HANGOK MÖGÖTT NOVELLÁK III. – Már nem mehetek haza
Hajnali három óra tizennégy perckor Daniel Mercer rájött, hogy fogalma sincs, hol van.
Nem azért, mert eltévedt. Az utat ismerte, legalábbis annyira, amennyire az ember ismeri Virginia nyugati részének egymásba kapaszkodó mellékútjait, ha egész életében errefelé dolgozott, fuvarozott, vadászott, rokonokat látogatott, vagy egyszerűen csak megtanulta, melyik országutat kell választania, ha nem akar húsz mérföldet kerülni. Tudta, hogy a keskeny aszfaltcsík valahol délnyugat felé viszi, később találkozik a 220-assal, onnan pedig akár Észak-Karolina felé is továbbmehet. Azt nem tudta, mihez kezd majd, amikor odaér. Nem volt terve, úti célja, összecsomagolt ruhája, félretett pénze vagy ismerőse, aki kérdés nélkül befogadná. Csak egy irány létezett biztosan: előre. Minden más mögötte maradt.
A Ford öreg motorja egyenletesen dolgozott, a műszerfal halványzöld fénye pedig megvilágította Daniel kezét a kormányon. A jobb kézfején megszáradt vér sötétlett. A hüvelykujja tövénél vastagabb folt maradt, az ujjai között vékony, barnás csíkok húzódtak. Egyszer már megpróbálta letörölni a pólójával, még jóval korábban, amikor egy út menti pihenőnél fél percre megállt, de csak szétkente. Azóta nem nyúlt hozzá. Az ember furcsa dolgokra képes figyelni, amikor valami olyasmi történt vele, amit az agya még nem hajlandó egyetlen összefüggő emlékké rendezni. Daniel például az elmúlt két órában legalább harmincszor megnézte az üzemanyagszintet. Fél tank. Valamivel kevesebb. Megint valamivel kevesebb. Mintha a benzin lenne a legnagyobb problémája.
A telefon a mellette lévő ülésen feküdt, kikapcsolva. Tizenegy nem fogadott hívás után nyomta meg rajta hosszan a gombot. Az első három Claire-től érkezett, a következő az anyjától, aztán megint Claire, majd egy ismeretlen szám. Utána ismét az anyja. Az utolsó kettőnél már nem nézte meg a kijelzőt. Nem azért kapcsolta ki a telefont, mert attól félt, hogy bemérik. Ez csak később jutott eszébe. Egyszerűen nem bírta tovább látni Claire nevét.
Claire Mercer.
Tizennégy éve így szerepelt a telefonjában. Nem „Kicsim”, nem „Drágám”, nem valamilyen szívecskével megtoldott becenév, amellyel az emberek talán saját magukat próbálják meggyőzni arról, hogy ugyanúgy szeretik egymást, mint amikor beírták. Claire Mercer. Daniel mindig azt mondta, ha egyszer balesetet szenved, legalább a mentősök tudni fogják, kit kell értesíteni. Claire régen nevetett ezen. Az utóbbi években már nem.
Lehúzta az ablakot. A hideg októberi levegő azonnal megtöltötte az utasteret, végigfutott az arcán és a nyakán, behozta az erdő nedves szagát, az avart és valahonnan távolabbról a fafüstöt. Talán állt egy ház a fák mögött. Egy konyhában éghetett a lámpa, valaki felkelhetett inni, talán egy asszony etette a gyerekét, aztán visszafeküdtek, mert nekik még volt ágyuk, amelybe visszafeküdhettek. Daniel felhúzta az ablakot. Nem akarta érezni a füstöt.
A rádióhoz nyúlt, aztán visszatette a kezét a kormányra. Öt perc múlva mégis bekapcsolta. Country szólt, egy férfi énekelt egy nőről, egy folyóról és valami újrakezdésről. Daniel két másodperc után továbbkapcsolt. Reklám következett, aztán egy helyi adó, ahol egy prédikátor beszélt arról, hogy nincs olyan bűn, amelyre Isten ne kínálna bocsánatot annak, aki őszintén megbánja.
Daniel kikapcsolta a rádiót.
– Baszd meg.
A saját hangja idegenül szólt az autóban. Nem beszélt, mióta elindult. Talán két órája. Talán három. Az idő valahol Harrisonék háza és az első benzinkút között elvesztette a rendes alakját. Nem órákból állt többé, hanem kanyarokból, piros lámpákból, útjelző táblákból és abból a makacs gondolatból, hogy még legalább egy mérföldet meg kell tennie.
Harrison.
A név hallatán megfeszült a keze a kormányon.
Nem akart rá gondolni.
Még nem.
A következő kanyar után egy őz állt az út közepén. Daniel teljes erőből a fékre taposott. A Ford fara megindult oldalra, a gumik felsikoltottak az aszfalton, az állat pedig egy hosszú pillanatig mozdulatlanul bámult bele a közeledő fényszórókba.
– Menj! – üvöltötte Daniel.
Az őz végre megugrott, két hosszú szökkenéssel eltűnt az árokban. A Ford keresztben állt meg az úton. Daniel zihált, mindkét kezével úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek. Lenézett, és látta, hogy a jobb lába remeg. Nem kicsit, hanem annyira, hogy a farmer szára is mozgott rajta. Behúzta a kéziféket, hátradőlt, és megpróbált lassabban lélegezni.
Az erdő körülötte néma volt. A motor járt, a fényszóró ferdén világította meg az út túloldalán a fákat. Daniel lehunyta a szemét, és azonnal meglátta Harrisont.
Kinyitotta.
A férfi arca nem tűnt el.
Nem a lövés jutott eszébe. Arra furcsa módon alig emlékezett. Egyetlen tompa, túl rövid hang maradt belőle, mintha valaki egy vastag könyvet csapott volna az asztalhoz. Arra viszont emlékezett, amit Harrison közvetlenül előtte mondott. Három egyszerű szó volt, és Daniel tudta, hogy valószínűleg élete végéig hallani fogja őket.
Ennyi volt, Danny.
Leállította a motort.
Rögtön megbánta. Amíg a motor járt, legalább volt valami mechanikus és kiszámítható zaj körülötte. Most csak az erdő maradt, a saját légzése és az emlék, amely már nem akart engedelmeskedni neki.
Kiszállt. A hideg levegő úgy csapta meg, mintha vízbe lépett volna. Megkerülte az autót, lement az út szélére, két kézzel megtámaszkodott a térdén, és hányt. Nem sok jött belőle. Dél óta alig evett. Sav, kávé és valami keserű folyadék csorgott az avarra. Amikor végzett, megtörölte a száját, felegyenesedett, és ismét meglátta a vért a kezén.
Bement az erdőbe. Tíz-tizenöt méterre az úttól keskeny patakot talált, amely egy betoncső felé csordogált. Letérdelt, belemártotta a kezét, és dörzsölni kezdte. A víz jéghideg volt. A megszáradt vér lassan feloldódott, barnás felhőként úszott el az ujjai közül. A körmei alatt azonban maradt. Daniel az egyik körmével a másik alá nyúlt, kaparta, felsértette a bőrt, újra vízbe mártotta.
– Gyere már ki.
Erősebben dörzsölte.
– Gyere ki, baszd meg.
Amikor végzett, a keze vörös volt a hidegtől, de tisztának látszott. Majdnem. A bal mandzsettáján is volt egy folt, a pólóján kettő. A nadrágján nem látott semmit.
Visszament az autóhoz. A vezetőoldali ajtó nyitva maradt, a belső világítás égett. Az ülés mögött ott volt a munkáskabátja, mellette a szerszámosláda, egy üres Mountain Dew-palack, egy pár munkáskesztyű, három összegyűrt blokk és a sárga műanyag sisak, amelyet hónapok óta elfelejtett visszavinni a telepre.
Minden ugyanott volt, ahol tegnap.
Ettől valami megroppant benne.
Tegnap még felkelt fél hatkor. Megborotválkozott, kávét főzött, megkérdezte Claire-t, kér-e ő is. Claire azt mondta, nem. Daniel megetette Duke-ot, a család öreg labradorját, megnézte, van-e tej a hűtőben, aztán kivitte a szemetet. Indulás előtt megcsókolta Emily feje búbját, miközben a tizenkét éves lány a konyhaasztalnál a telefonját nyomkodta, és úgy tett, mintha rettenetesen zavarná, hogy az apja még mindig puszilgatja.
– Apa, ne már.
– Egyszer még hiányozni fog.
– Nem fog.
– Ezt feljegyzem.
– Menj dolgozni.
Daniel elmosolyodott.
Most, az út szélén állva már azt sem tudta, miért jutott eszébe éppen ez a jelentéktelen beszélgetés. Talán azért, mert tegnap reggel még minden jelentéktelen lehetett. Volt idejük hülyeségeken vitatkozni. Volt következő reggel, következő vacsora, hétvége, villanyszámla, elromló mosógép, túl hosszúra nőtt fű az udvaron.
Tegnap még létezett a holnap.
Most pedig egy patakban mosta le egy ember vérét a kezéről.
Beült a Fordba, de nem indított rögtön. A telefonra nézett. Ha bekapcsolná, felhívhatná az anyját. Csak annyit mondana: Anya. Talán semmi mást. Az anyja pedig azt mondaná: Danny? Pontosan úgy, ahogy gyerekkorában, és néhány másodpercig mindketten úgy tehetnének, mintha még minden rendben volna.
A telefonért nyúlt.
Megállt a keze fölötte.
Aztán visszahúzta.
Beindította a motort.
Reggel öt óra előtt talált egy benzinkutat. Nem volt választása. A mutató már a negyed tank alatt állt, és ha továbbmegy, előbb-utóbb az út szélén marad. A benzinkút egy apró település szélén állt, két kútoszloppal, lapos tetejű üzlettel, jéggéppel és egy régi üdítőautomatával, amelynek a fele nem világított. A parkoló távolabbi végében egy kamion állt járó motorral.
Daniel először elhajtott mellette.
Két mérfölddel később visszafordult.
Amikor másodszor is meglátta a kutat, megint továbbment.
– Ezt nem csinálhatod egész kibaszott reggel – mondta magának.
A következő bekötőútnál ismét megfordult, és harmadszorra behajtott.
A sapkáját mélyen a homlokába húzta. Tudta, mennyire nevetséges. Ha már keresik, egy baseballsapka nem fogja láthatatlanná tenni, de az ember még akkor is megpróbálja megoldani a megoldhatatlant, ha minden józan gondolat azt üvölti, hogy késő.
Megállt a négyes kútnál. Bankkártyát nem használhatott. Legalábbis ezt gondolta. Fogalma sem volt, milyen gyorsan követhetnek egy tranzakciót, mikor kezdik keresni, vagy egyáltalán megtalálták-e már Harrisont.
A gondolattól megtorpant.
Talán még nem.
Talán még mindig ott fekszik.
Azonnal elhessegette a képet, és elővette a pénztárcáját. Nyolcvanhárom dollár volt benne, meg némi apró. Ennyi készpénzzel kellett volna valahová eltűnnie.
A pult mögött egy hatvan körüli nő ült szemüvegben, és keresztrejtvényt fejtett. Felnézett, amikor Daniel belépett.
– Jó reggelt.
Danielnek egy pillanat kellett, mire válaszolt.
– Jó reggelt.
A nő már vissza is nézett az újságra.
Nem ismerte fel.
Persze hogy nem. Miért ismerné? Daniel Mercer tegnap még senki nem volt. Egy negyvenegy éves karbantartó, aki hétfőtől péntekig egy Roanoke melletti üzemben dolgozott, néha szombaton is, ha kellett a túlóra. Volt jelzáloghitele, egy tizenkét éves Fordja, magas vérnyomása, amit nem kezelt rendesen, egy felesége, egy lánya, egy kutyája és egy fűnyírója, amelyet tavasszal minden második indításnál rugdosni kellett.
Az ilyen embereket nem ismerik fel benzinkutakon.
Még.
Kivett két palack vizet a hűtőből, egy nagy kávét, két szendvicset és egy csomag fájdalomcsillapítót. A kasszánál letett ötven dollárt.
– Harmincat a négyesre.
A nő bepötyögte.
– Hosszú út?
Daniel felnézett rá.
A kérdés teljesen ártatlan volt. A nő közben már a kávé fedelét igazgatta, és valószínűleg minden második vásárlótól megkérdezte ugyanezt.
– Igen.
– Merre?
Daniel torka kiszáradt.
– Délre.
– Akkor jókor indult. Mire rendesen megindul a forgalom, maga már messze jár.
– Remélem.
A nő visszaadta az aprót.
– Vigyázzon magára.
Daniel néhány másodpercig nézte.
A nő felvonta a szemöldökét.
– Valami baj van?
– Nem. Semmi.
Fogta a zacskót és kiment.
Tankolás közben folyamatosan az üzlet üvegajtaját figyelte. Senki nem jött utána. A kamionos sem mozdult. Az út majdnem üres volt. Amikor a kút harminc dollárnál megállt, Daniel visszatette a pisztolyt, beszállt, és csak akkor engedte ki a levegőt, amikor a benzinkút fényei eltűntek a visszapillantó tükörből.
A kávé túl forró volt, mégis ivott belőle. Az egyik szendvicset kibontotta, beleharapott, de két falat után visszatette a zacskóba. A gyomra tiltakozott az étel ellen. Vizet ivott, majd elővette a fájdalomcsillapítót. Kettőt nyelt le.
Aztán még egyet.
Néhány mérfölddel később egy útelágazásnál megállt.
Jobbra Martinsville.
Balra egy kisebb út vezetett a hegyek közé.
Daniel balra fordult.
Nem azért, mert arra akart menni. Azért, mert a másik irány túl nyilvánvalónak tűnt.
Ekkor értette meg először, hogy mostantól minden döntése ilyen lesz. Nem azt választja majd, amit akar, hanem azt, amiről azt gondolja, hogy mások szerint nem választaná. Nem oda megy, ahová menni szeretne, hanem oda, ahol talán nem keresik. Nem akkor alszik, amikor álmos, hanem amikor talál olyan helyet, ahol nem látják. Nem akkor eszik, amikor éhes, hanem amikor készpénzzel fizethet. Nem hívja fel azt, akivel beszélni akar, mert minden ember, akit szeret, veszélyt jelent számára.
A szabadság, amelyért menekült, már az első éjszakán kisebb lett, mint az élete valaha volt.
Napkeltekor egy dombtetőre ért. A hegyek fölött először szürkévé, aztán tompa narancsszínűvé vált az ég. A köd a völgyekben feküdt, mintha valaki fehér takarókat terített volna a fák közé. Máskor Daniel megállt volna megnézni. Claire szerette az ilyen reggeleket. Legalábbis régen szerette. Egyszer, még Emily születése előtt, hajnalban indultak haza egy hétvégi kirándulásról, és Claire addig könyörgött neki, amíg félre nem állt egy kilátónál. Pokrócot terítettek a motorháztetőre, ott ültek kávéval a kezükben, és nézték, ahogy felkel a nap.
Claire akkor huszonhat éves volt.
Daniel huszonhét.
Azt hitték, már felnőttek.
Daniel most majdnem felnevetett ezen.
Negyvenegy évesen sem érezte magát annak.
A telefon ott feküdt mellette.
Bekapcsolta.
A készülék hosszú másodpercekig éledezett. Daniel közben az utat figyelte, mintha attól félne, hogy a rendőrök abban a pillanatban jelennek meg, amikor a telefon felcsatlakozik a hálózatra.
A kijelző megtelt értesítésekkel.
Tizenkilenc nem fogadott hívás.
Hat hangpostaüzenet.
Tizenhárom szöveges üzenet.
Claire.
Anya.
Claire.
Anya.
Mike.
Claire.
Ismeretlen szám.
Mike.
Emily.
Daniel ujja megállt.
Emily.
Az üzenet hajnali 1:47-kor érkezett.
Apa hol vagy?
Alatta egy másik, 2:03-kor.
Anya sír és nem mond semmit.
A harmadik 2:19-kor.
Apa kérlek válaszolj.
Daniel lehúzódott az út szélére.
A motor járva maradt.
Újabb üzenet érkezett, mintha a telefon csak erre várt volna.
APA
Daniel két kézzel fogta a készüléket.
Írni kezdett.
Jól vagyok.
Kitörölte.
Ne félj.
Kitörölte.
Baj történt.
Azt is kitörölte.
Végül csak ennyit írt:
Szeretlek.
Az ujja a küldés gomb fölött maradt.
Nem nyomta meg.
Mert mi jön utána?
Hol vagy?
Mi történt?
Mikor jössz haza?
Az utolsó kérdésre nem volt válasza.
Kikapcsolta a telefont.
A homlokát a kormányra támasztotta, és hosszú ideig mozdulatlanul ült.
Tizennégy évvel korábban ugyanilyen tehetetlenül állt egy kórházi folyosón, csak akkor még azért, mert Claire vajúdott, és egy nővér közölte vele, hogy ha még egyszer megkérdezi, mennyi idő van hátra, kiküldi az épületből. Daniel egész éjszaka Claire mellett maradt. Fogta a kezét, vizet adott neki, hagyta, hogy Claire káromkodva hibáztassa mindenért, amit az emberiség férfi fele valaha elkövetett, és reggel 6:22-kor megszületett Emily.
Daniel soha nem felejtette el az első pillanatot, amikor a kezébe adták.
Nem érzett semmi nagy, filmbe illő felismerést. Nem hallott zenét. Nem változott meg egy csapásra az élete értelme. Egyszerűen nézte azt a vörös, dühös, ordító kis embert, és arra gondolt:
Ezt nekem kell életben tartanom.
Később sokszor nevettek ezen Claire-rel.
Most már nem volt benne semmi vicces.
Daniel felemelte a fejét.
Az út üres volt előtte.
Emily tizenkét éves volt, és az apja néhány órával korábban lelőtt egy embert.
Nem önmagát kellett volna sajnálnia.
Erre a gondolatra dühös lett. Nem tudta, kire. Harrisonra. Claire-re. Saját magára. Az egész kibaszott világra, amely tegnap reggel még normálisnak látszott, holott talán hónapok óta csak ő volt az egyetlen, aki nem tudta, mi történik benne.
Sebességbe tette a Fordot, és visszahajtott az útra.
Az első rendőrautót reggel hét óra után látta.
Szemből érkezett.
Daniel gyomra összerándult.
A kezét tíz és kettő helyzetbe tette a kormányon, mintha egy vizsgabiztos ülne mellette. Ellenőrizte a sebességét. Ötvenötös korlátozás. Ötvenkettővel ment.
A rendőrautó közeledett.
Daniel nem nézett rá.
Ez feltűnő.
Ránézett.
Az is feltűnő.
Végül egyenesen előre nézett, és olyan erővel szorította a kormányt, hogy fájt a tenyere.
A két autó elhaladt egymás mellett.
Semmi nem történt.
Daniel belenézett a visszapillantó tükörbe.
A rendőrautó továbbment.
Ötven méter.
Száz.
Kétszáz.
Daniel már majdnem fellélegzett, amikor felvillantak a féklámpái.
– Ne.
A rendőrautó lassított.
– Ne, ne, ne.
Bekapcsolta a villogót.
Daniel szíve olyan erővel vert, hogy minden dobbanását érezte a torkában.
A rendőrautó megfordult.
– A kurva életbe.
Daniel lenézett a sebességmérőre. Hatvanhárom.
Elvette a gázt.
Mit csinál?
Ha gyorsít, vége.
Ha megáll, vége.
Ha normálisan továbbmegy, talán csak valami más miatt fordult meg.
A tükörben a kék fény egyre közeledett.
Daniel jobb lába a gáz és a fék között remegett.
A rendőrautó mögé ért.
A sziréna megszólalt.
Daniel egy pillanatra behunyta a szemét.
Ennyi.
Még nyolc órája sem történt.
Ennyi volt az egész menekülés.
Indexelt, lassított, lehúzódott az út szélére.
A rendőrautó megállt mögötte.
Daniel a két kezét a kormányon tartotta. Hallotta a saját légzését. A visszapillantóban látta, hogy a rendőr kiszáll. Magas, széles vállú férfi volt, világosbarna egyenruhában. Valamit mondott a vállán lévő rádióba, aztán elindult a Ford felé.
Daniel ekkor vette észre a pisztolyt.
A vezetőülés alatt volt.
Oda lökte, amikor elindult.
Csak a markolatának széle látszott.
A rendőr közeledett.
Daniel lenézett a fegyverre.
Aztán vissza a tükörbe.
Hat lépés.
Öt.
A jobb keze megmozdult.
Nem a pisztoly felé.
Mégis megmozdult.
Daniel azonnal visszatette a kormányra.
Négy lépés.
A rendőr megállt a Ford mögött, megnézte a rendszámot.
Daniel gyomra összeszorult.
Ha már kiadták.
Ha tudják a rendszámot.
Ha Harrison meghalt.
Ha.
Még mindig ezt a szót használta.
Mintha lenne másik lehetőség.
A rendőr odalépett az ablakhoz.
Daniel leengedte.
– Jó reggelt, uram.
– Jó reggelt.
– Jogosítványt és forgalmit kérek.
Daniel bólintott.
– A pénztárcám a hátsó zsebemben van.
– Rendben. Vegye elő lassan.
Daniel benyúlt a zsebébe. A keze annyira remegett, hogy alig tudta kihúzni a jogosítványt.
A rendőr átvette.
Lenézett rá.
Daniel figyelte az arcát.
Semmi.
A férfi aztán benézett az autóba.
A tekintete végigment az ülésen, a zacskón, a kávén, a munkáskabáton.
Daniel lábánál megállt.
A pisztolyt nem láthatta.
Nem láthatja.
– Tudja, miért állítottam meg?
Daniel nyelt.
– Nem, uram.
– Negyvenötös szakaszon hatvankettővel ment.
Daniel egy pillanatig csak nézett rá.
– Elnézést.
– Siet valahová?
A benzinkutas nő ugyanezt kérdezte másképpen.
Daniel most már tudta a választ.
– Munkába.
A szó magától jött.
A rendőr rápillantott a munkáskabátra.
– Hol dolgozik?
Danielnek egyetlen másodperce volt.
– Edenben.
Fogalma sem volt, miért mondta ezt. Talán látott korábban egy táblát.
– Mivel foglalkozik?
– Karbantartó vagyok.
Ez legalább igaz volt.
A rendőr ismét a jogosítványra nézett.
– Roanoke-ból jár Edenbe dolgozni?
Daniel érezte, hogy hideg verejték jelenik meg a hátán.
– Most csak pár napra. Egy gépet telepítünk.
A rendőr hallgatott.
Daniel azt hitte, meghallja, ahogy a hazugság szétesik közöttük.
Aztán a férfi bólintott.
– Maradjon a kocsiban.
Visszament a járőrautóhoz.
Daniel mozdulatlanul ült.
Most.
Most elindulhatna.
A kulcs bent.
A motor jár.
Előtte üres az út.
A rendőr húsz méterre van.
Ha padlógázt ad…
És aztán?
A Ford tizenkét éves.
A rendőrautó nem.
Öt mérföld múlva az árokban köt ki, vagy lelövik.
Daniel lenézett az ülés alá.
