AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI

A hajnal nem érkezett meg rendesen.

Nem úgy, ahogy az ember emlékezett rá a régi időkből, amikor a világ még eljátszotta, hogy vannak kiszámítható törvényei, és a fény legalább ennyit hajlandó volt minden reggel becsülettel teljesíteni. Most a derengés inkább csak szétterült a kövek fölött, mint valami beteg, híg szürkeség. Nem adott megkönnyebbülést. Csak láthatóvá tette azt, ami éjjel még el tudott bújni.

A torony repedéseit.

A nyugati falon ülő mozdulatlan madarakat.

A kőasztal tövénél maradt három megtört, sötét jelet.

És az emberek arcát, akik már túl sok mindent tudtak ahhoz, hogy a reggelt automatikusan a túlélés bizonyítékának tekintsék.

Sorya nem mozdult a középső zónából egy ideig. Nem azért, mert ne tudott volna. Hanem mert mérte a teret. A fény változását. A falak színét. A kövek csendjét. A hajnalnak elvileg oldania kellett volna valamit az éjszaka feszültségéből. Ehelyett csak pontosabb kontúrt adott neki.

Rhovan törte meg először a hallgatást.

– Ezt külön szeretem – mondta rekedten. – Az ember egész éjjel nem döglik meg, aztán reggelre még csúnyább lesz minden.

Selin nem nézett rá.

– Kussolj.

– Látod, ezért érdemes élni. A gyengédségedért.

A nő most sem válaszolt, de a tekintete elég volt ahhoz, hogy a férfi a következő mondatot megtartsa magának. Valószínűleg ez volt a reggel egyik ritka, csendes csodája.

Kaelen továbbra is a kőasztal közelében állt, de már nem ugyanazzal a testtartással, mint éjjel. Akkor a figyelme kifelé és befelé egyszerre feszült, mint valami rosszul hangolt húr. Most inkább mélyebbre húzódott. Mintha a saját teste is várna valamire. A tenyerén a kötés alatt a sötét maradvány már nem lüktetett nyíltan, de nem is nyugodott el. Körözött. Türelmesen. Mint aki rájött, hogy nem kell sietnie.

A gyógyító asszony újrakötötte a tenyerét, ezúttal szorosabban. Nem szólt közben, csak amikor végzett.

– Ha felfelé indul, azonnal.

– Tudom.

– Nem. Azt tudod, hogy mondanom kell. Azt még nem tudom, hogy engedelmeskedsz-e.

Kaelen rápillantott.

– Ma reggel különösen bizalomgerjesztő vagy.

– Akkor ma reggel is jól végzem a dolgom.

A férfi szája sarka alig mozdult meg. Ennél több jókedv senkiben nem maradt.

Iren a fatáblák fölé hajolt, és már a pirkadat első szürkeségében is olyan arccal nézte a jeleket, mint aki attól fél, hogy ha csak egy pillanatra is félrenéz, a mintázat átrendezi magát mögötte. A torz kézmozdulat, a nyugati válaszjel, az udvar alatti megtört kör, az északi feszítés, a középső zóna bevéséskísérlete. Az este szétszórt fenyegetései reggelre egymás mellé kerültek, és így már sokkal rosszabbul néztek ki. Éjjel legalább még lehetett úgy tenni, mintha külön ügyek lennének. Külön bajok. Külön rohadások. Most már világos volt, hogy ugyanannak az akaratnak több próbája volt mind.

Sorya végül felegyenesedett.

– Mindenki figyeljen.

Az udvarban lévő őrök azonnal odanéztek. Nem voltak sokan. Pont ezért maradt még némi esélyük arra, hogy ne fulladjanak bele a saját szervezetlenségükbe. A fáradtság az arcokon már ott ült, de még nem törte meg őket teljesen. Még nem.

– A hajnal nem hozott megnyugvást – mondta Sorya. – Aki erre számított, most szokjon le róla. Ami éjjel történt, az nem lezárult. Átrendeződött. A falak nem nyitottak újra. A torony hallgat. Az udvar alatti kör megszakadt. De egyik sem tűnt el. Ez azt jelenti, hogy a következő mozdulat nem vak támadás lesz. Célzott lesz.

Rhovan halkan odabökte:

– Hurrá.

Sorya folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

– Senki nem jár egyedül. Senki nem lép be a toronyba külön engedély nélkül. Az északi csatorna felé zárt páros ellenőrzés megy, nem leereszkedés. A nyugati falon ülő madarakat tovább figyeljük. A belső udvar köveit senki nem bontja meg addig, amíg nem tudjuk, mire reagálna az alatta húzódó minta. Minden mozdulatnak oka lesz. A reflex mostantól veszélyforrás.

Az egyik őr kérdezett rá:

– Meddig?

Sorya ránézett.

– Amíg el nem múlik az a luxus, hogy ostobák lehetünk.

A férfi nem kérdezett többet. Bölcs döntés.

Iren lassan felállt.

– A jelek alapján hajnal után nem egyetlen pont fog reagálni.

Selin rögtön rákapta a fejét.

– Hanem?

– Egyszerre több – mondta Iren. – Vagy ugyanaz a minta több helyen. Éjjel még a torony, a fal, a csatorna, az udvar különböző formákban próbálkozott. Most, hogy látott minket együtt és külön is, valószínűbb, hogy ugyanazt a hibát több testen, több kövön, több kapcsolódáson keresztül teszteli majd.

Rhovan fáradtan végigdörzsölte az arcát.

– Magyarul minden egyszerre fog idegesítővé válni.

Kaelen ekkor emelte fel a fejét.

– Nem minden.

Mindenki felé fordult.

A férfi egy pillanatig a nyugati falon ülő madarakat nézte, aztán a torony repedéseire, végül vissza a kőasztal tövében maradt megtört jelekre.

– Kiválaszt valamit – mondta. – Egy elsődleges mintát. Az összes többi csak tartani fogja a nyomást körülötte.

Sorya szeme összeszűkült.

– Honnan veszed?

Kaelen nem válaszolt rögtön. A mellkasa alatt a félütem most nem érkezett teljesen. Inkább csak a hiánya mozdult meg. Egy ismerős üres hely. Mint amikor valaki a vállad fölött áll, de még nem ért hozzád.

– Mert most már nem keres – mondta végül. – Tudja, mi működik részben. A következő lépés nem felmérés lesz. Beállítás.

Iren bólintott.

– Igen. Ez illik a mintához.

Selin oldalt nézett rá.

– Utálom, amikor ilyen gyorsan egyetértetek.

– Mi is – mondta Rhovan. – Mert általában mindig utána történik valami undorító.

És mintha a világ is úgy döntött volna, hogy ebben kivételesen megjutalmazza a pesszimizmust, a nyugati falon ülő madarak egyszerre mozdították el a fejüket.

Nem rebbentek fel.

Nem csaptak szárnyat.

Csak egyetlen irányba fordultak.

Befelé.

Az udvar közepére.

Ahol a megtört kör jelei húzódtak a kövek alatt.

Az őrök közül kettő automatikusan a fegyveréhez kapott.

– Ne – csattant Sorya hangja.

A mozdulat megfagyott.

A madarak tovább figyeltek.

Túl sokáig.

Túl mozdulatlanul.

Nem úgy néztek, mint éhes vagy óvatos állatok. Hanem mint valami külső szemek, amelyeknek nincs saját sürgésük, csak türelmük. Az ilyesmi pont attól gyomorforgató, hogy nem látványos. Az ember ösztönösen jobban bírná, ha valami ordítva támadna rá. A csendes figyelem valahogy személyesebb sértés.

Iren egy lépést tett a kőasztal mellé.

– Nem a madarak a fontosak.

– Hanem? – kérdezte Selin.

– Az, hogy mire néznek.

Kaelen érezte meg előbb, mint hogy látta volna.

A kőasztal alatti megtört jelek közül a középső lassan sötétedni kezdett.

Nem gyorsan.

Nem látványosan.

Csak annyira, hogy a hajnal szürkeségében a kő tónusa megváltozzon körülötte. Mint amikor a nedvesség felszivárog valahonnan, ahonnan nem kellene. De ez nem nedvesség volt. Hanem figyelem. Valami a mélyből újra ráhelyezte az akaratát arra a pontra, ahol éjjel nem tudta befejezni a bevésést.

Sorya azonnal intett az őröknek.

– Két lépést hátra mindenkinek a középtől. Most.

Az emberek mozdultak. Nem teljes rendben, de elég gyorsan. Az udvar közepe kitisztult. A kőasztal körül csak ők maradtak: Sorya, Kaelen, Iren, Selin, Rhovan, meg a gyógyító asszony, aki valamiért úgy viselkedett, mintha a világ vége is csak egy újabb, rosszul szervezett munkanap volna.

A középső jel sötétedése azonban nem állt meg.

Sőt.

A három megtört vonal körül hajszálvékony, világos perem jelent meg. Nem fehér, mint Erevat tiszta jeleinél. Nem fekete, mint a mélyebb hasadékoknál. Hanem az a beteg, hideg árnyalat, amely már éjjel is megjelent a kör bezáródásánál. A kettő közötti szennyes átmenet.

Selin halkan káromkodott.

– Már megint közénk akar jönni.

– Nem – mondta Iren olyan hangon, amitől mindenki ráfordult. – Ez most más.

Kaelen közelebb hajolt a kőasztalhoz, de nem lépett a jel fölé.

– Mi más?

Iren a három megtört vonalat figyelte.

– Nem új kört kezd. Nem bevés. Összehasonlít.

Rhovan arca úgy nézett ki, mint aki fontolóra venné, hogy egyszerűen beveri a saját fejét valami keményebb kőbe, csak hogy ne kelljen még több ilyen mondatot értelmeznie.

– Mi a csodát hasonlít össze?

Iren most a táblákhoz lépett, és a torz kézmozdulat rajzát a középső megtört jel mellé húzta.

– Minket. Az éjjeli szétválásunkat és az előtte lévő együttállást.

Kaelen gyomra alatt valami megfeszült.

– Meg akarja nézni, melyik volt stabilabb.

– Igen – mondta Iren.

Sorya azonnal megértette a veszélyt.

– Tehát most nem csak nyitni akar. Dönteni akar a módszerről.

– Igen.

Rhovan csöndesen köpött egyet oldalra, aztán megrázta a fejét.

– Remek. Most már nem is támad. Tervez.

A nyugati falon ülő madarak egyszerre rebbentették meg a szárnyukat.

Nem repültek fel.

Csak egy pillanatra megnyitották őket, mintha valami jelre válaszolnának.

És ugyanabban a másodpercben Kaelen tenyerében a kötés alatt a sötét maradvány élesen oldalra húzott.

Nem felfelé.

Nem a csukló felé.

Oldalra.

A kisujj töve irányába.

A férfi szisszent.

Selin már fordult is felé.

– Mi?

– Oldalra megy – mondta Kaelen fogcsikorgatva.

A gyógyító asszony azonnal odalépett, és már nyitotta is a maró poros tálat.

– Kéz.

Kaelen előrenyújtotta.

Az asszony nem finomkodott. A port közvetlenül a kötés széléhez nyomta, aztán erősen rászorította a saját tenyerét. A fájdalom azonnal belemart a kézfejébe, de most tiszta volt. Emberi. Gyűlölhető. Épp ezért hasznos.

A sötét oldalirányú húzása megtorpant.

De csak egy pillanatra.

Iren ezt látta meg először.

– Nem a csukló felé keresi az utat – mondta halkan. – Az ujjak mintázatát nézi.

Kaelen felkapta a fejét.

– A mozdulatokat.

Iren bólintott.

– Igen. Az emberi kéz döntési mintáit.

Selin úgy nézett a saját kezére, mintha hirtelen valami idegen tárgy lenne.

– Ezt most hagyd abba – mondta. – Az is elég, hogy minden más már így is kibaszottul rossz.

Sorya a kőasztalra tette a tenyerét, de nem a jel fölé, csak mellé.

– Ha a kezeket figyeli, akkor a következő áttörés nem helyhez kötött lesz. Érintéshez.

A mondat után csend lett.

