A SEGÉD

1944 júniusának végére Elisabeth Krämer már nem tudta megmondani, melyik szaghoz szokott hozzá előbb, a fertőtlenítőhöz, az emberi ürülékhez, a mosdatlan testek savanyú bűzéhez vagy ahhoz az édeskés, nehéz füsthöz, amely bizonyos napokon úgy ült meg Birkenau fölött, mintha maga a levegő is rothadásnak indult volna. Huszonhét éves volt, Frankfurt mellett nőtt fel egy olyan családban, ahol az apja vasárnaponként kifényesítette a cipőjét, az anyja pedig még akkor is tiszta abroszt terített az asztalra, amikor a háború miatt már alig volt mit rátenni, és Elisabeth sokáig azt hitte, hogy az emberi élet legnagyobb rendetlensége is helyrehozható néhány tiszta kötéssel, forró vízzel és megfelelő gyógyszerrel. Ápolónőként dolgozott már a háború előtt is, később katonai kórházba került, ahol amputált végtagokat, szétszakadt arcokat, hasfalból kiforduló beleket és olyan sebeket látott, amelyekről korábban csak tankönyvekben olvasott. Ott tanulta meg, hogyan kell úgy megfogni egy férfi kezét, hogy közben a sebész lefűrészeli a lábát, hogyan kell hazudni annak, akiről mindenki tudja, hogy reggelig sem él, és hogyan kell vacsorázni fél órával azután, hogy valaki vért hányt a köpenyére. Azt hitte, ettől kemény lett. Auschwitzban értette meg, hogy a kórházban látott borzalmak legalább azért történtek, mert valami elromlott. Egy golyó rossz helyen csapódott be, egy gránát túl közel robbant, egy seb elfertőződött, egy test feladta a harcot. Itt viszont nem romlott el semmi. Itt minden pontosan úgy működött, ahogyan működnie kellett.

Aznap reggel néhány perccel hat előtt lépett be abba az épületbe, ahol az előző hetek nagy részét töltötte. A folyosót már felmosták, de a kövek közötti fugákban barnás elszíneződések maradtak, amelyeket sem a forró víz, sem a fertőtlenítő nem tudott teljesen kiszedni. Egy csíkos ruhás lengyel fogolynő térdelt a fal mellett, rongyot csavart egy zománcos vödör fölött, és amikor Elisabeth elhaladt mellette, automatikusan lehajtotta a fejét. Elisabeth három hónappal korábban még köszönt volna neki. Az első napokban meg is tette néhányszor, amíg az egyik német ápoló rá nem szólt, hogy ne felejtse el, hol van. Nem értette, miért lenne veszélyes egy jó reggelt, de nem vitatkozott. Auschwitzban a vitákból semmi jó nem született, a kérdések pedig rendszerint csak újabb kérdésekhez vezettek, ezért lassan megtanulta ugyanazt, amit mindenki más: nézni anélkül, hogy látna, hallani anélkül, hogy reagálna, és végrehajtani azt, amit mondanak neki. A módszer néhány hétig működött. Aztán éjszakánként elkezdett felébredni.

A köpenyét a szekrényből vette elő, gondosan begombolta, a haját szoros kontyba fogta, majd nekilátott az aznapi eszközök ellenőrzésének. Fecskendők, üvegcsék, csipeszek, ollók, gumicsövek, mérőszalagok, kartonok, ceruzák és különböző méretű tűk sorakoztak előtte. Az egész olyan rendezett volt, hogy ha valaki lehántotta volna az épületről a tábor többi részét, akár egy klinikai vizsgálóhelyiségben is érezhette volna magát. Elisabeth éppen ezt gyűlölte benne a legjobban. A rendet. A tisztára törölt fémet. A pontosan vezetett táblázatokat. A dátumokat, amelyek mellé testhőmérsékletet, testsúlyt, szemszínt, magasságot, reakciókat és egyéb adatokat írtak, mintha a papíron szereplő számok mögött nem emberek lennének. Néhány kartonon már csak egy utolsó bejegyzés állt. Gestorben. Meghalt. Egyetlen szó, amely alatt elfért egy egész ember eltűnése.

A folyosó felől férfilépések közeledtek, Elisabeth pedig még azelőtt kiegyenesedett, hogy az ajtó kinyílt volna. Josef Mengele nem volt az egyetlen orvos, akivel Auschwitzban találkozott, mégis ő volt az egyetlen, akinek a közeledését már a járásáról felismerte. Nem azért, mert különösen hangosan lépett, hanem mert Elisabeth figyelni kezdett rá. Eleinte ezt szakmai éberségnek nevezte. Később be kellett látnia, hogy félelem. Mengele belépett, köszönt, majd levette a sapkáját, és az asztalra tette. Semmi különös nem volt benne azon a reggelen. Nem látszott őrültnek, nem tajtékzott, nem kiabált, és éppen ez zavarta Elisabethet. A gonoszságról gyerekkorában azt tanulta, hogy felismerhető. A mesékben a szörnyeteg szörnyetegnek látszott, az ördögnek patája volt, a gyilkosnak pedig olyan tekintete, amelytől az ember ösztönösen hátrált. Mengele ezzel szemben ápolt volt, udvarias, választékosan beszélt, és ha valaki csak néhány percre találkozott vele egy rendes kórház folyosóján, talán még megnyerőnek is találta volna.

– Krämer nővér, a tegnapi feljegyzések elkészültek?

Elisabeth azonnal átnyújtotta a mappát. Mengele lapozni kezdett, ő pedig figyelte az arcát, miközben megpróbálta úgy tenni, mintha nem figyelné. Az orvos megállt az egyik oldalon, ujjával végigkövette a számokat, aztán felnézett.

– Itt hiányzik a második mérés.

– Az alany az éjszaka folyamán meghalt.

– Mikor?

– Huszonhárom óra húsz perckor.

– És az utolsó mérés?

Elisabeth érezte, hogy kiszárad a szája.

– Huszonkettő ötvenkor.

Mengele ismét a papírra nézett.

– Akkor nem az alany halála miatt hiányzik a mérés.

Elisabeth nem válaszolt azonnal. Pontosan tudta, mire gondol. Az előírt időpontban meg kellett volna ismételnie a vizsgálatot, de a fogoly akkor már alig lélegzett, habos nyál folyt a szája sarkából, és minden érintésre görcsösen összerándult. Elisabeth egyszerűen nem csinálta meg. Nem azért, mert eldöntötte, hogy ellenáll. Nem volt benne semmi hősies. Ott állt a haldokló mellett, kezében a mérőeszközzel, és egy pillanatban képtelen volt hozzáérni. Letette az eszközt, megtörölte a férfi száját, majd ott maradt mellette, amíg meghalt. Most azonban ez a néhány percnyi engedetlenség ott feküdt Mengele kezében egy üres rubrika formájában.

– Rossz állapotban volt – mondta végül.

– Ezt látom.

Mengele becsukta a mappát, de nem adta vissza.

– Krämer nővér, maga jó ápolónő. Éppen ezért kértem, hogy mellettem dolgozzon. Ne kezdjen el helyettem döntéseket hozni.

A hangja nyugodt maradt. Elisabeth ettől jobban félt, mintha ráordított volna. Bocsánatot kért, Mengele pedig néhány másodpercig nézte, aztán visszaadta a mappát, és minden további megjegyzés nélkül az asztalhoz lépett. Elisabethnek mégis az volt az érzése, hogy valami megváltozott. Egy apró, jelentéktelen üres rubrika miatt az orvos most már tudta róla, hogy egyszer nem tette meg, amit vártak tőle.

A délelőtti vizsgálatokhoz hat gyermeket hoztak. Két ikerpár volt közöttük, a másik kettőt Elisabeth nem ismerte. A legfiatalabbak talán hétévesek lehettek. Mire bevezették őket, már levetkőztették mindannyiukat, és a gyerekek olyan mereven álltak a helyiség közepén, mintha azzal, hogy nem mozdulnak, valamiképpen kevésbé lennének láthatók. Elisabeth korábban már segédkezett hasonló vizsgálatoknál. Tudta, hogy mérni fogják őket, összehasonlítják a testük különböző részeit, vért vesznek, adatokat jegyeznek fel. Tudta azt is, hogy a vizsgálat és a kísérlet között Auschwitzban olyan vékony határ húzódott, amelyet gyakran csak akkor vett észre az ember, amikor már átlépte. Mengele az egyik ikerpár elé guggolt. Két lány volt, talán kilenc-tíz évesek, soványak, egyikük bal térdén friss horzsolás. Az orvos németül kérdezett tőlük valamit. Nem értették. Megismételte, majd türelmetlenül intett a tolmácsnak. A nagyobbiknak látszó lány végül válaszolt. Mengele bólintott, megérintette az állát, jobbra-balra fordította a fejét, majd közelről megnézte a szemét. A mozdulat gyengédnek tűnt. Elisabeth gyomra ettől összerándult, mert már tudta, hogy itt a gyengédség semmit nem jelent.

A következő órákban mérések és vérvételek követték egymást. Elisabeth feljegyezte az adatokat, cserélte az eszközöket, tisztította a tálcákat, időnként pedig lefogta valamelyik gyerek karját, amikor az a tű láttán elrántotta. Az egyik kisfiú sírni kezdett. Nem hangosan, csak folytak a könnyei, miközben görcsösen összeszorította a száját. Elisabeth egy pillanatra az arcára nézett, és eszébe jutott az öccse. Nem azért, mert hasonlított rá. Egyáltalán nem hasonlított. Az öccse szőke volt és széles arcú, ez a fiú sötét hajú, keskeny fejű. Mégis felbukkant előtte egy régi kép, amelyen a nyolcéves Friedrich a konyhaasztal mellett ült, és ugyanígy próbált nem sírni, miután apjuk leszidta egy betört ablak miatt. Elisabeth olyan gyorsan fordította el a fejét, hogy Mengele észrevette.

– Valami baj van?

– Nincs, doktor úr.

– Akkor tartsa rendesen.

Elisabeth erősebben fogta meg a fiú karját. A gyerek összerezzent. Mengele folytatta a munkát.

Ebédidőben Elisabeth nem tudott enni. Leült a személyzeti helyiségben, maga elé tette a kenyeret és a vékony szelet felvágottat, de amikor beleharapott, ugyanaz a szag jutott eszébe, amely reggelente a levegőben terjengett. Letette az ételt. A vele szemben ülő Hilde Baumann észrevette. Hilde néhány évvel idősebb volt nála, széles vállú, erős nő, aki úgy tudott dolgozni, mintha semmi nem érintené meg abból, amit látott. Elisabeth eleinte irigyelte ezért. Mostanában inkább félt tőle.

– Megint nem eszel?

– Nincs étvágyam.

– Itt az ember akkor eszik, amikor van mit.

– Tudom.

Hilde vállat vont, és folytatta az ebédjét. Néhány perc múlva azonban megszólalt.

– Mengele kérdezett rólad tegnap.

Elisabeth felnézett.

– Mit?

– Hogy mindig ilyen csendes voltál-e.

A kenyérdarab megállt Elisabeth ujjai között.

– Mit mondtál?

– Hogy nem ismertelek korábban. Mit mondtam volna?

– Miért kérdezett?

Hilde ismét vállat vont.

– Kérdezd meg tőle.

Elisabeth tudta, hogy ezt soha nem fogja megtenni. Megpróbált enni még egy falatot, de nem ment. Azt mondta Hildének, hogy fáj a gyomra, majd felállt és kiment. A folyosó végén volt egy kis mosdó, amelyet a személyzet használt. Bezárta maga mögött az ajtót, megnyitotta a csapot, és hideg vizet engedett a csuklójára. A tükörben saját arcát látta. Valóban sápadt volt. Az arca keskenyebb lett, mint amikor ideérkezett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. A haját olyan szorosan fogta össze, hogy a homlokán megfeszült a bőr. Néhány másodpercig nézte magát, aztán lehajtotta a fejét és megmosta a kezét. Egyszer. Majd még egyszer. A körmei alatt semmi nem volt, mégis kefét vett elő, és addig dörzsölte az ujjait, amíg a bőr kipirosodott.

Délután egy tizenkét év körüli lányt hoztak be. Elisabeth már látta korábban, de nem emlékezett a nevére. A lány jobb szeme vörös és duzzadt volt egy korábbi beavatkozástól, a szemhéja alól sűrű váladék szivárgott. Amikor meglátta Mengelét, hátrálni próbált, de a mögötte álló őr előrelökte. A lány megbotlott és térdre esett. Mengele ingerülten szólt az őrre, hogy vigyázzon rá, mert szüksége van rá. Nem azt mondta, hogy ne bántsa a gyereket. Azt mondta, szüksége van rá. Elisabethben ez a két szó valamiért mélyebbre ment, mint az aznapi összes többi jelenet. Segített felállítani a lányt, aztán az asztalhoz vezette. A gyerek remegett. Nem értett németül, de már pontosan tudta, mire szolgál az asztal. Amikor le akarták fektetni, kapálózni kezdett. Az őr megfogta a vállát, Elisabethnek pedig a lábait kellett lefognia. A lány sikított. Mengele rászólt, hogy maradjon nyugton, mintha egy rosszul viselkedő beteghez beszélne. Elisabeth érezte a vékony bokát a tenyerében, a bőr alatt mozgó inakat, minden egyes kétségbeesett rúgást. Arra gondolt, hogy ha csak egyetlen pillanatra elengedi, a lány talán leugrik az asztalról. Aztán arra gondolt, hogy az ajtóban ott áll az őr. Nem jutna sehova. Utána arra gondolt, hogy mindez csak kifogás. Azért nem engedi el, mert parancsot kapott rá.

A beavatkozás után a lány már nem sikított. Oldalra fordított fejjel feküdt, zihált, arcán könny és nyál keveredett. Elisabeth egy tiszta kendővel megtörölte. A gyerek ép szemével ránézett. Nem mondott semmit. Elisabeth azt kívánta, bárcsak ordítana vele, köpné le, átkozná meg, nevezné gyilkosnak. Bármit könnyebb lett volna elviselni annál a tekintetnél. A lány azonban csak nézte, mintha megpróbálná megérteni, hogyan lehet ugyanaz a kéz egyszerre az, amelyik lefogja, és az, amelyik utána letörli az arcát.

Aznap este Elisabeth először gondolt komolyan arra, hogy el kell kerülnie Mengele mellől.

Nem Auschwitzból akart megszökni. Akkor még nem. A gondolat önmagában is őrültségnek tűnt volna. Áthelyezést akart, lehetőleg egy katonai kórházba, akár a keleti frontra is. Néhány hónappal korábban nevetségesnek tartotta volna, ha valaki azt mondja neki, hogy egyszer önként kívánkozik egy olyan helyre, ahol szétroncsolt katonák érkeznek teherautószámra, most azonban egy amputációs műtő gondolata szinte békésnek tűnt. Ott legalább azért vágták le az ember lábát, hogy ne haljon meg. Itt néha azért roncsoltak szét egy egészséges testet, hogy lássák, mi történik vele.

A szállásán levelet kezdett írni az anyjának. Három sort írt le, aztán összegyűrte a papírt. Nem tudta, mit mondhatna. Azt, hogy jól van, hazugság lett volna. Azt, hogy nincs jól, kérdéseket szült volna. Arról pedig, amit naponta látott, egyetlen mondatot sem mert papírra vetni. Végül új lapot vett elő, és olyan levelet írt, amilyet minden rendes lány írhatott volna az anyjának háború idején. Megkérdezte, rendben van-e a ház, érkezett-e hír Friedrichről, sikerült-e lisztet szerezni, és virágzik-e még a kert végében az a rózsatő, amelyet apjuk ültetett. Amikor elkészült, elolvasta, és úgy érezte, egy idegen nő életéről ír. Összehajtotta a lapot, borítékba tette, aztán sokáig ült az ágy szélén.

Aznap éjjel azt álmodta, hogy otthon van. Anyja a konyhában főz, apja az ablaknál ül, Friedrich pedig az asztalon könyököl. Senki nem beszél. Elisabeth meg akarja kérdezni, miért hallgatnak, amikor észreveszi, hogy az asztal közepén egy fémtálca fekszik. Rajta fecskendők sorakoznak. Anyja megfordul, de nincs szeme. A szemhéja alatt csak két sötét, véres mélyedés látszik. Elisabeth felriad, és néhány másodpercig nem tudja, hol van. A szobában sötét van, valaki a szomszédos ágyon halkan horkol. Felül, megtapogatja az arcát, majd a saját szemét. Ép. Felkel, vizet iszik, de a keze annyira remeg, hogy a pohár pereme a fogához koccan.

Másnap Mengele jókedvű volt.

Elisabeth már reggel észrevette rajta. Beszédesebbnek mutatkozott, megjegyzést tett az időjárásra, és amikor az egyik fiatal orvos elejtett egy mappát, még nevetett is. Elisabeth ettől egész délelőtt feszült maradt. A férfi jókedve ugyanis semmit nem változtatott azon, ami körülötte történt. Talán éppen ez volt az, amit Elisabeth képtelen volt megérteni. Hogyan lehet valaki tréfálkozó kedvében egy olyan helyen, ahol néhány méterrel odébb emberek azért könyörögnek, hogy ne vigyék el a gyerekeiket? Hogyan lehet ebédelni, beszélgetni, cigarettázni, majd visszamenni egy helyiségbe, ahol egy gyereket lefognak egy vizsgálathoz, amelynek semmi köze a gyógyításhoz? Elisabeth maga is evett, aludt, leveleket írt, néha még nevetett is valamin. A felismerés úgy csapott bele, hogy majdnem elejtette a kezében tartott üveget. Talán nem Mengele volt érthetetlen. Talán az ember egyszerűen bármihez hozzá tudott szokni, ha elég sokáig csinálta.

Ez a gondolat jobban megrémítette, mint maga az orvos.

Délután lehetősége nyílt beszélni Dr. Karl Brennerrel, egy idősebb katonaorvossal, akit még a korábbi szolgálati helyéről ismert. Brenner nem tartozott Mengele közvetlen környezetéhez, és Elisabeth abban reménykedett, hogy tanácsot adhat. A férfit egy raktár mellett érte utol, amikor éppen cigarettára gyújtott. Néhány udvarias mondat után Elisabeth megkérdezte, tud-e arról, hogy a közeljövőben egészségügyi személyzetet helyeznek át más intézményekbe. Brenner először nem tulajdonított jelentőséget a kérdésnek, azt felelte, állandóak az áthelyezések, de amikor Elisabeth azt mondta, szeretné kérni a sajátját, az orvos arca megváltozott.

– Miért?

– Úgy érzem, kórházi szolgálatban hasznosabb lennék.

– Itt is kórházi szolgálatot végzel.

Elisabeth hallgatott.

Brenner beleszívott a cigarettába, majd kifújta a füstöt.

– Nem tetszik a munka?

– Nem ezt mondtam.

– Akkor mit mondtál?

Elisabeth körülnézett. Senki nem állt közvetlenül mellettük, de emberek jártak a közelben. Lehalkította a hangját.

– Azt mondtam, máshol hasznosabb lennék.

Brenner hosszú ideig nézte.

– Josef tud erről?

Elisabeth gyomra összerándult.

– Miért kellene tudnia?

– Mert hozzá vagy beosztva.

– Egy áthelyezési kérelemhez nem szükséges az engedélye.

– Papíron talán nem.

Brenner eldobta a cigarettát és eltaposta.

– Elisabeth, fogadj el tőlem egy tanácsot. Ha el akarsz kerülni innen, ne úgy kezdj hozzá, hogy mindenkinek elmondod.

– Neked mondtam el.

– És már ez is eggyel több ember a kelleténél.

Elisabeth érezte, hogy elönti a méreg.

– Úgy beszélsz, mintha bűncselekményt követnék el.

– Én pedig azt hittem, elég régóta vagy itt ahhoz, hogy megértsd: nem az számít, te minek nevezed.

Brenner elindult, de Elisabeth utánanyúlt és megfogta a karját.

– Segítesz?

Az orvos lenézett a kezére. Elisabeth azonnal elengedte.

– Megnézem, van-e üres hely valamelyik tábori kórházban. Ennél többet ne kérj.

– Köszönöm.

– Még ne.

Brenner elment. Elisabeth ott maradt a raktár falánál, és hosszú hetek óta először érzett valamit, ami halványan reményhez hasonlított. Nem kellett megszöknie, nem kellett törvényt sértenie, nem kellett senkit megvesztegetnie. Egy egyszerű áthelyezés. Néhány aláírás, egy parancs, egy vonat, és maga mögött hagyhatja ezt a helyet. A gondolat olyan egyszerű volt, hogy hirtelen szégyellte, amiért nem jutott korábban eszébe.

Aznap délután Mengele megkérte, hogy maradjon tovább.

Elisabeth első reakciója a félelem volt, pedig az orvos csak annyit mondott, szüksége van a segítségére a dokumentáció rendezéséhez. Ketten maradtak az egyik irodában. Mengele az íróasztalnál ült, Elisabeth pedig kartonokat rendezett dátum és jelölés szerint. Odakint időnként kiáltások hallatszottak, távolabbról kutyaugatás, majd egy teherautó motorja. Az ablak résnyire nyitva volt, a meleg ellenére Elisabeth legszívesebben becsukta volna, mert a füst szaga bejött rajta.

– Nem szereti ezt a helyet – mondta Mengele anélkül, hogy felnézett volna.

Elisabeth kezében megállt egy karton.

– Doktor úr?

– Auschwitzot.

– Nem hiszem, hogy szeretni kellene.

Mengele erre felnézett. Elisabeth azonnal megbánta a választ. Túlságosan őszinte volt.

– Érdekes válasz.

– Úgy értettem, ez szolgálati hely.

– Természetesen.

Mengele visszatért a papírjaihoz. Elisabeth próbálta folytatni a rendezést, de már nem tudott a nevekre és számokra figyelni.