A pisztoly.
Ha a rendőr visszajön, és tudja…
Nem.
Ezt nem.
Egy ember elég.
A gondolat olyan világosan jelent meg benne, hogy maga is meglepődött.
Egy ember elég.
Bármi történik, nem lesz még egy.
A visszapillantóban látta, hogy a rendőr kiszáll.
A papírok a kezében voltak.
Daniel nem tudta eldönteni az arcáról, mi következik.
A férfi visszasétált.
– Mr. Mercer.
Daniel gyomra összerándult.
– Igen?
A rendőr visszaadta a jogosítványt.
– Figyelmeztetéssel elengedem. Korán van, az út nedves, és rengeteg szarvas mozog. Vegyen vissza.
Daniel nézte a kezében lévő kártyát.
– Rendben.
– És cserélje ki a bal hátsó féklámpát. Kiégett.
– Meglesz.
– Biztonságos utat.
A rendőr elindult vissza az autójához.
Daniel felhúzta az ablakot.
Nem indult el.
Tíz másodperc múlva sem.
Húsz után sem.
A rendőrautó kikerülte és továbbhajtott.
Daniel még mindig ott ült.
Aztán hirtelen nevetni kezdett.
Nem azért, mert vicces volt.
A nevetés egyszerűen kitört belőle. Először csak egy rövid hang, aztán még egy, végül előrehajolt a kormányra, és úgy röhögött, hogy könnyek jelentek meg a szemében.
Hatvankettővel ment.
A féklámpája miatt majdnem összeomlott.
Egy halott ember miatt menekült, pisztoly volt az ülése alatt, a rendőr pedig azért engedte el, mert korán van és sok a szarvas.
A nevetés ugyanolyan hirtelen múlt el, ahogy elkezdődött.
Daniel megtörölte a szemét.
Aztán eszébe jutott valami.
A rendőr lefuttatta a jogosítványát.
Ha már köröznék, nem engedte volna el.
Ez azt jelentette, hogy még nem keresik.
Legalábbis hivatalosan nem.
Talán Harrison még mindig ott van.
Talán senki nem találta meg.
Talán van néhány órája.
És ekkor Daniel először nemcsak menekülni kezdett.
Gondolkodni is.
Nyolc óra körül egy elhagyott pihenőnél húzódott félre. A hely valaha talán rendes út menti parkoló lehetett, de a vécéépületet bezárták, az egyik padot benőtte a gaz, a szemetes mellett szétszórt gyorséttermi dobozokat kergetett a szél. Daniel a parkoló legtávolabbi végében állt meg, ahonnan látni lehetett az utat.
Elővette a pénztárcáját.
Hetven dollár körül maradt nála.
Nevetségesen kevés.
A bankban volt valamivel több mint háromezer. A közös számlán Claire-rel még talán kétezer. Volt hitelkártyája is.
Egyikhez sem nyúlhat.
Legalábbis nem sokáig.
Kivette a telefonját, de nem kapcsolta be. Megfordította a kezében. Az egész élete benne volt. Telefonszámok, fényképek, üzenetek, banki alkalmazás, e-mail, térkép. És valószínűleg minden, amivel megtalálhatják.
Nem tudta, hogyan működik pontosan a követés. A filmekben minden telefont azonnal bemértek. A valóságban talán kellett hozzá engedély, szolgáltató, idő. Fogalma sem volt.
Daniel soha életében nem készült arra, hogyan kell megszökni.
Ez most hátránynak tűnt.
Kinyitotta a kesztyűtartót. Biztosítási papírok, egy elemlámpa, szigetelőszalag, két toll, régi térkép és egy félig üres doboz cigaretta volt benne.
Daniel nem dohányzott.
A doboz Claire-é volt.
Két éve hagyta abba.
Legalábbis ezt mondta.
Daniel kivett egy szálat, meggyújtotta az autó szivargyújtójával, és az első slukktól köhögni kezdett.
– Remek.
Még egyszer beleszívott.
Nem lett jobb.
Mégis elszívta.
A nikotin enyhe szédülést hozott, ami valamiért kellemesebb volt annál, amit józanul érzett.
A telefon ott feküdt a combján.
Végül bekapcsolta.
Nem nézte meg az üzeneteket.
A böngészőt nyitotta meg.
Beírta Harrison nevét.
Travis Harrison Roanoke Virginia.
Semmi friss.
Facebook-oldal. Egy régi helyi futóverseny eredménye. Valami vállalkozói adatbázis.
Daniel frissített.
Semmi.
Beírta:
Roanoke shooting today.
Az első találat egy három évvel korábbi lövöldözés volt.
A második tegnapi hír egy benzinkúti rablásról.
Semmi.
Daniel hátradőlt.
Élhet.
A gondolat váratlanul jött.
Talán Harrison él.
Daniel látta, ahogy elesik.
Látta a vért.
De nem ment oda hozzá.
Nem nézte meg a pulzusát.
Nem hívott mentőt.
Elrohant.
Talán a golyó…
Leállította magát.
Tudta, hová ment a golyó.
A fejéhez emelte a kezét.
Nem.
Még mindig nem akarta végignézni az emléket.
A telefon megcsörrent.
Daniel majdnem elejtette.
ANYA
A név betöltötte a kijelzőt.
Daniel nézte.
Egyszer.
Kétszer.
Háromszor csengett.
Felvette.
– Anya?
A vonal másik végén néhány másodpercig csak légzést hallott.
– Danny?
Daniel lehunyta a szemét.
Pontosan így képzelte.
– Igen.
– Istenem. Hol vagy?
– Jól vagyok.
– Hol vagy?
– Nem mondhatom meg.
Csend.
Aztán az anyja hangja megváltozott.
– Mit csináltál?
Daniel kinyitotta a szemét.
– Ki mondta, hogy csináltam valamit?
– Claire felhívott.
A név úgy érte, mint egy ütés.
– Mit mondott?
– Hogy eltűntél. Hogy vér volt rajtad.
Daniel az út felé nézett.
– Mit mondott még?
– Danny, mi történt?
– Anya, mit mondott még?
– Azt mondta, összevesztetek. Azt mondta, elmentél, és azóta nem tud elérni. Emily egész éjjel sírt. Én is hívtalak. Miért nem vetted fel?
Daniel nem válaszolt.
– Danny?
– Harrisonról mondott valamit?
Az anyja hallgatott.
Túl sokáig.
– Milyen Harrison?
Daniel szíve megállt egy pillanatra.
Claire nem mondta el.
Vagy nem tudta.
– Semmi.
– Ne csináld ezt velem. Hatvannyolc éves vagyok, nem hülye. Mi történt?
Daniel az ajkába harapott.
– Baj van.
– Mekkora?
Erre majdnem azt mondta: Nem tudom.
De tudta.
– Nagy.
Az anyja lélegzete megremegett.
– Megsérült valaki?
Daniel nem válaszolt.
– Danny.
– Igen.
– Te?
– Nem.
Újabb csend.
– Claire?
– Nem.
– Emily?
– Nem! Ő jól van.
– Akkor ki?
Daniel becsukta a szemét.
Harrison arca.
Ennyi volt, Danny.
– Egy férfi.
Az anyja nem kérdezte rögtön, ki.
Talán már ebből is megértett valamit.
– Hívd a rendőrséget.
Daniel felnevetett, de ebben már semmi vidámság nem volt.
– Nem hiszem, hogy most ők tudnának segíteni.
– Ha baleset volt…
– Nem volt baleset.
A mondat után mindketten elhallgattak.
Daniel érezte, hogy valami megváltozott. Addig kimondatlan maradt. Lehetett félreértés, verekedés, sérülés, bármi. Most először mondott ki valamit, ami bezárt egy ajtót.
Nem volt baleset.
Az anyja végül nagyon halkan kérdezte:
– Meghalt?
Daniel lenézett a kezére.
– Nem tudom.
Hazudott.
– Hol vagy?
– Mondtam, hogy nem mondhatom meg.
– Gyere ide.
Daniel felnézett.
– Mi?
– Gyere haza hozzám.
A szó beléhasított.
Haza.
Az anyja még mindig ugyanabban a kis házban lakott Salem szélén, ahol Daniel felnőtt. Ugyanaz a veranda, ugyanaz a diófa az udvaron, ugyanaz a konyha, csak az apja nem ült már az asztalnál hat éve.
Daniel szinte látta maga előtt.
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert odajönnek.
– Kik?
– Mindenki.
– Akkor majd beszélünk velük.
Daniel lehajtotta a fejét.
– Ez nem olyan, anya.
– Milyen?
Daniel válaszolni akart.
Nem tudott.
Az anyja hangja megremegett.
– Danny, akármit tettél, ne csinálj még nagyobb bajt belőle.
Daniel kinézett a szélvédőn.
Egy teherautó haladt el az úton.
– Már késő.
– Nem. Amíg élsz, nincs késő.
– Ezt apa mondaná.
– Az apád azt mondaná, hogy menj be a rendőrségre, mielőtt valaki lelő az út szélén.
Daniel elmosolyodott.
– Nem. Apa először azt mondaná, hogy hülye vagyok.
– Azt is mondaná.
Daniel szeme megtelt könnyel.
– Anya…
– Itt vagyok.
– Mondd meg Emilynek…
Elakadt.
– Mit?
Daniel a szájához emelte az öklét.
Nem tudta kimondani.
Az anyja várt.
– Semmit.
– Danny.
– Le kell tennem.
– Ne merészeld.
– Szeretlek.
– Daniel!
Kinyomta.
Azonnal kikapcsolta a telefont.
Sokáig ült mozdulatlanul.
Aztán kivette a SIM-kártyát.
Nem azért, mert biztosan tudta, hogy ettől nem követhető. Csak szüksége volt arra az érzésre, hogy tett valamit. A kis műanyag lapot az ujjai között tartotta, majd kiszállt, odament a szemeteshez és beledobta.
Visszafelé félúton megállt.
Megfordult.
Kivette a kukából.
– Jézusom.
Letörölte a nadrágjába, és a pénztárcájába tette.
Nem tudta eldobni.
Mert ugyanazon a számon hívta Claire aznap este, amikor Emily megszületett. Ugyanazon érkezett az utolsó üzenet az apjától három nappal a halála előtt. Ugyanazt a számot tudta fejből az anyja, Claire és Emily.
Egy darab műanyag volt.
Mégis úgy érezte, ha eldobja, azzal valami utolsó vékony szálat is elvág.
Visszaült az autóba.
Ekkor vette észre a pénztárcájában a fényképet.
Régi kép volt. Annyira régi, hogy Emily talán négyéves lehetett rajta. A tengerparton készült. Claire napszemüveget viselt, Emily egy rózsaszín úszógumit szorított magához, Daniel pedig mögöttük állt, napégetten és vigyorogva.
Egy család.
Daniel sokáig nézte.
Aztán eszébe jutott, mikor kezdett először gyanakodni.
Nem Harrisonnal.
Nem egy üzenettel.
Nem egy idegen férfi ingével a hálószobában vagy valami olcsó filmes bizonyítékkal.
Egy keddi vacsorával kezdődött.
Három hónappal korábban.
Claire lasagnét készített. Daniel később ért haza, mert az egyik prés hidraulikája megadta magát, és majdnem két órát töltöttek azzal, hogy kiderítsék, hol engedi el a nyomást. Mire belépett a házba, Emily már evett, Claire pedig a mosogatónál állt.
Daniel megcsókolta a nyakát.
Claire összerezzent.
Nem húzódott el látványosan. Nem szólt rá. Csak egy apró mozdulat volt, alig észrevehető.
Daniel mégis észrevette.
– Mi van?
– Semmi.
– Megijesztettelek?
– Csak nem hallottam, hogy bejöttél.
Daniel letette a kulcsát.
– Kiabáltam, hogy megjöttem.
– Nem hallottam.
Ennyi volt.
Leültek vacsorázni.
Emily beszélt valami iskolai projektről. Claire kérdezett. Daniel evett.
És közben először életében úgy érezte, hogy a saját konyhájában van valami, amiről rajta kívül mindenki tud.
Akkor még nem tudta, hogy ez az érzés lesz az első repedés.
Azt sem, hogy három hónappal később egy országút melletti elhagyott pihenőben ül majd, hetven dollárral a zsebében és egy pisztollyal az ülése alatt, miközben próbálja felidézni, pontosan mikor veszítette el azt az életet, amelyről addig azt hitte, hogy az övé.
A keddi vacsora után hetekig nem történt semmi, amit Daniel bizonyítéknak nevezhetett volna. Éppen ez őrölte fel lassan. Ha Claire későn ért haza, mindig volt rá magyarázat. Ha félrevonult telefonálni, munkahelyi hívás volt. Ha Daniel belépett a szobába, és Claire lezárta a telefonját, azt mondta, csak letette, mert befejezte, amit csinált. Egyetlen történet sem volt önmagában valószínűtlen. Csak együtt kezdtek kialakítani valamit, amit Daniel eleinte még saját féltékenységének nevezett, később azonban már nem tudott ilyen könnyen elintézni.
Claire egy fogászati rendelő recepcióján dolgozott Roanoke-ban. Hétfőn és szerdán este hétig rendeltek, pénteken viszont rendszerint kettőkor bezártak. Daniel ezt tizenkét éve tudta. Nem kellett hozzá naptár, ahogy ahhoz sem, hogy megmondja, Claire mikor szokott hazaérni. A házasság hosszú évei alatt az ember megtanulja a másik ritmusát. Nem azért, mert figyeli, hanem mert hozzáigazítja a sajátját. Tudja, mikor csapódik be a bejárati ajtó, mennyi idő alatt zuhanyozik, melyik este nézi meg a bankszámlát, mikor hívja fel az anyját, melyik bögréből issza reggel a kávét. Ezekből a jelentéktelen szokásokból áll össze az a valami, amit közös életnek neveznek, és amikor egy apró rész megváltozik, az ember sokszor hamarabb érzi, mint hogy meg tudná nevezni.
Július végén Claire egy pénteki napon fél hatkor ért haza.
Daniel a hátsó udvarban dolgozott. A kerítés egyik oszlopa tavasszal megdőlt, Duke pedig rájött, hogy ha elég kitartóan nyomja a fejét a lécek közé, ki tud jutni a szomszéd telekre. Daniel már három hete ígérte, hogy megjavítja. Aznap korábban végzett a munkahelyén, vett egy zsák cementet, és nekiállt kicserélni az oszlopot.
Claire autója begördült a felhajtóra. Daniel rápillantott az órájára.
17:34.
Nem gondolt rögtön semmire. Claire kiszállt, kivette a táskáját, és elindult a ház felé.
– Hé! – kiáltott Daniel.
Claire megtorpant.
– Szia.
– Azt hittem, elvesztél.
– Miért?
– Péntek van.
Claire néhány másodpercig nem értette.
– És?
– Kettőkor végeztek.
– Ja. Igen. Beugrottam Sarah-val vásárolni.
Daniel a lapát nyelére támaszkodott.
– Mit vettél?
Claire lenézett a táskájára, mintha ott keresné a választ.
– Semmit. Csak nézelődtünk.
– Három és fél órán át?
A kérdés már rosszul hangzott, amikor kimondta.
Claire arca megváltozott.
– Most kihallgatsz?
– Nem.
– Pont úgy hangzik.
– Csak kérdeztem.
– Sarah-nak cipő kellett. Utána ittunk egy kávét. Beszélgettünk. Nem néztem az órát.
Daniel bólintott.
– Rendben.
Claire elindult a ház felé.
– Claire.
Megállt, de nem fordult meg.
– Mi van?
– Semmi.
– Akkor miért szóltál?
Daniel maga sem tudta.
– Hagyd.
Claire bement.
Daniel még néhány másodpercig a becsukódó ajtót nézte, aztán folytatta a munkát. Este, amikor Claire zuhanyozott, a ruhái a hálószobai széken hevertek. Daniel nem kutatott bennük. Legalábbis később ezt mondta magának. Egyszerűen csak felvette Claire farmerját a földről, mert félig lecsúszott a székről, és amikor visszatette, kiesett a zsebéből egy blokk.
Egy benzinkúté volt.
15:47.
Daniel ismerte a helyet. A 460-as mellett állt, nagyjából húsz mérföldre keletre attól a bevásárlóközponttól, ahol Claire állítólag Sarah-val cipőt keresett.
A blokkon csak egy üveg ásványvíz és egy csomag rágógumi szerepelt.
Daniel sokáig nézte.
A zuhany elhallgatott.
Visszatette a blokkot Claire zsebébe.
Aznap este nem kérdezett semmit.
Másnap sem.
Egy hét múlva már bánta, hogy nem tette.
Most, három hónappal később, az elhagyott pihenőben ülve világosan látta maga előtt azt a kis papírdarabot. Akkor még mennyi lehetősége lett volna. Megkérdezhette volna Claire-t. Veszekedhettek volna. Claire talán bevall mindent. Talán hazudik. Talán Daniel elmegy néhány napra az anyjához. Talán ügyvédhez fordul. Talán szétköltöznek. Talán hónapokig gyűlölik egymást, aztán valahogy mégis rendbe hozzák. Talán elválnak, és Emily két ház között nő fel.
Bármelyik jobb lett volna annál, ami történt.
Daniel a fényképet visszacsúsztatta a pénztárcájába, beindította a Fordot, és továbbindult.
Tíz óra körül már olyan fáradt volt, hogy kétszer is átsodródott a szembejövő sávba. Az első alkalommal nem jött senki. A másodiknál egy kisteherautó dudálása rántotta vissza. Daniel félrekapta a kormányt, a jobb oldali kerekek lementek a murvás padkára, aztán sikerült visszahoznia az autót.
Nem mehetett tovább.
Egy kisebb tó mellett talált földutat, amely néhány száz méter után erdei parkolóba vezetett. Két túraútvonal indult innen, de hétköznap délelőtt senki nem volt a környéken. Daniel leparkolt a fák között, lehajtotta az ülés háttámláját, a kabátját összegyűrte párnának, és megpróbált aludni.
A szeme azonnal lecsukódott.
Az álom azonban nem pihenést hozott.
Claire a konyhában állt. Ugyanazt a ruhát viselte, mint előző este, de az arca helyén Harrison arca volt. Emily a konyhaasztalnál ült, és újra meg újra ugyanazt kérdezte: mikor jössz haza? Daniel válaszolni próbált, de valaki az ajtón dörömbölt. Először ököllel, aztán valami nehéz tárggyal. A fa repedezni kezdett. Daniel tudta, hogy Harrison áll odakint, miközben Harrison közben ott állt Claire helyén is. A dörömbölés egyre hangosabb lett, végül lövéssé változott.
Daniel felriadt.
Néhány másodpercig azt sem tudta, hol van.
Aztán meghallotta újra a kopogást.
Valaki tényleg az ablakon kopogott.
Felült.
Egy férfi állt a Ford mellett.
Daniel ösztönösen az ülés alá nyúlt.
A pisztoly markolata a kezébe simult.
A férfi ismét kopogott, majd hátrébb lépett.
Hatvan körül lehetett, túrabakancsot és barna kabátot viselt. A kezében két bot volt. Nem rendőr. Nem fegyveres.
Daniel lassan elengedte a pisztolyt, és résnyire leengedte az ablakot.
– Minden rendben?
– Igen.
– Láttam az autót. Gondoltam, megkérdezem.
– Csak aludtam.
A férfi bólintott.
– Jó hely hozzá. Hétvégén tele van, de ilyenkor senki.
Daniel rápillantott az órára.
12:38.
Majdnem két és fél órát aludt.
– Köszönöm.
A férfi már indulni készült, aztán visszafordult.
– Maga beteg?
Daniel megfeszült.
– Miért?
– Elég szarul néz ki.
Daniel akaratlanul elmosolyodott.
– Nem aludtam sokat.
– Akkor ne vezessen addig, amíg össze nem szedi magát. Errefelé könnyű lemenni az útról.
– Rendben.
– Van vize?
– Van.
– Akkor jó.
A férfi intett, majd elindult az ösvény felé.
Daniel figyelte, amíg eltűnt a fák között.
Egy idegen meglátta egy parkolóban, és az első gondolata az volt, hogy segítsen neki.
Daniel pedig majdnem fegyvert rántott rá.
Kivette a pisztolyt az ülés alól.
Smith & Wesson M&P Shield.
Kilenc milliméteres.
Hat éve vette, miután három házzal arrébb betörtek egy idős házaspárhoz. Claire ellenezte.
– Van gyerekünk – mondta.
– Pont azért.
– És ha Emily megtalálja?
– Zárva lesz.
– És ha valaki betör, tényleg azt hiszed, lesz időd kinyitni a széfet?
– Inkább legyen, és ne kelljen, mint kelljen, és ne legyen.
Claire akkor a szemét forgatta.
– Ezt biztos egy lökhárítómatricán olvastad.
A fegyver éveken át a hálószobai szekrény felső polcán lévő kis széfben maradt. Daniel időnként kivitte a lőtérre, megtisztította, visszatette. Soha nem fogta emberre.
Tegnapig.
Most a combján feküdt.
Daniel kivette a tárat.
Öt lőszer.
A tár hét plusz egyet fogadott.
Amikor előző este magához vette, tele volt.
Egy a csőben.
Most öt a tárban.
Daniel megdermedt.
Két lövés.
Nem egy.
A gyomra összerándult.
Két lövés volt.
Az elsőre emlékezett.
Vagy azt hitte, emlékszik.
A második…
Becsukta a szemét.
Nem.
Az emlék még mindig darabokban érkezett.
Harrison hátrál.
A pisztoly Daniel kezében.
Claire sikít.
Nem.
Claire nem volt ott.
Vagy ott volt?
Daniel kinyitotta a szemét.
A homlokán verejték ült, pedig az autóban hideg volt.
– Gondolkodj.
Hangosan mondta ki.
Harrison háza.
Nem.
Nem Harrison háza.
A régi fűrésztelep mögötti épület.
Miért ment oda?
Mert Harrison felhívta.
Nem.
Daniel hívta Harrisont.
A részletek összevissza csúsztak.
Megpróbálta időrendbe tenni őket.
Tegnap reggel dolgozni ment.
Délután háromnegyed négykor Mike szólt neki, hogy valaki keresi a parkolóban.
Harrison volt.
Ott kezdődött.
Daniel visszatette a tárat a fegyverbe, de nem csőre töltötte. A pisztolyt a kesztyűtartóba rakta, rácsukta az ajtót.
Aztán elővette a vizet, és hosszú kortyokban inni kezdett.
Nem akart emlékezni.
De már tudta, hogy előbb-utóbb muszáj lesz.
Mert valahol a fejében ott volt az a második lövés.
És attól jobban félt, mint az elsőtől.
Travis Harrisonnal Daniel évekkel korábban találkozott először.
Nem barátok voltak. Még csak ismerősöknek sem nevezte volna őket akkoriban. Harrison építési vállalkozóként dolgozott Roanoke környékén, kisebb kereskedelmi ingatlanokat újított fel, tetőt cserélt, raktárakat alakított át, és időnként alvállalkozóként munkát kapott attól a cégtől is, ahol Daniel dolgozott. Magas, jó kiállású férfi volt, két évvel fiatalabb Danielnél, mindig gondosan nyírt szakállal és olyan magabiztossággal, amelyet Daniel egyszerre irigyelt és talált idegesítőnek.