Nem hosszú.

De elég ahhoz, hogy mindenki érezze a súlyát.

Rhovan törte meg.

– Mondjátok, hogy ezt csak rosszul hallottam.

– Nem hallottad rosszul – mondta Kaelen.

Mert már ő is tudta.

Az éjjel a másik oldal a hibás mozdulatot figyelte. A tükörpróbát. A visszahajlás hiányát. Az udvarban a négyes rend együttállását. Most hajnalban tovább ment. Nem csak a köveken és a közös helyeken át akarta megérteni az emberi rendet. Hanem a kézen keresztül. Azon a ponton, ahol a döntés még csak mozdulat. Ahol egy szorítás, egy elengedés, egy túl gyors érintés, egy visszarántás többet jelent, mint száz kimondott szó.

Az ilyesmi már nem csak fenyegető volt. Személytelenül intim is. Undorító kombináció.

Sorya rögtön döntött.

– Akkor mostantól új szabály van. Minden kötelező érintés előre jelzett lesz.

Rhovan felhúzta a szemöldökét.

– Tessék?

– Kimondod, mielőtt hozzányúlsz valakihez – mondta Sorya. – Sebkötés, megtartás, visszarántás, minden. A másik oldal a reflexet próbálja másolni. Nem adunk neki tiszta, vak mintát.

Selin erre rögtön rávágta:

– Ez harc közben használhatatlan.

– Lehet – mondta Sorya. – De amíg nem tör ránk nyíltan, addig működik.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– És ha pont azt akarja, hogy merevebbek legyünk?

Iren válaszolt.

– Akkor legalább azt mi választjuk meg. Nem ő.

Ez elég rossz válasz volt ahhoz, hogy igaz legyen.

A gyógyító asszony elvette Kaelen kezéről a tenyerét, és gyorsan ellenőrizte a kötést.

– Megállt. Egyelőre.

– Milyen költői – mordult fel Rhovan. – Egyelőre.

Ekkor az egyik őr a keleti átjáró felől befordult az udvarba. Gyorsan jött, de nem rohant. Még volt benne annyi fegyelem, hogy a pánikot ne cipőkopogással hozza meg.

– Jel a keleti folyosónál – mondta. – Nem törés. Nem hang. Az egyik belső ajtó fölött megjelent valami a kőben.

Sorya már fordult is.

– Melyik ajtó?

– A régi gyűjtőkamráé.

Iren szeme azonnal megvillant.

– Ahol a kézjeleket őrizték.

Kaelen felnézett.

– Mi?

Iren a férfihez fordult.

– A város régi belső rendjében voltak olyan kamrák, ahol a kapukhoz, zárásokhoz, átvezetésekhez tartozó kézmozdulatokat faragták be a falba. Nem teljes tanításként. Inkább emlékeztetőként. Rövidített minták. Tisztázó vonalak.

Rhovan hitetlenkedve bámult rá.

– Ezt egész eddig miért nem mondtad?

– Mert egész eddig nem azok érdekeltek, akik a kézmozdulatokat akarják ellopni.

A férfi erre nem talált gyorsan jó sértést. Pedig igyekezett.

Sorya már indult.

– Megnézzük.

Selin rögtön Kaelenre nézett.

– Te jössz?

A férfi a tenyerére pillantott. A kötés alatt most csend volt. Nem biztonság. Csak csend. Az a típus, amit az ember nem elhinni, hanem kihasználni próbál.

– Igen – mondta.

A gyógyító asszony rögtön ellenezte.

– Nem.

Kaelen ránézett.

– Muszáj.

– Muszáj sok mindennek lenni, attól még szar ötlet.

– Tudom.

– Attól még nem.

Sorya vágott közbe.

– Jön. De nem elöl.

Az asszony szeme összeszűkült, aztán bólintott. Nem azért, mert egyetértett. Hanem mert az ellenkezője valószínűleg még rosszabb lett volna. Remek reggeli választások, mint mindig.

A csapat gyorsan mozdult. Nem tömegként. Szűk rendben. Sorya elöl, mellette Iren. Rhovan kissé jobbra, hogy belátást tartson a folyosókba. Kaelen középen, Selin tőle fél lépéssel hátrébb balra. Az őrök közül kettő ment velük, a többiek maradtak az udvar biztosítására. A gyógyító asszony természetesen morgott valamit maga elé, de végül ő is utánuk indult pár lépéssel. Mert hiába tett úgy, mintha mindenki idióta volna körülötte, nem volt olyan ostoba, hogy a legrosszabb állapotban lévő embereket szem elől tévessze.

A keleti folyosó keskenyebb volt, mint az udvar nyitott tere után emlékezett rá az ember. A hajnal szürkesége ide már csak rétegenként szivárgott be a felső nyílásokon. A falak nedvesebbnek tűntek, de ez inkább a fény hibája volt. Vagyis remélhetőleg a fény hibája. Az utóbbi napokban már a kövek vizuális viselkedését sem volt tanácsos automatikusan az időjárás rovására írni. Az ember milyen gyorsan megtanulja ezt. Szomorú, de hatékony.

A régi gyűjtőkamra ajtaja előtt megálltak.

Az ajtókeret fölött ott volt a jel.

Nem nagy.

Nem harsány.

Egyetlen, vékony, sötét vonalból indult, aztán három rövid, kifelé hajló metszés szakította meg. Olyan volt, mint egy félbehagyott kézrajz kivonata. Egy mozdulat szerkezete, amit valaki nem tudott teljesen megjegyezni.

Iren közelebb lépett, de nem ért hozzá.

– Ugyanaz a hiány – mondta halkan.

Kaelen szíve alatt a félütem most nem mozdult, csak mintha hallgatózott volna.

– A visszahajlás.

– Igen.

Sorya az őrre nézett.

– Mikor jelent meg?

– Pár perce. Előtte tiszta volt.

Rhovan végigsimított a szakállán.

– Tehát amíg mi az udvarban azt vitattuk, hogyan akarja a kezünket használni, ő már idetalált a kézmozdulat-kamrához. Bájos.

Selin az ajtót figyelte.

– Nyitva van?

Az őr megrázta a fejét.

– Nem mertük.

– Jól tettétek – mondta Sorya.

Kaelen azonban már nem az ajtókeretre figyelt. Hanem a fal többi részére. A jel körül a kő felületén alig látható karcolások húzódtak, mintha valaki nem kívülről írta volna fel a mintát, hanem belülről próbálta volna átnyomni. Mint egy rossz másolat, amit túl vékony hártya választ el az eredetitől.

– Nem csak jelöl – mondta.

Iren rögtön rákapta a fejét.

– Hanem?

– Keresi a tárolt mintát odabent.

Sorya kérdezett rá:

– Ha bejut?

Iren felelt.

– Akkor nem nekünk kell többé hibáznunk ahhoz, hogy tanuljon. Kap kész emlékeztetőket. Az emberi kéz rendjének kivonatait.

Rhovan röviden felnevetett.

– Természetesen van ilyen kamra. Természetesen most került elő. És természetesen pont most akarja valami mocskos, mélyről jött nyomor megszerezni. Miért is lenne bármi egyszerű.

Sorya egy pillanatig mérlegelt, aztán döntött.

– Be kell mennünk előtte.

Selin azonnal Kaelenre nézett.

– Te maradsz kint.

A férfi már nyitotta a száját, de Sorya megelőzte.

– Igen. Most kivételesen neki van igaza.

Kaelen állkapcsa megfeszült.

– Ha bent reagál valamire, kelleni fogok.

Iren lassan megrázta a fejét.

– Pont ezért nem jössz első körben. Ha odabent valóban a kézmozdulat-mintákat próbálja elérni, te túl erős visszhang lennél neki. Az ajtó közelében tartalék maradsz. Ha a minta megmozdul, akkor lépsz.

A férfi utálta, hogy ez logikus.

Még jobban utálta, hogy nem tudott jobb ellenvetést mondani rá.

Selin ezt pontosan látta rajta.

– Kint maradsz.

Kaelen ránézett.

– Ezt most úgy mondod, mintha parancsolhatnál.

– Nem. Úgy mondom, mint aki szükség esetén leüt.

Rhovan halkan morrant.

– Az is egy fajta kötődés.

Senki nem méltatta.

Sorya az ajtó elé állt.

– Rend. Iren velem. Rhovan jobb oldal. Egy őr balra. Ha nyitáskor jel indul a kereten, nem nyúltok bele kézzel, csak vassal vagy nyéllel töritek. Selin, Kaelen mellett maradsz. Ha benne megindul a félütem, kimondja, te pedig nem hősieskedsz, hanem azonnal jelzed.

Selin szája megfeszült azon a ponton, ahol normálisabb emberek vitatkozni szoktak. Aztán bólintott.

– Igen.

Sorya a régi zárperemre tette a tenyerét. Nem a sötét jelre, hanem alá. Iren mellette a kőfalon futó halvány eredeti vonalakat kereste meg. A nő ujjai nem érintették közvetlenül a jeleket, csak a köztes, tiszta sávokat. Mint aki már nem is falban gondolkodik, hanem ritmusban.

– Most – mondta Sorya.

Az ajtó reccsent.

Lassan nyílt.

Nem azért, mert valami tartotta volna. Inkább mintha a régi zsanérok maguk is mérlegelnék, hogy még ebben a világban akarnak-e egyáltalán tovább dolgozni.

A kamrából hideg, száraz levegő áradt ki. Nem mély, fémes hideg, mint a toronynál. Ez régebbi volt. Elzártabb. Olyan, mint egy hely, ahová a por sem mer teljesen betelepedni, mert valami rend még mindig kordában tartja.

Odabent két oldalfalon sekélyen bevésett kézjelek húzódtak sorban.

Nem tenyérlenyomatok.

Nem figurák.

Mozdulatsorok kivonatai.

Ujjtartások.

Visszahajlások.

Lezáró ívek.

Az ember elsőre azt hihette volna, hogy díszítés. Csak éppen a világ már régen túl volt azon a fázison, hogy bárki ártatlan díszítésekben higgyen.

Iren arca megváltozott, amikor meglátta őket.

Nem ijedtség volt rajta.

Valami rosszabb.

Felismerés.

– Ezek teljesebbek, mint hittem – mondta.

Rhovan lassan belépett a jobb oldalra, de nem közelített a falhoz.

– Még mindig nem bánnám, ha egyszer valaki azt mondaná valamire, hogy jelentéktelen.

Sorya az első sor jeleit mérte.

– Hol a változás?

Az őr a bal oldali fal közepére mutatott.

Ott valóban más volt valami.

A bevésett kézmozdulatok között egyetlen minta sötétebben ült a kőben, mint a többi. Nem nagy eltéréssel. Épp csak annyira, hogy a szem megakadjon rajta. A lezáró vonala hiányzott. A mozdulat nyitott maradt. Pont ott, ahol a visszahajlásnak kellett volna lennie.

Kaelen az ajtóból is látta.

A tenyere alatt a sötét maradvány erre újra megfeszült.

– Most – mondta azonnal.

Selin már fogta is a karját.

– Hol?

– Tenyér. Ujjak alá.

A gyógyító asszony ott termett mellettük, mint valami örökké ingerült szellem, akinek a szakmája történetesen a halasztott végzet.

– Kéz.

Kaelen nyújtotta.

Az asszony rászorította a maró port újra, de közben a tekintete nem a férfin volt, hanem a kamrán belüli sötétebb jelváltozaton.

– Ugyanarra ránt – mondta.

Iren ekkor megértette.

– Nem általában a kézre. Konkrét mozdulatra.

Sorya rögtön kérdezett:

– Melyikre?

Iren közelebb ment a sötétebb mintához, de nem érintette meg. A szemével követte a bevésés ívét, aztán a mellette lévő tiszta mozdulatokkal vetette össze.

– Ez egy záró-fordítás – mondta. – Nem kapunyitó. Nem hívó jel. Ez arra való, hogy valamit belül tarts.

Rhovan felhorkant.

– Na, ez már legalább ironikus.

Kaelen lassan felegyenesedett a fájdalomból.

– Nem ironikus. Pontos.

Mindenki rá nézett.