– Sok ember képtelen különválasztani az érzelmeit a munkájától – folytatta az orvos. – Az orvoslásban ez különösen veszélyes. Maga mit gondol erről?

Elisabeth nem tudta, vizsgáztatják-e, vagy csak beszélgetnek. Mengele mellett egyre gyakrabban érezte, hogy a kettő ugyanaz.

– Egy ápolónőnek is tudnia kell uralkodni magán.

– Ez nem válasz.

Elisabeth letette a kartont.

– Az együttérzés is része az orvoslásnak.

Mengele hátradőlt.

– Valóban?

– Szerintem igen.

– És ha az együttérzés akadályozza a tudományt?

A kérdés után csend lett. Elisabeth tudta, milyen választ várnak tőle. Csak ki kellett volna mondania. A tudomány érdeke elsődleges. Az egyén érdeke alárendelhető a nagyobb célnak. Hallott már hasonló mondatokat. Ehelyett a tegnap meghalt férfi jutott eszébe, akinek az utolsó mérését nem végezte el.

– Nem tudom – mondta.

Mengele elmosolyodott.

– Legalább őszinte.

Elisabeth ismét a kartonok felé fordult. A következőn két gyermek neve szerepelt ugyanazzal a születési dátummal. Ikrek. A lap alján több kézzel írt megjegyzés állt. Nem olvasta végig.

– Fáradtnak látszik – mondta Mengele.

– Mostanában rosszul alszom.

– Rémálmok?

Elisabeth ránézett.

– Néha.

– Miről álmodik?

A kérdés olyan váratlanul érte, hogy majdnem válaszolt. Aztán meglátta Mengele arcát, és becsukódott benne valami.

– Nem emlékszem rájuk.

Mengele néhány másodpercig hallgatott.

– Kár. Az álmok sok mindent elárulnak az emberről.

Elisabeth nem kérdezte meg, mit árulnak el az övéi.

Amikor végzett, már sötétedett. Kilépett az épületből, és mélyet lélegzett, de rögtön megbánta. A szél megfordult. A krematóriumok felől hozta a füstöt, amely most erősebben érződött, mint napközben. Elisabeth a szája elé emelte a kezét, majd elindult a szállás felé. Félúton egy fogolycsoportot vezettek el mellette. Csíkos ruhák, lehajtott fejek, sovány vállak. Nem nézett rájuk. Néhány lépéssel később mégis visszafordult. Az egyik férfi őt nézte. Csak egy pillanat volt, aztán az őr rákiáltott, és a csoport továbbment.

Elisabeth azon az éjszakán nem álmodott. Egyáltalán nem tudott elaludni.

Brenner három nappal később kereste meg. Elisabeth már abból tudta, hogy nincs jó híre, ahogy belépett a helyiségbe. Az orvos megvárta, amíg kettesben maradnak, aztán becsukta az ajtót.

– Beszéltem valakivel.

– És?

– Lenne lehetőség egy lazarettben. Nem azonnal. Talán három vagy négy hét múlva.

Elisabethnek olyan érzése támadt, mintha hónapok óta először kapna rendesen levegőt.

– Hol?

– Ezt még nem mondom meg.

– Miért?

– Mert még semmi nem biztos.

– Mit kell tennem?

Brenner nem válaszolt rögtön.

– Kell egy indok az áthelyezéshez.

– Azt mondtad, szükségük van ápolónőre.

– Szükségük van. Ettől még innen el kell engedniük.

Elisabeth arca megfeszült.

– Mengele.

– Igen.

– Nem fog elengedni.

– Ezt nem tudhatod.

– Én tudom.

Brenner sóhajtott.

– Akkor találunk olyan indokot, amit nem ő dönt el.

Elisabeth közelebb lépett.

– Milyet?

– Egészségügyit.

Elisabeth néhány másodpercig csak nézte.

– Betegnek akarsz nyilvánítani?

– Nem. Azt akarom, hogy legyen egy papírod, amely szerint olyan problémád van, amely miatt más szolgálati hely javasolt.

– És ezt ki írja alá?

– Ha minden jól megy, valaki, aki nem kérdez túl sokat.

Elisabeth érezte, hogy a remény mellé valami más is bekúszik. A félelem. Ez már nem egyszerű áthelyezési kérelem volt. Hamis orvosi indok, szívesség, hallgatás. Ha kiderül, nem tudja majd azt mondani, hogy csak máshol akart szolgálni.

– Mennyi idő?

– Néhány nap.

– Rendben.

Brenner elindult az ajtó felé, de mielőtt kinyitotta volna, visszafordult.

– És mostantól senkinek egy szót se.

– Nem mondtam senkinek.

– Jó.

Az ajtó kinyílt.

Mengele állt mögötte.

Elisabethnek egyetlen pillanat alatt megfeszült az egész teste. Brenner arca nem változott, legalábbis ő nem látta rajta. Mengele udvariasan köszönt, félreállt, hogy az orvos kiférjen, majd belépett.

– Miről maradtam le?

A kérdés könnyed volt. Szinte barátságos.

– Krämer nővér egyik korábbi betegéről beszéltünk – felelte Brenner.

Mengele Elisabethre nézett.

– Remélem, semmi komoly.

Elisabethnek válaszolnia kellett volna, de egy pillanatig nem jött ki hang a torkán.

– Nem, doktor úr.

Mengele bólintott.

Brenner távozott.

Elisabeth kettesben maradt vele.

Az orvos az asztalhoz lépett, felvett egy ott fekvő kartont, beleolvasott, majd visszatette. Nem kérdezett többet Brennerről. Nem kérdezte, milyen betegről beszéltek. Nem kérdezte, miért csukott ajtó mögött beszélgettek.

Elisabeth mégis biztos volt benne, hogy hallotta a saját szívverését.

Mengele végül ránézett.

– Holnap korábban kezdünk, Krämer nővér. Szükségem lesz magára.

– Természetesen.

– Hat órakor.

– Itt leszek.

Mengele elindult kifelé, aztán az ajtónál megállt.

– És próbáljon ma aludni. Nem szeretném, ha megbetegedne.

Elisabeth nem mozdult.

Mengele mosolygott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

A nő még hosszú másodpercekig ugyanott állt, és először érezte azt, hogy talán már akkor elkésett a meneküléssel, amikor először gondolt rá.

A következő reggelen Elisabeth már fél hat előtt ébren volt, bár az éjszakából alig emlékezett valamire, amit alvásnak lehetett volna nevezni. Újra és újra felriadt, minden alkalommal ugyanazzal a bizonytalan érzéssel, hogy valaki áll az ajtó túloldalán, és amikor végül feladta az alvást, még percekig mozdulatlanul feküdt, miközben a szobában lévő többi nő egyenletes lélegzését hallgatta. Mengele előző esti mondata nem hagyta nyugodni. Nem szeretném, ha megbetegedne. Önmagában nem volt benne semmi fenyegető, egy orvos szájából még gondoskodónak is tűnhetett volna, de Elisabeth azóta már túl sokszor hallotta ugyanazt a nyugodt hangot olyan mondatok kimondásakor, amelyek után valakit lefogtak, megszúrtak, felvágtak vagy elvittek. Brenner azt mondta, néhány napra van szüksége. Néhány nap. Korábban ez semmit nem jelentett volna, most viszont úgy érezte, mintha heteket kellene eltöltenie egy szobában valakivel, aki talán már tudja, hogy hazudik neki. Felöltözött, hideg vízzel megmosta az arcát, aztán a tükör előtt állva hosszasan nézte magát. Arra gondolt, hogy ha Mengele valóban gyanakszik, akkor minden rajta múlik. Nem kerülheti a tekintetét, nem remeghet a keze, nem kérdezheti meg Brennertől minden találkozáskor, elkészültek-e a papírok. Ugyanazt a nőt kell mutatnia, akit Mengele három hónappal korábban maga mellé választott: fegyelmezett, pontos, megbízható ápolónőt, aki nem gondolkodik azon, mi történik a vizsgálóasztalon, hanem elvégzi a feladatát. A felismerés keserű volt, mert pontosan azt kellett eljátszania, amivé a legjobban rettegett válni.

Hat óra előtt öt perccel már az előkészítőben állt. A helyiség ablakát éjszakára nyitva hagyták, de a friss levegő helyett a tábor nehéz szaga telepedett be. Becsukta, aztán ellenőrizte a tálcákat. A tegnap használt eszközöket megtisztították, az üvegeket feltöltötték, az iratok az asztalon feküdtek. Az egyik karton tetején két azonos vezetéknév szerepelt, mellettük ugyanaz a születési dátum. Elisabeth egy pillanatra megállt. Az előző napi gyerekek jutottak eszébe, de gyorsan félretette a lapot. Néhány perccel később Mengele érkezett, pontosan, ahogyan mindig. Köszönt, letette a kesztyűjét, majd olyan természetességgel kezdte ismertetni a napi feladatokat, mintha előző este nem találta volna Brennert egy bezárt ajtó mögött Elisabeth társaságában. Egy szót sem szólt róla. Ettől Elisabeth lassan arra gondolt, talán valóban semmit nem hallott, és az előző esti félelmét saját idegessége nagyította fel. Mengele két újonnan kiválasztott ikerpárról beszélt, akiknél részletes antropometriai vizsgálatot akart végezni, majd közölte, hogy délután szemészeti megfigyelések következnek. Elisabeth jegyzetelt, visszakérdezett, ahol szükséges volt, és olyan pontosan végezte a dolgát, hogy még saját magát is majdnem sikerült meggyőznie arról, hogy ez ugyanolyan munkanap lesz, mint a többi.

Az első ikerpárt nem sokkal hét után hozták. Két fiú volt, tizenegy évesek, annyira hasonlítottak egymásra, hogy Elisabeth csak a bal oldali gyerek homlokán lévő apró heg alapján tudta megkülönböztetni őket. Meztelenül állították őket a fal mellé. A helyiség nem volt hideg, mégis mindketten reszkettek. Mengele először együtt vizsgálta őket, aztán külön-külön. Megmérték a koponyájukat, a karjukat, lábukat, mellkasukat, feljegyezték a szemük és hajuk színét, megvizsgálták a fogazatukat, majd vért vettek tőlük. Elisabeth írta az adatokat, miközben az egyik fiú folyamatosan a testvérét figyelte. Nem sírt, csak nézte, mi történik vele, mintha saját fájdalmánál fontosabb lenne, hogy a másik még ott van-e. Amikor az egyik gyereket átvitték a szomszédos helyiségbe, a másik hirtelen megszólalt. Elisabeth nem értette a nyelvét, de a hangsúlyból világos volt, hogy a testvérét kérdezi. Mengele a tolmácshoz fordult, aztán elmagyaráztatta a fiúnak, hogy hamarosan újra látni fogja. A gyerek megnyugodott. Elisabeth pedig arra gondolt, milyen könnyű egy gyereket megnyugtatni, ha még hisz a felnőtteknek.

A délelőtt későbbi részében egy újabb vizsgálat következett, amelynél Elisabethnek nem kellett jegyzetelnie, csak segédkeznie. Az egyik fiút lefektették, a karját rögzítették, majd több vérmintát vettek tőle egymás után. A gyerek az elsőnél még figyelte a tűt, a harmadiknál már elfordította a fejét, később pedig sápadtan feküdt, ajkai elvesztették a színüket. Elisabeth egyszer megkérdezte, elegendő-e ennyi. Mengele úgy nézett rá, mintha a kérdés szakmailag értelmetlen lenne, majd azt mondta, még szüksége van mintára. Elisabeth nem szólt többet. Amikor a fiú rosszul lett és hányni kezdett, oldalra fordította a fejét, megtörölte a száját, majd egy nedves kendőt tett a homlokára. A gyerek néhány perc múlva kinyitotta a szemét, és halkan mondott valamit. A tolmács nem volt bent. Elisabeth közelebb hajolt, hátha megérti, de csak egyetlen szót ismert fel. Mama. A fiú újra kimondta, aztán becsukta a szemét. Elisabeth kiegyenesedett, és amikor megfordult, Mengele őt nézte.

– Nagyon gondoskodó vele.

– Ápolónő vagyok.

– Tudom.

Mengele közelebb lépett az asztalhoz, rápillantott a fiúra, majd Elisabethre.

– Ezért kedvelem magát.

A mondat váratlanul érte. Elisabeth nem tudta, mit válaszoljon, ezért csak megköszönte. Mengele elmosolyodott, és közölte, hogy ebéd előtt még látni akarja a laboreredményeket. A következő pillanatban már mással foglalkozott. Elisabeth azonban még percekig érezte a mondatot a tarkóján. Ezért kedvelem magát. Korábban talán hízelgőnek találta volna, ha egy elismert orvos megdicséri. Most úgy érezte, mintha valaki megjelölte volna.

Ebéd után Hilde mellé ült, de alig beszéltek. Elisabeth megpróbált enni, mert tudta, hogy feltűnővé válik, ha tovább fogy, és Mengele már egyszer megjegyezte, hogy sápadt. A leves langyos volt, a kenyér száraz, mégis lenyelte. Hilde közben arról beszélt, hogy levelet kapott a nővérétől, akinek a háza egy légitámadásban megsérült. Elisabeth hallgatta, válaszolt, amikor kellett, de gondolatai Brenner körül jártak. Nem látta egész délelőtt. Tudta, hogy nem keresheti. Ha valóban készül valami, éppen azzal veszélyeztetné, ha folyton a nyomában járna. Hilde egyszer csak félbeszakította saját történetét.

– Nem figyelsz.

– Dehogynem.

– Mit mondtam?

Elisabeth egy pillanatig hallgatott.

– Hogy a nővéredék háza megsérült.

– Azt öt perce mondtam.

Elisabeth letette a kanalát.

– Fáradt vagyok.

– Ezt mondod hetek óta.

– Mert hetek óta fáradt vagyok.

Hilde nézte egy ideig, aztán közelebb hajolt.

– Bajba fogsz kerülni.

Elisabeth megmerevedett.

– Miért?

– Mert úgy nézel ki, mint aki mindjárt szétesik.

– Semmi bajom.

– Akkor tanulj meg úgy tenni, mintha tényleg semmi bajod nem lenne.

Hilde visszatért a leveséhez. Elisabeth néhány másodpercig nem tudta eldönteni, figyelmeztetés volt-e vagy fenyegetés. Meg akarta kérdezni, de végül hallgatott. Talán Hilde egyszerűen többet értett ebből a helyből, mint ő. Talán már végignézte, ahogy mások ugyanígy kezdenek szétesni, és tudta, mi következik utána.

Délután a szemészeti vizsgálatokhoz készülődtek. Elisabeth már délelőtt látta a szükséges üvegeket, de akkor nem kérdezett semmit. Most Mengele utasítására egyenként ellenőrizte őket. A helyiségbe négy gyermeket hoztak, köztük azt a kislányt is, akit néhány nappal korábban már látott. A jobb szeme még mindig gyulladt volt. A szemhéj körül a bőr vörösen feszült, alatta sárgás váladék gyűlt. A gyerek azonnal felismerte a szobát. Megtorpant az ajtóban, és amikor az őr beljebb lökte, olyan kétségbeesetten nézett Elisabethre, hogy a nőnek összeszorult a gyomra. Nem Mengelére nézett. Elisabethre. Mintha abból a néhány mozdulatból, amikor korábban megtörölte az arcát, arra következtetett volna, hogy talán ő az egyetlen ember a helyiségben, akitől segítséget remélhet.

Elisabeth elfordította a tekintetét.

A kislányt az asztalra fektették. Mengele megvizsgálta a gyulladt szemet, majd utasította Elisabethet, hogy tartsa nyitva a szemhéját. A gyerek már ekkor sírni kezdett. Elisabeth bal kezével megtámasztotta a fejét, jobbjával óvatosan széthúzta a szemhéjakat. A kislány rángatózott, mire az őr erősebben lefogta. Mengele előkészítette a beavatkozást. Elisabeth pontosan látta, mi történik, és azt is tudta, hogy amit a gyerek érezni fog, annak semmi köze ahhoz a fájdalomhoz, amelyet egy gyógyító kezelés szükségszerű kellemetlensége okoz. A kislány az első érintésnél felsikoltott, majd olyan erővel próbálta elrántani a fejét, hogy Elisabeth ujjai megcsúsztak az arcán.

– Tartsa – mondta Mengele.

Elisabeth visszafogta.

A gyerek sikolya megtöltötte a helyiséget. Nem olyan hang volt, amelyhez hozzá lehetett szokni. Elisabeth később sem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott az egész. Talán néhány percig. Talán tízig. A kislány végül rekedten zihált, hangja elfogyott. Könnyei összekeveredtek a szeméből szivárgó folyadékkal. Amikor Mengele végzett, hátralépett, és diktálni kezdte a megfigyeléseit. Elisabeth keze még mindig a gyerek fején volt. Érezte a bőr forróságát, a remegést, a gyors pulzust a halánték alatt. Az orvos felszólította, hogy jegyezze fel az adatokat. Elisabeth elengedte a gyereket, odalépett az asztalhoz, de amikor megfogta a ceruzát, a keze remegett.

– Krämer nővér.

– Igen.

– Írja.

Elisabeth írni kezdett.

A számok egymás után kerültek a papírra. Időpont. Mennyiség. Reakció. A gyermek állapota. Mengele diktált, Elisabeth pedig rögzítette. Amikor a végére értek, az orvos azt mondta, a megfigyelést néhány óra múlva meg kell ismételni.

– Doktor úr, a szeme már súlyosan gyulladt.

Mengele ránézett.

– Látom.

– További beavatkozás maradandó károsodást okozhat.

A helyiségben csend lett. Az őr a fal mellett állt. A kislány halkan nyöszörgött az asztalon.

– Ez a célja a megfigyelésnek – felelte Mengele.

Elisabeth érezte, hogy valami felkúszik a mellkasából a torkába.

– Megvakulhat.

– Igen.

A válasz egyszerűsége ütötte meg igazán. Nem volt benne harag, élvezet vagy izgalom. Ugyanazzal a hanggal mondta ki, amellyel valaki azt közli, hogy délután eshet az eső.

Elisabeth lenézett a papírra.

– Értem.

– Remélem.

Mengele intett az őrnek, hogy vigyék vissza a gyereket. Amikor felemelték az asztalról, a kislány lába alig tartotta. Elisabeth ösztönösen odanyúlt, hogy segítsen neki, de a gyerek elrántotta magát. Ez a mozdulat rosszabbul esett, mint bármi, amit aznap hallott. A kislány már nem segítséget látott benne.

Pontosan tudta, ki ő.

Az ajtó becsukódott utánuk. Mengele összeszedte a feljegyzéseket.

– Ne kövesse el azt a hibát, hogy összekeveri a sajnálatot a kötelességgel.

Elisabeth lassan felnézett.

– Nem keverem össze.

– De igen.

Mengele odalépett hozzá. Nem volt fenyegető a testtartása, mégis Elisabethnek minden ösztöne azt súgta, hogy hátráljon. Nem tette.

– Maga még mindig úgy gondolkodik, mintha egy frankfurti kórteremben dolgozna – mondta az orvos. – Ott egyetlen beteg érdeke a fontos. Itt nagyobb kérdésekre keressük a választ.

– Egy gyerek megvakítása milyen kérdésre ad választ?

A mondat hamarabb hagyta el a száját, mint hogy megállíthatta volna.

Mengele arcáról eltűnt a halvány mosoly.

Elisabeth abban a pillanatban tudta, hogy hibázott.

Az orvos azonban nem emelte fel a hangját.

– Vigyázzon, Krämer nővér.

Csak ennyit mondott.

Aztán kiment.

Elisabeth percekig egyedül maradt a helyiségben. A tálcán használt eszközök feküdtek, az asztal huzatán nedves folt maradt a gyerek könnyeitől és váladékától. Elisabeth odament, lehúzta a huzatot, majd a szennyes számára kijelölt edénybe dobta. Utána kezet mosott. Szappant vett, megdörzsölte az ujjait, leöblítette, aztán újra beszappanozta. A bőre már vörös volt, amikor abbahagyta.

Aznap este Brenner nem jelentkezett.

Másnap sem.

Elisabeth minden alkalommal összerezzent, amikor meglátta a folyosón, de az orvos egyszer sem nézett rá úgy, hogy abból találkozási szándékot olvashatott volna ki. Mengele közben úgy viselkedett, mintha a délutáni összetűzés meg sem történt volna. Ez egyre nyugtalanítóbbá vált. Elisabeth várta a szemrehányást, a jelentést, akár azt is, hogy egyszerűen elküldik mellőle. Ehelyett Mengele ugyanúgy dolgozott vele, sőt a következő napokban több feladatot bízott rá, mint korábban. Egy alkalommal még meg is dicsérte a feljegyzéseit. Elisabeth nem tudta eldönteni, hogy mindez azt jelenti-e, hogy az orvos megfeledkezett a kérdéséről, vagy éppen ellenkezőleg, most figyeli igazán.

Négy nappal később Brenner végre utolérte a raktárak mögötti keskeny átjárónál. Nem álltak meg egymással szemben, csak egymás mellett haladtak néhány méteren keresztül.

– Megvan az orvos – mondta halkan.

Elisabeth nem nézett rá.

– Mikor?

– Holnap este.

– Hol?

– A régi raktár mögött. Nyolc után.

– És a papír?

– Ha minden rendben megy, két napon belül.

Elisabeth szíve gyorsabban vert.

– Hová kerülök?

– Egyelőre ne kérdezd.

– Tudnom kell.

– Nem. Neked most csak azt kell tudnod, mikor és hol legyél.