Harrison mindenkit ismert.
Legalábbis úgy viselkedett.
Ha belépett valahová, öt perc múlva keresztnevén szólította a pincért. Ha rendőr állította meg, valószínűleg kiderült, hogy együtt járt iskolába a seriff unokatestvérével. Ha egy bárban meglátott valakit a terem túlsó végében, felemelte a kezét, és szinte mindig visszaintegettek neki.
Daniel másféle ember volt.
Nem félénk, csak nem érezte szükségét annak, hogy minden helyiséget betöltsön, ahová belépett. Dolgozott, hazament, hétvégén néha sörözött Mike-kal, nyáron grillezett, ősszel vadászott, tavasszal megfogadta, hogy idén rendbe teszi a garázst, aztán rendszerint ősz lett, mire újra eszébe jutott.
Harrison számára ez valószínűleg unalmas élet lett volna.
Daniel számára élet volt.
A két férfi először egy üzemi felújításnál beszélgetett hosszabban. Harrison emberei új válaszfalakat építettek, Daniel pedig a villamos karbantartókkal együtt próbálta megakadályozni, hogy közben elvágjanak valamilyen vezetéket.
– Te vagy Mercer? – kérdezte Harrison.
– Attól függ, ki keresi.
Harrison elvigyorodott.
– Travis Harrison.
– Tudom.
– Akkor előnyben vagy.
Daniel felnézett a tervrajzból.
– Mit akarsz?
– Azt, hogy mondd meg, melyik kibaszott kábelhez nem nyúlhatunk.
Daniel megmutatta.
Tíz perc múlva Harrison kávét hozott neki.
Ennyi.
Évekig ennyit jelentett a név.
Aztán két évvel korábban Harrison megjelent Claire munkahelyén.
Ezt Daniel csak sokkal később tudta meg.
Egy letört fog miatt ment be.
Claire időpontot adott neki.
Harrison visszament.
Aztán megint.
A fogát már rég megcsinálták.
Daniel júliusban még semmit nem tudott erről.
Csak a blokkot találta meg Claire farmerjében.
Egy héttel később megkérdezte Sarah-t.
Utólag ez volt az első alkalom, amikor szándékosan átlépett egy határt.
Sarah Mitchell Claire egyik legrégebbi barátnője volt. Együtt jártak középiskolába, Sarah ott volt az esküvőjükön, Emily születése után ő hozott elsőként vacsorát. Daniel ismerte a férjét is. Néha együtt grilleztek.
Aznap Daniel munka után megállt annál a gyógyszertárnál, ahol Sarah dolgozott.
Nem tervezte el.
Legalábbis ezt mondta magának.
Bement egy doboz savlekötőért, amelyre semmi szüksége nem volt, aztán megvárta, amíg Sarah kijön a raktárból.
– Danny! Mi járatban?
– Gyomrom.
Felemelte a savlekötőt.
– Öregszünk.
– Te biztosan.
Sarah nevetett.
Daniel is.
Beszélgettek Emilyről, Sarah fiáról, az időjárásról. Daniel már majdnem elköszönt, amikor megszólalt.
– Claire mondta, hogy múlt pénteken együtt voltatok.
Sarah arca nem változott meg azonnal.
Ez volt a legrosszabb.
Előbb csak gondolkodott.
Talán fél másodpercig.
De Daniel látta.
– Pénteken?
– Vásárolni mentetek.
– Ja. Igen.
Daniel gyomrában valami megkeményedett.
– Találtál cipőt?
Sarah most már tudta, hogy baj van.
– Végül nem.
– Claire is ezt mondta.
– Akkor miért kérdezed?
Daniel letette a savlekötőt a pultra.
– Mert nem voltál vele.
Sarah körülnézett.
– Danny…
– Csak mondd meg.
– Beszélj Claire-rel.
– Veled beszélek.
– Én nem akarok belekeveredni.
– Már benne vagy.
– Nem, nem vagyok. Claire a barátnőm, te meg a férje vagy. Ami köztetek van, azt ne rajtam keresztül intézzétek.
Daniel közelebb hajolt.
– Van valakije?
Sarah szája megfeszült.
Nem válaszolt.
Nem kellett.
Daniel érezte, ahogy minden hang távolabb kerül körülötte. A gyógyszertár csipogó kasszája, a hangosbemondó, egy gyerek sírása valahol a kozmetikai sorok között.
– Mióta?
– Nem mondtam, hogy van valakije.
– Sarah.
– Menj haza, és beszélj vele.
– Mióta?
Sarah lehajtotta a fejét.
– Nem tudom.
Daniel tudta, hogy hazudik.
– Ki az?
– Ezt tényleg nem tőlem kell megtudnod.
– Tehát ismered.
– Danny, hagyd abba.
– Én is ismerem?
Sarah erre már nem felelt.
Daniel felvette a savlekötőt.
– Kösz.
– Várj.
– Mire?
– Ne menj haza így.
Daniel visszafordult.
– Hogy?
– Ahogy most kinézel.
– Hogy nézek ki?
Sarah néhány másodpercig kereste a megfelelő szót.
– Mint aki valami olyat akar csinálni, amit később megbán.
Daniel akkor majdnem nevetett.
– Csak beszélni akarok a feleségemmel.
Sarah bólintott.
– Akkor beszélj.
Daniel fizetett, kiment, és húsz percig ült az autóban.
Aznap este nem beszélt Claire-rel.
Amikor hazaért, Emily a nappaliban feküdt a szőnyegen, körülötte tankönyvek, füzetek és filctollak. Claire a kanapén ült, és egy sorozatot nézett.
– Szia – mondta.
Daniel az ajtóban állt.
– Szia.
Claire rápillantott.
– Mi van?
– Semmi.
– Furán nézel.
– Fáradt vagyok.
Emily felnézett a könyvből.
– Apa, tudsz segíteni?
– Miben?
– Matek.
– Akkor biztosan nem.
Emily elnevette magát.
Daniel leült mellé a földre.
Claire nézte őket egy darabig, aztán visszafordult a televízió felé.
Daniel azon az estén törtet tanított a lányának, kivitte Duke-ot, lezuhanyozott, és befeküdt Claire mellé az ágyba.
A felesége háttal feküdt neki.
Daniel sokáig nézte a sötétben a vállát.
Elég lett volna megkérdezni.
Van valakid?
Három szó.
Nem mondta ki.
Mert amíg nem kérdezte meg, Claire nem válaszolhatott igennel.
És Daniel Mercer azon az éjszakán még inkább akart férj maradni, mint megtudni az igazságot.
A pihenőből délután egy körül indult tovább. Nem volt terve, de eldöntötte, hogy dél felé halad, kisebb utakon. Ha átjut Észak-Karolinába, talán keres valami olcsó motelt. Zuhanyoznia kellett, aludnia és gondolkodnia.
A legfontosabb azonban a pénz volt.
Hetven dollárral nem jut messzire.
Volt egy ember, akitől talán kérhetett.
Mike Callahan.
Huszonhárom éve ismerték egymást. Együtt kezdtek az üzemben, amikor Daniel tizennyolc évesen azt hitte, csak addig marad, amíg kitalálja, mit akar kezdeni az életével. Mike akkor huszonegy volt, és ugyanezt mondta.
Két évtizeddel később mindketten ugyanott dolgoztak.
Mike tudott Claire-ről.
Nem mindent.
De eleget.
És ő volt az egyetlen, akinek Daniel elmondta Harrison nevét.
A gondolat megállította.
Ha a rendőrség elkezd kérdezősködni, Mike-hoz is eljutnak.
Talán már eljutottak.
Danielnek szüksége volt egy telefonra.
Nem a sajátjára.
Egy kisvárosban talált Walmartot. A parkoló tele volt. Ez egyszerre nyugtatta és rémisztette meg. Sok ember között könnyebb eltűnni, de több ember láthatja.
A baseballsapkát ismét mélyen a szemébe húzta, aztán bement.
Olcsó feltöltőkártyás telefont keresett. Huszonkilenc dollár.
A kezében tartotta.
Ha megveszi, alig marad pénze.
Visszatette.
Két perc múlva újra levette a polcról.
A kasszánál készpénzzel fizetett.
A mosdóban kibontotta a csomagot, bekapcsolta a készüléket, majd tíz percet töltött azzal, hogy végigmenjen a beállításokon. Amikor működött, elővette a pénztárcájából egy régi névjegykártyát.
Mike száma rajta volt.
Daniel fejből is tudta.
Mégis a kártyáról ütötte be.
Kicsöngött.
Egyszer.
Kétszer.
Harmadszor.
– Halló?
Daniel nem szólt.
– Halló?
Mike hangja fáradt volt.
– Én vagyok.
Csend.
Aztán:
– Te kibaszott idióta.
Daniel lehunyta a szemét.
– Szia, Mike.
– Hol a picsában vagy?
– Nem mondhatom meg.
– Persze, hogy nem. Miért is mondanál bármi értelmeset az elmúlt huszonnégy órában?
– Jártak nálad?
Mike hallgatott.
– Mike.
– Két rendőr volt bent az üzemben körülbelül egy órája.
Daniel gyomra összeszorult.
– Mit akartak?
– Téged.
– Mit kérdeztek?
– Mikor láttalak utoljára. Beszéltünk-e. Mondtál-e valamit. Tudom-e, hová mehettél.
– Mit mondtál?
– Az igazat.
Daniel ökölbe szorította a kezét.
– Mit?
– Hogy tegnap bent voltál. Hogy Harrison délután bejött hozzád. Hogy utána úgy néztél ki, mint aki legszívesebben rágyújtaná az egész államot valakire.
– A nevét is mondtad?
– Ők mondták.
Daniel nekidőlt a mosdó falának.
– Akkor megtalálták.
Mike nem válaszolt.
– Meghalt?
A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
Daniel tudta a választ, mielőtt Mike megszólalt.
– Igen.
A mosdó körülötte mintha összement volna.
Daniel lehajtotta a fejét.
– Mikor?
– Nem tudom. Ma reggel találták meg.
Daniel szeme a csempére szegeződött.
– Hol?
– Danny…
– Hol találták meg?
– A régi Davidson-féle telepnél.
Tehát ott.
Nem képzelte.
Nem keverte össze.
Ott hagyta.
– Ki találta meg?
– Nem tudom.
Daniel hallotta Mike légzését.
– A rendőrök azt mondták, én öltem meg?
– Nem mondtak semmit.
– Akkor miért engem keresnek?
Mike hangja hirtelen kemény lett.
– Szerinted miért, Danny?
Daniel nem válaszolt.
– Mit csináltál?
– Nem tudom.
– Ne szórakozz velem.
– Azt mondtam, nem tudom.
– Egy ember halott, te eltűntél, a rendőrök téged keresnek, és azt mondod, nem tudod?
Daniel a tükörbe nézett.
Alig ismert magára.
– Lelőttek már valaha valakit előtted?
Mike elhallgatott.
– Nem.
– Akkor fogalmad sincs, milyen.
– Te lőtted le?
Daniel becsukta a szemét.
– Danny.
– Igen.
Mike káromkodott valamit.
– Mi történt?
– Harrison lefeküdt Claire-rel.
– Tudom.
Daniel kinyitotta a szemét.
– Mit mondtál?
Mike nem felelt.
– Honnan tudtad?
– Danny…
– Honnan a faszból tudtad?
– Két hete elmondtad.
Daniel megmerevedett.
– Nem azt kérdeztem.
Mike kifújta a levegőt.
– Láttam őket.
A mondat rosszabbul fájt, mint várta.
– Mikor?
– Augusztusban.
– Hol?
– Egy bárnál Salem mellett.
– Mit láttál?
– Ne csináld.
– Mit láttál?
– Együtt jöttek ki. Harrison kocsijához mentek.
Daniel a telefont szorította.
– Megcsókolta?
– Danny.
– Baszd meg, Mike, válaszolj!
– Igen.
A mosdó ajtaja kinyílt.
Egy férfi lépett be a kisfiával.
Daniel elfordult, lehalkította a hangját.
– És nem mondtad el nekem.
– Nem tudtam, mit láttam.
– Most mondtad, hogy megcsókolta.
– Akkor nem láttam rendesen. Messze voltak. Utána meg… azt hittem, talán tévedek.
– Két kibaszott hónapig tévedtél?
– Mit akarsz, mit mondjak?
Daniel a férfit és a kisfiút figyelte a tükörből. Kezet mostak. A gyerek valamit mesélt, az apja bólogatott.
– Azt, hogy miért nem mondtad el.
– Mert a barátom vagy.
– Pont azért kellett volna.
– És ha tévedek? Szétbaszom a házasságodat egy fél perc miatt?
Daniel keserűen felnevetett.
– Azt már megoldották nélküled.
A férfi és a gyerek kiment.
Mike megszólalt.
– Add fel magad.
Daniel nem felelt.
– Hallod?
– Hallom.
– Menj be egy rendőrőrsre. Hívj ügyvédet. Ne beszélj senkivel nélküle.
– Megölt egy ember?
– Mi?
– Ha valaki megfenyeget, fegyvert fog rád, mit csinálsz?
– Harrison fegyvert fogott rád?
Daniel a falnak támasztotta a tarkóját.
– Igen.
– Akkor önvédelem.
Daniel hallgatott.
Mike megérezte.
– Ugye?
– Nem ilyen egyszerű.
– Mit jelent az, hogy nem ilyen egyszerű?
Daniel előtt felvillant a tár.
Öt lőszer.
Két hiányzott.
– Danny?
– Mennem kell.
– Ne tedd le!
– Mike.
– Hallgass rám. Nem tudom, mi történt, de ha tovább menekülsz, csak rosszabb lesz. Most még lehet történeted. Lehet magyarázatod. De ha fegyverrel menekülsz az államokon keresztül, a végén valaki meg fog halni. Lehet, hogy te.
Daniel lenézett.
– Pénz kell.
Mike káromkodott.
– Mennyi?
– Amennyit tudsz.
– Hogy adjam oda?
Daniel erre nem gondolt.
– Nem tudom.
– Nem találkozhatok veled.
– Miért?
– Mert engem is figyelhetnek.
Daniel megmerevedett.
Mike folytatta:
– És mert nem akarok segíteni neked elmenekülni egy gyilkosság után.
A szó először hangzott el.
Gyilkosság.
Daniel állkapcsa megfeszült.
– Önvédelem volt.
– Akkor add fel magad.
– Mondtam, hogy nem ilyen egyszerű.
– Akkor mondd el, mi történt.
Daniel nem válaszolt.
– Danny, mit csináltál azután, hogy már nem volt nálad a fegyver?
Daniel úgy érezte, mintha Mike ott állna előtte.
– Honnan tudod, hogy nem volt nála?
– Nem tudom. De abból, ahogy beszélsz, kurvára úgy hangzik, hogy valami történt utána.
Daniel szájában fémes íz jelent meg.
– Mennem kell.
– Ne hívd Claire-t.
Daniel megállt.
– Miért?
– A rendőrök nála vannak.
– Most?
– Nem tudom. Amikor engem kihallgattak, azt mondták, vele is beszélnek.
Daniel kinyomta.
A telefont kikapcsolta.
A mosdó tükre előtt állt, és nézte magát.
Gyilkosság.
Nem verekedés.
Nem lövöldözés.
Nem baleset.
Gyilkosság.
A szó pontosan azt jelentette, amit Daniel egész éjszaka próbált nem kimondani.
Kiment a mosdóból.
A Walmart ugyanolyan volt, mint amikor belépett. Emberek tolták a bevásárlókocsikat, egy alkalmazott dobozokat pakolt, egy idős nő gyümölcsöt válogatott. A hangszórókon halk zene szólt. Senki nem tudta, hogy egy gyilkos sétál közöttük.
Daniel hirtelen úgy érezte, mindenki őt nézi.
Gyorsított.
A kijáratnál egy biztonsági őr állt.
Daniel szíve felgyorsult.
Az őr rá sem nézett.
Kiment a parkolóba.
A Fordhoz érve elővette a kulcsot.
Aztán meglátta.
Egy rendőrautó állt három sorral arrébb.
Daniel megtorpant.
A vezetőülés üres volt.
Nem tudta, hol van a rendőr.
Talán bent.
Talán őt keresi.
Daniel beszállt, de nem indított rögtön. Lehajolt, mintha valamit keresne, közben a tükrökből figyelte a parkolót.
Egyenruhás férfi jött ki az üzletből.
Daniel keze megfeszült a kulcson.
A rendőr két szatyrot vitt.
Odament az autójához, betette őket a hátsó ülésre, majd beszállt.
Daniel várt.
A rendőrautó elindult.
Elhaladt előtte.
A rendőr nem nézett rá.
Daniel csak akkor indította be a Fordot, amikor az autó már kikanyarodott a főútra.
Aztán kihajtott az ellenkező irányba.
A hír délután három óra után jelent meg az interneten.
Daniel egy gyorsétterem parkolójában ült, a Walmartban vett telefonon keresett rá újra Harrison nevére.
Most már ott volt.
Roanoke megyei férfit holtan találtak egy elhagyott ipari területen.
Daniel megnyitotta.
A cikk rövid volt. Travis Harrison, harminckilenc éves helyi vállalkozó. Lőtt sérülésekkel találták. A hatóságok emberölésként vizsgálják az ügyet. A rendőrség egy „érdeklődésre számot tartó személyt” keres, de a nevét egyelőre nem hozták nyilvánosságra.
Lőtt sérülésekkel.
Többes szám.
Daniel visszaolvasta.
Nem „lőtt sérüléssel”.
Lőtt sérülésekkel.
Letette a telefont.
Két golyó.
Most már nem lehetett félreérteni.
A második lövés megtörtént.
A kérdés csak az volt, mikor.
Daniel lehunyta a szemét.
Ezúttal nem próbálta elkergetni az emléket.
Hagyta jönni.
Tegnap délután.
Az üzemi parkoló.
Harrison a fekete pickupnak támaszkodott.
Daniel kilépett a kapun.
– Mit keresel itt?
Harrison ellökte magát az autótól.
– Beszélnünk kell.
– Nincs miről.
– Szerintem van.
Daniel közelebb ment.
– Maradj távol a feleségemtől.
Harrison elmosolyodott.
Nem gúnyosan.
Majdnem sajnálkozva.
– Ezt vele beszéld meg.
Daniel megütötte.
Erre már emlékezett.
Az első ütés az övé volt.
Harrison hátratántorodott, aztán visszaütött. Daniel szája felrepedt. Mike és két másik munkás szedte szét őket.
Harrison a vért törölte az orra alól.
– Ezt még befejezzük.
Daniel kiabált utána.
– Bármikor!
Mike visszatartotta.
– Hagyd a faszba!
Harrison beszállt az autójába.
Aztán este üzenetet küldött.
Davidson telep. 9. Egyedül. Rendezzük le.
Daniel elment.
A fegyvert is magával vitte.
Ez volt az a rész, amelyet eddig nem akart kimondani magának.
Nem véletlenül volt nála.
Nem azért, mert mindig az autóban tartotta.
Kivette otthon a széfből.
Betette a derekához.
És elment találkozni Harrisonnal.
Daniel kinyitotta a szemét.
A gyorsétterem parkolója ismét körülötte volt.
Egy anya két gyereket próbált bekötni egy terepjáró hátsó ülésére. Egy alkalmazott szemetet szedett a parkoló szélén. Az élet ment tovább.
Daniel a homlokát a kormányra támasztotta.
Most már tudta, hogy a történet, amelyet egész éjszaka mesélt magának, hazugsággal kezdődött.
Nem egyszerűen belekerült valamibe.
Fegyvert vitt magával.
Odament.
És valahol a következő néhány órában arra is emlékeznie kellett majd, miért hiányzott a második golyó.
Daniel még sokáig ült a gyorsétterem parkolójában, de már nem próbálta újra meg újra elolvasni a hírt. Az a néhány mondat nem változott volna attól, hogy hányszor nézi meg. Travis Harrison halott volt, a testén több lőtt sérülést találtak, a rendőrség pedig emberölésként kezelte az ügyet. Danielnek nem kellett rendőrnek vagy ügyvédnek lennie ahhoz, hogy megértse, milyen irányba indul majd a nyomozás. Harrison előző délután megjelent a munkahelyén, összeverekedtek egy parkolóban, ahol legalább három ember látta őket, este pedig Daniel elment arra a helyre, ahol Harrison holttestét reggel megtalálták. Ráadásul fegyvert vitt magával, és azóta eltűnt. Ha valaki papíron egymás mellé rakja ezeket a tényeket, nem egy szerencsétlen férfit lát majd, akinek néhány perc alatt kisiklott az élete, hanem egy férjet, aki megtudta, hogy a felesége megcsalja, megfenyegette a szeretőt, majd még aznap este találkozott vele egy elhagyott telepen és lelőtte. Aztán elmenekült. Danielnek be kellett látnia, hogy kívülről nézve még ő maga sem hinne annak az embernek, akivé az elmúlt huszonnégy órában vált.
Beindította a Fordot, de mielőtt kitolatott volna, ismét a kesztyűtartóra nézett. A pisztoly odabent feküdt, a tárban öt lőszerrel. Az éjszaka folyamán biztonságot jelentett számára, vagy legalábbis megpróbálta annak nevezni. Most már inkább bizonyítéknak látta. Elég lenne, ha megállítanák, átkutatnák az autót, megtalálnák, aztán összehasonlítanák a lövedékeket. Daniel nem tudta pontosan, hogyan működik a ballisztikai vizsgálat, de annyit mindenki látott már filmekben és híradásokban, hogy a rendőrség képes összekötni egy fegyvert a kilőtt lövedékkel. Arra gondolt, eldobhatná. Egy folyóba, tóba, szakadékba, bárhová. Azonnal elvetette. Nem azért, mert hirtelen erkölcsösebb lett, hanem mert felismerte, hogy azzal már nem menekülne, hanem bizonyítékot tüntetne el. Furcsa határnak tűnt egy olyan ember számára, aki egy halott férfit hagyott maga mögött, mégis ragaszkodott hozzá. Talán szüksége volt legalább egyetlen pontra, amelynél azt mondhatta magának, hogy innen nem megy tovább.
Kihajtott a parkolóból, és délnek fordult. Az út mentén egyre ritkábban álltak házak, a dombok között hosszú, erdős szakaszok következtek. A délutáni nap már alacsonyabban járt, és Daniel először kezdte igazán érezni, mennyire kimerült. Az a két és fél óra alvás nem pótolta az éjszakát, az előző napot pedig még kevésbé. A tarkója fájt, a szeme égett, a szája kiszáradt. A benzinkúton vett szendvics egyik fele még a zacskóban volt, de amikor beleharapott, alig tudta lenyelni. A gyomra üres volt, mégsem akart ételt. Kávét akart, cigarettát, valamit, amitől néhány órára megszűnik gondolkodni. Leginkább azonban időt akart, és éppen abból maradt a legkevesebb.
