sky Runners-t, de a város tele volt velük. Új graffitik jelentek meg: fekete felhők, közepén egy ezüst villám. Az üzenet egyértelmű volt – ők itt vannak, figyelnek.
Egyik este, amikor a műhelyben ültünk, Muggs előkapott egy újságot. A címlapon: „Városi rekorder – illegális toronyugrás az East Docknál”. A képen egy ismerős alak volt a levegőben – a Sky Runners egyik tagja.
– Ezek gyorsan akarnak uralkodni – morogta Muggs. – De miért ugrottak a dokkoknál? Az senkinek sem terepe.
– Talán mert ott történt valami – feleltem, és a képre mutattam. A háttérben, a hajódaru árnyékában, egy fekete kisteherautó állt. Az oldalán semmi felirat, de a rendszámról tudtam: nem helyi.
Még aznap este üzenetet kaptunk egy ismeretlen számtól: „Ma éjfél. Régi textilgyár. Hozzátok, amitek van.”
Nem volt szokásunk mások ügyeibe belefolyni, de valami azt súgta, hogy ez a történet többről szól, mint ugrások és hírnév. A textilgyár romos csarnoka hatalmas árnyékot vetett a holdfényben. A tetőn a Sky Runners két embere állt, és intett nekünk.
– Később magyarázunk – mondták. – Most viszont mozgás, mert nem vagyunk egyedül.
A következő pillanatban az utcáról motorzúgás hallatszott, és fekete sisakos alakok lepték el a bejáratot. Nem rendőrök voltak – ezek profik voltak, akik tudták, miért jöttek. És én ekkor értettem meg: ez az este az első közös ugrásunk lesz… de nem látványért, hanem túlélésért.
A gyár tetején a hideg szél végigszántotta a gerincemet. Lent a sisakosok már szétszóródtak az udvaron, két oldalt pedig fényszórók kutatták a romos falakat. A Sky Runners vezére odalépett hozzánk.
– Nincs idő vitára. Kijutunk, vagy itt rohadunk meg.
Muggs bólintott, és már rohant is a tető pereme felé. A túloldalon egy alacsonyabb melléképület volt – a leérkezés biztonságosnak tűnt, de a köztük lévő rés legalább négy méter volt.
– Te mész előre – mondta a vezér. – Ha nem érsz át, a többieknek esélyük sem lesz.
Nem kérdeztem. Nekifutottam, a lábaim dübörögtek a rozsdás fémlapokon, aztán a sötét levegőbe ugrottam. Egy pillanatig semmi nem létezett, csak a hideg szél és a vér dobolása a fülemben. A túloldal keményen csapódott a talpam alá, de talpon maradtam.
A többiek sorra követtek, de az utolsó Sky Runner majdnem lecsúszott – Muggs kapta el a karját az utolsó pillanatban. Nem volt idő megköszönni, máris tovább kellett futnunk, mert a sisakosok átrohantak a gyár udvarán, és a tetőn keresztül próbáltak minket bekeríteni.
A következő ugrás már őrült vállalás volt: egy daru acélsodronyára kellett kapaszkodni, és azon átlendülni a szomszédos épületre. Rico ment előre, a sodrony megfeszült a súlya alatt, majd elengedte, és szabadesésben érkezett a túloldalra. Követtem, a kezeim zsibbadtak a hideg fémtől, de sikerült.
Amikor végre elértük a negyedik épületet, és leértünk egy hátsó tűzlépcsőn, a motorok zaja már csak távolról hallatszott. Két utcával arrébb álltunk meg lihegve. A Sky Runners vezére rám nézett.
– Ma életben maradtunk. Legközelebb… lehet, hogy több lesz, mint egy ugrás.
A menekülés utáni reggel a város szokatlanul csendes volt. A műhelyben ültünk, a kávé gőze lustán kavargott a levegőben. Muggs az ablaknál állt, és az utcát figyelte, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetne valaki.