Brenner gyorsított a léptein, aztán eltűnt az egyik épület mögött. Elisabeth továbbment, de belül már számolta az órákat. Két nap a papírig. Talán néhány további nap az engedélyig. Egy hét múlva esetleg már nem lesz itt. Nem engedte magának, hogy elképzelje a vonatot, amely kifelé viszi, mégis megjelent előtte. Nem érdekelték a körülmények. Lehetett volna sebesültekkel teli tábori kórház, bombázott város, front mögötti szükségkórház. Bármi, ahol az ember testét azért nyitják fel, hogy megpróbálják életben tartani.

Aznap délután Mengele szokatlanul korán elengedte.

– Pihenjen – mondta. – Szüksége lesz rá.

Elisabeth megköszönte.

Már az ajtónál járt, amikor Mengele újra megszólalt.

– Holnap este szolgálatban lesz?

Elisabeth megfordult.

Egyetlen másodperc alatt végiggondolta, mit tudhat. Semmit. Nem tudhat semmit. Brennerrel alig beszéltek. Senki nem hallotta őket.

– Nem, doktor úr.

– Terve van?

Elisabeth érezte, hogy a tarkóján megfeszül a bőr.

– Levelet szeretnék írni haza.

Mengele bólintott.

– Az édesanyjának?

Elisabeth gyomrába hideg görcs költözött. Nem emlékezett rá, hogy valaha elmondta volna neki, kinek ír.

– Igen.

– Örülni fog neki.

Mengele visszafordult az irataihoz.

Elisabeth kilépett a folyosóra, de most már nem érzett semmiféle reményt. Csak egyetlen gondolat járt a fejében.

Honnan tudja?

Másnap reggel még rosszabb lett. Mengele semmit nem kérdezett az áthelyezésről, Brennerről vagy az esti terveiről, viszont egész délelőtt maga mellett tartotta. Elisabeth egy idő után már saját mozdulatait is kívülről figyelte. Vajon túl gyorsan válaszolt? Túl sokáig nézett az órára? Feltűnt, hogy ideges? Ebédnél alig tudott enni. Hilde egyszer ránézett, de ezúttal nem szólt semmit.

Nyolc óráig még több mint hat óra volt.

Elisabeth akkor még nem tudta, hogy aznap este nem egy orvossal fog találkozni.

Azt sem tudta, hogy Josef Mengele már délelőtt magához kérette Karl Brennert.

Karl Brenner aznap délelőtt fél tizenegy körül lépett be Mengele irodájába, és már az első néhány másodpercben megértette, hogy nem véletlenül hívták. Az asztalon nem feküdt betegkarton, nem volt előkészített jelentés, amelyről véleményt kellett volna mondania, és Mengele sem azzal a szokásos türelmetlenséggel fogadta, amellyel egy szakmai kérdés gyors elintézésére készült. Hellyel kínálta, aztán maga is leült, és néhány jelentéktelen mondatot váltott vele az előző napi transzportról, az egészségügyi személyzet leterheltségéről és arról, hogy a következő hetekben várhatóan tovább nő majd a munka. Brenner válaszolt, ahol kellett, közben azonban egyre erősebben érezte, hogy mindez csak kerülő. Mengele végül hátradőlt, összekulcsolta az ujjait az asztalon, és olyan természetességgel kérdezte meg tőle, mióta ismeri Elisabeth Krämert, mintha az előző tíz percben kizárólag azért beszéltek volna másról, hogy legyen idejük eljutni ehhez a névhez.

– A háború eleje óta – felelte Brenner. – Dolgoztunk ugyanabban a kórházban.

– Jó ápolónő volt?

– Az egyik legjobb.

– Volt?

Brenner rögtön észrevette a hibát.

– Most is az.

Mengele halványan elmosolyodott.

– Én is így gondolom. Megbízható, pontos, intelligens. Talán túlságosan is intelligens ahhoz, hogy egész életében csak utasításokat teljesítsen.

Brenner nem válaszolt. A szoba meleg volt, mégis hideg verejtéket érzett a hátán. Mengele felállt, odament az ablakhoz, és néhány másodpercig kifelé nézett. Brenner ebből a szögből csak a profilját látta.

– Miről beszélgettek néhány nappal ezelőtt?

– Egy korábbi betegről.

– Igen, ezt mondta akkor is.

– Mert erről beszéltünk.

Mengele visszafordult.

– Melyik betegről?

Brenner erre már nem készült. Egy név kellett volna, egy valódi eset, amelyet mindketten ismertek, de a gondolkodásra fordított minden másodperc gyanúsabbá tette volna a választ. Mondott egy nevet egy hónapokkal korábbi sebesültről, akit Elisabeth valóban ápolt. Mengele nem reagált azonnal. Visszasétált az asztalhoz, kinyitott egy fiókot, kivett belőle egy papírt, és Brenner elé tette.

– Érdekes. Mert Krämer nővér tegnap érdeklődött egy áthelyezési kérelem feltételeiről.

Brenner lenézett a lapra. Nem Elisabeth kérelme volt, csak valamilyen szolgálati nyomtatvány, Mengele mégis úgy helyezte elé, mintha bizonyítékot mutatna.

– Erről nem tudok.

– Valóban?

– Ha tudnék, megmondanám.

– Biztos vagyok benne.

Mengele ismét elmosolyodott, és Brenner akkor értette meg, hogy az egész beszélgetésnek nem az a célja, hogy információt szerezzen. Mengele már tudott valamit. Talán nem mindent, talán csak annyit, hogy Elisabeth el akar kerülni mellőle, de nem kérdezett, hanem figyelte, hogyan hazudik Brenner. Ez sokkal veszélyesebb volt annál, mintha egyszerűen elé tett volna egy jelentést.

– Ha Krämer nővér valóban áthelyezést szeretne – mondta Brenner –, abban nem látok semmi különöset. Az egészségügyi személyzetet folyamatosan mozgatják.

– Én sem látok benne semmi különöset. Csupán meglep, hogy nem beszélt róla velem.

– Talán még nem döntött.

– Talán.

Mengele visszaült.

– Maga segítene neki?

Brenner néhány másodpercig hallgatott.

– Ha hivatalos úton kérne segítséget, természetesen.

– Természetesen.

A beszélgetés ezzel véget is érhetett volna, Mengele azonban még nem bocsátotta el. Elővett egy másik iratot, beleolvasott, majd mintha csak mellékesen jutna eszébe, megkérdezte, Brenner mit gondol Elisabeth idegállapotáról. Brenner azt felelte, nem vizsgálta meg. Mengele erre elmondta, hogy az ápolónő rosszul alszik, keveset eszik, az utóbbi időben remeg a keze, és túlságosan érzelmesen reagál bizonyos vizsgálatokra. Olyan részletességgel sorolta a tüneteket, hogy Brenner számára világossá vált: Mengele hetek óta figyeli a nőt. Nem feltétlenül azért, mert gyanakszik rá. Talán kezdetben egyszerűen érdekelte. Ettől azonban a helyzet csak rosszabb lett.

– Pihenésre lenne szüksége – mondta Brenner.

– Lehetséges. Vagy megfelelőbb munkára.

Brenner felnézett.

– Ezt hogy érti?

– Pontosan úgy, ahogy mondtam.

Mengele felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.

– Köszönöm, doktor.

Brenner az ajtóhoz ment.

– Még valami – szólalt meg mögötte Mengele. – Ha Krämer nővér beszélne magával az áthelyezéséről, kérem, mondja meg neki, hogy szívesen megbeszélem vele személyesen. Nincs szükség kerülőutakra.

Brenner bólintott, majd kilépett. Csak akkor engedte ki a levegőt, amikor már a folyosó másik végén járt. Első gondolata az volt, hogy meg kell keresnie Elisabethet, és le kell állítania mindent. A második az, hogy éppen ezt nem teheti. Ha Mengele figyelteti őket, egy újabb találkozás csak megerősítené a gyanúját. A harmadik gondolat volt a legrosszabb: az esti találkozót már megszervezték, az orvos, aki a papírt kiállította volna, tudta a helyet és az időpontot. Brennernek el kellett érnie őt Elisabeth előtt.

Nem sikerült.

Elisabeth este háromnegyed nyolckor indult el a szállásról. Nem vitt magával semmit, amitől úgy tűnhetett volna, hogy el akarja hagyni a tábort. Brenner egyértelműen megmondta, hogy aznap csak az orvossal találkozik, a papírok később készülnek el, mégis egész délután az a képtelen érzés kísérte, hogy ha most becsukja maga mögött az ajtót, talán soha többé nem jön vissza. Megpróbálta elhessegetni. Nem szökni készült. Nem foglyot akart kijuttatni. Nem lopott iratokat, nem adott át katonai információt, nem tett semmit, amit saját maga bűnnek tekintett volna. Egy hamis egészségügyi indokkal akarta elérni, hogy máshová helyezzék. Ha lebukik, fegyelmi eljárás, lefokozás vagy más büntetés következhet. Ezzel tisztában volt. Az azonban eszébe sem jutott, hogy ugyanaz a rendszer, amelyben naponta látott embereket minden joguktól megfosztva, vele szemben sem feltétlenül ragaszkodik majd azokhoz a szabályokhoz, amelyekben még mindig hitt.

A régi raktárhoz vezető úton kétszer találkozott őrjárattal. Mindkét alkalommal igazoltatta magát, mindkét alkalommal továbbengedték. A második őr még udvariasan jó estét is kívánt neki. Elisabeth ettől valamelyest megnyugodott. Nyolc előtt néhány perccel ért a megbeszélt helyre. A raktár mögött keskeny, sötét terület húzódott két épület között, amelyet az egyik oldalról deszkakerítés takart. Senkit nem látott. Várt. Öt perc telt el, aztán tíz. Az idegessége fokozatosan ingerültséggé változott. Brenner azt mondta, az orvos pontos lesz. Elisabeth újabb öt percet várt, majd úgy döntött, elmegy. Ha valami közbejött, másnap megtudja.

Amikor visszafordult, férfialak lépett elő az épület sarkánál.

Elisabeth először azt hitte, Brenner az. A férfi azonban közelebb érve egyenruhás őrnek bizonyult.

– Krämer nővér?

– Igen.

– Jöjjön velem.

Elisabeth szíve nagyot dobbant.

– Miért?

– Parancs.

– Kitől?

Az őr nem válaszolt.

Elisabeth körülnézett. A raktár mögötti átjáró üres volt. A találkozóra érkező orvos sehol. A nő agyában egymást kergették a lehetőségek. Talán Mengele visszarendelte dolgozni. Talán valami történt az egyik beteggel. Talán Brenner üzent. A legegyszerűbb magyarázatokat kereste, mert a másik lehetőséget nem akarta megfogalmazni.

– Legalább mondja meg, hová megyünk.

– Majd megtudja.

Az őr elindult. Elisabeth néhány másodpercig állva maradt, aztán követte. Nem volt választása anélkül, hogy azonnal gyanússá tegye magát. A férfi nem az egészségügyi épület felé vezette, hanem egy adminisztratív barakkhoz. Elisabethnek minden lépéssel erősödött a rossz érzése. Az ajtó előtt egy másik őr állt. Az első átadta neki, majd távozott. A másik kinyitotta az ajtót.

– Menjen be.

A helyiségben egy asztal, három szék és egy lámpa volt. Az egyik széken az az orvos ült, akivel találkoznia kellett volna.

Elisabeth azonnal felismerte, bár korábban csak egyszer mutatták meg neki távolról. A férfi arca feldagadt, az alsó ajka felrepedt, ingének gallérján vér száradt. Kezei az asztalon feküdtek. Két ujja természetellenes szögben állt.

Elisabeth megállt az ajtóban.

A férfi nem nézett rá.

Az őr becsukta mögötte az ajtót.

A szoba másik végéből ekkor előrelépett egy SS-tiszt, akit Elisabeth nem ismert. Nem Mengele volt. Ettől egy pillanatra megkönnyebbült, aztán rögtön szégyellte magát ezért. A tiszt rámutatott a székre.

– Üljön le.

Elisabeth leült.

– Ismeri ezt az embert?

– Nem.

A férfi az asztalnál lehunyta a szemét.

A tiszt Elisabeth mögé sétált.

– Gondolja át.

– Nem ismerem.

– Akkor mit keresett a raktár mögött?

– Sétáltam.

– Este nyolckor?

– Igen.

A tiszt nevetett, de nem jókedvében.

– Maga ápolónő, ugye?

– Igen.

– Akkor talán meg tudja mondani, mitől törik el valakinek két ujja.

Elisabeth nem válaszolt.

– Segítek. Attól, hogy nem válaszol rendesen a kérdésekre.

A férfi az asztalnál megmozdult. Elisabeth ekkor vette észre, hogy az egyik szeme körül is véraláfutás van. A gyomra összerándult.

– Nem ismerem – ismételte.

– Ő viszont ismeri magát.

A tiszt az orvoshoz lépett, megragadta a haját, és hátrahúzta a fejét.

– Ugye, doktor?

A férfi összeszorította a száját.

– Nézze meg jól. Ő az?

Az orvos végül Elisabethre nézett. Tekintetében nem volt kérés, csak kimerültség.

– Igen.

Elisabethben valami lezuhant.

– Hazudik.

A tiszt elengedte a férfi haját.

– Miért hazudna?

– Nem tudom.

– Talán azért, mert maga áthelyezési papírt akart tőle?

Elisabeth hallgatott.

– Talán azért, mert Dr. Brenner közvetített maguk között?

Brenner neve hallatán már nem tudta megőrizni az arcát. A tiszt észrevette.

– Látja? Így már gyorsabban haladunk.

– Áthelyezést akartam kérni. Ennyi.

– Hamis egészségügyi igazolással.

– Nem akartam senkinek ártani.

– Nem ezt kérdeztem.

– Nem bírom tovább ezt a munkát.

A mondat kicsúszott belőle.

A tiszt elhallgatott.

Elisabeth rögtön tudta, hogy ennél rosszabbat nem mondhatott volna.

– Melyik munkát?

– Az itteni szolgálatot.

– Mi baja vele?

Elisabeth lenézett a kezére.

– Nem érzem magam alkalmasnak rá.

– Eddig alkalmas volt.

– Tévedtem.

– Miben?

A kérdések egyre szűkebb körbe zárták. Elisabeth nem mondhatta ki, amit gondolt, de már vissza sem térhetett az egyszerű áthelyezési kérelem történetéhez.

– Egészségügyi okokból szeretnék máshol szolgálni.

– Milyen egészségügyi okból?

Elisabeth hallgatott.

A tiszt lehajolt hozzá.

– Ez azért kellemetlen, Krämer nővér, mert az ember, akit maga állítólag nem ismer, éppen olyan igazolást készült kiállítani magának egy betegségről, amelyben nem szenved. Maga pedig most azt mondja, egészségügyi okokból akar távozni. Vagyis egyikük hazudik. Esetleg mindketten.

Elisabeth érezte, hogy verejték csorog végig a hátán.

– Én kértem meg rá.

– Brenner közvetítésével.

Nem kérdés volt.

Elisabeth nem válaszolt.

– Dr. Brenner hol van?

– Nem tudom.

Ez legalább igaz volt.

A tiszt kiegyenesedett.

– Visszaviszik a szállására.

Elisabeth felnézett. Nem erre számított.

– Ennyi?

– Egyelőre.

Az őr kinyitotta az ajtót.

Elisabeth felállt. Amikor elhaladt az orvos mellett, a férfi továbbra sem nézett rá. A nő meglátta a kezét. A két eltört ujj megduzzadt és lilára színeződött. Ápolónői ösztöne azt súgta, rögzíteni kellene őket. A gondolat annyira abszurd volt, hogy majdnem felnevetett.

A szállására két fegyveres kísérte vissza. Egyikük sem szólt hozzá. Amikor az ajtóhoz értek, az egyik közölte, hogy reggelig nem hagyhatja el az épületet. Elisabeth bement, becsukta maga mögött az ajtót, majd hosszú ideig állt a sötét folyosón. A többiek már aludtak. Nem tudta, mi történt Brennerrel. Nem tudta, mióta tudtak az egészről. Azt sem értette, miért engedték vissza.

A szobájában nem vetkőzött le. Leült az ágyra, és várta, hogy érte jöjjenek.

Senki nem jött.

Hajnalban néhány percre elaludt. Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Hilde állt mellette.

– Elisabeth.

Felült.

– Mennyi az idő?

– Öt óra.

Elisabeth az ajtó felé nézett.

– Van valaki odakint?

– Nincs. Mi történt tegnap?

– Semmi.

Hilde arcán megjelent valami keserű türelmetlenség.

– Két fegyveres hozott vissza.

Elisabeth felállt.

– Nem beszélhetek róla.

– Akkor legalább azt mondd meg, bajban vagy-e.

Elisabeth ránézett.

– Igen.

Hilde nem kérdezett tovább.

Elisabeth megmosakodott, felöltözött, és öt negyvenkor kilépett az épületből. Az őr, aki előző este az ajtónál maradt, már nem volt ott. Senki nem akadályozta meg, hogy munkába menjen. Ez még jobban nyugtalanította, mint az őrizet.

Az előkészítő helyiségben minden a megszokott rendben várta. Tiszta eszközök, üvegek, kartonok. Elisabeth felvette a köpenyt. A keze nem remegett. Úgy érezte, a félelem egy bizonyos pont után már nem fokozódik tovább, hanem valami hideg ürességgé válik.

Hat órakor Mengele belépett.

– Jó reggelt, Krämer nővér.

Elisabeth megfordult.

– Jó reggelt, doktor úr.

Mengele letette a sapkáját.

– Jól aludt?

Elisabeth néhány másodpercig nézte.

– Nem igazán.

– Sajnálom.

Az orvos elővette a napi feljegyzéseket. Úgy viselkedett, mintha semmiről sem tudna. Elisabeth képtelen volt eldönteni, játék-e, vagy valóban nem értesítették még.

– Doktor úr.

Mengele felnézett.

– Igen?

Elisabeth ki akarta mondani. Meg akarta kérdezni, tud-e az előző estéről. Aztán eszébe jutott Brenner tanácsa. Minél kevesebb szó.

– Semmi.

Mengele bólintott.

A délelőtt első órája eseménytelenül telt. Két foglyot vizsgáltak, majd vérminták érkeztek. Elisabeth dolgozott. Mengele egyszer sem említette az áthelyezést.

Kilenc óra körül egy őr lépett be, és egy borítékot adott át Mengelének.

Az orvos elolvasta.

Elisabeth figyelte az arcát.

Semmi nem változott rajta.

Mengele összehajtotta a papírt, visszatette a borítékba, majd folytatta a munkát.

Tíz perccel később megszólalt.

– Krämer nővér, legyen szíves bezárni az ajtót.

Elisabeth megtette.

Mengele levette a kesztyűjét.

– Úgy hallom, el akar hagyni bennünket.

A nő nem próbált többé hazudni.

– Igen.

– Miért nem mondta nekem?

– Nem hittem, hogy engedélyezné.

– És ezért hamis igazolást akart szerezni?

Elisabeth hallgatott.

– Kérdeztem valamit.

– Igen.

Mengele lassan bólintott.

– Miért?

Elisabeth most először nézett egyenesen a szemébe úgy, hogy nem próbálta elrejteni, mit érez.

– Mert félek magától.

A szobában csend lett.

Mengele arcán nem jelent meg harag. Inkább érdeklődés.

– Tőlem?

– Igen.

– Miért?

Elisabeth érezte, hogy már nincs értelme óvatosnak lennie.

– Mert láttam, mit csinál.

Mengele néhány másodpercig hallgatott.

– És maga szerint mit csinálok?

– Embereket tesz tönkre.

– Kutatást végzek.

– Gyerekeken.

– Az életkor nem teszi értéktelenné a tudományos adatot.

– Megvakítja őket.

– Maga pedig segít nekem.

A mondat úgy találta el Elisabethet, mintha arcul ütötték volna.

Mengele közelebb lépett.

– Ne nézzen rám úgy, mintha egyedül állnék ebben a szobában, Krämer nővér. Amikor tartani kellett őket, maga tartotta őket. Amikor adatokat kellett rögzíteni, maga írta le. Amikor elő kellett készíteni az eszközöket, maga készítette elő őket. Ha én szörnyeteg vagyok, akkor maga micsoda?

Elisabeth szája kiszáradt.

– Gyáva.

Mengele szemöldöke enyhén megemelkedett.

– Érdekes.

– Azért csináltam, mert féltem nemet mondani.

– Most pedig azért akar elmenekülni, mert fél igent mondani.

– Nem menekülök.

– Hamis papírral akart távozni.

– Innen akartam elmenni.

– Mellőlem.

Elisabeth nem válaszolt.

Mengele visszalépett az asztalhoz, és néhány másodpercig rendezgette a papírokat. A mozdulataiban semmi indulat nem volt.

– Tudja, mi a maga problémája?

Elisabeth hallgatott.

– Azt hiszi, különbözik tőlem.

A nő gyomra összerándult.

– Különbözöm.

– Mert rosszul alszik?

Mengele hangjában először jelent meg valami gúnyhoz hasonló.

– Mert hányingere van? Mert megsajnál egy gyereket, miután lefogta? Maga úgy gondolja, az érzései felmentik a tettei alól.

– Nem mentenek fel.

– Akkor legalább ebben egyetértünk.

Mengele felvette a borítékot.

– Dr. Brennert áthelyezték.

Elisabeth felkapta a fejét.

– Hová?

– Ez többé nem tartozik magára.

– Mi történt vele?

– Mondtam, hogy áthelyezték.

Elisabeth nem hitt neki.

– És velem mi lesz?

Mengele elmosolyodott.

– Dolgozik tovább.

A válasz annyira váratlan volt, hogy Elisabeth egy pillanatig azt hitte, félreértette.

– Tessék?

– Maga jó segéd. Kár lenne elveszíteni.

– Azok után, ami történt?

– Fegyelmi kérdésekben nem én döntök.

Ez nyilvánvaló hazugság volt, vagy legalábbis nem a teljes igazság. Elisabeth mégsem tudta, mit mondjon.