Délután négy óra körül megállt egy kis vegyesboltnál. Nem volt benzinkút, csak egy régi, fehérre festett épület, előtte négy parkolóhellyel. Daniel vett két kávét, vizet, egy csomag cigarettát, néhány energiaszeletet és egy olcsó napszemüveget. A pénztárnál állva rádöbbent, hogy már csak huszonhat dollár maradt nála. A feltöltőkártyás telefon többe került, mint amennyit megengedhetett volna magának, de nélküle Mike-kal sem tudott volna beszélni. Kifizette az árut, és már majdnem kiment, amikor a pult mellett meglátott egy helyi újságot. Harrison ügye még nem lehetett benne, a lapot reggel nyomtatták, mégis megvette. Nem a hírek miatt. A hátoldalon térkép volt a környékről és néhány motel hirdetése. Daniel az autóban végignézte őket, majd kiválasztott egy olyat, amelyik nem közvetlenül az országút mellett állt. Harminckilenc dollár egy éjszaka. Több pénz, mint amennyi nála volt.
Elővette a bankkártyáját. Percekig nézte. Tudta, hogy rossz ötlet, mégis egyre kevésbé látott más lehetőséget. Nem alhatott minden éjjel az autóban, nem vezethetett tovább étlen és kialvatlanul, és nem juthatott el messzire huszonhat dollárból. Ha egyszer használja a kártyát, talán órák telnek el, mire valaki észreveszi. Talán csak akkor kezdik figyelni a számláját, amikor hivatalosan is gyanúsítottként nevezik meg. Talán már most figyelik. A sok talán közül egyiket sem tudta ellenőrizni.
Végül visszatette a kártyát a pénztárcájába. Egyelőre nem.
Az újság térképén megkereste a következő nagyobb várost, majd tudatosan nem arra indult. Kisebb utakat választott, amelyek falvakon és erdőkön vezettek keresztül. Nem volt rendes térképe, a telefon navigációját pedig nem merte használni. Egy órán belül kétszer eltévedt, de legalább haladt. Valahová. Ez kezdett elég lenni.
Közben azonban Harrison újra és újra visszatért a gondolataiba. Nem a holttest, hanem a délutáni találkozás az üzemi parkolóban. Daniel most már képes volt felidézni a beszélgetés nagy részét. Harrison nem azért ment oda, hogy verekedjen. Legalábbis eleinte nem. Amikor Mike szólt Danielnek, hogy valaki várja odakint, Harrison a pickupjának támaszkodva állt, kezében napszemüveggel. Daniel már messziről felismerte, és abban a pillanatban érezte, hogy valami rossz fog történni. Nem tudta még, mi, de Harrison puszta jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy az előző hetek minden elfojtott dühe egyszerre törjön felszínre.
– Mit keresel itt? – kérdezte, amikor odaért hozzá.
Harrison nem mozdult. – Beszélni akarok veled.
– Nincs miről beszélnünk.
– Szerintem meg van.
– Akkor rosszul gondolod.
Harrison körülnézett a parkolóban, ahol műszakváltás előtt egyre több ember jelent meg. – Nem itt.
Daniel akkor már tudta, miről van szó. Két héttel korábban végre rákérdezett Claire-nél. A beszélgetés rosszabbul alakult, mint minden változat, amelyet előtte fejben elképzelt. Claire nem tagadta sokáig. Először csak azt mondta, Daniel túl sokat képzel bele mindenbe, aztán amikor a férfi megemlítette Sarah-t, egyszerűen leült a konyhaasztalhoz. Daniel abból a mozdulatból tudta meg az igazságot, még mielőtt Claire megszólalt volna.
– Mióta? – kérdezte akkor.
Claire sokáig nem válaszolt. – Nem számít.
– Nekem kurvára számít.
– Daniel…
– Mióta?
– Néhány hónapja.
– Hány?
Claire lesütötte a szemét. – Négy.
Daniel emlékezett arra a különös ürességre, amelyet a válasz után érzett. Nem ordított rögtön. Nem tört össze semmit. Négy hónapot próbált visszaszámolni. Június, május, április. Emily születésnapja. Húsvét. Az a hétvége, amikor Claire azt mondta, Sarah-val megy Richmondba. Hirtelen minden közös emlékük mellé odakerült egy kérdőjel.
– Ki?
Claire erre már nem akart válaszolni.
Danielnek végül Harrison nevét is ki kellett szednie belőle, és amikor meghallotta, először azt hitte, félreértette.
– Travis Harrison?
Claire bólintott.
Daniel felállt az asztaltól, kiment a házból, beült a Fordba, és három órán keresztül céltalanul vezetett. Mire visszatért, Emily már aludt. Claire a nappaliban várta. Aznap éjszaka egyikük sem feküdt be a közös ágyba. Daniel a kanapén maradt, Claire a hálószobában. Másnap reggel mégis együtt reggeliztek Emilyvel, mintha semmi sem történt volna. Ez lett a következő két hét rendje. A házasságuk megszűnt, a családjuk viszont tovább játszotta önmagát.
Daniel nem kereste Harrisont. Ez később fontosnak tűnt számára. Nem hívta fel, nem ment a házához, nem fenyegette meg. Claire-től csak annyit kért, hogy szakítsa meg vele a kapcsolatot, amíg eldöntik, mi legyen velük.
Claire azt mondta, megtette.
Daniel elhitte.
Vagy el akarta hinni.
Aztán Harrison megjelent a munkahelyén.
– Nem itt – ismételte Harrison azon a délutánon.
– Sehol.
– Hallgass meg öt percig.
– Lefeküdtél a feleségemmel. Melyik részéhez kell öt perc?
Harrison állkapcsa megfeszült. – Claire nem a tulajdonod.
Daniel erre ütötte meg.
Most már tisztán emlékezett rá. Nem Harrison kezdte. Daniel jobb ökle az arcának bal oldalát találta el, Harrison hátratántorodott a pickupnak, aztán visszalendült. A következő néhány másodperc gyorsan és rendezetlenül történt. Harrison eltalálta Daniel száját, Daniel nekiment, mindketten a pickup oldalának csapódtak. Mike és még két munkás rohant oda, és nagy nehezen szétválasztották őket. Daniel szájában vér íze volt, Harrison orrából szintén vér folyt. A férfi azonban még ekkor sem tűnt dühösnek. Inkább valami hideg megvetés volt az arcán, és Daniel később sokszor gondolt arra, hogy talán éppen ez dühítette fel legjobban.
– Azt hiszed, én vagyok a problémád? – kérdezte Harrison, miközben megtörölte az orrát. – Menj haza, és kérdezd meg a feleségedet, miért kellett neki valaki más.
Daniel megpróbált kiszabadulni Mike kezéből.
– Takarodj innen!
Harrison kinyitotta a pickup ajtaját, aztán még egyszer visszanézett. – És ha még egyszer rám teszed a kezed, nem két ember fog leszedni rólam.
– Ez fenyegetés?
– Vedd annak, aminek akarod.
Beszállt és elhajtott.
Daniel akkor még nem tudta, hogy alig öt órával később újra találkoznak.
A telefonjára este nyolc után érkezett az üzenet. Claire éppen Emilyvel volt az emeleten. Daniel a garázsban ült, egy sört ivott, és próbálta eldönteni, mit kezdjen azzal, amit Harrison mondott. Újra és újra ugyanaz a mondat járt a fejében: kérdezd meg a feleségedet, miért kellett neki valaki más. Harrison pontosan tudta, hová kell szúrnia. Daniel már két hete minden este ugyanezt kérdezte magától.
A telefon rezgett.
Ismeretlen szám.
Davidson telep. 9. Egyedül. Rendezzük le.
Daniel először törölni akarta az üzenetet. Aztán arra gondolt, felhívja a rendőrséget. Mit mondana? Egy férfi, akivel délután összeverekedett, találkozni akar vele? A rendőr valószínűleg azt tanácsolná, ne menjen oda. Ez lett volna a helyes döntés.
Daniel mégis felállt.
Bement a házba. Claire a konyhában állt, vizet töltött magának.
– Elmész?
– Igen.
– Hová?
– Mike-hoz.
A hazugság könnyen jött.
Claire bólintott. – Rendben.
Daniel elindult a hálószoba felé.
– Daniel.
Megállt.
– Mi van?
Claire a poharat tartotta a kezében. – Nem akarok veszekedni.
Daniel néhány másodpercig nézte. – Én sem.
Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, majd a kis széfet. Kivette a Smith & Wessont, ellenőrizte a tárat, és betette a derekához a pólója alá. Nem azért vitte, hogy megölje Harrisont. Ezt még most, menekülés közben is biztosan tudta. Félt. Harrison délutáni fenyegetése járt a fejében, és tudta róla, hogy fegyvert tart. A környéken szinte mindenki tartott. Daniel azt mondta magának, csak biztosíték. Ha Harrison tényleg megpróbál valamit, nem lesz védtelen.
Csakhogy ez a magyarázat most már kevésbé hangzott tisztán, mint előző este.
Ha valóban félt Harrisontól, miért ment el?
Erre nem volt jó válasz.
Talán azért, mert látni akarta. Talán meg akarta alázni. Talán azt akarta hallani tőle, hogy Claire csak egy kaland volt. Talán meg akarta ütni még egyszer. Daniel nem tudta. Az ember utólag szeret egyetlen érthető okot rendelni minden döntéséhez, pedig sokszor tíz különböző indulat húzza ugyanabba az irányba, és csak később választja ki közülük azt, amellyel együtt tud élni.
Mielőtt elindult, benézett Emily szobájába. A lány az ágyán feküdt, fejhallgatóval a fülén, és valamit írt a laptopján.
– Elmegyek egy kicsit.
Emily levette az egyik füléről a fejhallgatót. – Hová?
– Mike bácsihoz.
– Anya azt mondta, holnap elmehetünk a plázába.
– Akkor elmegyünk.
– Megígéred?
Daniel az ajtófélfának támaszkodott. – Meg.
– Akkor jó.
Emily visszatette a fejhallgatót.
Daniel becsukta az ajtót.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor látta a lányát.
A felismerés most, az országúton ülve olyan hirtelen érte, hogy elvette a lábát a gázról. Egy mögötte haladó autó dudált, majd megelőzte. Daniel visszagyorsított, de Emily szobája nem tűnt el a fejéből. A laptop fénye az arcán. A fejhallgató. A teljes bizonyosság, amellyel elfogadta az apja ígéretét.
Holnap elmegyünk.
Daniel akkor valóban ezt gondolta.
Nem búcsúzott el.
Miért búcsúzott volna?
A Davidson-féle telep húsz percnyi autóútra volt a házuktól. Daniel fél tíz előtt néhány perccel érkezett. A helyet több mint tíz éve bezárták. Valaha fűrészüzem működött ott, később raktárként használták, aztán egy tűz után a tulajdonos feladta. A főépület egyik fele megmaradt, körülötte üres betonalapok, rozsdás kerítések és gazos udvar húzódott. Harrison pickupja már ott állt.
Daniel leparkolt tőle húsz méterre.
Harrison kiszállt.
– Azt hittem, nem jössz.
– Én is.
Harrison elmosolyodott. – Akkor legalább ebben egyetértünk.
Daniel becsapta a Ford ajtaját. – Mit akarsz?
– Lezárni ezt.
– Már lezártad, amikor megdugtad a feleségemet.
Harrison arcáról eltűnt a mosoly. – Ha azért jöttél, hogy egész este ezt ismételgesd, hazamehetek.
– Menj.
Harrison elindult az autója felé.
Daniel utánaszólt.
– Szereted?
Harrison megállt.
Ez volt az a kérdés, amelyet Daniel valójában fel akart tenni. Nem azt, hányszor feküdtek le. Nem azt, hol. Nem azt, ki kezdeményezte. Ezeket elképzelni fájt, de egyik sem volt olyan fontos, mint ez.
Harrison lassan visszafordult.
– Miért számít?
– Válaszolj.
– Ezt Claire-től kérdezd.
– Téged kérdezlek.
Harrison egy darabig hallgatott. – Igen.
Daniel úgy érezte, mintha valaki gyomron ütötte volna.
– És ő?
Harrison nem válaszolt rögtön.
Daniel ebből megértette.
– Ő is szeret.
– Beszélj vele.
– Baszd meg!
– Mit akarsz hallani tőlem? Hogy sajnálom? Rendben. Sajnálom, hogy így alakult. De nem én mentem oda hozzátok és vittem el erővel. Claire keresett engem is.
– Hazudsz.
– Kérdezd meg.
– Hazudsz.
Harrison közelebb lépett. – Tudod, mi a baj veled, Danny? Mindenkit hibáztatsz, csak azt az egy embert nem kérdezed meg, aki tizennégy éve melletted él.
Daniel keze ökölbe szorult.
– Ne mondd ki a nevét.
– Claire felnőtt nő.
– Mondtam, hogy ne mondd ki a nevét.
– Claire döntött.
Daniel nekiment.
Ezúttal Harrison számított rá. Félrelépett, elkapta Daniel karját, és a Ford oldalának lökte. Daniel válla nekicsapódott az ajtónak. Megfordult, ütött, Harrison lehajolt előle, majd gyomron vágta. Daniel összegörnyedt, de elkapta Harrison kabátját, és magával rántotta. A két férfi a kavicsra zuhant. Nem úgy verekedtek, mint filmekben. Nem volt benne semmi látványos. Két negyven körüli férfi ütötte, rúgta és rángatta egymást a földön, zihálva, káromkodva, néha saját magukat is megsebezve. Harrison erősebb volt, Daniel viszont dühösebb. Néhány perc után mindketten véreztek.
Harrison végül ellökte magától, felállt, és hátrált.
– Elég!
Daniel feltápászkodott.
– Még nincs vége.
– Nekem igen.
Harrison a pickup felé indult.
Daniel követte.
– Ne fordíts hátat nekem!
Harrison megfordult. – Menj haza.
Daniel erre emlékezett.
Pontosan.
Menj haza.
A két szó most kegyetlenebbül hangzott, mint akkor.
– Te ne mondd meg nekem, hová menjek.
Harrison a fejét rázta. – Te tényleg beteg vagy.
Daniel újra elindult felé.
És ekkor Harrison benyúlt a pickup nyitott ajtaján.
Amikor megfordult, pisztoly volt a kezében.
Daniel megtorpant.
A düh egyetlen pillanat alatt eltűnt.
– Tedd le.
Harrison nem emelte rá. A fegyvert lefelé tartotta, de ott volt a kezében.
– Szállj be a kocsidba, Danny.
– Tedd le a fegyvert.
– Menj haza.
Daniel szíve őrült tempóban vert.
– Meg akarsz ölni?
– Nem. Azt akarom, hogy végre felfogd, hogy vége.
– Akkor minek a fegyver?
– Mert kétszer támadtál rám egy nap alatt.
Daniel hátrált egy lépést.
Harrison ezt látta.
– Ennyi. Menj el.
Daniel ekkor nyúlt a saját pisztolyáért.
A következő másodpercek voltak azok, amelyek egész éjszaka darabokra törve keringtek az emlékezetében.
Harrison felemelte a fegyvert.
Daniel előrántotta a sajátját.
Harrison kiabált valamit.
Daniel nem értette.
Aztán Harrison pisztolya eldördült.
A golyó Daniel mellett csapódott a Ford ajtajába.
Daniel lőtt.
Harrison hátratántorodott.
A saját fegyvere kiesett a kezéből.
Daniel még mindig ráfogta a pisztolyt.
Harrison a pickup oldalának támaszkodott. A bal vállából vér folyt. Nem esett össze.
– Bassza meg – nyögte.
Daniel nem mozdult.
– Tedd fel a kezed!
Harrison felnézett rá.
– Meglőttél.
– Tedd fel a kibaszott kezed!
Harrison felemelte az ép karját.
Daniel odament a földön fekvő pisztolyhoz, és elrúgta.
Eddig önvédelem volt.
Daniel most már tisztán látta.
Harrison lőtt először. A Ford ajtajában ott kellett lennie a golyó nyomának. Harrison fegyvere ott feküdt a földön. Daniel első lövése a vállát érte.
Ha ekkor hívja a rendőrséget, egészen más történet következik.
De nem ezt tette.
Harrison lecsúszott a pickup oldalán, és leült a földre. A vállát szorította.
– Hívj mentőt.
Daniel a pisztolyt tartotta.
– Miért lőttél rám?
– Mert előrántottad a fegyvert, te kibaszott hülye!
– Te vetted elő előbb.
– Mert rám támadtál!
– Meg akartál ölni.
– Ha meg akartalak volna ölni, nem melletted lenne a lyuk.
Daniel zihált.
Harrison ránézett.
Aztán valami megváltozott az arcán.
Talán rájött, mennyire nincs rendben Daniel.
– Danny – mondta lassabban. – Tedd le a fegyvert.
– Fogd be.
– Figyelj rám. Hívunk egy mentőt. Elmondjuk, mi történt.
– Fogd be.
– Mindketten hülyék voltunk.
– Fogd be!
Harrison elhallgatott.
Daniel még mindig ráfogta a pisztolyt.
Eltelt néhány másodperc.
Talán tíz.
Talán harminc.
Harrison lassan feltápászkodott.
Daniel nem állította meg.
A férfi tett egy lépést a pickup felé.
– Hová mész?
– A telefonomért.
– Állj meg.
Harrison megállt.
Daniel keze remegett.
– Ne mozdulj.
Harrison visszanézett rá.
– Rendben.
Újabb hosszú másodpercek teltek el. Harrison már nem támadott. Nem volt nála fegyver. Vérzett, és valószínűleg fájdalmai voltak, de állt.
Daniel bármikor elmehetett volna.
Harrison is.
A veszély elmúlt.
És pontosan itt kezdődött az a rész, amelyet Daniel egész éjszaka nem engedett be az emlékezetébe.
Harrison a fejét rázta.
– Ennyi volt, Danny.
Daniel ujján megfeszült az elsütőbillentyű.
Harrison folytatta:
– Claire nem fog ettől visszajönni hozzád.
Daniel felemelte a fegyvert.
Harrison meglátta.
Az arcáról eltűnt minden düh.
– Ne.
Daniel lőtt.
A második lövés Harrison fejét érte.
Nem volt küzdelem. Nem volt fenyegetés. Nem volt másik pisztoly a kezében.
Daniel egyszerűen lelőtte.
Az emlék most végre teljes egészében visszatért.
Daniel olyan erősen taposott a fékre, hogy a Ford megcsúszott. Lehúzódott az út szélére, kiszállt, és a korlátnak támaszkodott. Nem hányt. Már nem volt mit.
Sokáig csak állt, miközben autók húztak el mögötte.
Most már tudta, miért menekült el.
Nem azért, mert félt attól, hogy nem hiszik el az önvédelmet.
Az első lövést el tudta volna magyarázni.
A másodikat nem.
Harrison már nem jelentett veszélyt, amikor meghúzta a ravaszt. Daniel pedig ezt már abban a pillanatban tudta, amikor megtette.
Mégis megtette.
Visszaült az autóba, de percekig nem indította el. A keze az ölében feküdt, és most először nem Harrisonra, Claire-re vagy a rendőrségre gondolt.
Emilyre gondolt.
Arra, hogy megígérte neki a plázát.
Arra, hogy a lánya talán még mindig várja.
És arra, hogy ha egyszer megkérdezi tőle, miért nem ment haza azon az estén, Danielnek nem lesz olyan válasza, amelyet egy apa ki tud mondani a saját gyerekének.
Daniel csaknem húsz percig maradt az út szélén. A motor járt, a fűtés lassan megtöltötte meleg levegővel az utasteret, ő azonban még mindig a kormány fölé görnyedve ült, és próbálta elfogadni azt, amit végre teljes egészében felidézett. Az emlékezetével együtt valami más is visszatért, amit addig sikerült elnyomnia: annak a néhány másodpercnek a tisztasága. Nem vesztette el az eszméletét, nem vakította el valamilyen mindent elsöprő őrület, és nem úgy sült el a fegyver, hogy ne tudta volna, mit csinál. Harrison már nem támadott. A pisztolya a földön feküdt, a vállából vérzett, és Danielnek lehetősége lett volna hátrálni, beszállni az autóba, rendőrt hívni vagy egyszerűen elmenni. Ehelyett felemelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt. A második lövés előtt volt választása. Talán csak néhány másodpercnyi, de volt. Ettől vált minden, amit azóta tett, egészen mássá. Nem egy szerencsétlen baleset következményei elől menekült, hanem egy döntés következményei elől.
Amikor végül visszahajtott az útra, már nem érdekelte különösebben, merre tart. Az elmúlt órákban folyton délt választotta, mintha a világtérkép alsó széle valamilyen menedéket jelentene. Észak-Karolina, aztán talán Tennessee vagy Georgia, esetleg még délebbre. A gondolat nevetséges volt. Nem volt annyi pénze, hogy egy hétig bujkáljon, nemhogy hónapokig. Nem ismert senkit, akinél meghúzhatta volna magát, és nem rendelkezett azokkal a képességekkel, amelyekről az ember bűnügyi filmeket nézve hajlamos azt képzelni, hogy valahogy szükség esetén automatikusan előjönnek. Nem tudott hamis iratot szerezni, nem tudta, hogyan kell nyom nélkül pénzhez jutni, nem volt titkos bankszámlája, második autója vagy eldugott háza az erdőben. Karbantartó volt egy üzemben, jelzáloghitellel, magas vérnyomással és egy hátsó udvarral, ahol a kerítés egyik oszlopa még mindig kissé ferdén állt. Huszonnégy órával korábban ezeket az élet unalmas részleteinek tekintette. Most majdnem mindent odaadott volna értük.
Az út egy kisebb településen vezetett keresztül. Daniel lassított, mert az iskola előtt harmincötös korlátozás volt, és a délutáni tanítás végével gyerekek jelentek meg a járdákon. Hátizsákokkal, kabátban, néhányan telefonjukat nézve, mások egymást lökdösve mentek hazafelé. Egy sárga iskolabusz állt előtte, ezért meg kellett állnia. A busz ajtaja kinyílt, három gyerek szállt le, közöttük egy Emily korabeli lány. Daniel önkéntelenül követte a tekintetével, amíg a lány át nem futott egy ház kapuján, ahol egy nő várta. A jelenet olyan hétköznapi volt, hogy szinte fájt. Tegnap délután még ő is azok közé az emberek közé tartozott, akiknek a napját meghatározza, mikor ér haza a gyerek, mi legyen vacsorára, kell-e venni tejet, ki viszi ki a szemetet. Most már azt sem tudta, Emily hazament-e az iskolából, vagy Claire otthon tartotta. Talán rendőrök ültek a nappalijukban. Talán szomszédok figyelték az ablakból a házat. Talán Emily telefonja folyamatosan rezgett, mert az osztálytársai már hallottak valamit.
Ettől a gondolattól elővette a feltöltőkártyás telefont. Bekapcsolta, de nem hívott senkit. Claire számát fejből tudta, Emilyét is. Elég lett volna néhány mozdulat, hogy hallja valamelyikük hangját, mégis képtelen volt megtenni. Mike figyelmeztetése nem kellett hozzá. Daniel maga is megértette, hogy a rendőrség előbb-utóbb figyelni fogja azokat, akiket valószínűleg felkeresne. De nem ez tartotta vissza igazán. Claire-rel nem tudta, mit mondhatna, Emilynek pedig túl sok mindent kellett volna elmagyaráznia. Az ember nem hívhatja fel a tizenkét éves lányát azzal, hogy szeretlek, aztán egyszerűen leteheti. Emily kérdezne. Daniel pedig egész életében arra tanította, hogy ne hazudjon, vállalja a hibáit, és ha valamit elrontott, ne próbálja másra kenni. Minden szülő könnyen beszél az erkölcsről addig, amíg neki magának nem kell ugyanazon szabályok szerint élnie.