– Nem voltak ezek egyszerű verőlegények – mondta végül. – Katonás mozgás, profi felszerelés… és úgy kerestek minket, mintha pontosan tudták volna, hol leszünk.
Nem kellett sokáig találgatnunk. Délután egy boríték csúszott be az ajtó alatt. Belsejében egy fénykép volt – mi, a West End-torony tetején, épp a kihívás után. A kép hátoldalán csak ennyi állt: „Nézünk titeket.”
Rico felhorkant.
– Ez már nem játék. Ha valaki figyelt minket a toronynál, akkor a Sky Runners-t is.
– És ha ők is célpontok, akkor ma este találkozunk velük – vágtam rá.
Aznap este egy elhagyott parkolóban gyűltünk össze. A Sky Runners vezére előhúzott egy tabletet, és megmutatta a felvételeket, amiket a sisakosokról készítettek. A logó a mellvértjükön ismerős volt: egy stilizált sas, körülötte latin szöveg. Muggs azonnal felismerte.
– Ezek a Black Talon emberei. Magánbiztonsági cég, de valójában kémek és bérvadászok. Aki rájuk száll, annak van mit rejtegetnie… vagy valami értékes a birtokában.
A vezér bólintott.
– A múlt héten a dokkoknál egy szállítmány érkezett. A mi egyik emberünk látta, hogy valamit elrejtenek a hajó daruján. Azóta vadásznak ránk.
Ekkor esett le a tantusz: az egész kihívás, a tetők, a futás… csak fedősztori volt. A valós tét egy titok, amit a Black Talon minden áron meg akar tartani magának. És most mindketten belekeveredtünk.
A parkolóban állva a hideg aszfalt szaga keveredett az olajjal és a távoli forgalom zajával. Muggs a kocsi motorháztetejére támaszkodott, kezében egy összegyűrt cigarettával, de nem gyújtotta meg.
– Ha ez a szállítmány olyan fontos nekik, hogy embereket küldenek értünk, akkor nekünk is megéri kockáztatni – mondta végül.
A Sky Runners vezére előhúzott egy várostérképet.
– A cucc még mindig a dokkoknál van, de nem a hajón. A daru vezérlőházában rejtették el. Magasan, láncok között, egy fémkonténerben. Ha be akarunk jutni, fel kell mászni a darura… éjjel.
Tudtam, hogy ez nem egyszerű mászás lesz. A Black Talon őrei minden irányból figyelik a területet, és a daru teteje nyílt, szélfútta hely.
– Mennyi időnk lesz? – kérdeztem.
– Amíg az őrség vált. Nagyjából három perc – felelte a vezér.
Aznap este későn indultunk. A tenger sós levegője csípte az orrom, ahogy a dokkok felé közeledtünk. A daru árnyéka úgy magasodott fölénk, mint egy fémóriás. Muggs a vállamra tette a kezét.
– Ha most ugrunk, nincs visszaút.
A lábam alatt nyikorgott a fém, ahogy az első lépéseket megtettem a létrán. A szél erősen lóbálta a kabátomat, a hajam az arcomba csapódott. Fent a vezérlőház ablaka sötét volt, de tudtam, hogy odabent rejtőzik, amiért kockáztatunk.
Amikor elértem a kabin ajtaját, Rico már ott állt mellettem. Egy mozdulattal felfeszítette a zárat, és beléptünk. A félhomályban egy apró, fekete láda pihent az asztalon. Felnyitottuk… és amit láttunk, nem pénz vagy fegyver volt, hanem egy kis, adatokat tároló szervermodul.
– Ez az, amiért vadásznak – suttogta a vezér a rádión. – Most pedig ugorjatok, ha mertek.
A daru tetején a szél olyan erővel tépte a ruhánkat, mintha le akarna rántani minket a mélybe. A modul súlya apró volt, mégis éreztem, hogy tonnákat nyom – a veszély súlya, amit magunkkal viszünk.