Mengele felvette a kesztyűjét.

– Folytassuk.

Aznap valóban folytatták.

És másnap is.

Elisabeth nem kapott büntetést. Nem hallgatták ki újra. Senki nem említette a hamis igazolást. Brennert nem látta többé. Az orvost, akinek az ujjait eltörték, szintén nem. Minden reggel ugyanúgy munkába ment, Mengele ugyanúgy köszönt neki, és a nap ugyanúgy megtelt vizsgálatokkal, sírással, vérrel, számokkal és kartonokkal.

A büntetlenség lassan elviselhetetlenebb lett volna bármilyen büntetésnél.

Elisabeth egy hét után már biztos volt benne, hogy valami készül.

A nyolcadik napon Mengele egy új vizsgálatsorozatról kezdett beszélni. Nem foglyok kartonjait tette elé, hanem egy üres adatlapot. Elisabeth végignézte a rovatokat. Testmagasság. Testsúly. Koponyaméretek. Hajszín. Szemszín. Bőrtípus. Vércsoport. Családi anamnézis. Olyan adatok, amelyeket már számtalanszor rögzített másokról.

– Ki az alany? – kérdezte.

Mengele ránézett.

– Maga.

Elisabeth először azt hitte, tréfál.

– Miért?

– Szeretnék néhány összehasonlító adatot.

– Milyen kutatáshoz?

– Majd elmagyarázom.

– Nem vagyok beteg.

– Ezekhez a vizsgálatokhoz nem kell betegnek lennie.

Elisabeth letette a lapot.

– Nem.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyszerűen mondta ki neki.

Mengele nem reagált azonnal.

– Mit mondott?

– Nem egyezem bele.

Az orvos arcán lassan megjelent ugyanaz a halvány mosoly, amelyet Elisabeth az első hetekben még kedvességnek hitt.

– Krämer nővér, maga félreért valamit.

– Mit?

– Nem kértem a beleegyezését.

Két férfi lépett be a mögötte lévő ajtón.

Elisabeth megfordult. Az egyiket ismerte. Az előző esti kihallgatásnál állt az ajtó mellett. A másikat soha nem látta.

Abban a pillanatban értette meg, miért nem büntették meg.

Mengele soha nem akarta, hogy elmenjen.

Azt akarta, hogy maradjon.

Csak már nem segédként.

Elisabethnek később sem sikerült pontosan felidéznie, melyik férfi ért hozzá először. Arra emlékezett, hogy hátrált egy lépést, aztán még egyet, amíg a csípője neki nem ütközött a mögötte álló asztal szélének, és arra is, hogy Mengele közben nem mozdult. Az orvos a vizsgálati lap mellett állt, egyik kezét lazán az asztallapra támasztotta, és ugyanazzal a figyelemmel nézte, amellyel korábban a foglyok reakcióit figyelte. Elisabeth ekkor értette meg igazán, hogy az előző napok minden látszólagos nyugalma hazugság volt. Brenner eltűnése, az elmaradt büntetés, Mengele udvariassága, a változatlan munkarend és az a különös türelem, amellyel továbbra is maga mellett tartotta, egyetlen célt szolgált: elhitetni vele, hogy az ügy lezárult. A két férfi közeledett, Elisabeth pedig ösztönösen az ajtó felé nézett, holott tudta, hogy esélye sincs elérni. Az egyik megragadta a bal karját. Kirántotta magát, a másik azonban már a jobb vállát fogta, és amikor rúgni próbált, olyan erővel csavarták hátra a karját, hogy felszisszent. Nem sikított. Még mindig volt benne valami ostoba meggyőződés, hogy amíg nem sikít, addig nem került át teljesen arra az oldalra, amelynek hangjait hónapokon keresztül hallgatta.

– Engedjenek el!

A férfiak nem válaszoltak. Mengele odalépett hozzájuk, de nem segített lefogni. Közelről nézte Elisabethet, akinek néhány hajtincse kiszabadult a kontyból, arca pedig a dulakodástól kipirult.

– Nincs szükség erre – mondta Mengele. – Ha együttműködik, nem kell erőszakot alkalmaznunk.

Elisabeth majdnem felnevetett. Ugyanezt a mondatot már hallotta tőle másoknak mondani, és most, hogy neki szólt, egyszerre értette meg a teljes aljasságát. Az együttműködés ebben a helyiségben soha nem azt jelentette, hogy valaki beleegyezik valamibe. Azt jelentette, hogy nem nehezíti meg azok dolgát, akik egyébként is megteszik vele.

– Nem vagyok fogoly.

Mengele arca változatlan maradt.

– Nem mondtam, hogy az.

– Német vagyok.

– Ezt is tudom.

– Ápolónő vagyok. A német egészségügyi szolgálat tagja.

– Ezt különösen jól tudom.

Elisabeth megpróbálta ismét kiszabadítani a karját, de a mögötte álló férfi erősebben csavart rajta. Fájdalom hasított a vállába.

– Akkor mégis mi a faszt csinál?

A káromkodás után csend lett. Három hónap alatt egyszer sem beszélt így Mengelével. Az orvos szemében megjelent valami, de nem harag volt. Elisabeth számára úgy tűnt, mintha inkább élvezné, hogy végre eltűnt közülük a szolgálati udvariasság.

– Megvizsgálom.

– Nem.

– Ezen már túljutottunk.

Mengele intett a férfiaknak. Elisabethet kivitték a helyiségből. A folyosón két fogoly dolgozott, mindketten félreálltak az útból, amikor meglátták őket. Az egyik középkorú férfi volt, beesett arccal és kopaszra nyírt fejjel. Elisabeth ismerte látásból. Többször küldte már vízért, egyszer még egy darab kenyeret is adott neki, amikor senki nem figyelt. Most találkozott a tekintetük. A férfi először a két egyenruhásra nézett, aztán Elisabeth hátracsavart karjára. Nem látszott rajta meglepetés. Elisabeth ettől olyan szégyent érzett, hogy inkább elfordította a fejét. Néhány nappal korábban még azt hitte, az a kevés emberség, amelyet titokban megengedett magának, jelent valamit. Egy kendő egy gyerek arcán, egy darab kenyér, néhány perc egy haldokló mellett. Most világossá vált számára, milyen nevetségesen kevés volt mindez ahhoz képest, hogy minden reggel önként felvette a fehér köpenyt, és belépett ugyanabba a helyiségbe.

Nem vitték messz. Egy olyan vizsgálóhelyiségbe kísérték, amelyet Elisabeth jól ismert, bár ritkábban dolgozott benne. A fal mellett mérőeszközök, egy fémszekrény és két asztal állt. Az egyik asztalon bőrszíjak lógtak. Elisabeth számtalanszor látta őket, és korábban egyszer sem gondolt arra, milyen lehet alulról nézni ugyanazokat. Most a gyomra görcsbe rándult.

– Vetkőzzön le – mondta Mengele.

Elisabeth ránézett.

– Nem.

Mengele a két férfi felé fordult.

– Akkor segítsenek neki.

A tiltakozás ezután már nem méltóságról szólt. Elisabeth karmolt, rúgott, káromkodott, megpróbálta megharapni az egyik férfi kezét, amikor az a ruháját tépte le róla. Kapott egy ütést az arcára, amitől néhány másodpercre megszédült, de még akkor is küzdött. Az egyenruhája gombjai szétszóródtak a padlón, a harisnyája elszakadt, a köpenye pedig valahol az ajtó mellett hevert. Amikor végül meztelenül állt előttük, már nem a hidegtől remegett. Karjával ösztönösen eltakarta a mellét és az ágyékát, bár azonnal megértette, mennyire értelmetlen a mozdulat. Mengele nem úgy nézett rá, mint férfi egy meztelen nőre. Talán ez volt az egészben a legmegalázóbb. Úgy nézte, ahogyan a gyerekeket nézte. Arányokat, méreteket, színt és formát látott. Anyagot.

Az első vizsgálatok fájdalom nélkül zajlottak. Éppen ettől váltak elviselhetetlenné. Megmérték Elisabeth magasságát, testsúlyát, karjának és lábának hosszát, mellkasának körfogatát, koponyájának különböző méreteit, vállának szélességét, arcának arányait. Mengele közben adatokat diktált, amelyeket egy másik személy jegyzett fel. Elisabeth az első percekben még követelte, hogy engedjék el, később azonban elhallgatott. Pontosan felismerte a folyamatot. Ugyanezeket az adatokat ő maga is számtalanszor leírta. Most hallotta a saját testsúlyát, szemszínét és hajszínét úgy elhangzani, mintha valaki másról beszélnének. Mengele megvizsgálta a fogait, a szemét, a bőrét, majd vért vetetett tőle. Elisabeth a tűt figyelte, és arra gondolt, milyen nevetséges, hogy ettől nem fél. Egy egyszerű vérvétel volt. Olyan művelet, amelyet ő maga százszor végzett. Mégis, amikor meglátta a saját vérével megtelő üvegcsét, először érezte fizikailag is, hogy valami visszafordíthatatlan történt.

A vizsgálat után nem kapta vissza az egyenruháját. Egy egyszerű inget és nadrágot dobtak elé, amelyek nem tartoztak a tábori rabruhák közé, de semmilyen jelzés nem volt rajtuk. Felöltözött. Mengele addig az adatlapot tanulmányozta.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Elisabeth.

Az orvos nem nézett fel.

– Már mondtam. Vizsgálom magát.

– Miért engem?

– Mert érdekes.

– Mi érdekes rajtam?

Mengele ekkor ránézett.

– Maga.

Elisabeth várt.

– Német származású, egészséges, megfelelő testi adottságokkal rendelkezik, mégsem felel meg minden olyan külső jegynek, amelyet kívánatosnak tartunk. Ugyanakkor ismerem a kórtörténetét, a családi hátterét, a fizikai állapotát, és hónapok óta figyelem a pszichés reakcióit. Ritkán kap az ember ennyire jól dokumentált alanyt.

– Alanyt.

Mengele visszanézett a papírra.

– Igen.

Elisabethnek a kislány jutott eszébe, akinek gyulladt szemét ő tartotta nyitva. Akkor azt hitte, Mengele szavai kegyetlenek. Most kezdte megérteni, hogy a kegyetlenséghez legalább valamilyen érzelem kellene. Mengele számára az „alany” egyszerűen kategória volt.

– Mit akar csinálni velem?

– Több dolgot szeretnék megvizsgálni.

– Miféle dolgokat?

– Majd megtudja.

Elisabeth közelebb lépett.

– Meg akar ölni?

Mengele erre elmosolyodott.

– Ha meg akarnám ölni, Krämer nővér, már halott lenne.

Nem engedték vissza a szállására. Egy külön helyiségbe vitték, amelyben vaságy, vékony matrac, lavór és egy vödör állt. Az ablak magasan volt, rács nélkül, de olyan keskeny, hogy egy gyerek sem fért volna át rajta. Az ajtót kívülről bezárták. Elisabeth az első órában még azt hitte, kihallgatás vagy fegyelmi eljárás következik, és Mengele csak meg akarja félemlíteni. Később ezt az elképzelést is elengedte. Leült az ágyra, és megpróbálta összerakni, mi történt az elmúlt hetekben. Mengele már jóval Brenner előtt figyelte. Tudott az álmatlanságáról, az étvágytalanságáról, észrevette a remegő kezét, az együttérzését a gyerekek iránt. Elisabeth akkor mindezt annak jeleként értelmezte, hogy az orvos gyanakszik rá. Most azonban felmerült benne egy sokkal rosszabb lehetőség. Talán Mengele nemcsak a hűségét figyelte. Talán már akkor tanulmányozta.

Aznap senki nem jött érte. Este egy fogolynő hozott ételt, egy darab kenyeret és híg levest. Elisabeth megpróbált beszélni hozzá, de a nő csak letette az edényt és távozott. Éjszaka a folyosóról lépteket hallott, néha ajtócsapódást, távolabbról pedig kiáltásokat. Nem tudta, mennyi az idő. Az óráját elvették. Sokáig feküdt ébren, majd amikor végre elszenderedett, azt álmodta, hogy újra szolgálatban van. Mengele diktál, ő pedig írja az adatokat, csak amikor lenéz a kartonra, minden rubrikában a saját neve szerepel.

Másnap reggel két férfi jött érte. Elisabeth ezúttal nem küzdött. Nem azért, mert belenyugodott, hanem mert megértette, hogy az értelmetlen dulakodással csak saját magát meríti ki. Visszavitték a vizsgálóhelyiségbe. Mengele már ott volt, mellette egy másik orvos és egy asszisztens. Az asztalon Elisabeth kartonja feküdt. Saját kézírását ismerte fel rajta. Az előző napi adatok egy részét ugyanis még azon a nyomtatványon kezdték vezetni, amelyet Mengele korábban elé tett. A látványtól hányingere támadt.

Aznap részletesebb vizsgálatok következtek. Fényképeket készítettek róla több irányból, megvizsgálták a haját, bőrét és szemét, újabb vérmintákat vettek, majd olyan kérdéseket tettek fel a családjáról, amelyekre Elisabeth eleinte nem akart válaszolni. Mengele azonban elővette a szolgálati iratait. Apja neve, anyja leánykori neve, születési helyek, testvérek, korábbi betegségek. Minden ott volt. Elisabeth rájött, hogy a hallgatásnak semmi értelme.

– Az apja haja milyen színű volt fiatalon?

– Barna.

– Az anyjáé?

– Szőke.

– A testvéréé?

– Szőke.

– Szemszín?

– Kék.

Mengele feljegyezte.

– Magáé zöldesbarna.

– Tudom.

– Gyerekkorában is ilyen volt?

Elisabeth felnevetett, de a hangjában semmi vidámság nem volt.

– Nem emlékszem arra, hogy valaha más szemem lett volna.

Mengele nem reagált a gúnyra.

– A családban előfordult eltérő szemszín?

– Nem tudok róla.

– Ikerszülés?

– Nem.

A kérdések hosszú ideig folytatódtak. Elisabeth egy ponton már úgy érezte, nemcsak őt vetkőztették le, hanem az egész családját. Anyja hajszíne, apja testmagassága, nagyszülei betegségei, testvére szeme mind adattá vált. Amikor Mengele végzett, becsukta a mappát.

– Érdekes kombináció.

– Minek?

– Az öröklött tulajdonságoknak.

– És ebből mit akar megtudni?

Mengele egy pillanatig gondolkodott.

– Hogy mennyi az, amit az ember készen kap, és mennyi az, amin változtatni lehet.

Elisabeth ekkor értette meg először, milyen irányba tart mindez.

– Változtatni?

Mengele nem válaszolt.

A következő napon levágtak egy tincset a hajából. Elisabeth először azt hitte, csak mintát vesznek, aztán az asszisztens további tincseket vágott le különböző helyekről. Megvizsgálták a hajszálakat, majd vegyszereket készítettek elő. Mengele részletesen elmagyarázta a mellette álló orvosnak, milyen változást vár, Elisabethhez azonban egyetlen szót sem intézett. A nő az asztal szélén ült, és hallgatta, ahogy a saját hajáról beszélnek. Nem értette minden szakmai részletét, de eleget tudott ahhoz, hogy felismerje: nem egyszerű kozmetikai eljárást terveznek. Mengele nem azt akarta megmutatni, hogy a barna haj befesthető szőkére. Ahhoz nem kellett volna laboratórium. Az alkalmazott anyagok hatását, a haj és a fejbőr reakcióját, a tartós pigmentváltozás lehetőségét vizsgálta.

– Maga megőrült – mondta Elisabeth.

Az asszisztens keze megállt.

Mengele lassan felé fordult.

– Miért?

– Azt hiszi, attól lesz valaki árja, hogy szőke a haja?

– Ezt én nem mondtam.

– Akkor mit csinál?

– Kutatok.

– Rajtam.

– Igen.

– Egy német nőn.

– Éppen ez teszi érdekessé.

Elisabeth közelebb hajolt hozzá.

– És ha nem működik?

Mengele tekintete nyugodt maradt.

– Akkor megtudjuk, hogy nem működik.

– És ha közben megvakulok, mint az a gyerek?

A kérdés után néhány másodpercig senki nem mozdult.

Mengele arca megkeményedett.

– Maga még mindig nem érti a helyzetét.

– Dehogynem. Kurvára kezdem érteni.

Az egyik férfi elindult felé, Mengele azonban kézmozdulattal megállította.

– Folytassuk.

Az első hajkezelés után Elisabeth fejbőre órákon keresztül égett. Először csak viszketett, később olyan érzése támadt, mintha apró tűket nyomnának a bőrébe. A cellájában hideg vizet öntött a fejére, de attól csak átmenetileg enyhült. Éjszakára vörös foltok jelentek meg a hajtöveknél, néhány helyen hólyagok is kialakultak. Másnap mindezt gondosan dokumentálták. Mengele megvizsgálta a sérült bőrt, mintát vett, majd módosított koncentrációval újabb kezelést rendelt el.

Elisabeth akkor kezdett igazán félni.

Nem a fájdalomtól. A fájdalmat ismerte, és tudta, hogy az ember meglepően sokat elvisel. Attól félt, hogy Mengele számára minden károsodás csak információ. Ha a bőre felhólyagosodik, adat. Ha kihullik a haja, adat. Ha elfertőződik a seb, adat. Ha meghal, az is adat lesz, pontosan úgy, ahogy annak a férfinak a halála, akinek az utolsó mérését elmulasztotta.

A negyedik napon egy női fogoly érkezett hozzá étellel. Nem ugyanaz, aki korábban. Negyven körüli lehetett, bár Elisabeth már nem bízott abban, hogy meg tudja becsülni a foglyok életkorát. A nő letette a levest, majd amikor az ajtó felé fordult, Elisabeth megszólította.

– Várjon.

A nő megállt.

– Beszél németül?

Hosszú hallgatás után bólintott.

– Mi a neve?

A nő arca megfeszült.

– Miért?

– Csak tudni akarom.

– Eddig nem akarta.

Elisabethnek nem volt válasza.

A fogoly az ajtó felé fordult.

– Kérem.

A nő visszanézett.

– Marta.

– Én Elisabeth vagyok.

Marta arcán valami keserű kifejezés jelent meg.

– Tudom. Maga sokáig dolgozott itt.

Elisabeth lesütötte a szemét.

– Igen.

– Láttam.

– Mit?

– Magát.

A válaszban nem volt vád, mégis Elisabeth úgy érezte, mintha megütötték volna.

– Segítettem neki.

– Tudom.

– Féltem.

Marta vállat vont.

– Mi is.

Elisabeth felnézett.

A két nő néhány másodpercig egymást nézte. Elisabeth hónapokon keresztül azt mondta magának, hogy azért teljesíti Mengele parancsait, mert fél. Most előtte állt valaki, akinek ugyanebben a táborban minden oka megvolt félni, mégsem kapott fehér köpenyt, tiszta ágyat és rendes ételt azért, hogy segítsen másokat lefogni.

– Sajnálom – mondta Elisabeth.

Marta arca nem változott.

– Attól nem nő vissza senkinek a szeme.

A mondat után felvette az üres edényt, és kiment.

Elisabeth egész este arra gondolt.

A következő reggel Mengele szemvizsgálatot rendelt el.

Amikor Elisabeth meglátta az asztalon sorakozó üvegcséket, hátrált egy lépést.

Pontosan felismerte őket.

Ugyanaz a fajta felszerelés volt, amelyet korábban neki kellett előkészítenie.

– Nem.

Mengele az adatlapra nézett.

– Üljön le.

– Nem engedem, hogy a szememhez nyúljon.

– Üljön le.

Elisabeth az ajtó felé fordult. Két férfi már ott állt.

– Maga beteg állat – mondta.

Mengele felnézett.

– Ezt már többször világossá tette.

A férfiak megfogták.

Ezúttal Elisabeth sikított.

Nem azért, mert már fájt valami, hanem mert tudta, mi következhet. Látta a kislányt az asztalon, érezte a bokáját a tenyerében, hallotta a rekedtté váló sikolyt. Most ugyanazok a szíjak kerültek az ő csuklójára. A bőr hideg volt, amikor a fejét rögzítették. Megpróbálta becsukni a szemét, de valaki széthúzta a szemhéját.

Mengele arca jelent meg fölötte.

Elisabeth zihált.

– Kérem.

A szó önkéntelenül jött.

Mengele egy pillanatra megállt.

– Mit kér?

Elisabeth tudta, hogy nincs olyan válasz, amely segíthet.

– Ne tegye.

Mengele ránézett.

– Emlékszik arra a kislányra, akiről azt mondta, megvakulhat?

Elisabeth gyomra összerándult.

– Igen.

– Maga tartotta a fejét.

Könny gyűlt Elisabeth szemébe.

– Tudom.

– Akkor most legalább pontosabban megértheti a reakcióit.

A nő ekkor már nem könyörgött.

Csak annyit mondott:

– Rohadjon meg.

A következő pillanatban meglátta az üvegcsét Mengele kezében.