A telefont visszatette az ülésre, és továbbhajtott. Alkonyat előtt már tudta, hogy valahol meg kell állnia éjszakára. A kimerültség ismét jelentkezett, de most nem mert elaludni az autóban egy nyilvános pihenőben. Harrison holttestének megtalálása óta a helyzet óráról órára változhatott. A rendőrség talán már azonosította őt, talán a Ford rendszáma bekerült a rendszerbe, és csak idő kérdése volt, mikor látja meg egy járőr vagy egy automatikus kamera. Daniel nem tudta, milyen gyorsan működnek ezek a dolgok a valóságban. Egész életében azért fizetett adót és tartotta be többé-kevésbé a törvényeket, hogy ne kelljen tudnia.
Egy benzinkútnál ismét megállt. A tank még félig volt, ezért nem üzemanyagot vett, hanem kávét és egy olcsó hot dogot. A televízió a pénztár mögött hangtalanul mutatta a helyi híreket, alul futó feliratokkal. Daniel fizetés közben próbálta úgy figyelni, hogy ne legyen feltűnő. Időjárás, közúti baleset, valamilyen megyei költségvetési vita, aztán sport. Harrison nem jelent meg. Daniel egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódást. Tudta, milyen ostoba az utóbbi, mégis szeretett volna információt. A menekülés legrosszabb része nem az volt, hogy üldözik, hanem hogy fogalma sem volt arról, hol tartanak mögötte.
A benzinkút mosdójában hideg vízzel megmosta az arcát. A tükörben most már látszott az előző napi verekedés nyoma: a szája egyik sarka felrepedt, az állkapcsa mellett sötét folt jelent meg, a jobb szeménél enyhe duzzanat húzódott. Ha valaki látta Harrison testét, és utána ránézett volna Danielre, nem kellett volna különösebb nyomozói tehetség az összefüggéshez. Megpróbálta a baseballsapkával és a frissen vásárolt napszemüveggel eltakarni magát, aztán rögtön nevetségesnek érezte. Októberben, naplemente után napszemüvegben járkálni valószínűleg feltűnőbb volt, mint egyszerűen vállalni a feldagadt arcot.
Az autóhoz visszatérve valami megváltozott. Először nem tudta megmondani, mi, csak azt érezte, hogy másképp hagyta ott a Fordot. Körbejárta, és a jobb első keréknél meglátta a sötét foltot. Lehajolt. A gumi nem volt teljesen lapos, de szemmel láthatóan eresztett. Daniel káromkodott, majd megnézte közelebbről. Egy csavar állt ki a futófelületből. Talán órák óta benne volt, talán csak most szedte össze. Az eredmény ugyanaz volt: így nem jutott messzire.
A csomagtartóban volt pótkerék és emelő. Máskor tíz perc alatt kicserélte volna, most azonban az egyszerű művelet is fenyegetésnek tűnt. Minél tovább állt egy helyben, annál nagyobb esélyt adott arra, hogy valaki felfigyeljen rá. Mégis nekilátott. Levette a kabátját, meglazította a csavarokat, megemelte az autót. A mozdulatok ismerőssége megnyugtatta. Fém, menet, erő, sorrend. Ezekben nem volt erkölcsi bizonytalanság. Egy kerék vagy megfelelően volt felszerelve, vagy nem. Egy gép hibájának mindig volt oka, még ha órákig kellett is keresni. Daniel egész felnőtt életében olyan problémákat javított, amelyek végül engedelmeskedtek a logikának. Talán ezért volt ennyire képtelen kezelni azt, ami Claire-rel történt. A házasság nem gép volt, Harrison pedig nem hibás alkatrész, amelyet ki lehetett cserélni.
Már a pótkerék csavarjait húzta meg, amikor egy autó lassított mögötte. Daniel megmerevedett, de nem fordult meg rögtön. A jármű néhány méterrel arrébb állt meg, és egy idősebb férfi szállt ki belőle. Megkérdezte, kell-e segítség. Daniel megköszönte, és azt mondta, mindjárt kész. A férfi néhány másodpercig nézte, aztán visszaült az autójába és elhajtott. Az egész találkozás alig tartott fél percig, Daniel szíve mégis percekig gyorsan vert utána. Egy nap alatt eljutott oda, hogy az egyszerű emberi segítőkészséget is fenyegetésnek érzékelte.
A kerékcsere után megette a hot dogot az autóban, majd elővette az újságot. Az egyik motel túl közel volt a főúthoz, a másik egy olyan városban, ahová nem akart bemenni. A harmadik hirdetés egy régi, családi tulajdonú helyet mutatott, amelyhez telefonszámot és címet is nyomtattak. Daniel a térképen nagyjából meghatározta, merre lehet. Ha szerencséje van, készpénzt elfogadnak, és nem kérnek túl sokat. A huszonhat dollár azonban még mindig kevés volt.
Ekkor jutott eszébe a kabát.
A munkahelyi dzseki belső zsebében hónapok óta tartott egy összehajtott húszdollárost. Claire egyszer kinevette ezért, amikor megtalálta. Daniel apjától maradt rá a szokás. Az öreg mindig azt mondta, az embernek legyen valahol olyan pénze, amelyről már ő maga is majdnem megfeledkezett. Daniel hátranyúlt a kabátért, kitapogatta a belső zsebet, és megtalálta a bankjegyet. Negyvenhat dollárja lett. Éppen elég egy olcsó szobára, ha a hirdetésben szereplő ár még érvényes.
Apja hat évvel korábban halt meg hasnyálmirigyrákban. A diagnózis után alig öt hónapot kapott. Az utolsó hetekben már nem beszélt sokat, de amikor Daniel egyszer megkérdezte tőle, fél-e, az öreg azt felelte, hogy a haláltól kevésbé, mint attól, hogy valamit elfelejtett rendbe tenni maga után. Daniel akkor arra gondolt, számlákra, biztosításra vagy a ház papírjaira céloz. Csak később értette meg, hogy az apja emberekről beszélt.
Most, miközben a gyűrött húszdollárost kisimította a kormányon, Daniel arra gondolt, mit mondana neki az apja, ha mellette ülne. Valószínűleg nem keresne mentséget. Nem mondaná, hogy Harrison megérdemelte, és Claire-t sem hibáztatná azért, amit Daniel tett. Az apja egyszerű ember volt, de egy dolgot könyörtelenül következetesen vallott: attól, hogy valaki rosszat tesz veled, még nem kapod meg a jogot arra, hogy bármit megtegyél vele.
Daniel összehajtotta a pénzt, és visszatette a tárcájába.
A motelhez már teljes sötétségben érkezett. Az épület kisebb volt, mint a hirdetés fényképén, és legalább húsz évvel öregebbnek látszott. Egy hosszú, földszintes épület, az ajtók közvetlenül a parkolóra nyíltak, az iroda felett pedig vörös neonbetűk világítottak. Daniel a parkoló legtávolabbi részén állt meg, ahol egy nagyobb bokor részben eltakarta az autót az útról. Mielőtt kiszállt, kivette a kesztyűtartóból a pisztolyt. Nem akarta az autóban hagyni, de magával vinni sem. Végül visszatette. Ha valaki feltöri a Fordot, egy ellopott fegyver lesz a legkisebb problémája. Ha viszont igazoltatják, és nála találják, azonnal vége mindennek.
Az irodában egy hetven körüli férfi ült egy vastag regény mögött. Daniel egyetlen éjszakára kért szobát. A férfi negyvenkét dollárt mondott adóval együtt, majd előhúzott egy nyomtatványt. Danielnek nevet és rendszámot kellett írnia rá. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy hamis nevet ad, de semmi értelme nem lett volna, ha közben a saját Fordja áll odakint. A saját nevét írta le, a rendszámnál viszont szándékosan felcserélt két számot. Ez volt az első tudatos lépése, amelyet már nem tudott egyszerű menekülési pániknak nevezni. Tudta, miért csinálja. Azt akarta, hogy nehezebb legyen megtalálni.
A férfi átadta a kulcsot. Nem kért személyit. Daniel szinte hálás volt neki ezért, aztán azonnal szégyellte a hálát.
A szoba dohos volt, a szőnyegen régi foltok sötétlettek, a televízió pedig akkora lehetett, mint Emily számítógépének monitora. Daniel számára mégis luxusnak tűnt. Bezárta az ajtót, ráfordította a biztonsági láncot, levette a cipőjét, és hosszú zuhanyt vett. A víz eleinte szürkén folyt le róla az út porától és a kerékcserénél ráragadt kosztól. Amikor a kezét mosta, ismét eszébe jutott Harrison vére, amelyet hajnalban a patakban próbált lesikálni. Most már nem volt rajta semmi látható, de Daniel mégis tovább dörzsölte a bőrét, mint szükséges lett volna.
Tiszta ruhája nem volt. Visszavette ugyanazt a farmert és pólót, majd lefeküdt az ágyra. A televízió távirányítóját sokáig forgatta a kezében. Tudta, hogy ha bekapcsolja, előbb-utóbb híreket fog keresni. Azt is tudta, hogy ha nem kapcsolja be, egész éjjel azon fog gondolkodni, mit mondanak róla.
Bekapcsolta.
Helyi adót keresett. Félórás hírműsor ment, amelynek első perceiben egy lakástűzről és egy középiskolai sporteredményről beszéltek. Daniel már majdnem elhitte, hogy Harrison ügye még nem jutott el idáig, amikor megjelent a képernyőn egy fénykép.
Travis Harrison.
Nem holttestként. Élve, mosolyogva, világoskék ingben. Valószínűleg valamelyik céges oldalról vagy közösségi profilról szerezték a képet. A bemondó hangját Daniel alig hallotta. Feljebb vette a hangerőt.
A riport szerint Harrison holttestét aznap reggel találták meg egy elhagyott ipari területen Roanoke megyében. A rendőrség megerősítette, hogy több lövés érte, és egyelőre nem közölték, találtak-e fegyvert a helyszínen. A nyomozók több embert meghallgattak, és kerestek egy férfit, akit a halála előtti órákban Harrison társaságában láttak. Nevet továbbra sem mondtak.
Daniel megkönnyebbülhetett volna.
Nem tette.
A riport következő részében megjelent a Davidson-telep bejárata. Rendőrségi szalag húzódott a kerítésnél, háttérben technikusok dolgoztak. Daniel felismerte azt a helyet, ahol előző este a Ford állt. A kamera néhány másodpercre közelebb mutatta az egyik nyomozót, aki egy átlátszó bizonyítékzacskót tartott.
Daniel felült az ágyon.
A zacskóban telefon volt.
Harrison telefonja.
Az üzenet.
Davidson telep. 9. Egyedül. Rendezzük le.
Ha nem törölte, megtalálják. Ha törölte, talán akkor is. Daniel nem tudta, mire képesek a rendőrségi technikusok, de már nem ringatta magát abba, hogy egy törölt üzenet eltűnik a világból. A telefon megmutathatja, hogy Harrison hívta oda. Ez segíthet neki az első lövésnél. De ugyanaz a telefon bizonyíthatja azt is, hogy előre megbeszélt találkozó volt, és Daniel fegyverrel érkezett.
A riport végén Harrison családjának rövid közleményét olvasták fel. Daniel ekkor nyúlt a távirányítóért, de mielőtt kikapcsolhatta volna, egy nő fényképe jelent meg a képernyőn Harrison mellett. A nő az édesanyja volt. Daniel nem ismerte. A kép valamilyen családi rendezvényen készülhetett, Harrison átkarolta az asszony vállát.
Daniel kikapcsolta a televíziót.
A szoba elsötétedett.
Egészen addig Harrison elsősorban Claire szeretője volt számára. Az ember, aki belépett a házasságába, akit gyűlölt, akivel verekedett, aki fegyvert fogott rá, és akit végül megölt. Most először jutott eszébe, hogy Harrison valakinek a fia is volt. Talán testvére, nagybátyja, barátja. Talán voltak emberek, akik ma reggel felébredtek, és még nem tudták, hogy életük egyik állandó szereplője többé nem jön haza.
Daniel a sötétben feküdt, és hosszú idő után először nem saját veszteségét mérte.
Egyetlen golyóval nemcsak Harrison életét vette el. Valami belehasított minden ember életébe, aki szerette őt. Daniel eddig úgy gondolt a gyilkosságra, mint két férfi közötti történetre, amelynek közepén Claire állt. Most kezdte megérteni, hogy a következmények sokkal messzebbre érnek náluk.
A feltöltőkártyás telefon az éjjeliszekrényen feküdt.
Daniel felvette.
Nem Claire-t hívta.
Az anyja számát ütötte be.
Már majdnem este tíz volt, mégis az első csörgés után felvette. Daniel néhány másodpercig nem szólt, az anyja sem. Talán felismerte a hallgatását, talán egyszerűen tudta, hogy csak ő lehet. Daniel végül annyit mondott, hogy jól van. A mondat mindkettőjük számára nyilvánvaló hazugság volt. Az anyja nem kérdezte, hol van, csak azt mondta, hogy a rendőrség járt nála, és Daniel fényképét mutatták. Azt is elmondta, hogy Claire és Emily délután elmentek otthonról, mert újságírók kezdtek megjelenni a ház előtt. Nem tudta, hová mentek, és Daniel érezte, hogy talán akkor sem mondaná meg, ha tudná.
– Emily tudja? – kérdezte.
Az anyja kis szünet után azt felelte, hogy már igen.
Daniel nem kérdezte meg, mennyit.
Nem volt hozzá bátorsága.
Az anyja ezután csak egyetlen dolgot kért tőle: ne csináljon semmi olyat, amit már nem lehet visszafordítani. Daniel majdnem azt mondta, hogy ezen már túl van, de lenyelte. Megígérte, hogy nem bánt senkit. Amikor letette a telefont, sokáig nézte a készüléket, és azon gondolkodott, vajon az anyja elhitte-e.
Ő maga nem volt benne biztos.
Nem azért, mert bárkit meg akart volna ölni. Éppen ellenkezőleg. A Harrison utáni második lövés emléke olyan undort keltett benne, hogy alig bírt a kesztyűtartóban lévő fegyverre gondolni. De az elmúlt nap megtanította neki, hogy az ember önmagáról alkotott képe sokkal kevésbé megbízható, mint szeretné. Huszonnégy órával korábban Daniel Mercer biztosan állította volna, hogy képtelen lelőni egy fegyvertelen embert.
Mégis megtette.
Éjfél után sikerült elaludnia. Nem álmodott, vagy legalábbis reggel nem emlékezett rá. A kopogásra ébredt.
Először azt hitte, a szomszéd szobából jön.
Aztán újra megszólalt.
Három határozott ütés az ajtón.
Daniel szeme az órára ugrott.
6:47.
A kopogás harmadszor is megismétlődött.
Daniel felült az ágyban. A szoba függönye be volt húzva, az ajtó alatt keskeny fénycsík húzódott. Nem hallott beszédet, csak valamilyen jármű motorját odakintről. Lassan felállt, mezítláb az ajtóhoz ment, és belenézett a kémlelőnyílásba.
A motel tulajdonosa állt kint.
Daniel csak akkor vette észre a férfi mögött, a parkoló túlsó végén álló autót.
Sötét színű Chevrolet volt.
Nem rendőrautó.
Legalábbis kívülről nem.
A tulajdonos ismét kopogott.
– Mr. Mercer?
Daniel gyomra összeszorult.
Nem válaszolt.
A férfi hátranézett a Chevrolet felé, majd vissza az ajtóra.
Daniel már tudta.
Nem kellett látnia jelvényt, egyenruhát vagy villogó fényt.
Megtalálták.
Daniel néhány másodpercig mozdulatlanul állt az ajtó mögött. A teste már felismerte a veszélyt, mielőtt az elméje eldönthette volna, mit kezdjen vele: a szíve felgyorsult, a tenyere nyirkossá vált, a gyomra összerándult. Mégis különös nyugalom ereszkedett rá. Az előző huszonnégy órában szinte minden percét annak rendelte alá, hogy ezt a pillanatot késleltesse. Mellékutakat választott, kikapcsolta a telefonját, készpénzzel fizetett, felcserélt két számot a rendszámban, kerülte a városokat, és úgy figyelte a visszapillantó tükröt, mintha a rendőrség bármelyik kanyarban előbukkanhatna. Most pedig ott álltak odakint. Nem tudta, hogyan találták meg, de ettől a pillanattól ennek már alig volt jelentősége.
A motel tulajdonosa ismét kopogott, ezúttal halkabban. Daniel nem válaszolt. Hátralépett az ajtótól, és ösztönösen az ablakhoz ment, de nem húzta félre a függönyt. A szövet szélén lévő keskeny résen próbált kinézni. A Chevrolet mellett két férfit látott. Civil ruhát viseltek. Az egyik az autó motorháztetejének támaszkodott, a másik néhány méterrel arrébb állt. Egyikük sem tűnt idegesnek. Nem közeledtek az ajtóhoz, nem kiabáltak, nem rántottak fegyvert. Úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy az ember, akire várnak, már nem tud hová menni.
Daniel végignézett a szobán. A nadrágja a széken, cipője az ágy mellett, kabátja a fogason. A kocsikulcs az éjjeliszekrényen feküdt. A Ford alig húsz méterre állt az ajtótól, de oda eljutni lehetetlennek tűnt. Még ha sikerülne is, két civil ruhás rendőr figyelte a parkolót, és valószínűleg nem csak ők voltak ott. A motel mögött erdős terület húzódott. A fürdőszobának volt egy kicsi ablaka, amely talán elég nagy lehetett ahhoz, hogy kiférjen rajta. Daniel néhány pillanatig komolyan mérlegelte. Kimászik, átvág az erdőn, keres egy utat, ellop egy autót vagy gyalog megy tovább. A gondolatmenet ennél a pontnál egyszerűen összeomlott. Nem tudta, hová menne. Nem volt pénze, nem volt terve, és már a saját képzelete is olyan dolgok felé vitte, amelyeket előző nap még elképzelhetetlennek tartott volna. Autólopás. Betörés. Talán túsz, ha sarokba szorítják. Minden újabb lépéssel egyre távolabb került attól az embertől, aki egy nappal korábban volt.
Ekkor eszébe jutott a fegyver.
A Ford kesztyűtartójában maradt.
Megkönnyebbült.
Az érzés olyan erős volt, hogy Danielnek néhány másodperc kellett hozzá, mire megértette. Nem azért örült, mert a rendőrök nem találhatják meg. Meg fogják találni. Azért örült, mert nincs nála. Nem tud érte nyúlni, amikor kinyitják az ajtót. Nem hozhat még egy rossz döntést abban az egyetlen másodpercben, amikor a félelem gyorsabb lenne a gondolkodásnál.
Felvette a nadrágját, pólóját, cipőjét, aztán a mosdóhoz ment és vizet engedett az arcára. A tükörben ugyanaz a férfi nézett vissza rá, akit előző nap óta egyre kevésbé ismert. Borostás volt, kialvatlan, a verekedés nyomai sötétebbé váltak az arcán. Megpróbálta elképzelni magát egy rendőrségi fényképen. Elölről, oldalról, számmal a kezében. Az a kép már valóságosabbnak tűnt, mint hogy valaha újra a saját fürdőszobájában álljon.
Az ajtón újabb kopogás hallatszott, de most már más hang szólalt meg. A férfi Daniel teljes nevét mondta, majd közölte, hogy rendőrség, és arra kérte, nyissa ki az ajtót. Nem fenyegetőzött. Talán éppen ettől vált véglegessé a helyzet.
Daniel leült az ágy szélére. A menekülés első éjszakáján azt hitte, a szabadság azt jelenti, hogy még ő dönti el, merre fordul. Most értette meg, hogy már akkor sem volt szabad. Minden útját Harrison holtteste határozta meg. Minden megállást, minden vásárlást, minden telefonhívást. A menekülés nem meghosszabbította a szabadságát, csak átalakította egy folyamatosan szűkülő folyosóvá.
Felállt, és az ajtóhoz ment.
– Kinyitom – mondta.
A saját hangja idegenül hangzott.
Először a biztonsági láncot vette le, aztán elfordította a zárat. Amikor résnyire nyitotta az ajtót, a motel tulajdonosa már nem állt előtte. Helyette az egyik civil ruhás férfi volt ott, mögötte néhány méterre a társa. Daniel most látta meg a jelvényt az első férfi övén. Az oldalfegyveréhez egyikük sem nyúlt.
Daniel kitárta az ajtót, és felemelte a kezét.
Nem történt semmi látványos. Nem rohanták le, nem kiabáltak vele, nem teperték azonnal a földre. Az egyik nyomozó megkérdezte, van-e nála fegyver. Daniel nemet mondott, majd rögtön hozzátette, hogy az autó kesztyűtartójában van egy pisztoly. A férfi arca ettől sem változott meg, csak jelezte társának. Danielt megfordították, a kezét a háta mögé tették, és bilincs került a csuklójára. A fém hideg volt, a mozdulat pedig sokkal hétköznapibb, mint amilyennek Daniel valaha elképzelte. Néhány másodperc alatt megtörtént. Egyetlen kattanással véget ért az a része az életének, amelyben még maga dönthette el, hová megy.
A parkolóban ekkor már több rendőrt látott. Egy jelöletlen autó az iroda mellett, két egyenruhás a motel bejáratánál, valamivel távolabb pedig egy rendőrautó. Nem volt nagy akció. Senki nem számított ostromra. Daniel később tudta meg, hogy a nyomozók már majdnem egy órája figyelték a motelt, mielőtt bekopogtak. Megvárták, amíg biztosak lehetnek benne, hogy egyedül van, és azt is tudták, melyik autó tartozik hozzá.
A Fordot nem a hibásan leírt rendszám alapján találták meg.
Egy benzinkút kamerája rögzítette előző délután. A rendőrség addigra már ismerte az autó típusát, színét és valódi rendszámát. A felvétel alapján meghatározták, milyen irányba haladt, majd több környékbeli kamerafelvételt kértek ki. Daniel egész éjszakai óvatossága néhány óra alatt darabokra hullott egy olyan világban, ahol szinte minden benzinkút, üzlet és kereszteződés lát valamit.
A nyomozó az autóhoz kísérte. Daniel megállt mellette, amikor meglátta a Ford jobb oldalát. A tegnapi lövés nyoma ott volt az ajtón. Eddig egyszer sem vette észre. A lemezbe csapódott golyó kis bemélyedést és szabálytalan lyukat hagyott maga után. Daniel hosszú másodpercekig nézte. Bizonyíték volt arra, hogy Harrison valóban lőtt rá. Talán a legerősebb bizonyíték arra, hogy az első lövés önvédelem lehetett.
A kesztyűtartóból előkerült Smith & Wesson is.