Lent a dokkokon hirtelen felcsaptak a reflektorok. A Black Talon emberei rájöttek, hogy bent vagyunk. Muggs azonnal a kabin mögötti mászórúd felé mutatott.
– Nem mehetünk vissza a létrán, ott várnak.
A Sky Runners vezére már kioldott egy vastag kötelet, ami a daru egyik karjáról lógott a szomszédos raktár tetejére. A távolság őrült nagy volt, és a szél ide-oda lengette a kötelet, de nem volt más választásunk.
– Először te – mondta Rico. – Ha leesel, legalább lesz időnk eltűnni.
– Kösz a bizalmat – morogtam, aztán nekifutottam, és a kötélre ugrottam.
A szél csavarta a testemet, a kezem zsibbadt a szorítástól, de átlendültem a raktár tetejére. Térdre érkeztem, és azonnal intettem a többieknek. Muggs jött utánam, majd a Sky Runners két embere. A vezér ugrott utoljára – és ekkor egy golyó csapódott be alig egy méterre tőle a tető peremén.
– Mozgás! – kiáltotta, ahogy földet ért.
A raktár tetején végigrohantunk, majd egy vészkijárati lépcsőn át az utcára jutottunk. A modul biztonságban volt, de tudtam, hogy ez csak a kezdet. A Black Talon most már biztosan nem hagy minket békén.
Miközben a sötét sikátorban eltűntünk a város éjszakájában, Muggs rám nézett.
– Testvér, ez volt az eddigi legőrültebb ugrásunk.
– És a legfontosabb – feleltem. – Mert most már nem csak a város a tét… hanem minden, amit rejtegetnek.
A modul az asztalon feküdt, a műhely halvány neonfénye alatt. A Sky Runners körbeállta, Muggs pedig idegesen dobolt az ujjával a fémasztalon. Senki nem szólt, mindenki tudta, hogy amit ebben a kis dobozban találtunk, az többet ér minden pénznél – és mindenki életénél.
A vezér végül megszólalt.
– Megnyitottam a fájlokat. Ez nem sima adat. Ez egy listája minden korrupt rendőrtisztnek, politikusnak és üzletembernek a városban… és azon túl is.
A szavak súlya leült a levegőbe. Ez volt a Black Talon igazi fegyvere: zsarolás és kontroll. Ha náluk van, ők irányítanak. Ha nálunk… nos, az egész rendszer meginoghat.
– Mit csinálunk vele? – kérdezte Rico. – Eladjuk? Nyilvánosságra hozzuk?
– Egyik sem – mondtam. – Elrejtjük. Csak akkor használjuk, ha minden kötél szakad.
Muggs bólintott.
– Addig meg… folytatjuk az ugrásokat. Mert ha mozgásban vagyunk, nehezebb elkapni minket.
Kint a hajnal első fénye lassan bekúszott az utcák fölé. A város még aludt, de mi már tudtuk, hogy a játék megváltozott. Többé nem csak adrenalinról és dicsőségről szólt. Most már a túlélés és az igazság volt a tét.
A vezér felvette a modult, majd a kabátja mély zsebébe csúsztatta.
– A következő ugrás… nem a tetőkön lesz. És nem biztos, hogy mind visszatérünk.
Ahogy kiléptünk a hideg, hajnalpárás utcára, a szívem ugyanúgy vert, mint az első ugrásom előtt. De tudtam: ez az utunk része. És ha eljön a nap, hogy le kell hullania az igazságnak… én készen állok.
Ugorj, ha mersz. Mindig.

Szószedet
• Jump crew – az ugrócsapat, akik illegális városi tető- és épületugrásokat hajtanak végre.
• Jump List – a csapat saját listája a város összes ugrópontjáról, teljesítésekkel.
• Sky Runners – rivális ugrócsapat neve.
• Black Talon – fiktív magánbiztonsági cég, kémkedésre és erőszakra szakosodva.