Az üvegcsében lévő folyadék színtelen volt. Elisabeth ezt valamiért rosszabbnak találta, mintha sötét, maró vegyszert látott volna benne, mert a tiszta folyadék ártalmatlannak tűnt, majdnem olyasminek, amit az ember szemöblítésre használna. Tudta azonban, hogy Auschwitzban a küllem semmit nem jelentett. A gyógyszeres szekrényekben ugyanúgy sorakoztak a gyógyításra szolgáló készítmények, mint azok az anyagok, amelyekkel olyan beavatkozásokat végeztek, amelyeknek egyetlen józan orvoslásban sem lett volna helyük. A fejét tartó szíj olyan szorosra volt húzva, hogy a bőr a homlokán fájdalmasan feszült, jobb csuklója alatt pedig már zsibbadtak az ujjai. Mengele fölé hajolt, és Elisabeth minden erejével próbálta elfordítani a szemét, mert a fejét nem tudta. Látta az orvos arcát, mögötte a mennyezetet, az egyik lámpát és az asszisztens vállát. A saját lélegzete túl hangosnak tűnt. Amikor a szemhéját széthúzták, ösztönösen újra megpróbálta becsukni, de az ujjak nem engedték. A folyadék első érintése nem fájt. Hideget érzett, aztán enyhe csípést, és egy pillanatig az a képtelen remény villant át rajta, hogy talán ennyi lesz. A következő másodpercekben azonban a csípés égető fájdalommá változott, mintha valami a szemgolyó felszínéről befelé akarna marni. Elisabeth teste megfeszült a szíjak alatt, lába görcsösen rúgott az asztal végének, és a torkából kitört hangot már nem tudta visszatartani. Nem szavakat kiabált. Azokhoz gondolkodni kellett volna, ő pedig abban a pillanatban csak fájdalom volt, amelynek végtagjai, tüdeje és hangja van.

Mengele közben beszélt. Elisabeth eleinte nem értette, mit mond, később felismerte a szakmai kifejezéseket. Az orvos az asszisztensnek diktálta az időt, a beadott anyag mennyiségét és a reakciót. Elisabeth hallotta saját zihálását, majd Mengele hangját, amely közölte, hogy erős könnyezés jelentkezett, a kötőhártya gyorsan vörösödik, az alany kifejezett fájdalomról számol be. Ettől valami olyan düh tört fel benne, amely néhány másodpercre még a félelmet is háttérbe szorította. Nem számolt be semmiről. Sikított. Mengele azonban ugyanazzal a nyelvvel fordította át a sikolyt adattá, amellyel Elisabeth hónapokon keresztül tette ugyanezt másokkal. Eszébe jutottak a kartonok, amelyeken olyan szavakat írt, mint „nyugtalanság”, „fokozott fájdalomreakció”, „ellenállás” és „együttműködés hiánya”. Micsoda gyáva, mocskos szavak voltak. Az ember leírta, hogy „ellenállás”, és máris nem kellett azt írnia, hogy egy gyerek azért rúgott, mert rettegett. Leírta, hogy „fájdalomreakció”, és eltűnt mögüle a sikoly. A papír mindent megtisztított. A vérből adat lett, a félelemből tünet, az emberből alany. Elisabeth ezt korábban szakmai pontosságnak nevezte. Most, az asztalhoz kötözve értette meg, hogy a nyelv is lehet eszköz arra, hogy valaki ne legyen kénytelen tudomásul venni, mit tesz.

Amikor a szemét végül kiöblítették, a fájdalom nem szűnt meg, csak tompult. Jobb oldalon homályosan látott, mintha könnyel telt üvegen keresztül nézne, és minden fényforrás körül szétfolyó udvar jelent meg. A szíjakat levették róla, de amikor felült, megszédült. Az asszisztens megfogta a vállát. Elisabeth ellökte a kezét, majd azonnal az asztal szélébe kapaszkodott, mert a padló megmozdult alatta. Mengele néhány lépésre állt tőle, és a feljegyzéseket nézte. Elisabeth egyik kezét a jobb szeme elé emelte, de nem mert hozzáérni. A szemhéja már duzzadni kezdett, könnyei megállás nélkül folytak.

– Látok – mondta rekedten. – Még látok.

Mengele felnézett.

– Természetesen.

– Meddig?

– Ezt fogjuk megfigyelni.

Elisabeth úgy nézett rá, hogy ha a gyűlölet önmagában ölni tudott volna, Mengele nem jut el az ajtóig. Az orvos azonban csak közelebb lépett, és megvizsgálta a szemét. Elisabeth el akarta húzni a fejét, mire a mögötte álló férfi megfogta. Mengele egy kis lámpával világított bele a szemébe. A fény olyan fájdalmat okozott, hogy Elisabeth felszisszent.

– Ne mozduljon.

– Baszódjon meg.

Az asszisztens oldalra nézett. Mengele viszont nem reagált.

– A látása?

– Homályos.

– Kettőslátás?

– Nem.

– Fényérzékenység?

Elisabeth felnevetett, de a nevetésből rögtön fájdalmas köhögés lett.

– Maga tényleg azt várja, hogy segítsek?

– Maga ápolónő. Pontosan tudja, hogy a pontos megfigyelés fontos.

– Nem vagyok többé a segédje.

Mengele néhány másodpercig figyelte.

– Ebben téved.

A mondatot Elisabeth akkor nem értette. Csak később, amikor visszavitték a szobájába, és órákon keresztül feküdt a fal felé fordulva, kezdett rájönni, mire gondolhatott. Mengele számára az ő szerepe valóban nem változott meg annyira, mint hitte. Korábban ő készítette elő a kísérleteket, feljegyezte az eredményeket és megfigyelte a reakciókat. Most a saját testével szolgáltatta ugyanazokat az adatokat. Még mindig segített neki. Csak már nem állt az asztal mellett.

A jobb szeme estére annyira bedagadt, hogy alig tudta kinyitni. Marta hozta az ételt. Amikor meglátta Elisabeth arcát, egy pillanatra megállt az ajtóban, de nem kérdezett semmit. Letette a tálat, majd indulni készült.

– Marta.

A nő visszafordult.

– Van hideg víz?

– A lavórban.

– Tiszta kendőre gondoltam.

Marta nézte néhány másodpercig.

– Minek?

– Borogatásnak.

– Maga az ápolónő.

Elisabeth lehunyta az ép szemét.

– Tudom.

Marta elindult.

– Kérem.

A nő megállt. Elisabeth nem tudta, miért fontos neki, hogy visszajöjjön. Talán csak azért, mert egész nap mindenki úgy ért hozzá, mintha tárgy lenne, és szüksége volt arra, hogy valaki egyszer úgy nézzen rá, mint emberre. Marta végül kiment, majd néhány perc múlva egy összehajtott ronggyal és kis edény vízzel tért vissza. Letette őket az ágy mellé. Elisabeth megköszönte. Marta már megint az ajtónál járt, amikor a nő megszólalt.

– A kislány életben van?

Marta nem kérdezte, melyik.

– Melyik?

Elisabeth lenyelte a választ. Jogos volt a kérdés. Annyi gyerek ment át ezeken a helyiségeken, hogy számára egyetlen arc különleges emlékké válhatott, Martának viszont fogalma sem lehetett, kiről beszél.

– Sötét hajú. Talán tizenkét éves. A jobb szemét kezelték. Többször hozták ide.

Marta arcán felismerés jelent meg.

– Zofia.

Elisabeth most hallotta először a nevét.

– Zofia.

– Miért érdekli?

– Mert én fogtam le.

Marta sokáig hallgatott.

– Akkor miért kérdezi, él-e?

Elisabethnek erre sem volt jó válasza.

– Nem tudom.

Marta az ajtófélfának támasztotta a kezét.

– Él.

Elisabeth becsukta a szemét.

– Lát?

– Az egyik szemére alig.

A megkönnyebbülés, amelyet az első szó után érzett, azonnal eltűnt. Marta figyelte.

– Most jobban érzi magát?

– Nem.

– Helyes.

Elisabeth felnézett rá. A mondat kegyetlennek tűnhetett volna, mégsem érezte annak. Marta nem azért mondta, hogy fájdalmat okozzon neki. Egyszerűen nem engedte, hogy egyetlen megnyugtató részlet mögé bújjon.

– Gyűlöl engem? – kérdezte Elisabeth.

– Nem ismerem eléggé hozzá.

– Látta, mit csináltam.

– Sok mindent láttam.

– Akkor miért hozott kendőt?

Marta vállat vont.

– Mert fáj a szeme.

– Ez minden?

– Mit akar? Feloldozást?

Elisabeth megrázta a fejét.

– Nem.

– Akkor ne kérjen olyat, amit nem tudok megadni.

Marta távozott. Elisabeth sokáig nézte az ajtót, majd benedvesítette a rongyot és óvatosan a szemére tette. A hideg enyhítette az égést. Közben Zofia nevét ismételgette magában. Hónapokon keresztül rengeteg embert látott, de alig tudta valamelyikük nevét. Kartonszámokat, jelöléseket, ikerpárok betűit és vizsgálati azonosítókat ismert. Most hirtelen szégyellte, hogy a lány, akinek a fejét a kezével szorította az asztalhoz, egészen eddig csak „a kislány” volt számára.

Másnap nem vitték vizsgálatra. Egy orvos jött hozzá, akit korábbról ismert. Megnézte a szemét, feljegyzett valamit, majd távozott. Elisabeth megpróbált kérdezni tőle, de a férfi úgy tett, mintha nem hallaná. Délután újra megvizsgálták. Harmadnapra a duzzanat valamelyest csökkent, a látása azonban továbbra is homályos maradt. Mengele elégedetlennek tűnt az eredménnyel, bár Elisabeth nem tudta, azért-e, mert nagyobb változást várt, vagy azért, mert a károsodás erősebb volt a tervezettnél. Módosításokról beszélt az asszisztenssel, más koncentrációról és hosszabb megfigyelésről. Elisabeth hallgatta, és egyre világosabban értette, hogy az első beavatkozás csak próba volt.

A következő héten a hajával folytatták. A korábbi kezelés után több helyen kisebesedett a fejbőre, ezért néhány napot vártak, majd újabb anyagot alkalmaztak kisebb területen. Elisabeth már nem kérdezte, miért. Figyelte Mengele módszerét, és közben saját korábbi munkáját látta viszont. Az orvos minden változtatást feljegyzett, minden reakciót összehasonlított az előzővel, és ha valami nem úgy alakult, ahogyan várta, nem bosszankodott, hanem módosított. Ez volt benne a legijesztőbb. Nem egy őrült ember kapkodását látta, hanem egy képzett orvos következetességét, amelyből egyszerűen eltűnt az a határ, amelynek az orvoslást el kellett volna választania a kínzástól.

Elisabeth haja fokozatosan világosabb lett, de nem szépen, nem úgy, mint amikor egy nő fodrásznál festeti. Egyenetlen árnyalatok jelentek meg benne, néhol sárgás, máshol majdnem fehér tincsek, miközben a hajvégek kiszáradtak és töredezni kezdtek. A fejbőre újra begyulladt. Mengele azonban nem a külső eredményt nézte elsősorban. Mintákat vett, összehasonlított, jegyzetelt. Elisabeth egy reggel megkérdezte, mi történik, ha az összes haja kihullik.

– Visszanőhet – felelte Mengele.

– És ha nem?

– Akkor az is eredmény.

– Magának minden eredmény.

– A sikertelen kísérlet is információt ad.

– Kivéve annak, akit közben tönkretesz.

Mengele becsukta a mappát.

– Maga még mindig ragaszkodik ehhez a gondolkodáshoz.

– Ahhoz, hogy ember vagyok?

– Ahhoz, hogy az egyén fontosabb a célnál.

Elisabeth felnevetett.

– Milyen cél? Nézzen rám. Felégette a fejbőrömet, belenyúlt a szemembe, és most azt vizsgálja, lehet-e a barna hajamból világosabbat csinálni. Ez volna a nagy tudomány?

Mengele arcán most először látott valódi sértettséget. Nem azért, mert Elisabeth káromkodott vagy gyilkosnak nevezte, hanem mert a munkáját vonta kétségbe.

– Maga csak egy részét látja.

– Akkor magyarázza el.

Az orvos néhány pillanatig gondolkodott, majd odahúzott egy széket. Leült Elisabethtel szemben, mintha ismét kollégák lennének.

– Az öröklődés meghatározza az embert, de nem minden tulajdonság változtathatatlan. Bizonyos fizikai jellemzők módosíthatók. Mások talán nem. Engem az érdekel, hol húzódik a határ.

– És én azért vagyok jó hozzá, mert német vagyok.

– Többek között.

– Nem. Azért vagyok jó hozzá, mert meg akartam szökni magától.

Mengele hallgatott.

– Ha nem próbálok elmenni, most is ott állnék maga mellett.

– Valószínűleg.

– Akkor ez büntetés.

– Ha annak akarja nevezni.

– Maga minek nevezi?

– Lehetőségnek.

Elisabeth gyomra összerándult.

– Miféle lehetőségnek?

– Ritkán áll rendelkezésemre olyan személy, akinek az egészségi állapotát, származását és korábbi életét ennyire pontosan ismerem. Még ritkábban olyan, aki maga is érti a vizsgálatokat.

– Vagyis azért, mert ápolónő vagyok.

– Részben.

Elisabeth néhány másodpercig nézte.

– Ezért mondta, hogy továbbra is a segédje vagyok.

Mengele halványan elmosolyodott.

– Látja? Még mindig gyorsan megérti.

Elisabeth ekkor köpött az arcába.

Az asszisztens felugrott, az egyik őr pedig előrelépett, Mengele azonban felemelte a kezét. Elővette a zsebkendőjét, lassan megtörölte az arcát. Nem ütötte meg Elisabethet. Nem kiabált. Ettől a nőben hirtelen nagyobb félelem támadt, mintha azonnal megtorolta volna.

– Vigyék vissza – mondta.

Aznap este Elisabeth órákon keresztül várta, mi következik. Minden lépésnél azt hitte, érte jönnek. Senki nem jött. Éjfél körül, vagy legalábbis amikor ő annak gondolta az időt, elaludt. Másnap reggel ugyanúgy vitték vizsgálatra, mintha semmi nem történt volna.

Mengele nem említette a köpést.

A következő beavatkozás viszont már nem a hajáról szólt.

Elisabethet egy másik helyiségbe vitték, ahol egy fényképezőgép, mérőeszközök és több, számára ismeretlen készülék állt. Először újra lefényképezték az arcát. Mengele ezután hosszasan vizsgálta az orrát, állkapcsát, arccsontját és fogait. Elisabethben egyre erősödött a rossz érzés.

– Mit akar?

– Pontosabb adatokat.

– Már megmért mindent.

– A kiindulási állapothoz.

– Milyen kiindulási állapothoz?

Mengele nem válaszolt.

Elisabeth a mellette álló tálcára nézett. Sebészeti eszközök feküdtek rajta.

A torkában megakadt a levegő.

– Nem.

Az őrök közelebb léptek.

– Mit akar az arcommal?

Mengele továbbra is nyugodt maradt.

– Korrekciókat.

– Miféle korrekciókat?

– Olyanokat, amelyek közelebb viszik a kívánt arányokhoz.

Elisabeth először nem értette. Aztán eszébe jutottak az első nap mérései. Koponya. Orr. Állkapocs. Arccsont. A családi adatok. Haj. Szem.

– Maga át akar alakítani.

Mengele nem tagadta.

– Külső jegyeket módosítunk.

– Mivé?

Az orvos ránézett.

– Maga is tudja.

Elisabeth gyomra görcsbe rándult. Az elmúlt hetek darabjai hirtelen összeálltak. A haj világosítása, a szem vizsgálata, az arc mérései, a családi háttér, Mengele különös érdeklődése az iránt, mi öröklött és mi változtatható. Nem egyszerű kísérletsorozatot végzett rajta. Egyetlen nagyobb elképzelés különböző részei voltak.

– Árját akar csinálni belőlem.

Mengele arca megfeszült.

– Maga német nő.

– Tudja, mire gondolok.

– A kifejezése pontatlan.

– Akkor mondja pontosan.

Mengele az adatlapra nézett.

– Bizonyos, kívánatosnak tekintett fizikai jellemzőket szeretnék létrehozni vagy hangsúlyosabbá tenni.

Elisabeth felnevetett. A hangja először halk volt, aztán egyre erősebb lett. Az őrök értetlenül nézték. Még Mengele arcán is megjelent némi türelmetlenség.

– Mit talál ezen ennyire mulatságosnak?

Elisabeth nehezen hagyta abba a nevetést.

– Magát.

– Engem?

– Az egész kibaszott rendszert. Évek óta azt ordítják, hogy a vér mindent eldönt. Hogy az ember annak születik, ami. Most meg itt áll maga egy késsel, vegyszerekkel meg fecskendőkkel, és megpróbálja rám faragni azt, aminek a saját elméletük szerint eleve lennem kellene.

Az asszisztens elsápadt. Mengele tekintete megkeményedett.

– Vigyázzon.

– Mire? Elveszítem az állásomat?

Az egyik őr megragadta Elisabeth vállát. A nő nem ellenkezett.

– Megölnek? Vagy rosszabbat csinálnak velem? Már elkezdte.

Mengele odalépett hozzá.

– A maga helyzetében bölcsebb lenne kevesebbet beszélni.

– Az én helyzetemben végre teljesen mindegy, mit mondok.

Ebben tévedett, de ezt csak később értette meg.

Aznap még nem műtötték meg. További fényképek és mérések készültek, majd visszavitték. Két nappal később azonban reggel nem kapott ételt. Ápolónőként pontosan tudta, mit jelent. Amikor Marta megjelent, Elisabeth azonnal megkérdezte tőle, miért nincs reggeli.

Marta nem válaszolt.

– Műteni fognak.

A nő letette a vizet.

– Nem tudom.

– De tudja.

Marta hallgatott.

Elisabeth felállt.

– Segítsen.

Marta keserűen nézett rá.

– Hogyan?

– Nem tudom. Valahogy.

– Maga szerint innen csak úgy kisétálhat valaki?

– Üzenetet kellene vinnie.

– Kinek?

Elisabeth Brennerre gondolt, de nem tudta, él-e egyáltalán.

– Hildének.

Marta megrázta a fejét.

– Nem.

– Csak mondja meg neki, hogy itt vagyok.

– Tudja.

Elisabeth megdermedt.

– Honnan?

– Mindenki tudja.

– Mit tudnak?

– Hogy elvitték.

– És senki nem tesz semmit?

Marta arcán fáradt, majdnem szánakozó kifejezés jelent meg.

– Most kezdi érteni?

Elisabeth elhallgatott.

Marta közelebb lépett.

– Amikor minket vittek el, maga tett valamit?

A kérdésre nem lehetett válaszolni.

– Nem – mondta végül Elisabeth.

– Akkor miért gondolja, hogy magáért majd valaki fog?

Elisabeth leült az ágy szélére.

– Igaza van.

Marta néhány másodpercig nézte. Aztán odalépett, és nagyon halkan megszólalt.

– De attól még elmondom neki.

Elisabeth felkapta a fejét.

Marta már az ajtónál járt.

– Miért?

A nő visszanézett.

– Mert nem akarok olyanná válni, mint maga volt.

Az ajtó becsukódott.

Elisabeth sokáig mozdulatlanul ült. A mondatban nem volt megbocsátás. Éppen ezért jelentett többet bármilyen megbocsátásnál.

Néhány órával később érte jöttek. A műtőként használt helyiségben már előkészítették az eszközöket. Elisabeth minden tárgyat ismert. A szikéket, fogókat, tűket, kötszereket, fertőtlenítőt. Még azt is tudta, melyik szekrényben tartják a tartalék gézt. Hónapokon át ő ellenőrizte, hogy minden a helyén legyen.

Most az asztalra fektették.

A mennyezeti lámpa vakító fénye a szemébe sütött. Valaki a karját rögzítette. Elisabeth oldalra fordította a fejét, és meglátta azt a kis fémasztalt, amelyen az eszközök feküdtek. Ugyanaz a típus volt, amelyet ő számtalanszor Mengele mellé húzott.

Az orvos belépett.

Elisabeth nézte, ahogy kezet mos, majd felveszi a kesztyűt. A mozdulatokat kívülről ismerte. Még azt is tudta, melyik pillanatban fogja az asszisztens a tálcát közelebb húzni.

– Fél? – kérdezte Mengele.

Elisabeth szája kiszáradt.

– Igen.

Mengele ránézett.

– Legalább továbbra is őszinte.

Elisabeth a mennyezetre nézett.

– Egy dolgot mondjon meg.

– Mit?

– Amikor ennek vége lesz, megöl?

Mengele néhány másodpercig nem válaszolt.

– Nem az a terv.

– Az nem ugyanaz, mint hogy nem.

– Az orvoslásban kevés dolog garantálható.

Elisabeth keserűen elmosolyodott.

– Most jut eszébe az orvoslás?

Mengele nem válaszolt.

Az altatáshoz készülődtek. Elisabeth tudta, mi történik, és ez furcsa módon rosszabb volt, mintha laikusként feküdne ott. Felismerte az előkészületeket, értette az asszisztens mozdulatait, tudta, milyen kockázatokkal jár egy beavatkozás, és azt is tudta, hogy ha komplikáció lép fel, ebben a helyiségben az ő életének megmentése nem feltétlenül lesz az elsődleges cél.

Mengele fölé hajolt.

– Próbáljon nyugodtan lélegezni.

Elisabeth ránézett.

– Doktor úr.

Mengele megállt.

– Igen?

– Ha túlélem, akkor sem lesz igaza.

Az orvos arca elmosódni kezdett előtte.

– Majd meglátjuk.

Elisabeth még hallotta a műszerek fémes csörrenését, aztán a fény szétesett fölötte, és a szoba eltűnt.

Amikor magához tért, először azt hitte, még mindig álmodik. Nem tudta kinyitni rendesen a szemét, az arca pedig olyan tompa, lüktető fájdalommal telt meg, mintha valaki belülről feszítené szét. Megpróbálta felemelni a kezét, de egy női hang azonnal rászólt, hogy ne nyúljon hozzá. Elisabeth nem ismerte fel a hangot. Néhány másodpercbe telt, mire megértette, hogy a saját arca be van kötve.

Beszélni próbált.

A szája alig mozdult.

– Víz.

Valaki nedves kendőt érintett az ajkához.

Elisabeth ivott néhány cseppet, aztán újra elvesztette az eszméletét.