Daniel figyelte, ahogy az egyik rendőr gumikesztyűben kiemeli, biztosítja, majd bizonyítékzacskóba teszi. Furcsa érzés volt látni. Hat évig az ő fegyvere volt. Megvette, hazavitte, megtisztította, lőtérre vitte. Most egy tárgy lett egy emberölési ügyben.
Amikor beültették a rendőrautó hátsó ülésére, először érzett valamit, amit az előző nap óta egyszer sem.
Megkönnyebbülést.
Szégyellte, de ott volt.
Nem kellett tovább vezetnie. Nem kellett figyelnie a tükröt. Nem kellett eldöntenie, melyik úton menjen, hol aludjon, kit hívjon, használhatja-e a bankkártyáját. Nem kellett attól félnie, hogy egy rendőr megállítja, és a félelem újra valami visszafordíthatatlanba sodorja.
A menekülés véget ért.
Most kezdődött az, amitől valójában félt.
Az út vissza Roanoke felé órákig tartott. Daniel nem tudta pontosan, hol fogták el, mert az utolsó nap útvonalának nagy része összefolyt a fejében. A hátsó ülésről nézte az utat, amelyen előző nap még szabad emberként haladt. A bilincs elöl volt rajta, mert az egyik nyomozó indulás előtt áthelyezte. Daniel időnként megmozgatta az ujjait, mert a csuklója zsibbadt. A két rendőr elöl alig beszélt. Rádióforgalmazás szólt, néha egyikük válaszolt, aztán ismét csend lett.
Daniel megpróbálta kitalálni, mi vár rá. Kihallgatás, ügyvéd, cella, bíró. Ezek a szavak addig csak filmekből és hírekből voltak ismerősek. Most mindegyik személyes jelentést kapott. Arra is gondolt, hogy talán Claire-t már kihallgatták. Sarah-t biztosan. Mike-ot már tudta. A munkatársakat, akik látták a parkolói verekedést. Talán Emilyt is megkérdezték, mikor látta utoljára az apját. Ettől összeszorult a mellkasa.
A rendőrök egyszer megálltak egy pihenőnél. Danielt nem engedték ki, de az egyikük vizet hozott neki. Megköszönte. A férfi bólintott, aztán visszaült előre. Daniel nézte a palackot, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy az ember, aki néhány órán belül átadja őt egy gyilkossági nyomozásnak, közben megkérdezi, kér-e vizet. Talán ezt várta a legkevésbé. A világ nem változott át hirtelen olyan hellyé, ahol mindenki ellensége lett. Ő változtatta meg benne a saját helyét.
Kora délután értek vissza Roanoke környékére. Daniel felismerte az utakat, aztán az épületeket, végül egy benzinkutat, ahol korábban számtalanszor tankolt. A város ugyanúgy működött, mint máskor. Emberek mentek dolgozni, ebédelni, bevásárolni. Egy lámpánál mellettük álló autóban egy nő nevetett valamin, amit a mellette ülő férfi mondott. Daniel nézte őket, amíg zöldre nem váltott a lámpa.
A rendőrségi épület hátsó bejáratán vitték be. Elvették a pénztárcáját, kulcsait, övét, cipőfűzőjét, a huszonhat dollárból megmaradt aprót, a feltöltőkártyás telefont és az apjától örökölt régi zsebkést. Minden tárgyat megszámoltak, felírtak, zacskóba tettek. Daniel aláírt egy papírt. A folyamat személytelen volt és pontos. Senkit nem érdekelt, mit jelent számára az a pénztárcában lévő családi fénykép vagy az összehajtott húszdolláros. Tárgyak voltak egy fogvatartott tulajdonában.
Egy kis helyiségbe vitték. Asztal, három szék, kamera a sarokban. Daniel pontosan olyannak látta, mint a filmek kihallgatószobáit, csak kisebbnek és sokkal kopottabbnak. Leült, és várni kezdett.
Az első tíz perc lassan telt.
A következő fél óra még lassabban.
Nem volt óra a falon. Daniel egyszer megpróbálta megbecsülni az időt, aztán feladta. A kamera apró piros fénye világított. Tudta, hogy figyelhetik. Ettől hirtelen tudatos lett minden mozdulata. Hogyan ül, hová néz, összekulcsolja-e a kezét. Végül rájött, mennyire értelmetlen, és hátradőlt.
Két nyomozó érkezett. Az egyik ugyanaz a férfi volt, aki a motelben letartóztatta. A másik egy ötven körüli nő, rövid őszülő hajjal. Bemutatkoztak, de Daniel a neveket szinte azonnal elfelejtette. Elmondták a jogait. Daniel figyelt. Amikor megkérdezték, érti-e, azt mondta, igen.
A nő megkérdezte, akar-e ügyvédet.
Daniel első gondolata az volt, hogy nincs pénze rá. A második, hogy ha ügyvédet kér, úgy néz ki, mint aki rejteget valamit. Csak a harmadik gondolat volt értelmes: egy halott ember miatt ül itt, és bármit mond, annak következménye lesz.
Mike szavai jutottak eszébe.
Hívj ügyvédet. Ne beszélj senkivel nélküle.
Daniel ügyvédet kért.
A kihallgatás ezzel gyakorlatilag véget ért. A nyomozók nem próbálták rábeszélni, hogy változtassa meg a döntését. Összeszedték a papírokat, és kimentek. Daniel egyedül maradt.
Majdnem csalódott volt.
Valamiért azt várta, hogy azonnal megkérdezik Harrisont, Claire-t, a fegyvert, a második lövést. Talán azért, mert egy része már el akarta mondani. Huszonnégy órája egyedül cipelte magában az egészet, és az emlékei mostanra összeálltak. Tudta, mi történt. Tudta azt is, melyik pontig tudná önvédelemnek nevezni.
Az első lövésig.
Utána már nem.
Az ügyvéd több mint két órával később érkezett. Daniel kirendelt védőt kapott, egy harmincas évei végén járó férfit, aki fáradtnak tűnt, de nem kapkodott. Leült vele szemben, elővette a jegyzettömbjét, és először nem Harrisonról kérdezett, hanem Danielről. Név, életkor, munkahely, család, korábbi büntetőügyek. Danielnek nem voltak. Még ittas vezetése sem. Egy gyorshajtási bírságot kapott három évvel korábban.
Az ügyvéd csak ezután kérdezte meg, mi történt.
Daniel beszélni kezdett.
Most először mondta el az egész történetet egy másik embernek úgy, hogy nem próbálta szebbé tenni. Claire viszonya, Harrison megjelenése az üzemben, a verekedés, az esti üzenet, a fegyver, a találkozás. Amikor az első lövéshez ért, részletesen elmondta, hogy Harrison rántott fegyvert, majd lőtt. Elmondta, hogy a golyó a Fordba csapódott, ő pedig visszalőtt és vállon találta.
Az ügyvéd jegyzetelt.
Daniel ezután elhallgatott.
A férfi felnézett.
– És utána?
Daniel sokáig nézte az asztalt.
– Utána lelőttem még egyszer.
Az ügyvéd nem változtatott arckifejezést.
– Harrisonnál volt a fegyver?
Daniel megrázta a fejét.
– Fenyegette?
Újra nem.
– Támadt magára?
Daniel érezte, hogy kiszárad a szája.
– Nem.
Az ügyvéd letette a tollat.
Daniel várta, hogy mondjon valamit. Nem mondott.
A csend rosszabb volt bármilyen reakciónál.
Végül az ügyvéd újra felvette a tollat, és tovább kérdezett. Milyen távolságból történt a második lövés, hol volt Harrison fegyvere, mit mondott előtte, Daniel mit tett utána. Daniel válaszolt. A történet kimondva egyszerűbb lett, de nem könnyebb. A tényekből eltűnt minden zavar, félelem és düh. Maradt egy sérült férfi, akinek már nem volt fegyver a kezében, és egy másik, aki fejbe lőtte.
Amikor Daniel befejezte, az ügyvéd hosszú ideig nézte a jegyzeteit. Nem mondta, hogy minden rendben lesz. Daniel hálás volt érte. Ehelyett elmagyarázta, hogy az első lövés körülményei fontosak lehetnek, különösen, ha Harrison fegyverét és a Ford ajtajában lévő lövedéket megtalálták. A második lövés azonban teljesen más helyzetet teremt. A pontos vádpontokról még korai beszélni, mert a boncolási eredmény, ballisztika és helyszínelés is számít, de Danielnek fel kell készülnie arra, hogy az ügyészség szándékos emberölésként fogja kezelni.
Daniel egyetlen dolgot kérdezett:
– Mennyi?
Az ügyvéd értette, mire gondol.
Nem mondott számot.
Azt felelte, előbb látnia kell a bizonyítékokat.
Daniel ebből többet értett meg, mint bármilyen számból.
Aznap este egy fogdában aludt. A cella nem hasonlított arra, amit elképzelt. Nem volt benne semmi drámai. Betonfal, fémágy, vékony matrac, vécé, mosdó. Az ajtó becsukódott mögötte, és Daniel először maradt teljesen egyedül úgy, hogy már nem volt lehetősége elmenni.
Leült az ágyra.
Az első gondolata Emily volt.
A második Claire.
Harrison csak harmadikként jutott eszébe.
Daniel ettől rosszul érezte magát, de nem tudta megváltoztatni. A saját családját féltette. Emilynek másnap iskolába kellene mennie. Claire-nek valószínűleg újságírókat kell kerülgetnie. Az anyja hetvenhez közel egyedül ül a házban, miközben a fia gyilkossági ügyben van őrizetben. Daniel egyetlen mozdulattal mindannyiuk életét átrendezte.
A plafont nézte, és megpróbálta elképzelni az otthonukat. A konyhaasztalt, Emily cipőit a bejárat mellett, Duke tálját a hátsó ajtónál, a hálószobát, amelyben Claire talán már nem is alszik. A képek tökéletesen megvoltak benne, mégsem tűntek többé olyan helynek, ahová egyszerűen visszamehet.
Ekkor értette meg először igazán, hogy a menekülés vége nem jelentette azt, hogy hazatért.
Éppen ellenkezőleg.
Most vált bizonyossá, hogy lehet, soha többé nem fog.
Az első éjszaka a fogdában nem azért telt lassan, mert Daniel ne lett volna fáradt. A teste szinte követelte az alvást, de valahányszor elbóbiskolt, néhány perc múlva arra riadt, hogy nem tudja, hol van. Ilyenkor először a mennyezetet látta, aztán a falat, végül az ajtót, és minden alkalommal újra végig kellett mennie ugyanazon a néhány másodperces felismerésen. Harrison halott. Ő lőtte le. Elfogták. Bezárták. Ez most már nem egy rosszul sikerült nap volt, amely után reggel felkelhet és megpróbálhatja rendbe hozni a dolgokat. Élete kettészakadt egy előtte és egy utána részre, a határvonal pedig olyan élesen húzódott közöttük, hogy Daniel már egy nappal később is távolinak érezte azt a férfit, aki munkába indult, megetette Duke-ot és megígérte Emilynek, hogy egyszer még hiányozni fog neki az apai puszi.
A következő reggel minden személyes tárgy nélkül ébredt. Nem volt telefon, óra, pénztárca, kulcs, semmi, amivel korábban észrevétlenül meghatározta a helyét a világban. Az időt a folyosó hangjaiból és az étkezésekből próbálta kikövetkeztetni. Reggelit kapott egy műanyag tálcán, később kiengedték zuhanyozni, majd visszavitték. Senki nem sietett. Daniel számára az ügy volt élete középpontja, odakint azonban csak egy lett a sok közül. Ő ezt nehezen értette meg. Valahol emberek kávét főztek, dugóban ültek, számlákat fizettek, gyerekeket vittek iskolába, miközben számára minden egyes perc valamilyen döntéstől függött, amelyet mások hoztak meg róla.
Délelőtt ismét találkozott az ügyvédjével. A férfi ezúttal vastagabb mappával érkezett, és az arcán már nem az előző napi óvatosság látszott. A nyomozás gyorsabban haladt, mint Daniel remélhette volna. Harrison pisztolyát valóban megtalálták a telepen, néhány méterre a holttesttől, és a fegyverből egy lövést adtak le. A Ford ajtajából kiszedett lövedék első vizsgálata szerint az abból származhatott. Daniel saját fegyveréből két lövést adtak le. A helyszínen mindkét hüvelyt megtalálták. Ezek a tények megerősítették Daniel történetének azt a részét, hogy Harrison lőtt először. Az ügyvéd azonban egyetlen pillanatig sem engedte, hogy ebből Daniel túl nagy reményt merítsen. A helyszín ugyanis ugyanilyen egyértelműen mutatta a második lövés körülményeit is. Harrison fegyvere jóval arrébb feküdt, a vérnyomok és a test helyzete alapján pedig a vállsérülés után még mozgott. A fejét ért lövést közelebbről adták le, amikor már nem folyt közvetlen küzdelem.
Daniel nem vitatkozott. Már nem volt mivel.
Az ügyvéd elmondta, hogy az ügyészség várhatóan elsőfokú emberölési vádat fog kérni, és további vádpontok is szóba kerülhetnek a meneküléssel kapcsolatban. Daniel a jogi kifejezések egy részét alig értette, de egy dolgot igen: nem az első lövés miatt került olyan helyzetbe, amelyből talán soha nem szabadul. Az első lövés akár meg is menthette volna az életét. A második vette el Harrisonét, és vele együtt Daniel jövőjét.
Aznap délután átszállították a megyei fogvatartási központba. Az út alig tartott, mégis ez volt az első alkalom, amikor Daniel bilincsben, mások előtt hagyta el az épületet. A hátsó kijáratnál két riporter és egy operatőr várakozott. Valaki a nevét kiáltotta, aztán egyszerre több kérdés érkezett felé. Daniel lehajtotta a fejét, ahogy az ügyvéd tanácsolta, és beszállt a járműbe. Az egész talán húsz másodpercig tartott, de tudta, hogy estére ezek a képek ott lesznek a televízióban. Emily látni foghatja. Az anyja is. Claire is. A gondolat jobban megalázta, mint a bilincs.
A megyei intézetben újra végigment az adminisztráción. Fénykép készült róla, ujjlenyomatot vettek, megkapta a ruhákat és az ágyneműt, majd egy ideiglenes részlegre vitték. A személyzeti utasításokat figyelmesen hallgatta, mert az első órákban az volt az egyetlen célja, hogy semmilyen új problémát ne okozzon. Nem akart keménynek látszani, nem akart senkinek bizonyítani, és legfőképpen nem akart még egy olyan pillanatot, amikor az indulata gyorsabban dönt helyette, mint az esze. Harrison halála óta először kezdte felismerni, hogy a saját haragjától jobban kell tartania, mint azoktól az emberektől, akikkel egy épületbe zárták.
A cellatársa egy Lewis nevű férfi volt, aki lopás és feltételes szabadság megszegése miatt került vissza. Daniel nem kérdezett részleteket, Lewis pedig kezdetben szintén nem érdeklődött. Ez megfelelt neki. Az első órákban csak az intézet működését figyelte: mikor nyílnak az ajtók, hogyan osztják az ételt, melyik hang mire figyelmeztet, hol kell állni, mikor kell visszamenni. Az ember meglepően gyorsan képes alkalmazkodni ahhoz, amit előző nap még elviselhetetlennek gondolt. Estére Daniel már tudta, hová tegye a tálcát, mikor lehet zuhanyozni, és melyik csapból jön rendesen meleg víz. Ez a felismerés különösen nyomasztotta. Attól félt, hogy egyszer majd mindez természetessé válik.
A legrosszabb az este volt. A nappali zaj elcsendesedett, és nem maradt semmi, ami elterelhette volna a figyelmét. Daniel a felső ágyon feküdt, kezét a tarkója alá tette, és az otthoni esték jutottak eszébe. Nem a nagy pillanatok. Nem karácsony, nyaralás vagy Emily születésnapja. A jelentéktelenek. Claire a mosogatógép előtt áll, és panaszkodik, hogy valaki megint rossz helyre tette a tányérokat. Emily a lépcsőről kiabál, hogy nincs tiszta törölköző. Duke a konyhában fekszik, pontosan ott, ahol mindenki átesik rajta. Daniel ezekre korábban alig figyelt. Most olyan részletességgel emlékezett rájuk, mintha az agya büntetésből lejátszaná mindazt, amit természetesnek vett.
Később Lewis megkérdezte, van-e gyereke. Daniel csak annyit mondott, hogy egy lánya. A férfi bólintott, és nem kérdezett tovább. Ez volt az egész beszélgetés, Daniel mégis sokáig ébren maradt utána. Nem tudta, mit mondana Emilynek, ha végre beszélhetnének. Bocsánatot kérni kevésnek tűnt. Megmagyarázni még rosszabbnak. Nem akarta Claire-re vagy Harrisonra tolni a felelősséget, mert akkor ugyanazt tenné, amitől egész életében óvta a lányát: kifogást keresne arra, amit ő maga tett.
Két nappal később engedélyezték az első telefonhívását. Daniel az anyját hívta. Az asszony hangja fáradtabb volt, mint korábban, de legalább felvette. Elmondta, hogy Emily nála van, Claire pedig egy rokonhoz költözött néhány napra. A házuk előtt még mindig időnként megjelentek újságírók. Daniel megkérdezte, beszélhet-e Emilyvel. Hosszú csend következett, aztán az anyja azt mondta, megkérdezi tőle.
Daniel a telefon mellett várakozott. Hallotta, ahogy az anyja leteszi valahová a készüléket, távolabbról ajtó nyílik, majd halk beszéd. Nem értette a szavakat. Aztán újabb csend következett. Végül az anyja visszatért, és annyit mondott, Emily most nem akar beszélni.
Daniel becsukta a szemét. Nem kérte, hogy próbálja meg újra. Nem mondta, hogy mondja meg neki, mennyire szereti. A szeretet ebben a pillanatban túl könnyű szónak tűnt. Megköszönte az anyjának, hogy vigyáz rá, majd letette.
Aznap este nem evett vacsorát.
Nem azért, mert büntetni akarta magát, hanem mert egyszerűen képtelen volt lenyelni. Emily hallotta a nevét, tudta, hogy az apja akar beszélni vele, és nemet mondott. Daniel számára ez volt az első valódi következmény, amelyet semmilyen ügyvéd, bizonyíték vagy későbbi ítélet nem tudott enyhíteni. A lánya félt tőle, haragudott rá, vagy mindkettő. Talán látta a híreket. Talán az iskolában valaki megmutatta neki Harrison fényképét. Talán azt is tudta már, hogy Claire viszonya állt a történtek hátterében. Egy tizenkét éves gyereknek néhány nap alatt kellett megtudnia, hogy az anyja megcsalta az apját, az apja pedig megölte azt a férfit, akivel az anyja viszonyt folytatott.
Daniel először akkor gondolt arra, hogy talán nem ő veszített a legtöbbet.
A következő hetekben a külvilág egyre inkább papírok formájában jutott el hozzá. Ügyvédi iratok, bizonyítékjegyzékek, bírósági értesítések, nyomozati összefoglalók. Az élete, amelyet ő negyvenegy éven át összefüggő történetként élt meg, dossziékra és sorszámokra bomlott. Harrison boncolási jegyzőkönyve különösen sokáig feküdt előtte anélkül, hogy hozzá mert volna nyúlni. Amikor végül elolvasta, nem jutott messzire. A vállat ért első lövés önmagában nem lett volna halálos. A második igen. Daniel becsukta a mappát. Többet nem kellett tudnia.
A Ford vizsgálata megerősítette, hogy Harrison lövedéke a jobb első ajtóba csapódott. A lövési irány, a hüvelyek helyzete és Harrison fegyverének vizsgálata mind támogatta Daniel állítását arról, hogyan kezdődött a fegyveres összecsapás. Ugyanakkor a helyszíni nyomok azt is mutatták, hogy a második lövés előtt a két férfi helyzete megváltozott. Harrison már nem ugyanott állt, ahol az első találat érte. A földre került fegyvere több méterre volt tőle. A vérnyomok alapján elmozdult a pickup mellett, majd megállt. A második lövést közelebbről adták le. A fizikai bizonyítékok szinte pontosan azt mesélték el, amire Daniel emlékezett.
Ez legalább megakadályozta abban, hogy új történetet találjon ki saját magának.
Az emberi elme azonban enélkül is dolgozott. Daniel éjszakánként újra és újra eljutott ugyanahhoz a pillanathoz, és minden alkalommal megváltoztatott benne valamit. Egyszer leengedi a fegyvert. Máskor felveszi Harrison pisztolyát, és messzire dobja. Egy másik változatban mentőt hív. Olykor egyszerűen beszáll a Fordba és hazamegy. Ezekben a képzeletbeli történetekben Harrison életben marad, Danielt talán letartóztatják a verekedés miatt, talán Claire elválik tőle, talán elveszíti a házat, talán hónapokig nem látja Emilyt. Egyik változat sem volt jó. Mindegyiket elfogadta volna.
A valóság azonban nem adott újabb próbálkozást.
Három héttel a letartóztatása után Claire először jelent meg a látogatói listán.
Daniel a név láttán hosszú ideig azt hitte, valamilyen adminisztrációs tévedés történt. Azóta egyszer sem beszéltek. Claire nem írt, nem hívott, és az ügyvéd szerint a nyomozóknak részletes vallomást tett a viszonyról. Daniel nem hibáztatta ezért. Legalábbis próbálta nem hibáztatni. Claire-nek nem volt kötelessége hazudni érte.
A látogatás üvegfalon keresztül történt. Danielt bevezették, leültették, majd néhány perccel később Claire megjelent a túloldalon. Három hét alatt mintha éveket öregedett volna. Nem viselt sminket, a haját egyszerűen összefogta, és amikor leült, néhány másodpercig egyikük sem nyúlt a telefonhoz.
Daniel végül felemelte a kagylót.
Claire is.
Sok mindent mondhattak volna egymásnak. Daniel heteken át képzeletben vitatkozott vele, kérdéseket tett fel, vádolt, bocsánatot kért, magyarázott. Most egyik sem tűnt fontosnak.
– Emily hogy van? – kérdezte.
Claire tekintete megkeményedett, de válaszolt. – Rosszul.
Daniel bólintott.
Ezzel a párbeszéd szinte véget is érhetett volna. Claire azonban nem azért jött, hogy Emilyről beszéljen. Azért jött, mert tudni akarta, mi történt azon az estén. A rendőrségtől csak részleteket hallott, az újságok pedig egymásnak ellentmondó történeteket írtak. Daniel nem próbált kibújni. Röviden elmondta, hogy Harrison lőtt először, ő visszalőtt, majd amikor Harrison már nem jelentett közvetlen veszélyt, másodszor is meghúzta a ravaszt.
Claire arca ekkor változott meg.
Nem sírt.
Talán Daniel jobban elviselte volna, ha sír.
Csak nézte őt az üvegen keresztül, és Daniel először értette meg teljesen, hogy Claire nemcsak a férjét látja benne. Azt az embert is, aki megölte Travist.
A felismerés fájt. Danielnek azonban nem volt joga megsértődni rajta.