A férfi az ajtófélfának támasztotta az ujjait, csak annyira, hogy egyensúlyban maradjon.

– Nem azt tanulja, hogyan jöjjön át – mondta. – Azt tanulja, hogyan tartson bent valamit. Hogyan zárjon ránk belülről.

A kamra levegője ettől egy fokkal hidegebbnek tűnt. Pedig valószínűleg csak az emberi test csinál ilyesmit, amikor az agya végre utoléri a veszélyt.

Sorya egy pillanat alatt döntött.

– Ezt nem hagyjuk itt.

Iren azonnal rávágta:

– Nem vésed ki.

– Tudom – mondta Sorya. – Elválasztjuk.

Rhovan a jobb oldali polcszerű kőperemre nézett.

– Hogyan?

Iren gyorsan körbemérte a falat.

– A teljes sort nem lehet megbontani. Az láncban fut. De a sötétült mintát körülvevő két tiszta vezetővonalat meg lehet szakítani úgy, hogy a jel ne tudjon tovább kapcsolódni a sorhoz.

Kaelen bólintott.

– Mint a toronynál a tükörpróbát. Nem a hibát ütjük. A kötést vágjuk el körülötte.

Sorya már mozdult is.

– Mivel?

Rhovan odanyújtotta a rövidebb vaspálcáját.

– Ezzel. Ha már úgyis az a sorsa, hogy ronda munkákat végezzen.

Iren a bal oldali tiszta sávra mutatott.

– Itt először. Aztán a túloldalt. De egyszerre kell. Ha csak az egyiket töröd, a minta átugrik a másikra.

Sorya az őrre nézett.

– Te a jobb oldalt.

A férfi odalépett. Nem remegett. Hasznos tulajdonság.

Sorya és az őr egyszerre emelték a vasat.

Iren számolt.

– Most.

A két ütés egyszerre csattant a falon.

A hang furcsán nem visszhangzott úgy, mint kellett volna. Inkább elnyelte valami a kő belsejében, aztán mélyebbről adta vissza, tompábban. A sötétült kézmozdulat körüli két tiszta vezetővonal megrepedt.

Egy pillanatig semmi.

Aztán a sötétebb minta közepén hajszálvékony, hideg fény villant.

Nem kifelé.

Befelé.

Mintha valami, ami ott akart megkapaszkodni, hirtelen elveszítette volna az oldalsó támaszait.

Kaelen tenyere alatt a húzás azonnal csillapodott.

Iren előrelépett.

– Még egyszer. A végződést.

Sorya nem kérdezett, csak ütött.

Az őr vele együtt.

A sötétebb bevésés lezáratlan vége kettérepedt.

És a falban egy rövid, recsegő hang futott végig. Nem hangos. Nem drámai. Inkább bosszús. Mint amikor valaki elveszít valamit, amit már majdnem megszerzett.

Rhovan halkan megszólalt.

– Ezt kifejezetten élveztem.

Iren a sötétült jel helyét figyelte.

A minta színe lassan visszahúzódott a többiek közé. Nem tűnt el teljesen. De már nem lógott ki belőlük úgy, mint előbb.

– Megakasztottuk – mondta.

Sorya nem engedett a feszültségből.

– Csak ezt a pontot.

– Igen – mondta Iren. – De most már tudjuk, mire megy rá.

Selin Kaelen tenyerére nézett.

– Most?

A férfi lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Csendesebb.

A nő bólintott, de a válla nem eresztett le.

Nem is kellett. Még túl korán volt bármi ilyesmihez.

A gyógyító asszony rántott egyet a kötésen, aztán visszalépett.

– A kéz marad a tested mellett. Semmit nem fogdosol ma feleslegesen.

Rhovan oldalra sandított.

– Micsoda költői reggel. Már az is parancsba van adva, hogyan legyünk kézzel.

Senki nem nevetett, de ezúttal valami halvány, száraz levegőmozdulat végigment a csoporton. Ennyi maradt a humorból. Csontig kapart, sovány változat. Néha az is hasznos.

Sorya végigmérte a kamrát.

– Mindent le kell másolni innen.

Iren rögtön rávágta:

– Nem mindent.

– Miért?

– Mert ha mindent egyszerre húzunk ki a falból táblákra, több mintát adunk kézbe, mint amennyit most kezelni tudunk – mondta Iren. – Csak a záró-fordításokat. A visszahajló mozdulatokat. A hiány ott jelentkezik újra meg újra.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen. A többi csak zaj lenne neki is, nekünk is.

Sorya az egyik őrt a folyosó felé intette.

– Hozz rajzolótáblát, szenet, két embert. És senki nem nyúl a falhoz.

Az őr elment.

Rhovan a kamra bejáratának külső pereméhez lépett, és kinézett a folyosóra.

– Egyre jobban hiányzik az az idő, amikor a legnagyobb problémám az volt, hogy egy kés túl tompa.

– Nem hiányzik – mondta Selin.

– De. Csak túl hiú vagyok bevallani, hogy voltak jobb korszakok.

Sorya figyelme azonban már nem rajta volt.

Hanem Kaelenen.

– Te valami mást is érzel.

Nem kérdésként mondta. Megállapításként.

A férfi a sötétült, majd visszahúzott záró-jel helyét nézte.

– Igen.

Selin oldalt rántotta a fejét.

– Mit?

Kaelen nem válaszolt azonnal. Mert amit érzett, azt nem volt egyszerű normális szavakba rakni. Márpedig a normális szavakból amúgy is egyre nagyobb hiánycikk lett ebben a városban.

– Nem dühös – mondta végül. – Nem úgy, mint a toronynál.

Iren ránézett.

– Hanem?

– Érdeklődik.

Ez még a többieknél is kellemetlenebb csendet szült.

Rhovan fordult vissza a folyosóról.

– Ezt fejtsd ki úgy, hogy utána is legyen kedvem élni.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– A toronynál vissza akarta lopni a mozdulatot. Az udvarban be akarta vésni a helyet. Itt… itt nem egyszerűen áttörni akar. Meg akarja érteni, miért zárjuk be egymást. Miért tartunk bent dolgokat. Miért tartunk meg.

Selin szemében valami keményebb villant.

– Ez beteg.

– Igen – mondta Kaelen. – És ettől veszélyesebb.

Iren a falba vésett visszahajló záró-mintákat nézte.

– Ha a visszahajlás hiányzik belőle, akkor a megtartást sem érti. Csak az elfoglalást. A birtoklást. A fogva tartást. Nem különbözteti meg őket.

Sorya erre nagyon lassan bólintott.

– Akkor a következő támadása nem egyszerű elszakítás lesz.

Rhovan felhorkant.

– Hanem?

Sorya a kamra sötétülő bejáratát figyelte, mintha már ott látná a későbbi romlást.

– Rá fog menni a kötéseinkre. Nem csak arra, hogy szétszedjen minket. Hanem arra is, hogy valakit rosszul tartson bent. Rosszul fogjon meg. Rosszul zárjon rá valamire.

Kaelen gyomra alá hideg húzódott.

Mert hirtelen túl sok minden simult össze. A torony torz kézmozdulata. A tenyere oldalsó húzása. Az udvar közös bevésése. A záró-fordítás megcsonkítása ebben a kamrában. Nem pusztán arról volt szó, hogy a másik oldal az emberi mozdulatokat másolta. A tartás és a zárás közti különbséget nem értette. És ami nem érti a különbséget aközött, hogy megvéd valamit vagy birtokba vesz valamit, az előbb-utóbb emberi kapcsolatokat fog szétszedni pusztán azzal, hogy ugyanazzal a mozdulattal nyúl hozzájuk.

Szép kis hajnal. Kicsit sem személyes.

Selin a férfira nézett, mintha ugyanebből valamit ő is megérzett volna.

– Ki lesz az első?

Kaelen lassan megrázta a fejét.

– Nem tudom.

Iren azonban nem ugyanarra figyelt.

– Nem személyt fog először választani – mondta. – Helyzetet.

Sorya ránézett.

– Mire gondolsz?

Iren felemelte a kezét, és a levegőben rajzolta a visszahajló záróívet.

– Olyan pillanatra, amikor valakit meg kell tartani. Visszahúzni. Sebet leszorítani. Ajtót bezárni valaki mögött. Vagy épp valakit benn tartani, hogy ne menjen ki.

Rhovan arcán most először tűnt el majdnem teljesen a szarkazmus.

– Tehát a következő baj nem ott lesz, ahol egy fal nyílik.

– Nem – mondta Kaelen. – Ott lesz, ahol valaki jót akar tenni gyorsan.

Senki nem szólt.

Mert mindenki tudta, mennyi ilyen mozdulaton múlott eddig, hogy egyáltalán élnek.

Az őrök közben megérkeztek a táblákkal és a szénnel. Ketten jöttek, csendesen, fegyelmezetten, és amikor meglátták a fal mintáit, az arcukon ugyanaz a rossz, visszafojtott döbbenet futott át, mint mindenkiben, aki valami túl régi és túl fontos dolgot látott épp rossz kezek árnyékában.

Iren rögtön kiosztotta nekik, mit másoljanak.

– Csak a záró-fordítások. Ezeket itt. És ezeket. A többit békén hagyjátok.

– Mi alapján? – kérdezte az egyik.

Iren odamutatott.

– Ahol a mozdulat végén visszahajló zárás van. Nem nyitás. Nem terelés. Nem hívás. A lezáró ív.

Az őr bólintott.

– Értem.

– Nem, még nem érted – mordult fel Rhovan. – De majd gyorsan megtanulod, mint mindannyian.

Sorya figyelme a folyosó felől jövő légmozgásra ugrott. Nem hang volt. Csak egy apró változás. Mint amikor odakint több test mozdul egyszerre ugyanarra a neszre.

Egy másodperccel később egy újabb őr jelent meg a folyosó végén.

Ezúttal tényleg sietett.

– A külső falnál mozgás – mondta. – A madarak felszálltak. Nem kifelé. Köröznek a belső udvar fölött.

Sorya arca megkeményedett.

– Mennyi?

– Túl sok.

Rhovan nagyot sóhajtott.

– Tudtam, hogy nem ússzuk meg egy ronda reggeli sétával.

Sorya már fordult is vissza a csoporthoz.

– A kamrát zárjuk. A másolás felét visszük. A többit két ember itt fejezi be. Iren, velünk jössz. Kaelen is. Ha a külső figyelőpontok egyszerre mozdultak, az udvarra reagálnak.

Selin nem is próbálta leplezni, hogy már előre utálja ezt.

– Akkor menjünk.

Iren még gyorsan végignézte a falon maradt záró-mintákat, mintha fejben elraktározná őket. Aztán bólintott.

– Elég az első négy.

Az őrök leválasztották a már lemásolt táblákat, és átadták nekik. Sorya saját kezébe vette őket, nem bízta másra. Helyes. A világ ezen pontján már tényleg csak az hiányzott volna, hogy valami félanalfabéta futva elejtsen egy olyan mintát, ami épp arról szól, hogyan kell valamit bent tartani.

A kamrát visszazárták.

Ezúttal az ajtó lassabban feküdt vissza a helyére, mintha odabent már valami nem örülne annak, hogy újra kívül maradt a következő tananyag nélkül.

Ahogy visszaindultak az udvar felé, a levegő odakintről már más volt.

Mozgóbb.

Nyers.

A folyosó végi fényben árnyékok csúsztak át. Nem emberekéi. Szárnyaké.

A madarak tényleg köröztek odafent.

És amikor kiléptek az udvarba, rögtön látszott, hogy ez már nem az a szürke, lassú hajnal, amelyben az ember abban reménykedik, hátha egy órára legalább pihenhet az idegrendszere.

A nyugati fal fölött legalább húsz sötét test keringett körben.

Nem káoszban.

Ritmusban.

Nem szorosan egymás mögött. Inkább olyan távokkal, mint valami elrontott, de szándékos minta pontjai.

Az udvar közepén, a kőasztal tövében maradt megtört jelek pedig újra derengeni kezdtek.

Ezúttal nem sötétedtek.

Lüktettek.

Kaelen gyomra összerándult.