A következő napokból csak darabok maradtak meg. Fájdalom, láz, kötéscsere, ismeretlen kezek az arcán, Mengele hangja, Marta alakja az ajtóban, majd újra sötétség. Néha azt hitte, otthon van, és az anyja ül mellette. Máskor Zofia sikolyát hallotta, bár tudta, hogy a lány nincs a közelben. Egyszer arra ébredt, hogy saját magával beszél. Azt ismételgette, hogy tartsa a fejét, tartsa rendesen, ne mozduljon. Ugyanazokat a mondatokat, amelyeket korábban másoknak mondott.

Amikor a láza végül csökkent, Mengele személyesen vizsgálta meg.

A kötéseket részben eltávolították. Elisabeth nem kapott tükröt. A jobb szemével továbbra is rosszabbul látott, de legalább látott. Az arcán húzódó sebek feszültek, az egyik oldalon minden apró mozdulat fájdalmat okozott.

– Mit csinált? – kérdezte.

– Korrekciót.

– Ezt már mondta.

– Akkor miért kérdezi?

– Mert tudni akarom, hogy nézek ki.

– Még korai lenne megítélni.

– Adjon tükröt.

– Nem.

– Miért?

– A duzzanat torzítaná az eredményt.

Elisabeth nézte az arcát.

– Fél, hogy nem tetszene?

Mengele halványan elmosolyodott.

– Éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, hogy akkor lássa, amikor már érdemes.

Ez a mondat mélyebb félelmet keltett Elisabethben, mint a műtét előtti fenyegetések. Mengele nem úgy beszélt róla, mint sérült emberről. Úgy beszélt, mint egy készülő tárgyról, amelyet még nem szabad megmutatni, mert nincs befejezve.

Elisabeth ettől kezdve számolta a napokat. Nem dátum szerint, mert továbbra sem volt órája vagy naptára, hanem az étkezésekből és az alvásokból. A hetedik napon újra megmosták a haját. A tizenkettediken újabb fényképek készültek. A tizennegyediken Mengele megvizsgálta a szemét, és valamit feljegyzett. A tizenhatodikon levették az utolsó nagyobb kötést az arcáról, de tükröt továbbra sem kapott. Ujjaival kitapinthatta volna a változásokat, mégsem tette. Félt attól, mit talál.

A tizennyolcadik napon Marta ismét ételt hozott. Elisabeth már fel tudott kelni.

– Látta Hildét? – kérdezte.

– Igen.

– Mit mondott?

– Semmit.

– Semmit?

– Mit mondhatna?

Elisabeth bólintott. Igaza volt.

Marta az edényt az asztalra tette, aztán hosszabban nézte Elisabethet.

– Mi az?

– Semmi.

– Néz.

– Maga kérdezte.

Elisabeth érezte, hogy megfeszül a gyomra.

– Nagyon más?

Marta nem válaszolt.

– Mondja meg.

– Igen.

Elisabeth a fal felé fordult.

– Mennyire?

– Eléggé.

– A hajam?

– Az is.

– Az arcom?

Marta hallgatott.

Elisabeth odalépett hozzá.

– Nézzen rám, és mondja meg.

Marta megtette.

– Maga még mindig maga.

Elisabeth lehunyta a szemét.

– Nem ezt kérdeztem.

– Pedig ez a fontos.

– Nekem most nem.

Marta közelebb lépett.

– Akkor mit akar hallani?

Elisabeth halkan válaszolt.

– Hogy sikerült-e neki.

Marta arcán megjelent valami, amit Elisabeth nem tudott azonnal értelmezni.

– Nem tudom, mit akart.

– Én tudom.

Elisabeth leült.

Az elmúlt hetekben először gondolt arra, hogy talán nem az a legrosszabb, ha Mengele kísérlete kudarcot vall. Talán az lesz a legrosszabb, ha sikerül neki.

Mert akkor minden alkalommal, amikor később tükörbe néz, nem egyszerűen a saját arcát fogja látni.

Hanem azt, amit Mengele készített belőle.

A következő napokban Elisabeth egyre nehezebben viselte, hogy nincs tükör a helyiségben. Kezdetben azt hitte, hálás lesz ezért, hiszen minden alkalommal összerándult a gyomra, amikor Marta vagy valamelyik ápoló egy pillanattal hosszabban nézte az arcát, később azonban a bizonytalanság rosszabbá vált annál, amit elképzelni tudott. Mosakodás közben csak a nyakáig engedték egyedül tisztálkodni, az arcát továbbra is más kezelte, és bár a nagyobb kötések már lekerültek, néhány sebet vékony gézzel fedtek. Elisabeth pontosan tudta, hogy mindez nem véletlen. Mengele megtehette volna, hogy tükröt hagy nála, de nem tette. A látványt is a kísérlet részévé változtatta. Ő akarta eldönteni, mikor szembesülhet vele, ahogyan hetek óta ő döntötte el, mikor ehet, mikor alhat, mikor vizsgálják, mikor érhet hozzá valaki, és mikor maradhat egyedül. Elisabeth ezért egy idő után szándékosan nem tapogatta az arcát. Eleinte ösztönösen odanyúlt a duzzanatokhoz, később azonban észrevette, hogy ujjai alatt másképpen futnak bizonyos vonalak. Az orrnyerge, az állkapcsa környéke, az arccsontja. Nem tudta, mennyit érzékel helyesen, mert a gyógyuló szövetek még feszültek, de éppen eleget ahhoz, hogy megértse: Mengele nem apró változtatásokat végzett rajta. Egy este, amikor egyedül maradt, a hajából is maga elé húzott egy tincset. Az egykor sötétszőke és barna közötti, jellegtelen haj olyan világosra változott, hogy a gyenge fényben majdnem fehérnek látszott. A szálak töredezettek voltak, a hajvégek szárazon álltak szét, a fejbőre pedig még mindig érzékenyen húzódott alattuk. Ha valaki csak messziről nézte volna, talán szépnek találja a színt. Elisabeth azonban tudta, mennyi felmart bőr, kihullott haj és éjszakákon át tartó égő fájdalom kellett hozzá.

Mengele eközben továbbra is úgy beszélt vele, mintha valami különös szakmai kapcsolat maradt volna közöttük. Nem mindennap jött, de amikor megjelent, rendszerint hosszabb vizsgálatot végzett. Megnézte a hegeket, fényképeket készíttetett, összehasonlította az új méréseket a korábbiakkal, ellenőrizte Elisabeth jobb szemének látását, majd kérdéseket tett fel az érzéseiről. Az első alkalommal Elisabeth azt hitte, fizikai érzetekre kíváncsi, ezért beszámolt a zsibbadásról, húzódásról és fájdalomról. Mengele azonban megkérdezte, hogyan érzi magát saját testében. Elisabeth erre hosszú ideig nézte, majd azt felelte, mintha valaki betört volna a házába, átrendezte volna a bútorokat, kicserélte volna az ablakokat, aztán közölte volna vele, hogy legyen hálás, mert most szebb. Mengele feljegyzett valamit. Elisabeth ettől dühbe gurult, és megkérdezte, még ezt is adatként kezeli-e. Az orvos azt válaszolta, hogy természetesen, hiszen a testi változások pszichés következményei legalább olyan érdekesek lehetnek, mint maguk a fizikai eredmények. Ettől kezdve Elisabeth nem válaszolt ezekre a kérdésekre. Mengele kérdezhetett akár tíz percig is, ő a falat nézte. Az orvos soha nem kényszerítette válaszra. Egyszerűen feljegyezte, hogy az alany elutasította az együttműködést.

Az „alany” szó idővel különös hatást gyakorolt rá. Eleinte minden alkalommal összerándult tőle, később viszont elkezdte saját magában is használni, és amikor ezt először észrevette, megijedt. Egyik reggel arra gondolt, hogy az alany jobb szemének látása ma valamivel tisztább, aztán percekig ült az ágyon, mert nem tudta elhinni, milyen könnyen átvette Mengele nyelvét. Elisabeth. Hangosan kimondta a saját nevét. Elisabeth Krämer. Huszonhét éves. Frankfurt közelében született. Anyját Margarethe Krügernek hívták lánykorában. Apja Friedrich Krämer volt, öccse szintén Friedrich. Ápolónő. Szerette a kávé illatát, a tavaszi esőt, gyerekkorában félt a lovaktól, tizenhat évesen titokban cigarettázott a barátnőjével egy folyóparton, egyszer pedig egy egész éjszakát átvirrasztott egy haldokló idős asszony mellett, mert annak nem volt családja. Ezeket a dolgokat Mengele nem írta fel. Nem szerepeltek a kartonon, tehát számára nem is léteztek. Elisabeth ettől kezdve esténként emlékeket idézett fel. Nem azért, mert nosztalgiázni akart, hanem mert attól félt, ha nem teszi, lassan valóban azzá válik, ami a papíron szerepel.

Marta továbbra is járt hozzá, bár rendszertelenül. Néha csak ételt hozott, máskor segített a kötéscserében. Kettejük között furcsa kapcsolat alakult ki, amelyet Elisabeth nem mert barátságnak nevezni. Ehhez túl sok minden állt közöttük. Marta nem felejtette el, hogy néhány héttel korábban Elisabeth még a másik oldalon állt, és Elisabeth sem akarta, hogy elfelejtse. Egy délután megkérdezte tőle, miért nem mondta meg senkinek korábban, hogy mit gondol az egészről. Marta éppen egy tiszta kötést hajtogatott, és sokáig nem válaszolt. Végül azt mondta, azért, mert életben akart maradni. Elisabeth bólintott, mire Marta felnézett rá, és hozzátette, hogy ez nem felmentés, csak válasz. Elisabeth értette, mire céloz. Ugyanezt mondhatta volna ő is. Életben akart maradni, ezért engedelmeskedett. A különbség az volt, hogy Marta engedelmességének ára elsősorban saját megaláztatása volt, Elisabethé pedig gyakran mások szenvedése. Ezt már nem lehetett összemosni.

– Zofia hogy van? – kérdezte.

Marta keze megállt.

– Még mindig kérdezi.

– Igen.

– Miért?

Elisabeth a falnak támasztotta a fejét.

– Mert szeretném tudni, túléli-e.

– És ha túléli?

– Semmi.

– Jobban fog aludni?

– Nem.

– Akkor miért?

Elisabeth gondolkodott.

– Talán mert legalább a nevét tudom.

Marta összehajtotta a kötést.

– Attól még ugyanaz történt vele.

– Tudom.

– Sokszor mondja ezt.

Elisabeth keserűen elmosolyodott.

– Mert ennél többet nem tudok mondani.

Marta egy darabig hallgatott, aztán közölte, hogy Zofia életben van, de a jobb szemével már gyakorlatilag nem lát. Elisabeth lehunyta a sajátját. A sérült jobb szeme mögött még mindig tompa fájdalmat érzett, főleg erős fényben. Arra gondolt, hogy az ő látása valószínűleg javulni fog, a lányé talán soha. A különbség nem valamiféle igazságosság eredménye volt. Egyszerűen Mengele számára Elisabeth szeme még kellett.

Néhány nappal később újabb beavatkozás következett. Ezúttal nem mondták meg előre, mit terveznek, de amikor Elisabeth meglátta a szemészeti eszközöket, azonnal pánikba esett. A korábbi alkalom emléke olyan erővel tért vissza, hogy még mielőtt hozzáértek volna, remegni kezdett. Megpróbálta kontrollálni a légzését, de nem sikerült. Mengele figyelte. Elisabeth észrevette rajta azt a különös koncentrációt, amelyet régen szakmai érdeklődésnek tartott. Most már tudta, milyen érzés ennek a figyelemnek a tárgyává válni.

– Nem fogom hagyni – mondta.

– Ezt már megbeszéltük.

– Az előzőtől majdnem elvesztettem a látásomat.

– Nem vesztette el.

– Zofia igen.

Mengele arcán alig észrevehető változás futott át.

– Ki?

Elisabeth először azt hitte, rosszul hallott.

– Zofia. A lány, akinek a szemén kísérletezett.

Mengele néhány másodpercig gondolkodott.

– A vezetékneve?

Elisabeth nem tudta.

Ekkor értette meg, hogy Mengele talán tényleg nem tudja, kiről beszél. Nem azért, mert kevés gyereket látott, hanem mert túl sokat. Elisabeth számára Zofia már arc és név volt. Mengele számára egy karton valamelyik szekrényben.

– Mindegy – mondta Elisabeth.

– Ha pontosan megmondja, kiről van szó, utánanézhetek.

– Nem akarom, hogy utánanézzen.

– Akkor miért említette?

Elisabeth nem válaszolt. A férfiak rögzítették a fejét. Ezúttal nem sikított előre. A félelem ugyanúgy szorította a mellkasát, de valami megváltozott benne. Talán egyszerűen elfáradt. Talán rájött, hogy Mengele a sikolyt és a csendet ugyanúgy feljegyzi. Nem adhat neki olyan reakciót, amelyet ne tudna adattá változtatni. Amikor a fájdalom megérkezett, Elisabeth teste önkéntelenül megfeszült, könnyek folytak végig az arcán, de megpróbált nem hangot adni. Mengele diktálni kezdett. Az asszisztens jegyzetelt. Elisabeth a mennyezet egy repedését nézte, amíg a látása el nem homályosult. A repedés olyan volt, mint egy folyó a térképen. Követte a vonalát, elágazásait, és közben arra gondolt, hogy valahol ezen a világon valódi folyók folynak, emberek sétálnak mellettük, gyerekek kavicsot dobálnak a vízbe, nők ruhát teregetnek, férfiak káromkodnak egy elromlott kerékpár fölött. A világ nem szűnt meg Auschwitzon kívül. Talán ez volt az egyik legelviselhetetlenebb felismerés. Miközben itt valaki egy gyermek szemét tette tönkre, máshol valaki azon bosszankodott, hogy megázott a kabátja.

A beavatkozás után napokig alig látott a jobb szemére. A bal szemét ezúttal nem kezelték. Mengele megfigyelte a változást, majd több fényképet készíttetett az íriszről. Elisabeth nem tudta megállapítani, sikerült-e bármilyen tartós színváltozást elérni. A szeme véreres volt, a pupilla körüli terület furcsán fakónak tűnt, de ő maga sem tudta, mennyi ebből a gyulladás következménye. Mengele láthatóan nem volt elégedett. Többször visszatért a korábbi feljegyzésekhez, összehasonlította a fényképeket, majd egy alkalommal hosszasan vitatkozott egy másik orvossal. Elisabeth csak foszlányokat hallott, de megértette, hogy a károsodás kockázata túl nagy a kívánt változáshoz képest. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Nem azért, mert azt hitte, ezzel vége, hanem mert Mengele kudarcot vallott. Legalább valamiben.

A férfi azonban másként gondolkodott. Néhány nappal később közölte vele, hogy a szemmel kapcsolatos további beavatkozásokat egyelőre felfüggeszti. Elisabeth megkérdezte, ez azt jelenti-e, hogy feladta.

– Nem – felelte Mengele. – Azt jelenti, hogy nem pusztítjuk el azt, amit vizsgálni akarunk.

– Ezt mondhatta volna Zofiánál is.

Mengele nem válaszolt.

Elisabeth egyre gyakrabban használta a lány nevét előtte. Szándékosan. Mintha minden kimondással visszacsempészne valamit a kartonok mögé. Mengele eleinte nem reagált, később azonban egyszer ingerülten megkérdezte, miért ragaszkodik ehhez a gyermekhez. Elisabeth azt felelte, azért, mert neki van neve. Az orvos azt mondta, mindenkinek van. Elisabeth erre csak annyit válaszolt, hogy akkor használhatná őket. Mengele lezárta a beszélgetést.

A gyógyulás lassan haladt. Elisabeth arcáról eltűnt a nagyobb duzzanat, a hegek egy része halványodni kezdett, a haja pedig a sérült területeken újra nőtt. Az új haj sötétebb volt, ezért ismét kezelték. A folyamat hetekre nyúlt. Elisabeth elvesztette az idő pontos érzékét. Nyárból lassan ősz lett, amit nem naptárból tudott, hanem abból, hogy az ablakon beáramló levegő hűvösebbé vált. Néha vonatok hangját hallotta. A tábor nem állt meg azért, mert ő már nem dolgozott benne. Emberek érkeztek, emberek eltűntek, a krematóriumok működtek, a barakkok megteltek és kiürültek, a nyilvántartások pedig tovább vastagodtak. Elisabeth egykor a gépezet egyik apró alkatrésze volt. Most egy másik rekeszbe került benne.

Egy reggel Hilde lépett be az ajtón.

Elisabeth először azt hitte, képzelődik. Hilde ugyanazt az egyenruhát viselte, amelyben hónapokon át együtt dolgoztak, haja ugyanúgy szorosan össze volt fogva. Mögötte őr állt.

– Öt perc – mondta a férfi, majd kint maradt.

Hilde becsukta az ajtót. Egy darabig egyikük sem szólt.

– Szervusz – mondta végül Elisabeth.

– Szervusz.

Hilde végignézett rajta. Elisabeth ösztönösen félrefordította az arcát.

– Ennyire rossz?

– Nem.

– Marta szerint nagyon más vagyok.

– Más vagy.

Elisabeth felnevetett.

– Mindenki ugyanazt mondja.

Hilde közelebb lépett.

– Azt hittem, meghaltál.

– Még nem.

– Brennerről hallottál?

Elisabeth felkapta a fejét.

– Semmit.

Hilde lehalkította a hangját.

– Elvitték. Nem tudom, hová. Azt mondják, áthelyezték, de senki nem látta azóta.

Elisabeth bólintott. Nem volt új információ, mégis fájt hallani.

– Miért engedtek be hozzám?

– Mengele küldött.

Ez meglepte.

– Miért?

– Nem mondta.

Elisabeth keserűen elmosolyodott.

– Akkor valószínűleg meg akar figyelni minket.

Hilde arcán félelem jelent meg.

– Ne beszélj így.

– Mitől félsz? Hogy meghallja?

– Elisabeth.

– Nézz körül. Mit tud még csinálni velem?

Hilde nem válaszolt.

– Veled viszont tud – folytatta Elisabeth halkabban. – Igazad van.

Leült az ágyra.

– Anyámnak írt valaki?

– Nem tudom.

– Ha tudsz, küldj neki valamit. Ne azt, hogy mi történt. Csak azt, hogy élek.

Hilde lehajtotta a fejét.

– Nem ígérhetem.

– Tudom.

Újabb csend következett.

– Miért próbáltál elmenni? – kérdezte Hilde.

Elisabeth felnézett.

– Te tudod, mi történt azokban a szobákban.

– Mind tudjuk.

– Akkor miért kérdezed?

Hilde állkapcsa megfeszült.

– Mert én még mindig ott dolgozom.

Elisabeth megértette. Nem kíváncsiság volt. Hilde valójában saját magáról kérdezett.

– Nem azért próbáltam elmenni, mert jobb vagyok nálad.

– Nem ezt mondtam.

– De gondolod.

Hilde nem tiltakozott.

– Három hónapig én is csináltam. Előkészítettem mindent. Lefogtam őket. Írtam az adatokat. Tudtam, hogy emberek halnak meg, és minden reggel visszamentem. Aztán egyszer már nem bírtam tovább. Ennyi. Nem lettem jó ember attól, hogy későn megijedtem.

Hilde az ablak felé nézett.

– Akkor mi értelme volt?

Elisabeth sokáig gondolkodott.

– Nem tudom. Talán semmi.

Az ajtó kinyílt. Az őr jelezte, hogy lejárt az idő. Hilde elindult, aztán visszafordult.

– Elisabeth.

– Igen?

– Az első hetekben nem ilyen voltál.

– Milyen?

Hilde nem talált szót.

– Mint most.

Elisabeth elmosolyodott, de ebben nem volt öröm.

– Az első hetekben még azt hittem, hogy én döntöm el, ki vagyok.

Hilde távozott.

Mengele még aznap délután megjelent.

– Jót tett magának a látogató?

Elisabeth azonnal tudta, hogy valóban ő rendezte meg.

– Miért engedte be?

– Kíváncsi voltam.

– Mire?

– Hogyan reagál valakire, aki a korábbi életéhez tartozik.

– És?

– Érdekes volt.

Elisabeth felállt.

– Maga még azt is kísérletté változtatja, ha két ember beszélget.

– Nem én változtatom azzá. Csak megfigyelem.

– Ez ugyanaz.

– Nem.

Mengele letette az asztalra a mappát.

– Közeledünk a végéhez.

Elisabeth gyomra összerándult.

– Minek a végéhez?

– A jelenlegi vizsgálatsorozatnak.

– És utána?

– Majd meglátjuk.

– Elenged?

Mengele nem válaszolt.

– Tudtam.

Az orvos kinyitotta a mappát. Két fényképet vett elő, de úgy tartotta őket, hogy Elisabeth ne láthassa.

– Ezek a kiindulási felvételek és a tegnapi képek.

– Mutassa meg.

– Még nem.

– Miért játszik ezzel?

– Nem játszom.

– Hetek óta nem engedi, hogy lássam a saját arcomat.

– Mert a folyamat nem fejeződött be.

Elisabeth közelebb lépett.

– Az én arcom nem a maga kibaszott munkadarabja.

Mengele becsukta a mappát.

– Holnap látni fogja.

A mondat egész éjszaka vele maradt. Elisabeth egyszerre akarta és rettegte a másnapot. Megpróbálta elképzelni magát. A haját már látta, az arcának egyes részeit kitapintotta, a szeméről tudta, hogy valamilyen változás történt, de egészet nem tudott alkotni. Álmában tükrök között járt, és mindegyikben más arc nézett vissza rá. Az egyikben Zofiát látta, a másikban Martát, a harmadikban saját régi arcát. Az utolsó tükör üres volt.

Másnap délelőtt megfürdették. Tiszta ruhát kapott, nem rabruhát és nem is a régi egyenruháját, hanem egyszerű szürke ruhát. A haját megfésülték. Elisabeth nem tiltakozott. Már tudta, hogy mindez Mengele színjátékának része. Az eredmény bemutatása. A kész tárgy letörlése, mielőtt megmutatják.