Claire végül elmondta, hogy a viszony valóban négy hónapig tartott, de nem úgy tervezte, hogy elhagyja Danielt Harrisonért. Maga sem tudta, mit akar. Harrison többet akart, ő pedig hetek óta próbálta lezárni a kapcsolatot. Azon az estén nem tudta, hogy a két férfi találkozik. Ha tudta volna, megpróbálja megakadályozni.
Daniel hallgatta, és furcsa módon már nem érezte azt a forró, mindent elöntő dühöt, amely néhány héttel korábban szétfeszítette. A tények ugyanazok voltak. Claire megcsalta. Hazudott neki. Harrisonnal találkozott, miközben Daniel azt hitte, dolgozik vagy Sarah-val van. Mindez továbbra is fájt, de a fájdalom elvesztette azt a képességét, hogy igazoljon bármit.
Daniel csak egy dolgot kérdezett.
– Szeretted?
Claire sokáig nem válaszolt. Végül azt mondta, nem tudja.
Daniel elfogadta.
Korábban ez a válasz őrületbe kergette volna. Most már tudta, hogy vannak kérdések, amelyekre nem létezik olyan felelet, amely visszaadná azt, amit elveszített.
A látogatás végén Claire felállt. Daniel még maradt. Mielőtt letette volna a kagylót, Claire közölte vele, hogy beadja a válókeresetet. Daniel erre is csak bólintott. Nem kérte, hogy várjon. Nem ígérte, hogy megváltozik. Nem mondta, hogy Emily miatt próbálják meg. Ezek a mondatok egy másik élethez tartoztak.
Claire elment.
Daniel az üveg túloldalán maradt még néhány másodpercig, és az üres széket nézte.
Tizennégy év házasságának vége alig húsz percig tartott.
A következő hónapokban az ügy lassan elmozdult a nyomozástól a tárgyalás felé. Az ügyészség nem ajánlott olyan megállapodást, amelyet Daniel ügyvédje elfogadhatónak tartott volna. A védelem arra épített, hogy a találkozót Harrison kezdeményezte, ő rántott először fegyvert, és ő adott le elsőként lövést. Az ügyészség viszont ugyanarra az egyszerű tényre támaszkodott, amely elől Daniel sem tudott menekülni: a veszély megszűnése után szándékosan fejbe lőtte a sérült, fegyvertelen férfit.
Daniel ügyvédje egyszer hosszasan magyarázta neki, milyen lehetőségeik vannak. Daniel figyelt, kérdezett, próbálta megérteni az esküdtszék, a szándékosság, az enyhítő és súlyosbító körülmények jelentőségét. A jog lassan olyan nyelvvé vált számára, amelyet soha nem akart megtanulni, de amely most eldönthette, hol tölti élete hátralévő részét.
A tárgyalás időpontját a következő év tavaszára tűzték ki.
Addig Daniel várt.
A börtönben az idő nem állt meg. Éppen ellenkezőleg: könyörtelenül ment tovább, csak semmi nem különböztette meg egyik napot a másiktól. Emily betöltötte a tizenharmadik életévét. Daniel küldött neki egy levelet, amelyben nem magyarázkodott, csak boldog születésnapot kívánt és leírta, hogy szereti. Válasz nem érkezett.
Karácsony előtt az anyja meglátogatta. Sokkal kisebbnek tűnt, mint Daniel emlékezett rá. Az asszony megpróbált hétköznapi dolgokról beszélni: a házról, Duke-ról, az időjárásról, arról, hogy a szomszéd fája megint ráhajlik a kerítésre. Daniel megértette, miért. Mindketten néhány percre úgy akartak tenni, mintha létezne még az a világ, amelyben ilyen problémák számítanak.
Az anyja hozott egy hírt is.
Emily elolvasta Daniel összes levelét.
Nem dobta ki őket.
Csak nem válaszolt.
Danielnek ez hónapok óta az első reményt jelentette, még ha olyan kicsi is volt, hogy szinte szégyellte annak nevezni.
Aznap este a cellájában elővette azt a kevés papírt, amit engedélyeztek neki, és új levelet kezdett írni a lányának. Sokáig ült az üres lap fölött. Korábban minden levelében próbált apa maradni: érdeklődött az iskoláról, emlékeztette, hogy tanuljon, kérdezte, mi van a barátaival. Most először felismerte, hogy Emilynek valószínűleg nem erre van szüksége.
Ezért leírta azt az egyetlen mondatot, amelyet hónapok óta kerülgetett.
Nem azért történt, mert anyád hibázott. Azért történt, mert én meghoztam egy döntést, amit nem lett volna jogom meghozni.
Sokáig nézte a mondatot.
Aztán folytatta.
Nem írt Harrisonról részletesen. Nem írt Claire viszonyáról. Nem beszélt arról, ki lőtt először, és nem próbálta bizonyítani, hogy volt egy pillanat, amikor valóban az életét féltette. Ezeket majd elmondhatják az ügyvédek a tárgyaláson. Emilynek mást kellett tudnia.
Azt, hogy az apja nem akarja arra kényszeríteni, hogy válasszon közte és az anyja között.
Azt, hogy haragudhat rá.
Azt, hogy nem kötelessége megbocsátani.
És azt, hogy ha egyszer mégis beszélni akar vele, Daniel ott lesz.
Amennyire egy olyan ember bárhol is ott lehet, aki már nem mehet haza.
Daniel vallomása nem a lövöldözéssel kezdődött. Az ügyvédje először arra kérte, beszéljen magáról, a munkájáról, a családjáról, arról az életről, amelyet Harrison halála előtt élt. Daniel értette, miért csinálja. Az esküdteknek nem egy vádlottat akart mutatni, hanem azt az embert, aki a vádlott előtt létezett. Negyvenegy éves volt, több mint húsz éve dolgozott ugyanannál az üzemnél, tizennégy évig élt házasságban, volt egy lánya, akit szeretett, egy jelzáloghitele, egy öregedő Fordja és egy kutyája. Nem volt büntetett előéletű, nem keveredett rendszeresen verekedésekbe, és a fegyverét sem azért vásárolta, mert valaha használni akarta valaki ellen. Daniel mindezt röviden mondta el. Nem próbálta magát jobb embernek feltüntetni annál, aki volt. Az elmúlt hónapokban túlságosan sok ideje volt végiggondolni, mennyire könnyű az embernek az élete tisztességes részeit bizonyítékként felsorakoztatnia egyetlen rettenetes cselekedettel szemben, mintha húsz év rendes munka, egy gyerek felnevelése és időben befizetett számlák valamilyen egyenlegen ellensúlyozhatnák egy másik ember életét.
Amikor Claire viszonyához értek, Daniel érezte először igazán a tárgyalóterem figyelmét. Elmondta a gyanút, Sarah reakcióját, majd azt az estét, amikor végül megkérdezte Claire-t. Nem részletezte a házasságuk minden problémáját, mert már maga sem hitt abban, hogy egy kapcsolat szétesése visszavezethető egyetlen okra. Voltak évek, amikor közelebb álltak egymáshoz, és voltak időszakok, amikor inkább egymás mellett éltek. Daniel túlórázott, Claire-nek megvolt a saját élete, Emily egyre önállóbb lett, és közben valahol elveszítették azt a figyelmet, amelyet korábban természetesen adtak egymásnak. Claire viszonya ettől még az ő döntése maradt. Daniel azonban most már képes volt úgy beszélni róla, hogy ne próbáljon belőle felmentést készíteni magának.
A Harrisonnal történt munkahelyi összetűzést pontosan mondta el. Azt is, hogy ő ütött először. Az ügyvédje nem kerülte meg ezt, Daniel pedig nem próbálta kisebbíteni. Harrison provokálta, de Daniel lendítette meg először az öklét. A munkatársak választották szét őket. Ezután érkezett az esti üzenet, amelyben Harrison a Davidson-telepre hívta. Daniel hazament, és ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyta volna az üzenetet, kivette a fegyvert a széfből. Ennél a résznél az ügyvédje megállt.
– Miért vitte magával?
Daniel hónapok óta készült erre a kérdésre, mégsem talált olyan választ, amely teljesen igaz lett volna. Azt mondhatta volna, hogy félt Harrisontól. Ez részben igaz volt. Harrison nagyobb darab férfi volt, néhány órával korábban összeverekedtek, és az üzenet hangneme sem békés beszélgetést ígért. De Daniel tudta, hogy nem csak ezért vitte magával a pisztolyt. A fegyver biztonságot adott neki, és valami mást is: fölényt. Talán azt akarta, hogy ha Harrison újra megpróbálja megalázni, ezúttal ne ő legyen a gyengébb. Nem azért indult el, hogy megölje, de úgy ment oda, hogy készen állt egy olyan helyzetre, amelynek bekövetkezését maga is segített lehetővé tenni.
Ezt mondta el az esküdteknek is.
Az ügyvéd ezután végigvezette a Davidson-telepen történteken. Daniel beszélt Harrison pickupjáról, a sötét ipartelepről, a veszekedésről és arról, hogyan lett belőle ismét verekedés. Amikor Harrison elővette a fegyvert, Daniel valóban megijedt. Nem olyan félelmet érzett, amelyet később kellett kitalálnia egy tárgyalóteremben. Látta a pisztolyt, majd a torkolattüzet, hallotta a lövést és a Ford lemezébe csapódó golyót. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy Harrison meg akarja ölni. Előrántotta a saját fegyverét, és visszalőtt.
Az első lövés után azonban minden megváltozott.
Daniel nem beszélt gyorsan. Nem azért, hogy drámai hatást keltsen, hanem mert minden mondatot pontosan akart kimondani. Harrison vállon találva hátratántorodott, a pisztolya kikerült a kezéből. Daniel odarúgta a fegyvert. Harrison vérzett, fájdalmai voltak, de életben volt. Nem rohant Daniel felé. Nem próbálta visszaszerezni a pisztolyt. Nem támadott.
Az ügyvédje feltette azt a kérdést, amelyre az egész tárgyalás épült.
– Akkor miért lőtt újra?
Daniel az esküdtek felé nézett. Tizenkét ember figyelte, de ő egy pillanatra egyikük arcát sem látta igazán. Emily jutott eszébe, ahogy a konyhaasztalnál ül, és azt kérdezi tőle, miért. Ugyanaz a kérdés. Talán élete végéig ugyanaz marad.
– Mert dühös voltam – mondta.
Nem tett hozzá semmit.
Az ügyvéd várt, majd megkérdezte, félt-e még abban a pillanatban. Daniel azt felelte, igen, de már nem ugyanúgy. A teste remegett, a füle csengett, az agya alig fogta fel, hogy néhány másodperccel korábban rálőttek. De amikor felemelte a pisztolyt másodszor, látta, hogy Harrison fegyvertelen. Tudta, hogy nem kell lőnie.
Mégis megtette.
A tárgyalóteremben olyan csend lett, hogy Daniel hallotta az ügyvédje papírjának halk sercenését, amikor arrébb csúsztatta az asztalon. Nem nézett Harrison családjára. Nem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert nem akarta a reakciójukat saját bűnbánatának részévé tenni. Nem várhatta el tőlük, hogy megkönnyítsék számára azt, amit mond.
A menekülésről már egyszerűbben beszélt. Nem állította, hogy zavart volt és nem tudta, mit csinál. Zavart valóban volt, de tudta, hogy elhajt a helyszínről, tudta, hogy nem hív mentőt, és tudta, hogy a rendőrség elől próbál eltűnni. A mellékutakat szándékosan választotta. A telefont kikapcsolta. A motelben hibás rendszámot írt a papírra. Mindezek döntések voltak. Rossz döntések, de nem véletlenek.
Az ügyvédje végül megkérdezte, mit tenne másként, ha visszamehetne arra az estére.
Daniel sokáig gondolkodott. A könnyű válasz az lett volna, hogy nem adná le a második lövést. De ahogy ott ült, rájött, hogy ennél sokkal korábbra kellene visszamennie. Nem menne el a Davidson-telepre. Nem vinné magával a fegyvert. Talán már a munkahelyi verekedésnél hátralépne. Talán Claire beismerése után elköltözne néhány hétre, amíg képes normálisan gondolkodni. Számtalan kijárat volt a történetben, és ő szinte mindegyik mellett elment.
Ezt is elmondta.
A saját ügyvédje kérdései után rövid szünet következett. Daniel ivott egy korty vizet. Tudta, hogy most jön az a rész, amelyre valóban felkészítették.
Az ügyész lassan állt fel. Nem vitt magával nagy köteg iratot, csak néhány lapot. Daniel ettől valamiért jobban tartott, mintha egész dossziéval érkezett volna. A férfi először egyszerű dolgokat tisztázott. Daniel tudta, hogyan kell használni a fegyverét. Járt vele lőtéren. Tudta, hogy egy kilenc milliméteres pisztoly halálos fegyver. Tudta, hogy ha valakit fejbe lő, az nagy valószínűséggel meghal.
Daniel mindenre igennel válaszolt.
Ezután az ügyész a találkozóra tért át. Daniel otthonról fegyverrel indult el. Nem értesítette a rendőrséget Harrison üzenetéről. Nem szólt Mike-nak. Nem kérte meg senkit, hogy menjen vele. Egyedül ment oda, ahogy Harrison kérte.
Daniel ismét igennel felelt.
Az ügyész nem emelte fel a hangját. Nem nevezte gyilkosnak, nem provokálta. Egyszerűen építette egymásra a tényeket. Amikor Harrison elővette a pisztolyt és lőtt, Daniel visszalőtt. Harrison megsérült. Daniel elrúgta a fegyverét. Ettől a pillanattól Harrison már nem tudott azonnal újra lőni. Danielnek működő autója volt néhány lépésre. Telefonja is volt.
Elmehetett volna.
Daniel igent mondott.
Hívhatott volna rendőrt.
Igen.
Mentőt.
Igen.
Az ügyész ezután néhány másodpercig nem kérdezett semmit. Daniel tudta, mi következik.
Harrison még életben volt, amikor Daniel másodszor felemelte a fegyvert.
Igen.
Fegyvertelen volt.
Igen.
Azt kérte, ne lőjön.
Daniel torka összeszorult.
– Igen.
Az ügyész visszament az asztalához.
Nem kellett több.
Daniel ekkor értette meg, hogy az igazság néha nem azért kegyetlen, mert bonyolult, hanem éppen azért, mert néhány mondatban elfér.
A keresztkérdezés után az ügyvédje még röviden visszakérdezett Harrison első lövésére és Daniel akkori félelmére, de nem próbálta eltüntetni azt, ami az előző percekben elhangzott. Daniel végül felállhatott. Ahogy visszament a helyére, először nézett Harrison édesanyjára.
Az asszony sírt.
Nem hangosan. Egy zsebkendőt tartott az arcához, Harrison húga pedig a kezét fogta.
Daniel leült.
Valami hónapok óta benne lévő mondat ekkor kapott először valódi jelentést. Korábban sokszor gondolta, hogy sajnálja, amit tett. De a sajnálat addig főként saját veszteségeiről szólt. Claire-ről, Emilyről, a házról, a szabadságról, arról az életről, amelyet eldobott.
Most először nem magát sajnálta.
A védelem két nappal később befejezte a bizonyítást. A záróbeszédekben ugyanaz a történet ismét kétféle alakot öltött. Az ügyész szerint Danielnek minden joga megvolt megvédeni magát Harrison első lövésével szemben, de ez a jog véget ért, amikor Harrison elvesztette a fegyverét és a közvetlen veszély megszűnt. A második lövés már nem önvédelem volt, hanem tudatos döntés. A védelem nem vitatta, hogy Daniel hibázott, de arra kérte az esküdteket, hogy ne szakítsák ki azt a néhány másodpercet abból a helyzetből, amelyben történt. Egy ember, akire éppen rálőttek, nem válik azonnal nyugodt, mérlegelő döntéshozóvá csak azért, mert támadója elejtette a fegyvert.
Daniel egyik beszéd közben sem nézett az esküdtekre.
Már nem próbálta leolvasni az arcukról a saját jövőjét.
Az esküdtszék délután vonult vissza tanácskozni. Danielt egy közeli helyiségben tartották az ügyvédjével. Az első óra alatt alig beszéltek. A másodikban Daniel megkérdezte, mennyi ideig szokott tartani az ilyesmi. Az ügyvéd azt mondta, erre nincs szabály. A gyors döntés jelenthet rosszat és jót is, a hosszú ugyanígy.
A harmadik órában Daniel már nem tudott ülni. Felállt, járkált, aztán újra leült. Eszébe jutott a munkahely. Ilyenkor valószínűleg már a délutános műszak dolgozott. Mike talán valamelyik gépnél állt. Valaki elfoglalta Daniel helyét, valaki használta a szekrényét, talán a nevét is levették róla. Az üzem nem állt meg azért, mert ő eltűnt. Ahogy a családja sem állhatott meg. Ezt egyszerre érezte kegyetlennek és megnyugtatónak.
Majdnem öt óra telt el, amikor szóltak, hogy megszületett a döntés.
Daniel visszament a tárgyalóterembe.
Most már mindenki ott volt.
Az anyja.
Claire.
Harrison családja.
És az utolsó sorban, az ajtó mellett egy lány ült sötét pulóverben.
Daniel először nem ismerte fel.
Emily haja hosszabb lett. Az arca vékonyabbnak tűnt, és úgy ült Claire mellett, mintha bármelyik pillanatban felállhatna és kimehetne.
Daniel megállt egyetlen pillanatra.
Az őr finoman jelezte, hogy menjen tovább.
Leült az ügyvédje mellé, és többé nem fordult hátra.
Nem azért, mert nem akarta látni Emilyt.
Hanem mert ha még egyszer ránéz, talán képtelen lesz arra figyelni, ami következik.
Az esküdtek bejöttek.
A bíró feltette a szükséges kérdéseket. Daniel hallotta a szavakat, de úgy érezte, mintha valahonnan messziről érkeznének. Az esküdtszék szóvivője felállt.
Daniel keze az asztalon feküdt.
Nem remegett.
Amikor kimondták, hogy bűnös, nem érzett meglepetést.
Csak azt, hogy valami, ami hónapok óta lebegett fölötte, végre lezuhant.
A teremben valaki felsóhajtott. Harrison édesanyja sírni kezdett. Daniel ügyvédje közelebb hajolt hozzá, mondott valamit a következő lépésekről és az ítélethirdetésről, de Daniel alig hallotta.
Mert mögötte egy szék megmozdult.
Nem fordult meg azonnal.
Aztán mégis.
Emily állt az utolsó sorban.
Nem sírt.
Csak nézte az apját.
Daniel hónapok óta elképzelte ezt a pillanatot. Azt hitte, majd látni fogja a lány szemében a gyűlöletet, a félelmet vagy talán valami halvány megbocsátást. Ehelyett olyasmit látott, amit sokkal nehezebb volt elviselni.
Emily egyszerűen nem tudta, ki ez az ember.
Daniel akkor értette meg, hogy a börtönbüntetésének egy része már az ítélet kihirdetése előtt elkezdődött.
Az ítélethirdetésig eltelt hetek alatt Daniel többször próbálta felidézni Emily arcát a tárgyalóteremből, de minden alkalommal másképp emlékezett rá. Egyszer haragot látott benne, máskor félelmet, később már csak fáradtságot. Végül belátta, hogy valószínűleg mindegyiket ő maga tette hozzá. Emily nem mondott semmit. Nem kellett mondania. Tizenhárom éves volt, és olyan kérdéseket kapott az élettől, amelyekre felnőtt emberek sem tudtak értelmes választ adni. Daniel hónapokig abban reménykedett, hogy egyszer majd talál olyan mondatot, amellyel elmagyarázhatja neki, hogyan válhat egy hétköznapi ember néhány perc alatt gyilkossá. A tárgyalás után kezdte elfogadni, hogy ilyen mondat talán nincs. Ha lenne, túl könnyű lenne használni mentségként.
Az ügyvédje fellebbezési lehetőségekről beszélt, eljárási kérdésekről, arról, hogy a védelem milyen pontokat támadhat meg később. Daniel hallgatta, de a gondolatai rendszeresen elkalandoztak. Az ítélet még nem született meg, így papíron továbbra is létezett valamiféle bizonytalanság. Az ügyészség rendkívül súlyos büntetést kért. A védelem Harrison első lövésére, Daniel büntetlen előéletére, együttműködésére és arra hivatkozott, hogy a gyilkosság nem hónapokkal korábban kidolgozott terv eredménye volt. Daniel számára azonban a számok egy idő után elvesztették jelentésüket. Húsz év még felfogható volt. Harminc is, ha az ember nagyon erőltette a képzeletét. Negyvennél már azzal kellett számolnia, hogy öregemberként szabadulhat. Ötvennél pedig a szabadság szinte elméleti lehetőséggé vált. Egy bizonyos pont után az évek már nem időt jelentettek, hanem azt, hogy melyik családtag hal meg odakint, miközben ő még mindig ugyanazon falak között él.
Az ítélethirdetés reggelén Daniel korábban felébredt, mint kellett volna. A cellában félhomály volt, a folyosóról beszűrődő fény vékony csíkot rajzolt a padlóra. Lewis már hetekkel korábban elkerült mellőle, így egyedül volt. Felült az ágyon, és megpróbálta elképzelni, mit csinálna ezen a reggelen, ha az előző év októbere másképp alakul. Talán munkába készülne. Claire valószínűleg már nem lenne a felesége, mert Daniel egyre kevésbé hitte, hogy a házasságuk Harrison halála nélkül megmenekült volna. Talán egy kis bérelt lakásban élne, minden második hétvégén Emily nála aludna, és még mindig gyűlölné Harrisont. Ez a kép korábban vereségnek tűnt volna. Most elérhetetlenül szép életnek látta.
A tárgyalóterem az ítélethirdetésre zsúfoltabb volt, mint a tárgyalás legtöbb napján. Újságírók ültek hátul, Harrison családja ugyanazon az oldalon foglalt helyet, Daniel anyja pedig elöl. Claire is eljött. Emily ezúttal nem volt vele. Daniel örült neki. Amit ezen a napon hallani lehetett, azt egy tizenhárom éves gyereknek nem kellett egy bíró szájából végighallgatnia ahhoz, hogy megértse.
A büntetés kiszabása előtt mindkét oldal lehetőséget kapott arra, hogy felszólaljon. Harrison húga beszélt először a család nevében. Nem Danielhez intézte a szavait, hanem a bíróhoz. Travisről beszélt, nem a haláláról. Gyerekkori történetekről, a vasárnapi családi ebédekről, arról, hogyan segített az anyjuknak a ház körül, és hogy minden évben ugyanazzal a rossz viccel köszöntötte fel a húgát a születésnapján. Daniel hallgatta, és valami lassan helyére került benne. Harrison hónapokon át egyetlen szerepre zsugorodott a fejében: a férfira, aki lefeküdt a feleségével. Így könnyebb volt gyűlölni. A halálával azonban nemcsak ezt a férfit ölte meg. Megölte azt is, akiről a húga beszélt, és akit Daniel soha nem ismert.
Harrison édesanyja nem szólalt fel. Végig ott ült, kezét összekulcsolva az ölében. Daniel egyszer odanézett, aztán nem tette többé.