– Nem ugyanaz.

Iren rögtön meglátta.

– Nem. Most nem befelé akar vágni.

Sorya a kőasztal elé lépett, de nem a jelre.

– Akkor mit csinál?

A válasz nem tőle jött.

Hanem Selintől.

A nő a köröző madarakat nézte, aztán a lüktető jeleket odalent.

– Ütemet ad.

A mondat úgy csapódott az udvarba, mint egy vödör hideg víz.

Mert azonnal minden a helyére kattant.

A félütem Kaelen mellkasa alatt.

A koppanások az udvar kövei alatt éjjel.

A torz kézmozdulat ritmushibája.

Most pedig a köröző madarak fenti mozgása és a lenti jel lüktetése.

Nem egyszerű jelzés volt.

Nem puszta fenyegetés.

Hangolás.

Sorya szeme kitágult egy árnyalatnyit.

– Mire?

Kaelen már tudta, még mielőtt a teste teljesen utolérte volna a felismerést.

– Ránk – mondta.

És ebben a pillanatban a köröző madarak egyszerre váltottak ívet az udvar fölött.

A lenti jel lüktetése ugyanabban az ütemben erősödött fel.

Kaelen mellkasa alatt a félütem válaszolt.

Nem mélyen.

Nem rejtetten.

Nyíltan.

Selin felé fordult.

A nő már látta rajta.

– Most?

– Most.

A válasz után nem maradt hely semmi szépnek.

Csak a következő mozdulatnak.

A madarak íve egyszerre feszült meg az udvar fölött.

Nem csaptak le.

Nem zuhantak rájuk.

Csak szűkebbre húzták a kört, és ettől az egész levegő úgy kezdett viselkedni, mintha a mozdulatuk nem puszta repülés volna, hanem valami láthatatlan, felső vonal újrarajzolása. Lent a kőasztal tövénél a lüktető jel ugyanebben az ütemben válaszolt. Nem erősebben, hanem pontosabban. Mintha odafent és odalent egyszerre próbálna valaki ugyanarra a testre ráhangolódni.

Kaelen térde egy pillanatra megfeszült.

Nem rogyott meg.

De Selin már látta rajta, hogy a most nem az előbbi félütemek egyike. Ez tisztább volt. Kijelöltebb. Nem keresett. Talált.

A nő egyetlen lépéssel elé került, féloldalasan, úgy, hogy még közben az udvar közepét is szemmel tudja tartani.

– Mondd.

Kaelen a fogai között szorította ki a levegőt.

– Nem csak bennem van.

Iren azonnal felnézett.

– Hol még?

A férfi nem a saját mellkasára mutatott.

A kőasztalra.

Pont arra a helyre, ahol az előbb a lüktető jel feléledt.

– Ott ugyanaz az ütem megy. Nem ugyanaz a jel, hanem ugyanaz a ritmus.

Sorya tekintete felvillant.

– Tehát összekötötte a külső mozgást a belső válasszal.

– Igen – mondta Kaelen. – És most azt nézi, melyikünk veszi fel előbb.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Csodálatos. Már a saját rohadt szívverésünk sem maradhat magánügy.

A madarak köre újra szűkült egy árnyalatnyit. Nem lejjebb jöttek. Csak a fordulóik lettek feszesebbek. Fent ugyanaz a rossz türelem dolgozott bennük, mint éjjel a falakban. Nem éhes állatok mozgása volt ez. Nem pánik. Mintázat.

Iren már a fatáblák egyikét kapta kézbe. A záró-fordítások közül azt kereste, amelyikben a visszahajlás nem puszta lezárás, hanem ritmustörés is. A szeme gyorsan futott a vonalakon, a szája sarka közben megfeszült.

– Van benne váltóív – mondta. – Nem teljes zárás. Egy olyan törés, ami nem megállít, csak kizökkent.

Sorya azonnal kérdezett.

– Elég lehet?

Iren nem nézett fel.

– Ha a kötés nem már teljes.

Kaelen erre rögtön rávágta:

– Nem teljes.

Selin ránézett.

– Biztos?

A férfi bólintott, de nem nyugodtan.

– Még választ vár. Ha kész lenne, nem lüktetne. Rám húzná.

Ez épp eléggé rossz hír volt ahhoz, hogy kis jó hírnek tűnjön. Micsoda romlott kis ajándékcsomag.

Sorya egyetlen mozdulattal kiosztotta a helyeket.

– Iren az asztalhoz. Kaelen nem lép a jelre, csak a pereméig. Selin rajta marad. Rhovan, a madarakat figyeled. Ha a kör megtörik vagy egyszerre zuhannak, azonnal mondod. Senki más nem mozog be középre.

Rhovan a lándzsájára támaszkodott.

– Már megint én kapom a legszórakoztatóbb feladatot.

– Túl sokat beszélsz ahhoz, hogy finom munkát kapj – mondta Sorya.

– Fájóan igazságtalan.

Iren közben letérdelt a kőasztal mellé. Nem a lüktető jel fölé, hanem mellé, a tisztább kőre. A fatáblát maga elé tette, és ujjal követte a váltóívet. Nem másolni akarta a jelet. Nem is teljesen futtatni. Inkább emlékeztetni a követ arra, hogy létezik olyan mozdulat, ami nem engedi végigsimulni az idegen ritmust a teljes mintán.

Kaelen lassan közelebb ment.

A tenyere alatt a kötés megfeszült. A mellkasa alatt az a félidegen ütem már nem csak belül kopogott. Mintha a bordái mögötti tér is figyelne rá. Nem fájt úgy, mint a seb. Rosszabb volt. Túl pontos volt.

Selin bal keze egy pillanatra a könyöke fölé ért.

– Hozzád nyúlok.

– Tudom.

A nő szorítása rövid volt, szándékos. Nem vigasztalás. Rögzítés. Emlékeztető. Emberi jelenlét, kimondva, nehogy az is ellopható reflex legyen.

Iren ekkor megszólalt.

– Most még csak két pont tartja. Fent a kör. Lent a jel. Kell neki egy harmadik.

Sorya azonnal értette.

– Élő visszhang.

Kaelen a kőasztal tövére nézett.

– Igen.

Rhovan odafentről felmordult.

– Akkor gondolom az én zseniális szerepem az, hogy ne hagyjam, hogy a tollas rohadékok rásegítsenek.

– Azt – mondta Sorya.

A férfi már mozdult is az udvar peremén, nem a madarak felé, hanem úgy, hogy jobb szögből lássa az ívüket. Egyik kezével felkapott egy rövidebb dárdát a fal mellől. Nem hajította el. Csak mérte vele a távolságot, mintha már attól is visszafogná magát, hogy ne a saját ösztöne vigye, hanem a szükség.

Odafent a kör újra változott.

Három madár egyszerre kissé beljebb húzott.

Nem zuhantak.

Csak pont annyira módosították az ívet, hogy lent a kőasztal alatti jel lüktetése egy ütemet kihagyjon, aztán erősebben visszatérjen.

Kaelen szisszent.

Selin rögtön ránézett.

– Mi történt?

– Megpróbált rám zárni.

Iren felkapta a fejét.

– Hogyan?

Kaelen a mellkasára ütött egyet az öklével. Nem erőből. Tájékozódásból.

– Nem bejönni akar. Bent akar tartani.

A mondat úgy vágott át rajtuk, mint valami túl éles huzat. Mert mindenki azonnal értette, mit jelent. Nem egyszerű megszállás. Nem csak áttolódás. Hanem valami, ami belülről akarja rögzíteni a saját ritmusát, mintha az ember teste hely lenne, amit lezárhat.

Iren szeme a záró-fordításra ugrott vissza.

– Ezért ment rá arra a kamrára.

– Igen – mondta Kaelen. – Nem csak a kéz kellett neki. A bent tartás mozdulata kellett.

Selin arcán valami hideg futott végig.

– Akkor most mit csinálunk?

Iren már tudta.

– Nem szétverjük. Félretesszük.

Rhovan félrefordult.

– Micsoda vigasztaló költészet.

Sorya a kőasztal peremére mutatott.

– Emberül.

Iren a jel és a tábla közti térre nézett.

– Ha közvetlenül megtörjük, újra támadásnak veszi. Rászokott, hogy ilyenkor tanul. De ha egy másik tartót kínálunk neki rövid időre, el lehet húzni a középpontról.

Selin összeszűkült szemmel nézett rá.

– Tehát csalit adunk neki?

– Nem teljesen – mondta Iren. – Inkább átterelőt. Olyat, ami nem élő. Olyat, ami mintát ad, de nem testet.

Kaelen azonnal a kezében tartott fatáblákra nézett.

– A záró-fordítás.

Iren bólintott.

– Igen. Ha a bent tartás ritmusát keresi, rá lehet húzni egy halott mintára. Nem marad rajta sokáig. De elég lehet ahhoz, hogy elszakadjon rólad.

Sorya röviden döntött.

– Csináld.

Iren a tábla egyik sarkát a kőasztal tövéhez csúsztatta. Nem érintette közvetlenül a lüktető jelet. Csak a peremére fektette, ahol a köztes kő még tisztább volt. A nő jobb keze a tábla fölött lebegett, és a levegőben kirajzolta a váltóívet. Nem teljesen. Csak annyira, hogy a lezárás helyett oldalra kényszerítse a ritmust.

A hatás nem jött azonnal.

Egy szívdobbanás.

Kettő.

Aztán a kőasztal tövében lüktető jel üteme megcsúszott.

Odafent a madarak köre egyszerre megzavarodott. Nem szétestek. Inkább mintha valami láthatatlan kéz egy pillanatra rossz helyre tette volna a középpontot. Két madár túl közel ment egymáshoz, egy harmadik kisodródott, a kör elveszítette a feszes szabályosságát.

Rhovan ezt rögtön látta.

– Megvan – mondta. – Az ívük szarabb lett.

– Maradj rajtuk – mondta Sorya.

Kaelen közben érezte, hogy a mellkasa alatti szorítás változik. Nem tűnt el. De nem őrá zárt annyira. Inkább oldalra húzódott, mintha valami más felületre figyelne rá.

– Elindult a tábla felé – mondta.

Selin nem engedett a karján.

– Biztos?

– Igen. Nem teljesen. De elmozdult.

Iren arca megfeszült az összpontosítástól.

– Még kell neki egy lökés.

Sorya körbenézett az udvaron, aztán a víztartók felé intett.

– Víz.

Az egyik őr már hozta is. Iren átvette, és nem a jelre öntötte, hanem a tábla alsó peremére. A fa sötétebb lett, a szénnel húzott vonalak kiemelkedtek rajta. A nedvesség nem mosta el őket. Inkább élőbbé tette a felületet. Mint valami ideiglenes, torz helyettesítő. Elég valóságos ahhoz, hogy egy félreértett akarat ráharapjon.

A kőasztal tövében a lüktetés ekkor hirtelen megugrott.

Kaelen teste reflexből előrefeszült volna.

Selin rögtön ráordított.

– Hozzád nyúlok!

És ugyanabban a pillanatban két kézzel ráfogott a vállára.

A mondat és az érintés együtt törték meg a reflexet. Nem engedték, hogy a férfi saját mozdulatból válaszoljon rá. Az a nyers, ösztönös előrehajlás maradt ki, amit valószínűleg pont el akart volna kapni valami.

Iren a levegőben végigvitte a váltóív végét.

– Most.

A lüktető jel az asztal tövében egyszerre elhalványult.

Nem eltűnt.

Átcsúszott.

A fatábla alsó szélén a szénvonalak közül az egyik hirtelen sötétebb lett, és a nedves felület alatt valami hideg, futó árnyalat húzódott végig rajta. Nem hosszabban, mint egyetlen lélegzet.

De elég volt.

Odafent a madarak köre szétesett.

Most már tényleg.

Nem zuhantak rájuk, nem támadtak. Egyszerűen elvesztették az ütemet, és kuszán, ideges csapásokkal különböző irányokba váltottak. Három a déli fal felé, négy a torony fölé, több a külső peremre, kettő pedig olyan hirtelen emelkedett feljebb, mintha megijedt volna attól, amit maga alatt érzett.