Dél körül vitték át a vizsgálóhelyiségbe.

Elisabeth az ajtóban megállt.

A szoba közepén álló asztalon egy nagy, téglalap alakú tükröt helyeztek el, de fehér vászon takarta. Mellette Mengele állt. Az asztalon ott feküdt Elisabeth kartonja, olyan vastagon, hogy alig hasonlított arra az üres lapra, amelyet hetekkel korábban látott.

– Üljön le – mondta az orvos.

Elisabeth nem ült le.

– Állva maradok.

Mengele nem vitatkozott. Elővette az első fényképet. Elisabeth régi arca nézett vissza róla. A kép még a kísérlet kezdetén készült. Sötétebb haj, zöldesbarna szem, keskenyebb arc, kissé szabálytalan orr. Elisabeth döbbenten nézte. Nem azért, mert elfelejtette volna, hogyan nézett ki, hanem mert az a nő hirtelen idegennek tűnt. Ugyanaz az arc volt, amelyet huszonhét éven keresztül minden reggel látott, mégis olyan érzést keltett benne, mintha egy halott rokon fényképét tartaná a kezében.

– Ez volt a kiindulási állapot – mondta Mengele.

– Ő én vagyok.

– Maga volt.

Elisabeth felnézett.

– Nem. Én vagyok.

Mengele nem vitatkozott. A tükörhöz lépett, és levette róla a vásznat.

Elisabeth nem nézett oda azonnal.

A fényképet nézte még néhány másodpercig, aztán lassan felemelte a fejét.

A tükörben álló nő szőke volt.

Nem az a betegesen sárga, foltos szín maradt, amelyet a kezelések első heteiben látott, hanem világos, hideg árnyalat, amelyet a többszöri beavatkozás és az újonnan növő haj egységesebbnek mutatott. Az arca keskenyebbnek és szabályosabbnak tűnt. Az orr vonala megváltozott, az állkapocs és az arccsont aránya más lett, a gyógyuló hegek egy része még látszott, de már el lehetett képzelni, hogyan halványulnak majd tovább. A jobb szeme fakóbb volt a balnál. Nem lett tisztán kék, ahogyan Mengele talán szerette volna, de a korábbi zöldesbarna szín megtört, világosabbá és hidegebbé vált. A bal szem változatlan maradt, és ettől a két szem között olyan különbség alakult ki, amely első pillantásra alig volt észrevehető, közelről azonban nyugtalanítóvá tette az arcot.

Elisabeth hosszú ideig nem szólt.

Mengele figyelte.

– Nos?

Elisabeth közelebb lépett a tükörhöz.

A nő is közelebb jött.

Felemelte a kezét.

A tükörben lévő nő ugyanazt tette.

Elisabeth megérintette az arcát, végighúzta ujját az állkapcsán, aztán az orrán. A tükörkép minden mozdulatát követte. Nem lehetett elutasítani. Nem lehetett azt mondani, hogy ez valaki más.

– Mit lát? – kérdezte Mengele.

Elisabeth nem válaszolt.

Közelebb hajolt. A jobb szem körüli bőrön apró elszíneződések maradtak. A hajtőnél néhány helyen heges volt a fejbőr. Az áll mellett vékony műtéti heg húzódott. Távolabbról ezek eltűntek. Távolabbról Mengele eredménye valóban meggyőzőbb volt.

Elisabeth hirtelen megértette, mi zavarja legjobban.

Nem az, hogy csúnya lett.

Hanem az, hogy nem.

A tükörben álló nő a rendszer által ünnepelt külső jegyekhez közelebb állt, mint az, aki hónapokkal korábban Auschwitzba érkezett. Világos haj, szabályosabbnak formált arc, hidegebb tekintet. Mengele fogta azt az ideált, amelynek nevében embereket mértek, válogattak, osztályoztak és pusztítottak el, majd ráerőszakolta egy olyan nő testére, aki már megtanulta, mi van az ideál mögött.

– Sikerült – mondta Elisabeth.

Mengele arcán megjelent az elégedettség.

– Részben.

– Nem. Sikerült.

Az orvos figyelte.

– Mit ért ez alatt?

Elisabeth a tükörből nézett rá.

– Pontosan azt látom, amit akart.

– Az eredmény nem tökéletes.

– Magának soha semmi nem az.

Mengele nem reagált.

Elisabeth ismét saját tükörképére nézett.

És akkor meglátta mögötte Zofiát.

Nem valóban. Csak az emlékezetében. A gyerek feküdt az asztalon, ő pedig a fejét tartotta. Látta a vékony bokát a saját kezében. Látta a fiút, akitől vért vettek, amíg elsápadt. Látta a férfit, akinek elmulasztotta az utolsó mérését. Látta a rózsaszín vizet a vödörben, a rámpán szétszakított családot, a kartonokat és a „meghalt” szót. Mind ott voltak a tükörben, pedig egyetlen arc sem jelent meg a sajátján kívül.

Mengele a testét megváltoztatta.

Semmi mást.

Elisabeth ugyanúgy emlékezett mindenre. Ugyanúgy szégyellte, amit tett. Ugyanúgy félt. Ugyanaz a nő állt a tükör előtt, aki hónapokon keresztül előkészítette az eszközöket. A hajszín nem törölt ki egyetlen sikolyt sem. Az új arc nem változtatott meg egyetlen döntést sem. Mengele képes volt húst vágni, csontot formálni, pigmentet roncsolni és egy test külső jegyeit átalakítani, de azt, ami Elisabeth fejében maradt, nem tudta kimetszeni.

– Mit érez? – kérdezte.

Elisabeth lassan felé fordult.

– Semmit abból, amit maga szeretne.

– Nem tudhatja, mit szeretnék.

– Dehogynem. Azt akarja, hogy ez jelentsen valamit.

Mengele szemöldöke megemelkedett.

– Jelent is.

– Magának.

Elisabeth a tükörre mutatott.

– Maga ezt nézi, és eredményt lát. Én meg azt látom, hogy ugyanaz vagyok.

– Fizikailag nyilvánvalóan nem.

– Nem a testemről beszélek.

– A pszichológiai változás nem volt elsődleges cél.

– Mert ahhoz nem ért.

Ez betalált. Elisabeth látta rajta.

– Óvatosan – mondta Mengele.

– Mit csinál, ha nem vagyok óvatos? Visszacsinálja?

Az orvos becsukta a mappát.

– A vizsgálatnak még nincs vége.

Elisabeth elmosolyodott.

– Tudtam.

– További megfigyelések szükségesek.

– Mennyi ideig?

– Amennyi szükséges.

– És utána?

Mengele nem válaszolt.

Elisabeth visszanézett a tükörbe. Már nem érdekelte a válasz.

Visszavitték a szobájába. A tükröt természetesen nem kapta meg. Mengele azonban elkövetett egy hibát. Azt hitte, Elisabeth számára a tükör a kísérlet csúcspontja volt, és miután megmutatta neki az eredményt, a nőnek időre lesz szüksége ahhoz, hogy feldolgozza. Aznap délután ezért nem jöttek érte. Nem kötözték le, nem vizsgálták, nem figyelték folyamatosan. Marta hozta az ételt, és azonnal észrevette, hogy valami megváltozott.

– Megmutatta?

Elisabeth bólintott.

– És?

– Igazad volt.

– Miben?

– Még mindig én vagyok.

Marta letette az edényt.

– Ezt mondtam.

Elisabeth nézte a kezét.

– Azt hittem, amikor meglátom, dühös leszek.

– Nem az?

– De. Csak nem úgy.

Marta leült vele szemben. Ezt korábban ritkán tette.

– Mit akar most?

Elisabeth sokáig hallgatott.

– Nem tudom.

Hazudott.

Marta talán észrevette, de nem kérdezett tovább.

Elisabeth azon az éjszakán először aludt nyugodtan hetek óta. Nem azért, mert megbékélt valamivel. Egyszerűen megszűnt benne a várakozás. Addig mindig volt következő nap, következő vizsgálat, következő lehetőség arra, hogy valami megváltozzon. Brenner papírjai. Az áthelyezés. A remény, hogy Mengele elengedi. A remény, hogy a kísérlet kudarcot vall. A remény, hogy életben marad. Mindig valami következő dologba kapaszkodott.

Most először nem kapaszkodott semmibe.

Másnap reggel megette a kenyeret és megitta a vizet. Amikor az orvos megvizsgálta a szemét, válaszolt a kérdésekre. Délután fényképeket készítettek róla, és együttműködött. Mengele láthatóan elégedett volt a változással. Elisabeth nem káromkodott, nem vitatkozott, nem köpött. Harmadnap ugyanez történt. Negyednap is.

Az őrök lassan kevésbé figyeltek rá.

Elisabeth pontosan ezt akarta.

Ápolónőként túl jól ismerte az épületet. Tudta, melyik ajtó mögött mit tartanak, mikor cserélnek szolgálatot, melyik szekrényt zárják mindig, és melyiket hagyják néha nyitva. A tudás, amely korábban Mengele munkáját segítette, most egyetlen másik célt szolgált. Nem tervezett szökést. Már tudta, hogy az első próbálkozásnál figyelték, és most még kevésbé jutna át a táboron. Nem akart senkit bevonni. Brenner valószínűleg azért tűnt el, mert segített neki. Marta pedig azért maradhatott életben, mert még nem tett érte semmi olyat, amit észrevettek.

Elisabeth egyetlen dolgot akart visszaszerezni.

A döntést.

Nem azt, hogy mi történik a testével. Azt már elvették tőle. Nem azt, milyen arcot látna egy tükörben. Azt is elvették. Csak azt, hogy meddig rendelkezhetnek még vele.

Az ötödik napon Mengele ismét meglátogatta. Jó hangulatban volt, és közölte, hogy a következő héten újabb fényképsorozat készül, utána pedig összeállítják az eredményeket. Elisabeth megkérdezte, visszakaphatja-e valaha a régi egyenruháját.

– Miért szeretné?

– Mert az enyém.

Mengele elgondolkodott.

– Talán.

– És dolgozhatok még?

Az orvos szemében azonnal megjelent az érdeklődés.

– Szeretne?

Elisabeth vállat vont.

– Maga szerint továbbra is a segédje vagyok.

Mengele elmosolyodott.

– Örülök, hogy emlékszik.

– Nehéz elfelejteni.

– Ha az állapota engedi, megfontolhatjuk.

Elisabeth bólintott.

Mengele nem értette, hogy a nő nem vissza akart kerülni mellé. Csak azt akarta, hogy elhiggye: sikerült megtörnie.

Két nappal később Elisabethet rövid időre valóban kivitték a korábbi előkészítő helyiségbe. Nem dolgozni, csak azért, hogy Mengele megfigyelje a reakcióját. Az asztalon ugyanúgy sorakoztak a fémtálcák. A szekrények ugyanott álltak. A mosdó fölött pedig ott volt a tükör, amely előtt Elisabeth régen addig dörzsölte a kezét, amíg kipirosodott a bőre.

Most belenézett.

A világos hajú nő nézett vissza.

Elisabeth nem fordult el.

Mengele mögötte állt.

– Furcsa?

– Igen.

– Megszokja.

Elisabeth a tükörből nézte.

– Maga tényleg ezt hiszi?

– Az ember szinte mindent megszokik.

Ebben az egyben Elisabeth tudta, hogy igaza van. Éppen ez volt Auschwitz egyik legborzalmasabb igazsága. Az ember megszokta a füstöt. Megszokta a kiabálást. Megszokta, hogy az egyik ajtón bemegy valaki, a másikon pedig már nem jön ki. Megszokta, hogy nem kérdez neveket. Megszokta, hogy eszik, miközben mások éheznek. Megszokta, hogy a saját kezével fog le egy gyereket, aztán este lefekszik aludni.

Talán még ezt az arcot is megszokná.

Ez volt az a gondolat, amely végleg eldöntött benne mindent.

Nem attól félt többé, hogy örökké gyűlölni fogja a tükörképét.

Attól félt, hogy egyszer már nem fogja.

Aznap este Marta megint ételt hozott. Elisabeth megkérte, maradjon egy percig.

– Miért? – kérdezte Marta.

– Beszélni szeretnék.

A nő becsukta az ajtót, de állva maradt.

Elisabeth sokáig kereste a megfelelő mondatot.

– Ha egyszer kijut innen, emlékezzen Zofiára.

Marta arca megfeszült.

– Miért mondja ezt?

– Csak emlékezzen rá.

– Maga mire készül?

Elisabeth felnézett.

– Semmire.

– Ne hazudjon nekem.

Elisabeth elmosolyodott.

– Ebben tényleg sosem voltam jó.

Marta közelebb lépett.

– Mit akar csinálni?

– Nem akarom, hogy segítsen.

– Nem ezt kérdeztem.

– Éppen ezért nem mondom meg.

Marta hosszú ideig nézte. Aztán megragadta Elisabeth csuklóját.

– Ne csináljon ostobaságot.

Elisabeth lenézett a kezére.

– Milyen furcsa.

– Mi?

– Néhány hete még azt mondta, helyes, hogy rosszul érzem magam.

– Az nem ugyanaz.

– Tudom.

Marta elengedte.

– Akkor várjon.

– Mire?

A nő kinyitotta a száját, de nem jött válasz.

Mindketten tudták, milyen helyen vannak.

Elisabeth halkan megszólalt.

– Ha lenne valami, amire várhatnék, talán várnék.

Marta arca megkeményedett.

– Akkor várjon arra, hogy egyszer vége lesz ennek a rohadt háborúnak.

– És utána?

– Utána éljen vele.

Elisabeth felnézett.

– Mivel?

– Azzal, amit csinált.

A mondat fájt.

Talán éppen ezért volt igaz.

– Maga azt hiszi, a halál könnyebb? – folytatta Marta. – Hogy akkor nem kell emlékeznie?

– Nem.

– Akkor miért beszél így?

Elisabeth sokáig hallgatott.

– Mert nem akarom, hogy ő döntse el, mi lesz belőlem.

– Már nem ő dönti el.

– Nézzen rám.

– Nézem.

– Ezt ő csinálta.

Marta megrázta a fejét.

– Az arcát. Nem magát.

Ugyanazt mondta, amit Elisabeth a tükörnél megértett. Ettől azonban nem lett könnyebb.

Marta távozása után Elisabeth órákon át ébren maradt. A döntése már nem tűnt olyan egyszerűnek. Marta mondata belekapaszkodott. Éljen vele. Talán valóban ez lenne a nehezebb. Élni, emlékezni, egyszer talán beszélni arról, amit látott és amiben részt vett. Nem hősként. Nem áldozatként. Úgy, ahogy történt.

Másnap reggel Elisabeth először gondolt komolyan arra, hogy talán mégis életben akar maradni.

Ez az érzés azonban alig néhány óráig tartott.

Délután Zofiát hozták be.

Elisabeth a régi előkészítőben volt, ahová Mengele próbaképpen visszaengedte néhány egyszerű feladatra. Fehér köpenyt még nem kapott, de az eszközöket rendezhette. Amikor az ajtó kinyílt, először csak egy sovány gyereket látott két felnőtt között. Aztán felismerte a sötét hajat és a jobb szem körüli heges, gyulladt bőrt.

Zofia is felismerte őt.

A lány megállt.

Elisabeth kezéből kiesett a csipesz.

Mengele az asztal mellett állt.

– Ismerik egymást – mondta.

Elisabeth nem válaszolt.

Zofia az arcát nézte. A haját. A megváltozott vonásait. Aztán tekintete Elisabeth kezére esett, amely ismét ugyanannak az asztalnak a mellett volt.

A gyerek arcán megjelent a félelem.

Nem Mengelétől.

Elisabethtől.

A nő hátrált.

– Nem.

Mengele ránézett.

– Mi a baj?

– Nem csinálom.

– Mit?

– Ezt.

Mengele hangja hidegebbé vált.

– Még semmit nem kértem.

– Tudom, mit fog.

Az egyik asszisztens közelebb lépett Zofiához.

Elisabeth levette az asztalról a kezét.

– Nem fogom lefogni.

Mengele hosszú ideig nézte.

– Akkor menjen vissza a szobájába.

Elisabeth meglepődött.

Ennyi.

Sem kiabálás, sem büntetés.

Kiment.

A folyosón azonban meghallotta Zofia első sikolyát.

Megállt.

A hang áthatolt az ajtón.

Elisabeth becsukta a szemét.

Marta azt mondta, éljen vele.

Most értette meg, hogy ez mit jelentene.

Nem egy távoli jövőben kellene együtt élnie a múlttal. Minden egyes nap itt kellene élnie vele, miközben ugyanaz tovább történik. Mengele visszaengedné dolgozni. Talán nem kényszerítené minden alkalommal. Talán elég lenne várnia. Az ember szinte mindent megszokik, mondta.

Elisabeth visszament a szobájába.

Aznap este nem beszélt Martával.

Másnap reggel Mengele egyedül érkezett hozzá. Kezében a karton volt.

– Csalódást okozott tegnap.

Elisabeth az ágyon ült.

– Örülök.

– Azt hittem, kezd alkalmazkodni.

– Én is.

Mengele letette a mappát.

– Nem tarthatom itt örökké.

Elisabeth felnézett.

– Ez fenyegetés?

– Tény.

– Mi történik velem?

– Még nem döntöttem el.

Elisabeth halványan elmosolyodott.

– Pontosan ez a probléma.

– Micsoda?

– Hogy még mindig azt hiszi, maga fogja eldönteni.

Mengele arca megfeszült.

Elisabeth azonban nem mondott többet.

Aznap délután ismét egyedül maradt. A tábor hangjai beszűrődtek a keskeny ablakon. Kiáltások, motorzaj, kutya, távoli fémcsattanás. Ugyanaz a világ, amelyet hónapokon keresztül természetes háttérzajként fogadott el.

Elisabeth az ablak alatt állt, és az anyjára gondolt.

Aztán Friedrichre.

Martára.

Zofiára.

Brennerre.

Végül arra a nőre, aki hónapokkal korábban megérkezett Auschwitzba, felvette a fehér köpenyt, és azt mondta magának, hogy csak a munkáját végzi.

Nem kért tőle bocsánatot.

Nem érdemelte meg saját magától sem.

A döntését nem győzelemnek érezte. Nem volt benne felszabadulás, nem volt benne semmi tiszta vagy felemelő. Inkább egy ember utolsó összeomlása volt, aki túl későn értette meg, hogy a bűntudat elől ugyanúgy nem lehet kisétálni egy kapun, ahogyan Auschwitzból sem lehetett egyszerűen áthelyezési papírral eltűnni.

Mire este benyitottak hozzá, Elisabeth már halott volt.

Nem hagyott levelet.

Nem magyarázta meg, mit tett, és nem próbálta utolsó mondataival jobb emberré írni magát annál, aki életében volt. Nem maradt utána vallomás, amelyben elítélte volna Mengelét, sem olyan üzenet, amelyből bárki hőst faraghatott volna belőle. A teste ugyanabban a szobában feküdt, amelyben heteken át figyelték, mérték és gyógyulni hagyták azért, hogy újabb beavatkozásokat végezhessenek rajta.

Mengele másnap reggel megnézte.

Sokáig állt mellette. Az arc már nem mutatott félelmet, undort vagy dacot. A világos haj rendezetlenül feküdt a homloka körül, a műtéti hegek halvány vonalai még látszottak, a jobb szem pedig örökre magával vitte azt a változást, amelyet az orvos létrehozott rajta.

Mengele nem mondott semmit.

Később elővette Elisabeth kartonját.

Az első oldalakon ott voltak a régi adatok. Huszonhét év. Német. Egészséges. Barna és sötétszőke közötti haj. Zöldesbarna szem. A következő lapokon mérések, fényképek, reakciók, koncentrációk, gyulladások, műtéti megjegyzések és megfigyelések sorakoztak. Egy ember hónapjai számokká és szakmai kifejezésekké préselve.

Az utolsó bejegyzéshez Mengele néhány szót írt.

Aztán becsukta a mappát.

Marta még aznap megtudta, mi történt. Nem sírt. Auschwitzban a sírás luxus volt, amelyhez az embernek előbb el kellett hinnie, hogy maradt benne elegendő könny. Este Zofiát látta a barakkban. A lány jobb szemét kötés fedte. Marta leült mellé, és amikor Zofia megkérdezte, mi történt a szőke nővel, Marta sokáig nem tudta, mit feleljen.

Nem mondta azt, hogy jó ember volt.

Nem mondta azt sem, hogy rossz.

Csak elmondta a nevét.

Elisabeth Krämer.

Mert azon a helyen, ahol embereket számmá, adattá, mintává, testté és hamuvá változtattak, néha ennyi maradt az utolsó tiltakozásból: hogy valaki emlékezett rá, az asztalon fekvő embernek neve volt.

Marta másnap hajnalban már nem találta Zofiát azon a priccsen, ahol előző este hagyta. Először azt hitte, a lányt vizsgálatra vitték, mert az elmúlt hetekben ez többször előfordult, és Auschwitzban az ember hamar megtanulta, hogy a hiányzó test nem feltétlenül jelent azonnal halált. Lehetett munkára vezénylés, áthelyezés, vizsgálat, büntetés, fertőtlenítés, újabb válogatás vagy valamelyik olyan parancs, amelynek értelmét azoknak, akik végrehajtották, nem kellett megmagyarázni. Marta mégis rosszat érzett. Zofia előző este lázas volt. A jobb szemét fedő kötés alatt a gyulladás nem javult, az arca beesett, és amikor Marta kenyeret adott neki, csak két falatot evett. A lány megkérdezte Elisabethet, aztán hosszú ideig nem szólt többet. Marta éjszaka kétszer is felébredt arra, hogy Zofia nyöszörög. Hajnalban azonban a takarója összehajtva feküdt a priccsen, mintha valaki nem sokkal korábban húzta volna le róla.