Claire rövid nyilatkozatot adott. Nem kért külön büntetést, és nem próbálta megmagyarázni saját szerepét. Arról beszélt, hogy egyetlen éjszaka két családot tett tönkre, és Emily életét örökre összekötötte egy olyan eseménnyel, amelyhez semmi köze nem volt. Daniel nem értett egyet minden mondatával, de nem érezte szükségét annak, hogy fejben vitatkozzon vele. Claire-nek joga volt ahhoz, hogy a történteket a saját veszteségén keresztül lássa.
Daniel anyja nem akart beszélni. Az ügyvéd szerint megtehette volna, de az asszony azt mondta, amit a fiáról tud, azt nem akarja egy bírósági mérleg egyik serpenyőjébe tenni. Daniel ezt megértette. Egy anya elmondhatja, hogy a fia gyerekként hazavitt egy sérült madarat, hogy soha nem felejtette el felhívni születésnapján, hogy gondoskodott az apjáról a betegsége alatt. Ettől Harrison nem támad fel. Az ember jó tettei nem zsetonok, amelyeket egy gyilkosság után be lehet váltani.
Végül Daniel kapott lehetőséget arra, hogy szóljon.
Felállt. Az ügyvédje előre megbeszélte vele, hogy ne próbálja újratárgyalni az ügyet, ne beszéljen bizonyítékokról, és ne vitassa az esküdtszék döntését. Danielnek nem is állt szándékában. Röviden beszélt. Harrison családjához fordult, és bocsánatot kért. Nem kérte, hogy fogadják el. Nem mondta, hogy elvesztette az önuralmát, és azt sem, hogy Harrison lőtt először. Ezek igaz tények voltak, de egy bocsánatkérésben kifogásként hangzottak volna. Ezután Claire-re nézett, majd az anyjára. Emily nevét utoljára mondta ki. A hangja akkor tört meg először.
A bíró hosszasan indokolta az ítéletet. Beszélt Harrison első lövéséről és arról, hogy Danielnek valóban joga volt megvédenie magát. Beszélt ugyanakkor a második lövésről, arról a rövid, de jogilag és erkölcsileg döntő időszakról, amikor a közvetlen veszély már megszűnt. Figyelembe vette Daniel előéletét, életkorát, családi helyzetét, a menekülést és azt is, hogy a letartóztatásakor ellenállás nélkül megadta magát. Daniel egy ideig próbálta követni az indoklást, később azonban már csak a bíró hangját hallotta.
Aztán elhangzott a szám.
Kilencvenkilenc év.
Daniel nem értette meg azonnal.
Nem azért, mert nem hallotta. A szám egyszerű volt. Kilencvenkilenc. Csak nem tudta idővé alakítani. Negyvenegy éves volt. Ha a teljes büntetést le kell töltenie, száznegyven éves lenne a végén. A matematika annyira abszurd volt, hogy szinte értelmét vesztette. Nem kilencvenkilenc évet kapott. Azt mondták neki, hogy az életének az a része, amelyben szabad emberként létezett, véget ért.
Az anyja sírni kezdett.
Daniel nem fordult oda.
A bíró még beszélt valamiről, de ő már nem hallotta. A tekintete az asztalon fekvő saját kezére esett. Ugyanaz a jobb kéz volt, amelyen azon az első hajnalon Harrison megszáradt vérét látta. Ugyanez a kéz fogta Emilyt, amikor megszületett. Ugyanez szerelte a gépeket az üzemben, festette a ház kerítését, dobta Duke-nak a labdát, tette Claire ujjára a gyűrűt tizennégy évvel korábban.
És ugyanez húzta meg másodszor a ravaszt.
A tárgyalás után már nem vitték vissza ugyanoda hosszabb időre. Megkezdődött az átszállítás előkészítése az állami büntetés-végrehajtási rendszerbe. Daniel addigi fogvatartása átmeneti állapot volt; most azonban mindenki úgy beszélt vele, mint aki hosszú időre érkezik valahová. Egészségügyi vizsgálat, besorolás, papírok, újabb ujjlenyomatok, újabb fényképek. A neve mellett megjelent az ítélet.
99 év.
Az első hónapokban Daniel még számolta az időt. Megjegyezte, hány nap telt el az ítélet óta, aztán a hetekre váltott, később hónapokra. Egy idő után abbahagyta. Nem azért, mert az idő jelentéktelenné vált, hanem mert túlságosan nagy jelentőséget kapott. Ha minden reggel arra gondol, mennyi van hátra, beleőrül valamibe, amit amúgy sem tud megváltoztatni.
Az anyja rendszeresen írt. Claire ritkábban, majd egy idő után egyáltalán nem. Daniel ezt elfogadta. Nem volt több közös életük, amelynek napi részleteiről beszélniük kellett volna. Emily továbbra sem írt.
Eltelt egy év.
Aztán még egy.
Daniel megtanult úgy élni, hogy a jövőt nem évtizedekben méri. A következő látogatás, a következő levél, a következő munka, amelyet bent kapott. A karbantartási részlegre került, ami egyszerre volt kegyetlen és megnyugtató. Ugyanazokat a mozdulatokat végezte, amelyeket odakint. Csavarok, csapágyak, motorok, vezetékek. A gépek itt is ugyanúgy romlottak el, és ugyanúgy nem érdekelte őket, hogy az ember, aki megjavítja őket, mit tett.
Az anyja egyre lassabban járt a látogatásokra. Daniel minden alkalommal észrevett rajta valami újat: több ősz haj, vékonyabb kéz, nehezebb felállás. Ő maga is változott. A haja ritkulni kezdett, a szakállában megjelentek az első ősz szálak. A tükörben lassan egy olyan férfi jelent meg, akit Emily alig ismert.
A harmadik évben az anyja egy borítékot hozott.
Daniel először azt hitte, fényképek vannak benne.
Emily levele volt.
Három év után az első.
Daniel nem bontotta fel azonnal. A látogatás végéig a kezében tartotta, majd visszavitte magával. A cellában leült az ágyra, és sokáig nézte a nevét a borítékon. Emily kézírása megváltozott. Már nem az a kerek, gyerekes írás volt, amelyet a hűtőre ragasztott iskolai dolgozatokon látott.
A levél nem volt hosszú.
Emily azt írta, sokáig gyűlölte. Aztán azt hitte, nem gyűlöli, csak nem akar rá gondolni. Később rájött, hogy egyik sem teljesen igaz. Hiányzik neki az apja, de nem tudja összeegyeztetni azt az embert, akire emlékszik, azzal, aki megölte Travist. Haragszik rá azért is, mert elvette tőle annak lehetőségét, hogy egyszerűen csak az apja legyen. Most már minden emlékük mögött ott van az, amit tett.
A levél végén egyetlen kérdés állt.
Ha újra ott lennél, tényleg másképp csinálnád?
Daniel aznap este nem válaszolt.
Másnap sem.
Egy hétig hordozta magában a kérdést, mert nem akart automatikus igent írni. Az túl könnyű lett volna. Természetesen tudta, hogy másképp kellene cselekednie. De Emily nem ezt kérdezte. Azt akarta tudni, hogy az az ember, aki akkor volt, képes lett volna-e más döntést hozni.
Daniel végül megértette, miért olyan nehéz válaszolnia.
Mert egész története ezen az egy kérdésen állt.
Az ember szeretné azt hinni magáról, hogy amikor elérkezik a döntő pillanat, helyesen cselekszik. Hogy képes uralkodni a haragján, képes hátralépni, képes különbséget tenni igazság és bosszú között. Daniel is ezt hitte magáról negyvenegy éven át.
Aztán kapott néhány másodpercet, amikor bizonyíthatta volna.
És nem sikerült.
Leült az asztalhoz, maga elé húzott egy lapot, és írni kezdett Emilynek. Nem ígérte, hogy most már jobb ember. Nem tudta bizonyítani. Csak azt írta, hogy ha ugyanazzal a tudással állna ott, amely most benne van, elmenne. De ha azt kérdezi, biztos lehet-e abban, hogy az akkori Daniel másképp döntött volna, a válasz nem.
Hiszen tudják, mit tett.
A levél végén leírt még valamit.
Nem kérte Emilyt, hogy bocsásson meg neki.
Csak azt kérte, hogy soha ne higgye el azt a hazugságot, hogy egyetlen pillanat nem képes megváltoztatni egy egész életet.
Mert képes.
Néha nemcsak egyet.
Daniel elküldte a levelet, aztán megpróbált nem választ várni rá. Az első napokban ez természetesen nem sikerült. Minden alkalommal, amikor levelet osztottak, önkéntelenül figyelte a neveket, és amikor az övé nem hangzott el, ugyanazt a kis csalódást érezte, amelyet három éven át újra és újra megtanult. Később azonban valami megváltozott. Nem azért, mert kevésbé érdekelte Emily válasza, hanem mert kezdte megérteni, hogy a kapcsolatuknak nem lehet többé feltétele a viszonzás. Ő volt az apa. Neki kellett jelen lennie akkor is, ha jelenléte csak egy havonta elküldött levél lehetett, amelyre talán soha nem érkezik felelet. Emily nem tartozott neki sem megbocsátással, sem rendszeres válaszokkal, sem azzal, hogy megkönnyítse a lelkiismeretét. Daniel hosszú idő után először képes volt úgy szeretni a lányát, hogy nem várt érte semmit.
Emily mégis válaszolt. Nem gyorsan, és eleinte nem sokat. Az első levél alig fél oldal volt. Az iskoláról írt, arról, hogy vezetni tanul, és hogy Duke már nehezen áll fel reggelente. Harrisonról egyetlen szó sem esett, Claire-ről is csak annyi, hogy jól van. Daniel háromszor olvasta végig, aztán összehajtotta és betette a többi levél közé. Nem kereste benne azt a mondatot, amelyre valójában vágyott. Nem volt benne, hogy Emily megbocsátott. Az sem, hogy szereti. De már nem ez számított. Emily újra beengedte egy apró résen az életébe, Daniel pedig megtanulta, hogy azon a résen nem szabad erővel szélesebb ajtót nyitnia.
Az évek ettől még mentek tovább. Duke a következő télen meghalt. Daniel az anyjától tudta meg. Az öreg Labrador tizenhárom éves volt, és az utolsó hónapokban már alig látott. Egyik este lefeküdt a konyhában a megszokott helyére, reggel pedig nem kelt fel. Daniel egész nap dolgozott a műhelyben, aztán este a cellájában sírt először Harrison halála óta úgy, hogy nem próbálta elrejteni maga elől. Duke jelentéktelen szereplő lett volna bárki más történetében. Daniel számára azonban az utolsó élő kapocs volt ahhoz a házhoz, amelyben még családként éltek. A kutya nem tudott a viszonyról, a gyilkosságról, az ítéletről. Számára Daniel egyszerűen az az ember maradt, aki reggelente megtöltötte a tálját és néha túl messz dobta a labdát.
A házat végül eladták. Claire már korábban kiköltözött belőle, de a tulajdonjogi és pénzügyi ügyek elhúzódtak. Danielnek alá kellett írnia néhány papírt, és amikor meglátta rajtuk a címet, hosszú ideig nézte. Az új tulajdonos nevét nem ismerte. Elképzelte, ahogy valaki más kinyitja a garázst, átfesti Emily régi szobáját, kicseréli a konyhaszekrényt, talán végre rendesen megjavítja azt a ferde kerítésoszlopot. Furcsa módon nem érzett haragot. A ház nem árulta el. Egyszerűen tovább szolgálta azt, amire építették: valakik otthona lett.
Daniel csak már nem tartozott közéjük.
Emily tizenhat évesen látogatta meg először.
Daniel előző este alig aludt. A három év alatt sokszor elképzelte a találkozást, és minden változat rossznak tűnt. Ha Emily sír, nem tudja megölelni úgy, ahogy szeretné. Ha haragszik, nem védekezhet. Ha távolságtartó, azt kell elfogadnia. Mire reggel a látogatótérbe vezették, Daniel arra jutott, hogy egyetlen dolgot tehet: nem próbálja eldönteni előre, milyennek kell lennie a találkozásnak.
Emily az anyjával érkezett, de Claire néhány perc után magukra hagyta őket. Daniel először azt vette észre, mennyire megnőtt a lánya. Már nem az a gyerek ült vele szemben, akinek az utolsó otthoni estén megígérte a másnapi bevásárlóközpontot. Emily arca még mindig őrizte a gyerekkori vonásokat, de a tekintete megváltozott. Daniel fájdalmasan tudatosította, hogy ennek a változásnak nagy részét nem látta.
Az első percekben hétköznapi dolgokról beszéltek. Emily iskolájáról, a jogosítványról, arról, hogy Claire túl sokat aggódik, amikor ő vezet. Daniel nem próbálta apa módjára figyelmeztetni. Hallgatta. Ennyi volt a dolga. Később Emily megkérdezte, milyen bent. Daniel nem hazudott, de nem is terhelte rá azokat a részleteket, amelyekkel semmit sem kezdhetett volna. Azt mondta, vannak jobb és rosszabb napok, dolgozik, olvas, és megtanulta, hogy az ember sokkal kevesebb dologgal is képes létezni, mint gondolná.
A látogatás végéhez közeledve hosszabb csend állt be közöttük. Daniel már azt hitte, Emily nem akar többet kérdezni, amikor a lány felnézett rá.
– Még mindig hiányzom?
Danielben megállt valami.
Eszébe jutott az a régi reggel. Emily a telefonját nézte, ő pedig megcsókolta a fejét. Apa, ne már. Egyszer még hiányozni fog. Nem fog.
Daniel akkor nevetett.
Most nem.
– Minden nap.
Emily bólintott. A szája széle megremegett, de nem sírt. Daniel sem. Amikor lejárt az idő, Emily felállt, és néhány másodpercig úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit. Végül csak elköszönt.
Daniel nézte, amíg ki nem ment az ajtón.
Nem mondta, hogy szereti.
Daniel mégis úgy ment vissza a cellájába, mintha kapott volna valamit, amire évek óta várt.
Nem megbocsátást.
Hanem folytatást.
Az anyja látogatásai ezzel szemben egyre ritkábbak lettek. Először havonta jött, később kéthavonta, aztán már csak akkor, amikor valaki el tudta hozni. Daniel minden alkalommal látta rajta az időt, és ettől jobban félt, mint saját öregedésétől. Az anyja egyszer bottal érkezett, fél évvel később járókerettel. Daniel megpróbált viccelődni rajta, az asszony pedig közölte vele, hogy hetven fölött az embernek joga van annyi alkatrészt használni, amennyit akar. Daniel nevetett. Jólesett úgy nevetni vele, hogy néhány percre egyikük sem gondolt arra, hol vannak.
Az utolsó látogatáskor Daniel nem tudta, hogy az lesz az utolsó.
Senki nem tudja az ilyesmit.
Az anyja nyolcvanegy éves volt. Sokkal hamarabb elfáradt, mint korábban, ezért a látogatás sem tartott sokáig. Emilyről beszéltek, aki addigra főiskolára járt. Claire új életéről alig esett szó. Daniel már régen nem kérdezősködött róla. Az anyja indulás előtt sokáig nézte a fiát, majd azt mondta, vigyázzon magára.
Daniel majdnem elmosolyodott.
Gyerekkorában ugyanezt mondta neki minden alkalommal, amikor elment otthonról.
Két hónappal később Emily telefonált.
Daniel már a hangjából tudta.
Az anyja álmában halt meg.
Nem szenvedett.
Daniel megköszönte, hogy Emily elmondta, aztán még néhány percig beszéltek. Amikor letette, visszament a cellájába és leült az ágy szélére. Nem volt hová mennie. Nem lehetett ott a temetésen úgy, ahogy egy fiú ott van az anyja temetésén. Nem állhatott a sír mellett, nem segíthetett elpakolni a házban, nem foghatta meg Emily kezét, és nem hallgathatta azokat a történeteket, amelyeket a rokonok majd felidéznek.
Az anyja meghalt odakint.
Daniel pedig életben maradt bent.
Ekkor értette meg először igazán a kilencvenkilenc évet.
Nem a szám volt a büntetés.
Hanem mindaz, ami közben megtörténik.
Az emberek felnőnek.
Megöregszenek.
Meghalnak.
Házakat adnak el, kutyákat temetnek el, gyerekekből felnőttek lesznek, házasságok érnek véget, új családok születnek. A világ nem várja meg azt, akit bezártak. Nem áll meg a kapu előtt kilencvenkilenc évre, hogy aztán ugyanott folytatódjon, ahol az ember kiszállt belőle.
Emily huszonkét éves korában ismét meglátogatta.
Egyedül érkezett.
Daniel addigra ötven fölött járt. A haja nagy része ősz volt, a magas vérnyomására rendszeresen gyógyszert kapott, és reggelente tovább tartott, amíg a dereka engedelmeskedett. Emily fiatal nő lett. Dolgozott, saját lakása volt, és az apjának már nem kellett volna aggódnia amiatt, hogy időben hazaér-e.
Mégis aggódott.
Ezen mindketten nevettek.
Emily azon a napon fényképeket hozott. Az egyik az apai nagymama sírjáról készült. A másikon Emily állt egy folyóparton néhány barátjával. Daniel lassan nézte végig őket, mert tudta, hogy a látogatás után csak az emléke marad.
Az utolsó fényképnél megállt.
A régi házuk volt rajta.
Daniel először azt hitte, Emily valamilyen régi családi fotót hozott, de aztán meglátta a különbségeket. A ház más színű volt. A veranda korlátját kicserélték, az udvaron egy gyerekbicikli feküdt, és a kerítés is új volt.
– Miért mentél oda? – kérdezte.
Emily elmondta, hogy néhány hete arra járt, és kíváncsi lett. Nem ment be. Csak megállt az út túloldalán, és készített egy képet.
Daniel sokáig nézte.
A nappali ablaka mögött idegen függöny volt. A garázs előtt egy olyan autó állt, amelyet soha nem látott. A fa, amelyet Emily születése után ültettek a hátsó udvarban, már magasabb volt a tetőnél.
Daniel várta, hogy fájjon.
Fájt is.
De nem úgy, ahogy gondolta.
A fényképen már nem az otthonát látta.
Egy házat látott.
Egy másik család házát.
Ekkor eszébe jutott a menekülés első éjszakája. A sötét virginiai utak, a műszerfal fénye, a vér a kezén. Akkor még azt hitte, azért nem mehet haza, mert ott várná a rendőrség. Aztán azt hitte, azért, mert Claire gyűlöli, Emily pedig fél tőle. Később a börtönfalak jelentették az akadályt.
Most már tudta, hogy egyik sem volt teljesen igaz.
Az a hely, ahová vissza akart térni, már akkor megszűnt létezni, amikor felemelte másodszor a pisztolyt.
Nem a házat veszítette el.
Hanem azt a világot, amelyben a ház otthon volt.
Emily visszatette a fényképeket a borítékba. Daniel egy pillanatig még rajta tartotta a kezét az utolsón.
– Megtarthatod – mondta Emily.
Daniel megrázta a fejét.
Nem volt rá szüksége.
Az otthonára emlékezett.
A nyikorgó harmadik lépcsőfokra. Claire kávésbögréjére. Emily cipőire a bejáratnál. Duke körmeinek kopogására a konyhakövön. A garázs olajszagára. A ferdén álló kerítésoszlopra. Arra, ahogy nyári esténként nyitva hagyták a hátsó ajtót, és hallatszottak a kabócák.
Ezeket senki nem tudta eladni.
De visszaadni sem.
A látogatás végén Emily felállt.
Daniel is.
Az üveg már nem választotta el őket úgy, mint az első találkozások idején. A szabályok és a hely változtak az évek alatt, és most röviden megölelhették egymást.
Daniel nem számított rá.
Emily lépett oda először.
Az ölelés csak néhány másodpercig tartott. Daniel nem szorította erősen. Félt, hogy ha megteszi, valami megtörik benne, amit több mint egy évtized alatt tanult összetartani.
Emily hátralépett.
– Szia, apa.
Danielnek ennyi elég volt.
Nem azért, mert ez megbocsátást jelentett.
Talán azt is jelentett valamennyire.
Talán nem.
Nem kérdezte.
Figyelte, ahogy Emily elmegy, aztán az őr visszakísérte. A folyosókat már olyan jól ismerte, hogy nem kellett figyelnie, merre mennek. Ajtó nyílt, ajtó záródott, kulcs fordult, valaki megszámolta őket. A megszokott rend folytatódott.
Aznap este Daniel sokáig ült az ágya szélén.
Ötvenhárom éves volt.
Az ítéletéből még annyi maradt hátra, hogy értelmetlen lett volna számolni.
Odakint Emily hazafelé tartott. Talán bevásárol még, talán találkozik valakivel, talán este felhívja Claire-t. Éli azt az életet, amelyhez Daniel csak néhány levélen, telefonhíváson és látogatáson keresztül kapcsolódhat.
Furcsa módon ez már nem keserítette el úgy, mint régen.
Emilynek lett jövője.
Talán ez volt az egyetlen dolog, amelyet Daniel még kívánhatott.
Éjszaka, amikor kialudtak a fények, lefeküdt és becsukta a szemét. Nem Harrison jelent meg előtte. Nem a Davidson-telep. Nem a tárgyalóterem, és nem a bíró hangja, amely kimondja a kilencvenkilenc évet.
A konyhájukat látta.
Emily tizenkét éves volt, telefon a kezében. Claire a pultnál állt. Duke a földön feküdt. A kávéfőző zúgott. Daniel munkába készült.
Egy teljesen jelentéktelen reggel.
Az ember csak akkor érti meg az ilyen reggelek értékét, amikor már egyetlenegyet sem kaphat vissza belőlük.
Daniel tudta, hogy ha valamilyen lehetetlen módon kinyílna előtte az ajtó, és valaki azt mondaná, szabad, akkor sem tudna visszatérni oda. Elmehetne Roanoke-ba. Végigsétálhatna ugyanazon az utcán. Megállhatna a ház előtt. Megérinthetné a kerítést.
De az otthon nem várná.
Mert az otthon nem hely volt.
Az otthon Claire volt, mielőtt idegenné váltak egymásnak. Emily volt gyerekként. Duke a konyhában. Az anyja hangja a telefonban. Mike az üzemben. A reggeli kávé. A jelzáloghitel, amelyre panaszkodott. A munka, amelyet unalmasnak hitt. A holnap, amelyről biztosra vette, hogy megérkezik.
Mindez egyszer az övé volt.
És azon az októberi estén, néhány másodperc alatt, ő maga zárta be maga mögött az ajtót.
Daniel Mercer azon az első éjszakán azért menekült Virginia hátsó útjain, mert azt hitte, ha elég messzire jut, megőrizhet valamit az életéből. Nem értette, hogy mire beült a Fordba, már elveszítette azt, amiért menekült.
Évek kellettek hozzá, hogy végül ne a rendőrséget, Harrisont vagy Claire-t hibáztassa ezért.
A döntés az övé volt.
A következményei is.
A sötétben Daniel még egyszer látta maga előtt azt a régi konyhát.
Aztán hagyta eltűnni.
Nem azért, mert elfelejtette.
Hanem mert végre megértette.
Már nem mehetek haza.