Rhovan felnevetett, de ez most inkább harapás volt, mint humor.

– Na végre. Most legalább úgy néznek ki, mint normális, ostoba madarak.

Sorya azonnal a táblára nézett.

– Mennyi ideig tartja?

Iren nem vette le róla a szemét.

– Nem sokáig.

És igaza volt.

A tábla szélében futó sötét árnyalat máris keresni kezdte a továbbutat. Nem volt benne teljes akarat, de tanulás annál inkább. Mintha rájött volna, hogy ez nem test. Nem élő bent-tartás. Csak minta. Helyettesítő. Trükk.

Kaelen ezt megérezte.

– Rájött.

Sorya rögtön lépett.

– Rhovan.

A férfi már mozdult is.

Nem kérdezett.

Odalépett az asztalhoz, megragadta a tábla szabad sarkát, és teljes erőből a földhöz csapta.

A fa két darabra tört.

A sötétebb szénvonal közepén éles reccsenés futott végig, és ugyanabban a pillanatban Kaelen mellkasa alatt a szorítás teljesen szétesett. Nem lassan. Nem visszahúzódva. Mint amikor egy rosszul beakasztott kampó egyszer csak kicsúszik.

A férfi nagy levegőt vett.

Most először ezen a reggelen igazán mélyet.

Selin keze még mindig a vállán volt.

– Most?

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Most nincs bent.

Iren lassan felült a sarkára, és végre elvette a kezét a levegőből. Az ujjai enyhén remegtek. Nem látványosan. Csak annyira, hogy az látszódjon, ez a finom munka többe került, mint egy tisztességesebb világban kellett volna.

– Nem elvesztette – mondta. – Csak kicsúszott neki.

Sorya bólintott.

– Az is elég egyelőre.

Rhovan lenézett a kettétört táblára.

– Kifejezetten tetszik ez a módszer. Ritka, amikor a problémamegoldás és a szétverés ilyen szép egyensúlyba kerül.

A gyógyító asszony már ott is volt, és megnézte Kaelen pupilláját, a légzését, a kezét. Mintha egyetlen reggel alatt harminc évvel lett volna elege több mindenből.

– Még mindig túl gyors – mondta.

– Élek.

– Attól még bosszantó vagy.

– Ezt általában jobban szoktad adagolni.

– Ma nincs kedvem mértéktartáshoz.

Selin végre elengedte a vállát, de nem lépett hátrébb.

A nő az udvar közepét nézte.

A kőasztal tövénél a három megtört jel most fakóbb volt. Nem tűntek el, de mintha a középsőből kihúztak volna valamit, ami előbb még feszítette. Odafent a madarak nagy része már elült a falak külső peremére, néhány viszont még mindig körözött, szétszórtabb, bizonytalanabb pályán.

Sorya lehajolt a földön heverő tábla egyik darabjáért. Megfordította, megnézte a törésvonalat, majd Irennek nyújtotta.

– Meg tudod mondani, mit fog legközelebb keresni?

Iren átvette.

Nem válaszolt rögtön.

A törött vonal közepét nézte, ahol a szén alatt hajszálvékony elszíneződés maradt. Nem nagy. Épp csak jel. Egy rossz szándék lenyomata.

– Igen – mondta végül. – Már nem csak a bent tartás érdekli. A váltás is.

Kaelen felnézett.

– Milyen váltás?

Iren a törésvonalra mutatott.

– Az a pont, ahol az ember eldönti, hogy tart vagy elenged. Hogy húz vagy hagy. Hogy lezár vagy átenged. Ezt figyelte most végig rajtunk.

Rhovan megvakarta az állát.

– Tehát még mindig ott tartunk, hogy minden legemberibb mozdulatunkból akar fegyvert csinálni.

– Igen – mondta Kaelen.

Mert most már ő is pontosan ezt érezte.

Nem az erejüket akarta. Nem a kövek múltját önmagában. Nem a régi jelek szépségét vagy teljességét. A töréspontokat akarta. Azokat a rövid, nyers helyzeteket, ahol egy ember nem jelképpé válik, hanem döntéssé. Ahol egy érintés még nem gyengédség vagy erőszak, csak szándék. Ahol egy zárás még nem védelem vagy fogság, csak irány. És pont ott a legkönnyebb mindent elrontani.

Az egyik őr ekkor halkan megszólalt a kapualj felől.

– Mozgás a toronynál.

Minden fej odafordult.

A torony nem nyílt meg.

Nem reccsent.

Nem fénylett fel úgy, mint éjjel.

Csak a legfelső repedések közül két vékony, halvány csík húzódott lejjebb a kövön, mintha valami belülről most nem kifelé akarna törni, hanem utat jelölne.

Sorya tekintete megkeményedett.

– Jel vagy folyás?

Iren hunyorgott.

– Jel.

Kaelen gyomra alatt hideg üresség húzódott.

– Nem ugyanaz a kéz dolgozik rajta.

Selin ránézett.

– Ezt honnan tudod?

A férfi nem a toronyra nézett, hanem a saját tenyerére.

– Mert ez nem rám felel.

Sorya azonnal megértette, mi ebben a rosszabb hír.

– Hanem másra.

Kaelen bólintott.

Az udvar levegője ettől újra megváltozott. Nem látványosan. Inkább úgy, ahogy a vadállatok közelében szokott, amikor az ember még nem lát semmit, de már tudja, hogy valami áthelyezte a figyelmét.

Iren a torony csíkjait nézte, aztán a még mindig szétszórtan köröző madarakat, végül a kőasztal tövét.

– Elengedtük magunkról a közvetlen ritmust – mondta. – Most új hordozót keres.

Selin állkapcsa megfeszült.

– Kit?

A kérdés után nem jött azonnali válasz.

És pont ez volt benne a legrosszabb.

Mert amikor nincs válasz, az ember hirtelen mindenkit gyanúsabban néz. A saját embereit is. A fáradtságot. A fájdalmat. A túl hirtelen mozdulatot. A túl nagy csöndet. Az ilyesmi gyorsabban kezd szétmarni egy közösséget, mint bármelyik nyílt támadás.

Sorya ezt pontosan tudta.

– Innentől senki nem csak a másikat figyeli – mondta. – Saját magát is. Ha bármi elcsúszik benned, kimondod. Nem akkor, amikor már biztos vagy benne. Akkor, amikor gyanús.

Rhovan röviden felmordult.

– Szóval most hivatalosan is mindenki a saját fejében járőrözik.

– Igen – mondta Sorya.

– Elbűvölő.

A gyógyító asszony felvette a földről a törött tábla kisebbik darabját, és betette a kötések, porok és csészék közé.

– Ezt nem hagyjuk itt.

– Miért? – kérdezte Selin.

– Mert nyom – mondta az asszony. – És ami nyomot hagyott, az néha többet mond később, mint a seb közben.

Rhovan oldalra nézett.

– Végre valaki, aki ugyanolyan biztatóan beszél, mint én.

A torony felől ekkor újabb halvány csík húzódott lejjebb. Nem sokkal. Csak egy tenyérnyit. De elég volt ahhoz, hogy az egész udvar értse: az a figyelem, amit az előbb még Kaelenre hangoltak, most elfordult.

Nem tűnt el.

Csak új célra állt rá.

Selin ezt nézte, aztán nagyon lassan megszólalt.

– Nem fogja még egyszer ugyanúgy csinálni.

Iren bólintott.

– Nem.

– Akkor most mi lesz?

Sorya a torony, az udvar és a belső átjárók közti tereket mérte végig. Már nem csak fenyegetést nézett. Lehetséges helyzeteket. Hol kell majd valakit visszarántani. Hol kell lezárni egy utat. Hol kell bent tartani valakit vagy épp átengedni. Hol fordulhat át egy jó mozdulat valami használható hibává.

Amikor megszólalt, a hangja nyugodt volt. Túl nyugodt. Az a fajta, amit csak akkor vesz elő az ember, amikor már minden idegszála feszes.

– Most átrendezzük az egész belső rendet.

Rhovan sóhajtott.

– Reméltem, hogy valami egyszerűbbet mondasz. Mondjuk azt, hogy reggelizünk.

– Majd akkor, ha a kövek is kérnek kenyeret – mondta Sorya.

A férfi szája sarka megrándult.

– Majdnem hiányozna ez a hely, ha meghalnánk.

Sorya nem foglalkozott vele.

– Az udvar nem marad központi gyűjtőpont. Túl tiszta mintát ad. Két kisebb zónára bontjuk a belsőt. Az egyik a keleti átjárók vonala, a másik a déli fal melletti belső tér. A toronyra külön őrség megy, de nem közelről. Aki sebet köt, előre szól. Aki visszaránt valakit, előre szól. Aki ajtót zár, előre szól. Nincs automatikus mozdulat. Nincs hirtelen hősködés. Nincs néma reflex.

Kaelen hallgatta, és közben tudta, hogy ez szükséges.

És azt is, mennyire embertelen.

Mert az élők egyik alapmozdulata pont az, hogy gondolkodás előtt nyúlnak egymásért. Most pedig pont ezt kellett fékezniük, lassítaniuk, megnevezniük, nehogy valami idegen ott tanuljon bele a legősibb emberi reflexekbe.

Selin közelebb lépett hozzá.

Nem ért hozzá.

Csak ott maradt mellette.

– Most hova?

Kaelen a toronyra nézett, aztán az udvar köveire, végül azokra az átjárókra, ahol hamarosan új rendet kell húzniuk a saját testük köré is.

– Oda, ahol a következő rossz döntés esélye a legnagyobb – mondta.

Rhovan felhorkant.

– Vagyis bárhová.

– Igen – mondta Sorya. – Ezért kezdjük a gyerekekkel és a sebesültekkel.

Ez rögtön csendre vágta az udvart.

Mert mindenki azonnal megértette.

Ahol valaki gyenge, lázas, zavart, vagy félálomban mozdul.

Ahol valakit gyakran kell megtartani.

Ahol sok a gyors érintés.

Ahol a védelem és a fogva tartás közti különbség néha csak egy leheletnyi szándékon múlik.

Ott fog legkönnyebben próbálkozni.

Iren lassan kifújta a levegőt.

– Igen. Ott.

Selin arca közben teljesen kiürült attól a fajta összpontosítástól, ami csak akkor jelenik meg, amikor az ember már nem reagálni akar a félelemre, hanem elé menni.

– Akkor induljunk.

A madarak fölöttük még egyszer köröztek egy széttartó, feszült ívben.

A torony repedésein a halvány csíkok nem tűntek el.

A kőasztal tövénél a megtört jelek ugyan fakóbban, de továbbra is ott maradtak.

Semmi nem zárult le.

Csak áthelyeződött.

És most először nem a kövek vagy a régi zárókamrák tűntek a legveszélyesebbnek, hanem azok a helyek, ahol az emberek még mindig emberek próbáltak maradni egymás mellett.

Sorya nem adott több időt senkinek arra, hogy a saját gondolataiban rohadjon bele a felismerésbe. Igaza volt. Az ilyen pillanatokban a félelem akkor válik igazán veszélyessé, amikor az ember hagyja leülni magában. Mozgásban még legalább dolgozik. Állva csak mérgez.

– Két csapat – mondta. – Az egyik velem jön a gyerekekhez és a sebesültekhez. A másik a déli belső tér előkészítését kezdi. Nem tömeget akarok. Nem lármát. Nem azt, hogy mindenki tudja, mennyire rossz a helyzet. Aki pánikol, az használható felület lesz.

Rhovan bólintott.

– Ezt mondjuk lehetne vésni a kapura is.

– Téged is, ha kell – felelte Sorya.

– Most már megint érzem a törődést.

Kaelen közben megmozdította a kezét. Lassan. Szándékosan. A kötés alatt maradt nyom most csendes volt, de már nem bízott a csendben. Egyáltalán. A csend csak annyit jelentett, hogy valami dolgozik anélkül, hogy közben mutogatná magát. Ami a világ jelenlegi állását illeti, ez majdnem rosszabb volt, mint a nyílt roham.

Selin ezt figyelte.