Megkérdezte a mellette fekvő asszonyt. Az nem tudott semmit. A másik szerint még sötétben jöttek érte. Ketten. Nem mondták, hová viszik. Marta néhány másodpercig csak állt, aztán elindult, bár fogalma sem volt, mit akar tenni. Munkára kellett jelentkeznie, és már azzal kockázatot vállalt, hogy késlekedett, de az előző este óta valami megváltozott benne. Nem Elisabeth halála miatt önmagában. Auschwitzban naponta haltak meg emberek, olyanok is, akiket Marta sokkal jobban ismert, mint a német ápolónőt. Elisabeth halála azért zavarta, mert nem tudta hová tenni. Hónapokkal korábban, ha valaki azt mondja neki, hogy a Mengele mellett dolgozó német nő meghalt, valószínűleg nem érzett volna semmit. Talán még elégtételt is. Látta Elisabethet fehér köpenyben, látta, amikor gyerekeket kísértek hozzá, és látta azt is, amikor a nő tiszta ruhában távozott a helyiségből, ahonnan másokat ölben vagy hordágyon vittek ki. Az ilyen emberről könnyű volt eldönteni, hová tartozik. Később azonban ugyanaz a nő feküdt bezárva, felmart fejbőrrel, megváltoztatott arccal, sérült szemmel, és úgy kérdezett egy Zofia nevű lányról, mintha annak élete lenne az egyetlen dolog, amelyet még számon lehet kérni rajta. Marta ettől nem bocsátott meg neki. Csak többé nem tudta egyetlen szóval elintézni.

A vizsgálóépület közelében egy fogoly takarította a lépcsőt. Marta ismerte, de nem tudta a nevét. Auschwitzban ez sem volt szokatlan. Emberek hónapokig látták egymást, anélkül hogy bemutatkoztak volna, mert a névhez jövő kellett, a jövő pedig itt bizonytalan luxusnak számított. Marta halkan megkérdezte, látta-e a sötét hajú, sérült szemű lányt. A férfi először nem válaszolt, aztán fejével az épület felé intett. Marta gyomra összerándult.

– Mikor vitték be?

– Hajnalban.

– Kijött?

A férfi folytatta a súrolást.

– Nem láttam.

Marta továbbment volna, de az egyik őr rákiáltott, hogy mit keres ott. A nő lehajtotta a fejét, motyogott valamit arról, hogy kötszerért küldték, majd amikor az őr káromkodva elzavarta, engedelmeskedett. Nem tehetett mást. Ez volt az a mondat, amelyet mindenki megtanult itt. Nem tehettem mást. Marta gyűlölte, mert túl sokszor volt igaz, és éppen ezért túl könnyű volt hazugságként is használni.

Zofiát aznap nem látta többé.

Elisabeth holttestét közben eltávolították a szobából. Nem járt neki különleges bánásmód csak azért, mert német volt, de az ügyet mégsem kezelték teljesen úgy, mint egy fogoly halálát. Jelentés készült, kérdéseket tettek fel, és valakinek el kellett döntenie, mit írjanak a családnak. A hivatalos iratok nyelvében nem szerepelt sem Auschwitz, sem kísérlet, sem az, hogy Elisabeth heteken keresztül egy olyan orvos kezében volt, akinek korábban segített. A bürokrácia képes volt egy ember életének utolsó hónapjait néhány tiszta mondattá alakítani. Szolgálati hely. Egészségi állapot. Halál. Értesítendő hozzátartozó. A papíron nem volt füstszag, nem hallatszott sikoly, és nem látszott az a tükör sem, amelyben Elisabeth utoljára felismerte saját magát. Csak rubrikák voltak, bélyegzők és aláírások.

Mengele számára azonban maradt egy másik probléma is. Elisabeth dokumentációja túlságosan részletes volt ahhoz, hogy egyszerűen eltűnjön, ugyanakkor túl kényelmetlen ahhoz, hogy minden része ugyanúgy kerüljön az iratok közé. A mappa elején szolgálati adatok szerepeltek, aztán a vizsgálatok, fényképek és feljegyzések. Az utolsó hetekben készült képeken már alig lehetett felismerni azt a nőt, aki az első felvételeken állt. Mengele egymás mellé helyezett két fényképet. Az elsőn Elisabeth még egyenruhát viselt. A haja sötétebb volt, az arca ismerős abból az időből, amikor az orvos még úgy beszélt hozzá, mint kollégához. A második képen világos haj keretezte a megváltoztatott arcot. A jobb szem árnyalata eltért a baltól, de távolabbról ez kevésbé volt feltűnő. A műtéti hegek egy részét a fény elmosta. Mengele sokáig nézte a két képet, majd elővette a méréseket.

Nem Elisabeth halála zavarta.

A befejezetlenség zavarta.

Az utolsó megfigyelési szakasz elmaradt. Nem tudta dokumentálni, hogyan változik az arc hónapok alatt, mennyire tartós a haj kezeléssel elért színe, hogyan alakul a jobb szem állapota, és milyen pszichés alkalmazkodás következett volna be hosszabb idő alatt. Elisabeth kivette magát a folyamatból, és ezzel olyasmit tett, amit Mengele nehezen viselt: eldöntötte, mikor ér véget a vizsgálat.

Az orvos becsukta a mappát, majd félretette.

Néhány perccel később már másik kartont olvasott.

Ez volt az egész hely egyik legszörnyűbb tulajdonsága. Nem az, hogy minden halál után megállt volna a világ, hanem az, hogy egyáltalán nem állt meg. Elisabeth halála után ugyanúgy érkeztek emberek, ugyanúgy végeztek méréseket, ugyanúgy nyíltak és csukódtak az ajtók. Az asztalt, amelyen heteken keresztül feküdt, letörölték. A szíjakat megtisztították. Az eszközöket sterilizálták. Másnap már más feküdt ugyanott.

Hilde csak két nappal később tudta meg biztosan, hogy Elisabeth meghalt. Addig különböző történetek terjedtek. Valaki szerint átszállították egy másik intézménybe, más szerint súlyos fertőzést kapott a beavatkozások után, megint más úgy hallotta, hogy fegyelmi eljárás indult ellene. Hilde egyiknek sem hitt teljesen. Amikor végül egy adminisztrációban dolgozó ismerőse félrehívta, és közölte vele a halál tényét, a nő első reakciója az volt, hogy megkérdezte, mikor. A válasz után kiszámolta, hogy amikor utoljára látta Elisabethet, már csak néhány napja lehetett hátra.

Aznap este sokáig ült az ágya szélén.

Nem sírt.

Nem azért, mert nem akart, hanem mert nem tudta pontosan, kit kellene gyászolnia. A kolléganőt, akivel hónapokon keresztül együtt evett? A nőt, aki ugyanúgy végrehajtotta a parancsokat, mint ő? A foglyot, akivé Elisabeth végül vált? Vagy azt az embert, aki az utolsó találkozásukkor azt mondta, nem lett jobb attól, hogy későn megijedt?

Hilde azon az éjszakán először nem tudta használni a saját megszokott mentségeit.

Parancs.

Szolgálat.

Háború.

Kötelesség.

Ezek a szavak korábban elegendők voltak ahhoz, hogy a nap végén levetkőzzön, megmossa a kezét és lefeküdjön. Nem szerette, amit látott. Nem élvezte. Nem tartotta magát kegyetlennek. Pontosan ez volt a menedéke. Azt hitte, csak annak kell felelősséget éreznie, aki örömét leli benne. Elisabeth története azonban tönkretette ezt a kényelmes különbséget. Ő sem élvezte. Mégis ott állt az asztal mellett.

Másnap reggel Hilde szolgálatba ment.

Nem történt látványos változás.

Nem dobta le az egyenruhát, nem szabadított ki foglyokat, nem állt Mengele elé vádló beszéddel. Az ilyen történeteket talán később szerették volna elmesélni az emberek, mert könnyebb elviselni a borzalmat, ha valaki a megfelelő pillanatban hőssé válik. A valóság ennél mocskosabb volt. Hilde félt. Élni akart. Tudta, mi történt Elisabethtel, amikor megpróbált kikerülni ebből a körből, és nem akarta ugyanazt. Ezért felvette a köpenyt, előkészítette az eszközöket és dolgozni kezdett.

Csak most már nem tudta azt mondani magának, hogy nincs választása.

A választás lehetett gyáva, lehetett érthető, lehetett halálosan veszélyes az ellenkezője, de attól még létezett.

Délelőtt egy hatéves forma kisfiút hoztak be. Hilde megmérte a magasságát, feljegyezte a súlyát, majd amikor a gyerek sírni kezdett, vizet adott neki. Az őr rászólt, hogy ne babusgassa. Hilde visszatette a poharat. A fiú tovább sírt.

Hilde a saját kezét nézte.

Eszébe jutott Elisabeth kipirosodott bőre a mosdónál. Akkor azt hitte, a nő egyszerűen ideges. Most értette meg, hogy Elisabeth valószínűleg már akkor megpróbált lemosni valamit, amihez nem létezett elég szappan.

Aznap délután Mengele behívta.

Hilde belépett az irodába, és meglátta Elisabeth mappáját az asztal szélén.

– Üljön le, Baumann nővér.

Hilde leült.

Mengele néhány papírt rendezett.

– Maga jó kapcsolatban volt Krämer nővérrel.

Hilde érezte, hogy megfeszül a háta.

– Kollégák voltunk.

– Barátok?

– Nem tudom, annak nevezhető-e.

– Miért?

Hilde óvatosan válaszolt.

– Itt kevés idő jut ilyesmire.

Mengele halványan elmosolyodott.

– Ez igaz.

Kinyitotta Elisabeth mappáját.

– Amikor utoljára találkozott vele, milyennek találta?

Hilde egy pillanatig nem tudta, mit akar hallani.

– Megváltozott.

– Fizikailag?

– Úgy is.

– És másként?

Hilde lenézett.

– Nem ismertem már úgy, mint korábban.

– Ez érdekes.

Mengele feljegyzett valamit.

Hilde gyomra összerándult.

Még most is.

Elisabeth halott volt, Mengele pedig még mindig adatot gyűjtött róla.

– Mit mondott magának?

– Személyes dolgokat.

– Miféléket?

– A családjáról.

– Csak arról?

Hilde felnézett.

– Miért fontos?

Mengele letette a ceruzát.

– Mert kérdeztem.

A hangja nem változott, Hilde mégis azonnal megértette a figyelmeztetést.

– Azt mondta, szeretné, ha az anyja tudná, hogy él.

– De már nem él.

– Akkor még élt.

– Természetesen.

Mengele ismét írni kezdett.

– Beszélt a vizsgálatokról?

– Keveset.

– Rólam?

Hilde hallgatott.

– Baumann nővér.

– Igen.

– Mit mondott?

Hilde Elisabeth utolsó mondataira gondolt. Arra, hogy nem lett jó ember attól, hogy későn megijedt. Arra is, amit a saját korábbi énjéről mondott.

– Félt magától.

Mengele arca nem változott.

– Ezt tudtam.

– Akkor miért kérdezi?

Az orvos felnézett.

Hilde rögtön megbánta.

– Kíváncsi vagyok arra, maga mit látott.

– Egy embert, aki félt.

– És?

Hilde érezte, hogy a szája kiszárad.

– Semmi mást.

Mengele néhány másodpercig nézte, aztán becsukta a mappát.

– Mehet.

Hilde felállt.

Már az ajtónál járt, amikor Mengele megszólalt.

– Baumann nővér.

Hilde megfordult.

– Igen?

– Maga jól alszik?

A kérdés egyszerű volt.

Pontosan ezért ijesztette meg.

– Igen.

Mengele elmosolyodott.

– Örömmel hallom.

Hilde kilépett, és csak a folyosón vette észre, hogy ökölbe szorította a kezét.

Aznap éjszaka egyetlen percet sem aludt.

Elisabeth anyja több héttel később kapta meg az értesítést. A levél rövid volt. A háború addigra már megtanította az embereket arra, hogy bizonyos borítékoktól féljenek. Margarethe Krämer a konyhában állt, amikor a postát kézhez kapta, és még mielőtt felbontotta volna, leült.

A hivatalos szöveg nem mondta el neki, hogyan halt meg a lánya.

Nem mondta el, hogy Elisabeth hónapokon keresztül Auschwitzban dolgozott. Nem mondta el, hogy mit látott, mit tett, kit fogott le, kinek a vérét törölte fel, milyen kartonokra írt számokat. Nem mondta el Brennert, Martát vagy Zofiát. Nem mondta el azt sem, hogy a lánya arcát megváltoztatták.

Csak azt közölte, hogy Elisabeth Krämer szolgálatteljesítés közben elhunyt.

Margarethe háromszor olvasta el ugyanazt a mondatot.

Aztán felállt, odament a kredenc egyik fiókjához, és elővette Elisabeth utolsó levelét. Azt a levelet, amelyben a lánya a házról, Friedrichről, a lisztről és a kertben nyíló rózsáról kérdezett. Margarethe akkor bosszankodott is rajta egy kicsit. Hónapok óta alig írt, és amikor végre levelet küldött, szinte semmit nem mesélt magáról.

Most újra elolvasta.

Nem tudhatta, hogy a jelentéktelen kérdések mögött Elisabeth azért kapaszkodott a kertbe, a házba és a családba, mert nem írhatta le a füst szagát. Nem tudhatta, hogy amikor a rózsáról kérdezett, néhány órával korábban egy gyerek sikolyát hallgatta. Nem tudhatta, hogy a levél papírját olyan kéz érintette, amelyet Elisabeth előtte addig mosott, amíg kipirosodott a bőre.

Margarethe csak a lányát látta a sorok mögött.

Azt a gyereket, aki egyszer leesett egy fáról és eltörte a karját. A tizenhét éves lányt, aki kijelentette, hogy ápolónő lesz. A fiatal nőt, aki büszkén állt az első egyenruhájában.

Azt az Elisabethet gyászolta, akit ismert.

A másikról soha nem tudott meg semmit.

Marta viszont túl sokat tudott.

Zofia két nappal később visszakerült a barakkba. Életben volt, de olyan gyenge állapotban, hogy alig tudott járni. Marta segített neki felmászni a priccsre. A lány nem kérdezett Elisabeth felől. Talán már megértette a választ az előző beszélgetésükből, talán egyszerűen nem érdekelte többé. A saját túlélése éppen elég feladat volt.

Este azonban megszólalt.

– Elisabeth.

Marta felnézett.

– Mi van vele?

Zofia a takarót gyűrte az ujjai között.

– Azt mondta, így hívják.

– Igen.

– Német volt.

– Igen.

– Ő fogott le.

Marta nem hazudott.

– Igen.

Zofia hallgatott.

– Aztán vele is csinálták.

– Igen.

A lány sokáig gondolkodott.

– Akkor ő most olyan volt, mint mi?

Marta erre nem tudott azonnal válaszolni.

A legegyszerűbb az lett volna, ha igent mond. Elisabeth végül ugyanazon az asztalon feküdt, ugyanúgy nem kérdezték a beleegyezését, ugyanúgy fájdalmat okoztak neki, és ugyanúgy elvették tőle a saját teste fölötti rendelkezést.

De nem volt ugyanaz.

Elisabeth hónapokon keresztül szabadon járt az épületek között. Evett. Aludt. Egyenruhát viselt. Parancsot teljesített. Másokat fogott le.

– Nem – mondta Marta.

Zofia felnézett.

– Miért?

Marta megpróbálta úgy elmagyarázni, hogy egy gyerek is megértse.

– Mert előtte ő is segített nekik.

Zofia a saját sérült szeméhez emelte a kezét.

– Nekem is.

– Igen.

– Akkor rossz volt.

Marta érezte, milyen könnyű lenne erre is igent mondani.

– Rosszat tett.

– Az ugyanaz.

Marta egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Néha igen.

– És néha?

– Néha az ember több annál, amit a legrosszabb napon tett. De attól a rossz még megtörtént.

Zofia láthatóan nem értette teljesen. Talán Marta sem.

A lány lefeküdt.

– Én nem sajnálom.

– Nem kell.

– Maga sajnálja?

Marta Elisabeth megváltozott arcára gondolt. A nőre, aki kendőt kért a szemére. A nőre, aki azt mondta, fél. Arra, aki hónapokkal korábban talán ugyanilyen kendőt vitt volna egy fogolynak, majd másnap ismét lefogta volna ugyanazt az embert, ha parancsot kap.

– Igen – mondta végül. – De attól még nem felejtem el, mit csinált.

Zofia erre már nem válaszolt.

Marta azonban még sokáig ébren maradt.

Megértette, hogy Elisabeth történetében nincs olyan pont, ahol kényelmesen meg lehet állni és eldönteni, mi volt ő. Ha az ember csak az első felét nézte, bűnrészes volt. Ha csak az utolsót, áldozat. Mindkettő igaz volt, és egyik sem törölte a másikat.

Talán éppen ezért maradt meg benne annyira.

Néhány nappal később Marta ismét az egészségügyi épületben dolgozott. Egy szekrényt kellett kitakarítania. Amikor kinyitotta, kartonok sorakoztak benne.

Nem kellett volna hozzájuk nyúlnia.

Mégis végighúzta ujját a gerinceken.

Nevek.

Számok.

Dátumok.

Az egyik mappa nem volt rendesen visszatolva.

Elisabeth Krämer.

Marta megmerevedett.

Körülnézett. Senki nem volt a helyiségben.

Kihúzta a kartont.

Az első oldalon fénykép volt.

Marta felismerte azt a nőt, akit csak az utolsó hetekben ismert meg, még mielőtt megváltoztatták volna. Más arc. Sötétebb haj. Egyenruha. Nyugodt tekintet.

Lapozott.

Mérések.

Megjegyzések.

Újabb fényképek.

Aztán meglátta az utolsót.

Elisabeth a tükör előtti napon készült felvételen állt. Világos hajjal, átalakított arccal, eltérő színű szemekkel.

Marta sokáig nézte.

Aztán tovább lapozott.

Az utolsó oldalon néhány sor állt.

Nem értette minden orvosi kifejezés jelentését. Egy dolgot azonban igen.

A lap alján ott volt a halál dátuma.

Marta becsukta a mappát.

Visszatehette volna.

Ehelyett kitépte a két fényképet.

Az egyiket a régi Elisabethről.

A másikat az újról.

Összehajtotta őket, és a ruhája alá rejtette.

Nem tudta, miért.

Talán azért, mert félt, hogy egyszer valaki elégeti a kartont, és akkor Elisabethből csak az marad, amit azok írtak róla, akik rendelkeztek felette. Talán azért, mert egyszer, ha kijut innen, meg akarja mutatni valakinek, hogy ugyanaz az ember volt mindkét képen.

Vagy azért, mert Elisabeth halála után végül ő lett az egyetlen, aki mindkét nőt ismerte.

A segédet.

És az alanyt.

 

A novella zenei ihletője: Slayer – Angel of Death

A Segéd című novellát a Slayer – Angel of Death című száma ihlette. A történet nem a dal szövegének prózai feldolgozása, hanem abból a sötét történelmi közegből és kegyetlen szembenézésből indult ki, amelyet a Slayer zenéje számomra közvetített.

A Slayer 1981-ben alakult Kaliforniában, és később a thrash metal egyik legmeghatározóbb zenekarává vált. Az Angel of Death és az azt tartalmazó Reign in Blood album klasszikus felállását Tom Araya énekes-basszusgitáros, Jeff Hanneman gitáros, Kerry King gitáros és Dave Lombardo dobos alkotta. Ez a négy zenész hozta létre azt a hangzást, amely nemcsak a Slayer pályafutását határozta meg, hanem komoly hatást gyakorolt a későbbi extrém metal irányzatokra is.

Az Angel of Death zenéjét és dalszövegét Jeff Hanneman írta. A szerzemény Josef Mengele auschwitzi tevékenységét és az általa végzett embertelen kísérletek borzalmait állította a középpontba. A dal már megjelenésekor komoly vitákat váltott ki, és a Slayert olyan vádak is érték, hogy a témaválasztással a náci ideológiával szimpatizál. A zenekar ezt visszautasította: a céljuk nem Mengele vagy tetteinek dicsőítése volt, hanem az általuk választott brutális zenei nyelven történő szembenézés azzal, amire egy ember és egy rendszer képes lehet.

A dal a Slayer harmadik stúdióalbumának, a Reign in Blood című lemeznek a nyitószáma. Az album 1986. október 7-én jelent meg. A lemez producere Rick Rubin és maga a Slayer volt, a hangmérnöki munkát Andy Wallace végezte. Az Angel of Death felvételén Tom Araya énekel és basszusgitározik, Jeff Hanneman és Kerry King gitározik, Dave Lombardo pedig dobol.

Az Angel of Death az évtizedek során a Slayer egyik legismertebb és egyben legvitatottabb szerzeményévé vált. Számomra azonban elsősorban azért vált A Segéd kiindulópontjává, mert nem engedi kényelmes távolságból szemlélni a történelmi borzalmat. Amikor ebből a zenéből megszületett Elisabeth Krämer alakja, nem Mengele történetét akartam újramesélni. Sokkal inkább az kezdett érdekelni, mi történik egy olyan emberrel, aki nem maga teremti meg a borzalmat, mégis nap mint nap segédkezik annak működésében. Hol ér véget a parancs teljesítése, hol kezdődik a személyes felelősség, és marad-e egyáltalán út visszafelé, amikor valaki már túl sokszor döntött úgy, hogy inkább engedelmeskedik.

A Segéd ezért az én történetem, de az első szikráját a Slayer és Jeff Hanneman adta. Ez a néhány sor egyben tisztelgés is előttük, a Slayer munkássága és a 2013-ban elhunyt Jeff Hanneman emléke előtt.