– Hozzád nyúlok.

A nő most csak az alkarját fogta meg röviden, pontosan úgy, ahogy előbb megbeszélték. Nem gyors reflexből. Nem ideges ösztönből. Előre kimondva. Tudatosan. Már attól is gyűlöletesen idegen lett az egész, hogy ezt tanulniuk kellett. Mégis működött. És most ez számított.

– Jössz velem – mondta.

Kaelen ránézett.

– Mintha lenne más tervem.

– Nálad sosem lehet tudni.

– Nálad se.

A nő szája sarka majdnem megmozdult. Majdnem. Ennyi maradt meg a könnyebb világból.

Iren közben a négy lemásolt záró-fordítást magához vette. A törött tábla nagyobbik darabját külön csomózta egy durva szövésű rongyba, mintha puszta érintéssel is túl sokat adna át abból, ami rajta maradt.

– Ezeket viszem – mondta. – Ha újra ugyanazt a hiányt látjuk valahol, rögtön össze tudom vetni.

Rhovan oldalra pillantott.

– Imádom, hogy már az összevetés szó is rossz érzést kelt bennem.

A gyógyító asszony a vállára vette a táskáját. Kötszer, por, kés, üvegcsék, valami újabb ihatatlan főzet. Mozgás közben úgy nézett ki, mint aki csak azért nem szidalmazza az egész világot hangosan, mert ehhez mindkét keze kellene.

– A sebesülteknél én megyek elöl – mondta. – Ha már valami a megtartás és a visszarántás mozdulatára akar ráülni, akkor nem fogom hagyni, hogy félájult embereken gyakoroljon.

Sorya bólintott.

– Jó.

Az udvar lassan bomlott ketté. Nem szétesve. Szabályozottan. Két őr a déli belső tér felé indult lámpásokkal és vízzel. Másik kettő az udvar szélén maradt, hogy szemmel tartsa a torony repedéseit és a külső falakat. A madarak már nem köröztek olyan sűrűn, de ettől még nem lettek ártalmatlanabbak. A legtöbb most a külső peremen ült, túl szabályosan elosztva ahhoz, hogy az ember egyszerűen rávágja: csak madarak. Micsoda kényelmes korszak volt, amikor egy állat még lehetett csak állat.

Sorya, Kaelen, Selin, Iren, a gyógyító asszony és Rhovan a belső lakóterek felé indultak.

A folyosó itt alacsonyabb volt, mint a keleti átjáróknál. A mennyezet sötétebb, a kövek kopottabbak. A falakon helyenként régi textildarabok lógtak, hogy valamennyire bent tartsák a meleget, de most inkább csak azt érték el, hogy a levegőnek legyen hol megülni. Egy gyerek távolról felköhögött. Valaki halkan altatófélét dúdolt a szomszédos fülkében, túl lassan ahhoz, hogy valódi dallam maradjon belőle. Az élet maradéka. Kicsit rongyos, kicsit füstszagú, kicsit kétségbeesett. A legjobb, amit egy ilyen hely ma reggel fel tudott mutatni.

– Itt lesz a legkönnyebb – mondta Iren halkan.

– Tudom – felelte Sorya.

Nem kellett magyarázni. A beteg emberhez mindig gyorsabban nyúl valaki. A gyerekhez is. Az ember ott ritkán gondolkodik előbb. És pont ezért lesz minden reflex kincs annak, ami odalenn tanulni próbál.

Az első belső teremben három sebesült feküdt durva ágyakon. Egyikük fiatal fiú volt, vállon kötözve, sápadtan, lázszaggal a bőrén. A másik egy idősebb nő, akinek a lábát sínbe fogták. A harmadik oldalt fordulva feküdt, karját a mellkasa alá húzva, mintha még álmában is védeni akarna valamit. Két asszony volt bent velük. Az egyik rögtön felállt, amikor meglátta Soryát.

– Mi történt?

Sorya nem az igazság teljes súlyát zúdította rájuk. Jól tette.

– Új rend lesz a belső mozgásokban. Minden érintést előre mondotok. Minden fordítást, emelést, kötéscserét. Senki nem marad egyedül a sebesültekkel. Ha valaki furcsán reagál, nem szégyen, nem titok, rögtön szóltok.

Az asszony homloka ráncba húzódott.

– Furcsán hogyan?

A gyógyító asszony válaszolt helyette.

– Túl gyorsan nyúl valakihez. Vagy épp túl későn. Túl erősen tart. Vagy nem enged el időben. Olyan, mintha segíteni akarna, de közben valami félrecsúszik a mozdulatban. Ha ilyet láttok, szóltok.

A két asszony egyszerre lett sápadtabb. Nem a magyarázat miatt. Hanem mert azonnal el tudták képzelni. A rossz félelmek mindig azok, amelyek túl könnyen férnek bele a hétköznapiba.

Kaelen közben nem a fekvőket figyelte először, hanem a szoba rendjét. Az ágyak közti távolságot. A vízedény helyét. A fal mellé állított mankót. A takarók gyűrődéseit. Kereste, hol csúszhatna át egy helyzet védelem és fogva tartás között. Hol lehetne valakinek a segítségét úgy eltéríteni, hogy az még első pillantásra jószándékúnak látszódjon.

A válla mellett Selin halkan megszólalt.

– Mit nézel?

– Ahol a legkönnyebb nem észrevenni a hibát.

A nő szeme végigfutott ugyanazokon a pontokon. A fiú vállkötésén. Az idősebb nő sínjén. A harmadik sebesült mellkas alá húzott kezén.

– A kéz – mondta.

Kaelen ránézett.

– Igen.

A harmadik ágyon fekvő férfi bal karja ugyanis nem természetesen feküdt. Nem volt nyíltan merev. Nem rángott. Csak túl erősen szorította a saját bordáihoz az alkarját, mintha még álmában sem tudná elengedni. Első pillantásra ez lehetett fájdalom is. Hideg is. Szokás is. Csakhogy most már túl drága lett volna megengedni maguknak a jóhiszeműséget.

A gyógyító asszony odalépett.

– Hozzányúlok.

Senki nem szólt bele. A nő a férfi csuklójára tette két ujját. Nem rántotta meg. Nem emelte. Csak figyelte a szorítás irányát.

A fekvő férfi szeme azonnal kipattant.

Nem riadtan.

Túl tisztán.

A másik kezével reflexből a gyógyító asszony alkarjára fogott.

Túl gyorsan.

– Elenged – mondta az asszony szárazon, de már keményebben.

A férfi nem engedett rögtön.

Kaelen szíve alatt valami hideg mozdult.

– Most.

Selin már ott is volt mellette, és nem a férfihoz nyúlt, hanem Kaelen könyökére fogott.

– Hozzád nyúlok.

Iren előrelépett az ágy mellé.

– Nem az emberre – mondta. – A mozdulatra.

A férfi, aki az ágyon feküdt, ekkor végre elengedte a gyógyító asszony alkarját. De nem úgy, ahogy egy felriadó beteg szokta. Nem zavartan. Nem bocsánatkérően. Mintha valami egy pillanatra kipróbálta volna, milyen erővel tarthat bent egy másik testet.

A gyógyító asszony hátrébb lépett fél fokot.

– Ezt láttátok.

Nem kérdés volt.

Az egyik bent lévő asszony elsápadt.

– Reggel… amikor vizet adtam neki… akkor is rám fogott.

Sorya ráfordult.

– Hogyan?

– Úgy… mintha nem akarna elengedni. Azt hittem, csak félálomban volt. Nem tartott sokáig. Csak furcsa volt.

Iren hangja lapos maradt.

– Nem furcsa volt. Ugyanaz a hiány.

Rhovan a falnak vetette a vállát.

– Milyen nagyszerű. Már az ágyhoz kötött sebesült is próbaterület.

A fekvő férfi közben már pislogott, zavartabban. Most tényleg felriadtnak látszott. Lassan nézett körbe, mintha nem értené, miért áll fölötte ennyi ember úgy, mint egy rossz ítélet.

– Mi van? – kérdezte rekedten.

A gyógyító asszony nem simogatta a helyzetet.

– Az, hogy legközelebb, mielőtt valakire ráfogsz, kimondod, hogy hozzáérsz. És nem szorítasz rá senkire teljes kézzel.

A férfi összehúzta a szemét.

– Nem emlékszem rá.

– Ettől még megtörtént.

A mondat utáni csendben mindenki ugyanarra gondolt, csak senki nem mondta ki rögtön. Ha valaki nem emlékszik arra a pillanatra, amikor rosszul nyúl a másikhoz, az sokkal veszélyesebb, mint a nyílt támadás. Mert ott még a saját akarat is mentségnek látszhat.

Kaelen az ágyhoz lépett, de nem közel.

A mellkasa alatt most nem jött félütem. Ez volt a legrosszabb része. Nem az ő vonalára dolgozott. Tényleg mást keresett.

– Nem mély – mondta. – Csak rápróba.

Sorya rögtön vette.

– Akkor még tanul.

– Igen.

Iren a sebesült kezét figyelte.

– A tartóreflexet.

A gyógyító asszony az egyik asszonynak intett.

– Kötést csere közben ketten lesztek mindig. Egyik mondja, mit csinál. A másik figyeli a kezeket. Nem a sebet, a kezeket.

Az asszony bólintott. Rémülten, de értelmesen. Ennél jobb reakciót ilyen körülmények között ne is várjon senki. Az emberiség amúgy sem brillíroz túl gyakran, de néha legalább gyorsan tanul a saját rémületéből.

A következő teremben gyerekek voltak.

Hat kisebb fekhely egymás mellett, a fal mentén. Két gyerek még aludt. Egy kislány a takaró szélét markolta álmában. Egy fiú ült már, térdeit felhúzva, és figyelte őket azzal a túl komoly arccal, amit a gyerekek csak akkor vesznek fel, amikor túl sokat hallottak a felnőttek hangjából.

Sorya leguggolt elé.

– Mi történt itt reggel?

A fiú először Selinre nézett, aztán Kaelenre, végül vissza Soryára.

– Nari nem akarta elengedni Lyt kezét.

A sarokban ülő kislány összerezzent a saját neve hallatán.

A másik, kisebb gyerek még mindig aludt, egyik karja kifeszülve maga mellett.

Sorya hangja most puhább lett, de nem hazudósan.

– Mutasd meg.

A fiú rámutatott. A kislány, Nari, most már a saját ujjait szorította, fehéredő bütykökkel. Nem sírt. Az még hiányzott volna. A sírással legalább egyszerűbb lenne az egész. Nem, itt minden a mozdulatokban romlott meg, mintha valaki direkt a legnehezebben bizonyítható helyekre akarna rátelepedni.

Selin lassan odaguggolt a kislány mellé.

– Hozzád szólok.

Nari felnézett rá.

– Igen.

– Hozzád nyúlok.

És csak akkor érintette meg a takaró fölött a kezét. Nem húzta el azonnal. Csak finoman ráfektette az ujjait, hogy a gyerek ne ijedjen meg.

– Elengeded?

Nari szája megremegett.

– Nem akartam erősen.

Iren odalépett.

– De erős lett?

A kislány szemébe könny ült, de tartotta magát.

– Azt hittem, ha elengedem, akkor elviszi valami.

Na tessék. Egy gyerek, és máris pontosabban kimondja a lényeget, mint a legtöbb felnőtt egész éjjel.

Kaelen a falnak támaszkodott, és figyelte. Nem a kislányt sajnálta most először, hanem azt, hogy a félelemnek milyen könnyű dolga van egy gyerek kezével. A megtartás és a kapaszkodás ott még eleve közelebb van egymáshoz. Csak rá kell segíteni egy hajszállal.

Selin nagyon lassan bólintott.

– Figyelj rám. Attól, hogy félsz, még nem tarthatod úgy a másikat, hogy neki fájjon. Érted?

Nari bólintott.

– Igen.

– Ha megijedsz, előbb szólsz. Nem fogsz rá senkire csendben. Érted?

– Igen.

A nő csak ezután vette el a kezét a gyerekéről. A kislány ujjai lassan kiengedtek. Nem teljesen. De már nem görcsösen. Ez is valami. Most minden ilyen apró győzelem úgy számított, mintha legalább félig normális világban élnének.

A kisebbik gyerek ekkor álmában megmozdult.

Oldalra fordult volna, de a karja furcsán akadt a takaróba. A mellette ülő idősebb lány reflexből nyúlt volna segíteni.

Sorya hangja élesen csattant.

– Mondd ki.

A lány megmerevedett, aztán gyorsan megszólalt:

– Hozzáérek.

Csak utána igazította meg a takarót.

Mindenki figyelte a kezét.

A mozdulat tiszta maradt.

A gyerek visszaaludt.

Senki nem mondta ki, de mindannyian ugyanazt érezték: ennyire vékony lett a határ. Egyetlen kimondott szó és egyetlen ösztönből végzett mozdulat között.

Rhovan a fogai között sziszegett.

– Ezt gyűlölöm a legjobban.

Sorya ránézett.

– Mit?

– Hogy működik.

Nem volt mit vitatni rajta.

A következő két helyiségben nem találtak nyílt rápróbát. Feszültséget igen. Túl gyors érintéseket is majdnem. Egy fiú hirtelen rántotta volna vissza a testvérét az ajtóból. Egy asszony túl erősen szorította volna le egy öregember vállát, amikor az fel akart ülni. De most már minden mozdulat előtt ott volt a késés. Az a rövid, ideges fék, amitől emberileg bénábbak lettek, de talán kevésbé használhatóak. Keserves alku. De alkuk nélkül már rég halottak lennének.

Amikor a déli belső térhez értek, két őr már előkészítette a kisebb pihenőzónát. Nem középen, mint az udvarban. Hanem eltolva, három különálló fekhellyel, köztük távolsággal, külön vizesedénnyel, és a falra krétával húzott egyszerű jelölésekkel, hogy ki honnan léphet be. Nem bonyolult rendszer. Csak épp elég ahhoz, hogy ne legyen többé egyetlen tiszta középpont, ahová valami ráülhet.

Sorya végignézte.

– Jó lesz.

Az egyik őr a torony felé pillantott.

– A felső csíkok tovább húzódtak egy keveset.

Kaelen erre felnézett.

A folyosó végi nyíláson át nem látta közvetlenül a teljes tornyot, de a fény változásából így is érezte, hogy ott valami lassan dolgozik. Nem sürgetve. Mintha már nem is az volna a cél, hogy gyorsan áttörjön. Hanem hogy biztosan a jó helyre nyúljon. Ettől persze az ember még kevésbé érzi úgy, hogy nyugodtan ihatna egy korty vizet.

Iren a lemásolt záró-fordítások egyikét a falnak támasztotta, és hosszú ideig nézte.

– A hiány ugyanaz marad – mondta halkan. – Csak a helyzet változik.

Selin összefonta a karját.

– Magyarul?

Iren felnézett rá.

– Nem azt fogja keresni, hogy hol lehet belépni. Azt, hogy hol lehet valamit rosszul megtartani. Minden helyzetben máshogy. De ugyanazzal a hibával.

Rhovan felmordult.

– Kezdem úgy érezni, hogy lassan a saját kezeimet is le kellene kötözni a hátam mögé.

– Nálad az se rontana sokat a helyzeten – mondta Selin.

– Végre. Ez már majdnem szeretet.

A gyógyító asszony közben három kis csészét rakott ki a fal mellé.

– Félórás váltott pihenés. Most tényleg. Aki összeomlik, az nyitott ajtó lesz.

Senki nem lelkesedett, de senki nem vitatkozott. Az éjszaka után már mindenki tudta, hogy a makacsság és a hősiesség túl gyakran ugyanannak a hülyeségnek két másik neve.

Kaelen azonban még mindig állva maradt.

Selin odafordult.

– Ülj le.

– Nem vagyok fáradt.

– De. Csak még nincs időd észrevenni.

– Ez nem ugyanaz.

– Nekem igen.

A férfi ránézett. A nő arcán nem volt gyengédség. Most inkább valami kemény, elszánt düh. Az a fajta, ami nem akar szép lenni, csak hasznos. És talán pont ezért volt benne több tartás, mint bármelyik szelídebb mondatban.

– Hozzád nyúlok – mondta Selin.

Kaelen bólintott.

A nő a karjánál fogva leültette a fal mellé tett alacsony kőre. Nem durván. Nem finoman. Pont úgy, ahogy egy ember hozzáér valakihez, akit nem akar elveszíteni, de azt sem hajlandó eltűrni, hogy önként belesétáljon a romlásba.

A férfi leült.

A tenyerében a kötés alatt most csak tompa maradékfájdalom volt.

A mellkasa alatt csend.

A csend mögött figyelem.

A folyosó túlsó végéről ekkor hirtelen gyerekhang hasított be.

Nem sikoly.

Annál rosszabb.

Rövid, levegőtlen felszisszenés, mint amikor valaki egyszerre ijed meg és nem tudja, szabad-e hangot kiadnia.

Mindenki azonnal felkapta a fejét.

Sorya már állt.

– Honnan?

Az egyik őr a jobb oldali szűk átjáróra mutatott.

– A kis tárolófülkék felől.

Kaelen talpon volt, mire végiggondolhatta volna. Selin keze máris az alkarjára zárt.

– Hozzád nyúlok.

– Tudom.

– Most együtt.

Sorya, Iren, Rhovan és a gyógyító asszony egyszerre mozdultak. A szűk átjáróban a levegő hűvösebb volt, és rosszabb szagú. Régi textil, nedves kő, por, gyerekek álma, rejtett félelem. Emberi maradék mindenütt. Tökéletes terep valami olyasminek, ami a rossz pillanatokat keresi.

A kis tárolófülkénél egy tíz év körüli fiú állt dermedten az ajtó előtt.

Bent egy kisebb gyerek ült a földön, háttal a falnak.

A saját karját fogta.

Nem erősen.

Túl erősen.

Úgy, ahogy valaki más karját szorítaná, hogy ne menjen sehova.

A fiú az ajtóban reszketve mutatott rá.

– Nem akarja elengedni.

A bent ülő gyerek felnézett rájuk.

A szeme tiszta volt.

Túl tiszta.

És a szája sarka alig mozdult, amikor megszólalt.

– De hát én vagyok az.

A mondat után a fülkében olyan csend lett, hogy az ember már a saját gyomrának fordulását is meghallotta volna, ha nem lenne mindenki egyszerre túl feszült hozzá.

Iren szinte lehelet nélkül mondta ki:

– Megtalálta az önzárást.

Na, tessék. Mintha nem lenne elég bajuk a másik emberrel való érintéssel, most már a saját test is célpont lett. Az emberiség nagy találmánya, hogy még magát sem képes békén hagyni.

Sorya egyetlen szívdobbanás alatt döntött.

– Senki nem ér hozzá hirtelen.

A gyógyító asszony előrelépett fél fokot.

– Beszélek hozzá.

A gyerek a földön ülve még mindig a saját alkarját szorította. Az ujjak fehéredtek. A mozdulat nem tűnt vadnak. Pont ez volt benne a förtelmes. Olyan volt, mint amikor valaki csak véletlenül szorít rá túl erősen valamire. Csak itt a valami a saját teste volt.

– Hallasz engem? – kérdezte az asszony.

– Igen.

– Fáj?

A gyerek pislogott.

– Nem tudom.

Ez rosszabb válasz volt, mint a fájdalom.

Selin mellett Kaelen mellkasa alatt valami halvány, üres lökés mozdult. Nem teljes félütem. Inkább visszhang. Mintha valami ugyanabból a hibából egy új alakot próbálna faragni odabent.

– Most már nem tartani akar – mondta halkan.

Iren rögtön ránézett.

– Hanem?

Kaelen a gyereket nézte.

– Hozzászoktatni.

És attól a pillanattól kezdve mindannyian tudták, hogy ez csak még rosszabb lesz.

A gyógyító asszony nem kapkodott.

Ez most többet ért bármilyen bátorságnál. A legtöbb ember ilyenkor vagy odarohant volna, vagy hátrált volna egyet, mintha a furcsaság puszta látványa is ragályos lenne. Ő egyikhez sem folyamodott. Megállt a küszöbnél, és úgy nézte a gyereket, mint egy sebet, amelyről tudja, hogy ha rossz szögből nyúl hozzá, mélyebbre nyílik.

– A nevedet mondd ki – mondta.

A gyerek pislogott.

– Teren.

– Jó. És kit fogsz most elengedni?

A fiú lassan lenézett a saját karjára.

A szorítása egy pillanatra még erősebb lett. Az ujjak bütykei kifakultak.

– Nem tudom.

Iren hangja élesen, de halkan jött.

– Már nem különíti el.

Sorya fél szemmel rá nézett.

– Vagyis?

– A tartó és a tartott ugyanaz lett neki. Egy pillanatra.

Rhovan a falnak támasztotta a fejét, és halkan, undorodva fújta ki a levegőt.

– Csodás. Már saját magát is rosszul tudja birtokolni az ember.

Kaelen közben a fiú testtartását nézte. Nem a karját. A vállát. A mellkasa mozgását. A nyak alatti feszülést. Azt kereste, hogy ez a szorítás kívülről ráült mozdulat-e, vagy belülről szivárgó félreértés. A kettő között mostanra már alig maradt különbség, ami önmagában is felháborító kis romlás, de még mindig számított.

– Nem mélyen ül rajta – mondta. – Inkább ismétli.

Selin rögtön ráfordult.

– Mit ismétel?

Kaelen a gyereket figyelte.

– Azt a hibát, hogy a megtartás nem különül el a fogástól. Neki most ugyanaz.

A gyógyító asszony újra megszólalt.

– Teren. Figyelj rám. Hozzád beszélek.

– Igen.

– Most azt akarom, hogy mondd ki: a saját karomat fogom.

A gyerek szeme megvillant egy pillanatra. Nem félelemtől. Erőfeszítéstől.

– A saját… karomat fogom.

– Jó. Most azt mondd: elengedem.

A fiú lenézett az ujjaira. Nem mozdultak.

– El… engedem.

Semmi.

Az ujjak ugyanúgy maradtak.

Iren lassan előrébb lépett.

– A szó kevés.

Sorya rá nézett.

– Mi kell még?

Iren a gyerek testére mutatott.

– Külső ritmus. Nem érintés. Ritmus.

Kaelen erre azonnal megérezte, mire gondol.

– Légzés.

Iren bólintott.

– Igen. Ha most valaki hozzáér, könnyen rásegítünk a hibára. De ha kívülről új ütemet adunk neki, lehet, hogy ki tud jönni belőle.

Rhovan félrebillentette a fejét.

– Szóval most már lélegezni is taktikai eszközként fogunk használni. Kiváló.

Senki nem foglalkozott vele. Most kivételesen azért, mert mindenki mással volt elfoglalva, nem azért, mert nem volt igaza.

A gyógyító asszony leguggolt, de még mindig nem ment közelebb.

– Teren. Rám nézz.

A gyerek lassan felnézett.

– Most velem együtt veszed a levegőt. Nem sietsz. Nem fogsz semmit jobban szorítani. Csak rám nézel. Érted?

– Igen.

– Jó. Be.

Belélegzett. Lassan. Szándékosan. A többiek önkéntelenül is követték egy fél ütemmel később. Mint valami nyomorult kis közös szertartás egy romló világ peremén. Mégis működött. Mert az emberi test nevetségesen sok mindent kibír, ha talál kapaszkodót a ritmusban.

– Ki – mondta az asszony.

A gyerek kifújta.

A szorítás nem oldott. De a válla egy árnyalatnyit lejjebb ereszkedett.

Kaelen ezt látta meg először.

– Megcsúszott.

Iren rögtön rákapta a fejét.

– Hol?

– A vállból. Nem a kézből.

– Jó – mondta Iren. – Még egyszer.

A gyógyító asszony folytatta.

– Be.

A gyerek követte.

– Ki.

Másodszorra az egyik ujj enyhén elmozdult. Nem nyílt ki teljesen. Csak mintha elfelejtette volna egy pillanatra, hogy mennyire kell kapaszkodnia.

Sorya halkan szólt a küszöbben álló idősebb fiúnak.

– Te hátrébb.

A fiú engedelmeskedett. Jól tette. Mert most az sem lett volna jó, ha a gyerek a testvérét vagy barátját látja, és rápróbál arra az ösztönre, hogy hozzá kellene nyúlnia. Most minden ösztön potenciális mocsok volt. Embernek lenni egyre bürokratikusabb lett, és ez már önmagában sértés.

A harmadik légzésnél Teren szája széle megrándult.

– Fura.

A gyógyító asszony szemében megjelent valami kemény, halk elégedettség.

– Jó. Mondd.

– Mintha… nem tudnám, hogy fogom vagy tartom.

Kaelen gyomra alatt hideg húzódott.

Mert ez volt az. Tisztán. A különbség elmosódása. A mozdulat félrecsúszása. A legemberibb árnyalat eltűnése két majdnem azonos cselekvés között. És ha valaki ezt gyerekkézben tanulja ki, akkor előbb-utóbb felnőttkézben fogja használni.

Iren szinte suttogva mondta:

– Pont ez kell neki.

Selin halkan káromkodott maga elé. Nem hosszút. Egyetlen nyers, őszinte szót. Tökéletesen elég volt.

A gyógyító asszony folytatta.

– Teren. Most azt mondod: nem kell tartanom.

A gyerek nyelt egyet.

– Nem kell… tartanom.

– És most: el tudom engedni.

– El tudom… engedni.

A mutatóujj felengedett.

Aztán a középső is.

Lassan. Nehezen. Mintha a kéznek külön meg kellene győznie magát arról, hogy a saját test nem fog kiesni belőle.

A többiek szinte egyszerre lélegeztek ki, de senki nem mozdult. Még nem. Az ilyen fél győzelmeknél az ember könnyen ráugrik a megkönnyebbülésre, aztán csodálkozik, amikor az visszaharap.

A gyerek végül teljesen elengedte a karját.

Az alkarján halvány, vörös ujjnyomok maradtak.

Teren bámulta őket, mintha nem értené, hogyan kerültek oda.

– Én csináltam?

– Igen – mondta a gyógyító asszony. – De most már nem csinálod tovább.

A gyerek bólintott. Túl komolyan.

Sorya odalépett a küszöb mellé, és az idősebb fiúnak intett.

– Most bemész. Előbb kimondod, hogy hozzáérsz. Utána adsz neki takarót. Semmi több.

A fiú nyelt egyet, aztán bement.

– Hozzád érek – mondta.

Jól. Tisztán.

A takarót Teren vállára terítette. Nem ráfogott. Nem húzta meg. Csak ráhelyezte. Teren nem rántotta el magát. Nem kapaszkodott vissza. Jó jel. Nem szép, nem megnyugtató, csak jó jel. Most ezekből kellett megélniük.

Rhovan oldalra nézett.

– Még mennyi ilyen fülke van?

Az egyik őr válaszolt.

– Hét ezen az oldalon. Még négy a déli szárnyban.

– Milyen remek – mordult fel Rhovan. – Ma végigjárjuk az összes kis nyomorult emberi szokást.

Sorya már döntött is.

– Ketten előre mennek és megnéznek minden gyereket, aki egyedül maradt rövid időre vagy furcsán viselkedett reggel. A sebesültek között külön nézzétek a kézszorítást, visszatartást, túl erős kapaszkodást. Nem a pánikot keresitek. A pontatlanságot.

Az őrök bólintottak és indultak.

Iren azonban még a fülke ajtajánál maradt. A tekintete Teren kezén, aztán a fal belső oldalán futott végig. Ott, a durva kőnél, ahol normálisabb időkben az ember legfeljebb koszfoltot vagy körömnyomot keresett volna, most valami más látszott.

Nem jel.

Inkább irány.

Három halvány, ferdén futó karc, mintha valaki a mozdulat lendületét húzta volna a falba, de félúton elbizonytalanodott volna.

– Ezt nézzétek – mondta.

Mindenki odafordult.

Selin közelebb ment, de nem ért hozzá.

– Ez új?

Az idősebb fiú bólintott.

– Reggel még nem volt ott.

Kaelen megérezte még mielőtt teljesen látta volna.

– Nem teljes jel.

Iren felelt.

– Nem. Csak próbairány. Olyan, mintha még nem tudná rendesen rögzíteni. Csak odahúzza a mozdulat végét.

Sorya arca megkeményedett.

– Tehát most már nem csak testben, hanem helyiségben is próbálja ugyanazt.

Iren bólintott.

– Igen. De gyenge még.

Rhovan felmordult.

– Milyen megnyugtató. Csak gyenge. Mint a rothadás első szaga.

Kaelen a falat nézte. Nem mély, csontos idegen mozgást érzett mögötte, mint a toronynál. Ez könnyebb volt. Gyorsabb. Szinte ügyetlen. Olyan, mint amikor valami nagyobb akarat kis, emberi helyeken gyakorol. És ettől lett igazán undorító. A torony legalább fenségesen rémisztő tudott lenni. Ez itt csak mocskos volt.

A gyógyító asszony egy üres vászoncsíkot vett elő, majd a karcolások elé kötötte úgy, hogy ne érjen a falhoz, de eltakarja a gyerekek elől.

Selin rápillantott.

– Miért?

– Mert nem akarom, hogy bámulják.

– Attól még ott van.

– Tudom. De nem nézik.

Iren erre lassan bólintott.

– Igaza van. Ha a felismerésen keresztül tanul, akkor minden fölösleges nézés ajándék.

Sorya rögtön tovább is vitte a gondolatot.

– Akkor új szabály. Amit nem muszáj látni, azt nem nézzük sokáig. A jeleket csak az figyeli közelről, akinek dolga van velük. A többieket elvezetjük mellőlük.

Rhovan elvigyorodott, de fáradtan.

– Most már nem csak a kezünket, a szemünket is fegyelmezni kell. Csodálatos civilizáció.

Senki nem felelt rá.

A következő két fülkében nem találtak közvetlen rápróbát, de a nyomok mindenhol ugyanabba az irányba mutattak. Egy helyen egy kislány álmában úgy szorította a saját takarója szélét, hogy az ujjai elszíneződtek. Másutt egy lázas fiú újra meg újra a saját mellkasára húzta a tenyerét, mintha bent akarna tartani valamit, ami már amúgy is benne volt. A gyógyító asszony és Iren mindenhol ugyanazzal dolgoztak: megnevezéssel, ritmussal, lassítással. Nem erőből törték meg. Nem is lehetett volna. Mert itt nem egy szörnyet kellett leütni, hanem egy elcsúszott emberi mozdulatot visszatanítani a helyére.

Ez sokkal fárasztóbb volt.

Sokkal lassabb.

És ezért valószínűleg még veszélyesebb.

A déli szárny utolsó előtti fülkéjénél azonban már a küszöb előtt látszott, hogy itt valami más lesz.

Nem hang.

Nem sikoly.

Hanem túl nagy csend.

Odabent egy asszony ült a földön egy öt év körüli gyerekkel az ölében. Első pillantásra úgy tűnt, mintha csak szorosan tartaná. Védőn. Fáradtan. Ahogy százezerszer tették már a világ történetében a nők, amikor a falakon túl valami rossz mozdult. Csakhogy itt a baj pont az volt, hogy ez a mozdulat már nem volt automatikusan ártatlan.

A gyerek arca félig az asszony vállába nyomódott.

Nem sírt.

Nem mocorgott.

Az asszony sem.

Csak ült.

Túl mozdulatlanul.

Sorya azonnal felemelte a kezét.

– Senki ne menjen közelebb.

Az asszony lassan felnézett rájuk.

A szeme tiszta volt.

De túl nyugodt.

Kaelen tarkóján végigfutott a hideg.

– Ez mélyebb.

Selin halkan mondta:

– Hol?

– Nem benne csak. Kettőjük között.

Iren erre azonnal megmerevedett.

– Kapcsolati zárás.

Rhovan lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha így legalább három másodpercig elhitethetné magával, hogy mindez valaki más problémája.

– Kezdtem már hiányolni valami új poklot.

Az asszony megszólalt.

– Fázik.

A hangja normális volt.

Túl normális.

A gyógyító asszony előrelépett fél fokot.

– Hozzád beszélek.

– Hallom.

– Kimondod, hogy tartod a gyereket.

Az asszony lenézett az ölében ülő kicsire.

– Tartom a gyereket.

– És most kimondod, hogy ha kérjük, elengeded.

Az asszony arcán valami alig látható húzódott át.

Nem düh.

Nem rémület.

Valami sokkal rosszabb.

Értetlenség.

– De miért engedném el?

A gyógyító asszony nem kertelt.

– Mert lehet, hogy most nem őt véded. Hanem bent zárod.

A gyerek ekkor megmozdult volna, de nem tudott rendesen. Nem azért, mert az asszony nyíltan szorította. Inkább mert a karjai köríve túl zárt volt. Túl teljes. Túl kevés hely maradt benne a saját mozdulatnak.

Kaelen gyomra alatt az üresség újra megfeszült.

– Igen – mondta halkan. – Ezt keresi.

Selin oldalt nézett rá.

– Mit?

– Amikor ugyanaz a kar ölelésnek látszik és fogságnak működik.

Na igen. Az emberiség végül mindig megtalálja a módját, hogy a legszebb mozdulataiból csinálják a legmocskosabb csapdát.

Iren letérdelt, de jó két lépéssel távolabb.

– Nézz rám – mondta az asszonynak.

Az asszony felnézett.

– Mi a gyerek neve?

– Lior.

– Jó. Most azt mondd ki: tartom Liort.

– Tartom Liort.

– És azt: Lior el tud mozdulni.

Az asszony hallgatott.

A csend most hosszabb lett.

Mindenki érezte, hogy ez rossz.

Végül megszólalt.

– Lior… el tud mozdulni.

A gyerek alig észrevehetően próbált kifelé fordulni.

A bal oldali kar engedett egy leheletnyit.

A jobb nem.

Kaelen azonnal meglátta.

– Aszimmetrikus.

Iren bólintott.

– Az egyik oldalon még saját akarat. A másikon már ráült.

Sorya rögtön kérdezett.

– Melyiken?

– A jobb karon – mondta Kaelen.

Selin nagyon lassan, nagyon kontrolláltan fújta ki a levegőt.

– Akkor hogy vesszük le róla?

A gyógyító asszony hangja kemény lett.

– Nem letépjük. Kivesszük a gyereket a hibás ívből.

Rhovan erre felnyitotta a szemét.

– Emberül?

Iren válaszolt.

– Az egyik kart új mozdulatra kényszerítjük. Ha a jobb oldal beragadt a bent tartás hibájába, mást kell vele csináltatni. Olyat, ami nem szorítás.

Sorya a gyerekre nézett.

– Beszélni tud?

Lior halkan megszólalt az asszony vállától elfordulva.

– Igen.

– Jól figyelj rám – mondta Sorya. – Most azt kérem, hogy amikor mondom, emeld fel a jobb kezedet.

A gyerek nem mozdult.

A gyógyító asszony megrázta a fejét.

– Nem tőle kell kérni.

Igaza volt.

Mert a gyerek keze szabad volt, az asszony jobb karja nem.

Iren az asszonyra nézett.

– A jobb kezeddel simítsd meg a haját.

Az asszony homloka összeráncolódott.

– Most?

– Igen. Kimondva.

Az asszony lassan lenézett a gyerekre.

A többiek feszülten figyelték a jobb kar ívét.

– Hozzáérek – mondta.

A jobb kar megmozdult.

Lassan. Nehezen. Mintha a könyök környékén valami visszatartaná.

De elindult.

A szorító ív megbomlott.

Lior rögtön vett egy nagyobb levegőt. Első igazi, mélyebb levegőjét azóta, hogy rájuk találtak.

– Most – mondta Iren.

Sorya egy villanás alatt bent termett.

– Hozzád nyúlok – mondta a gyereknek.

És egyetlen tiszta, gyors mozdulattal kiemelte Liort az asszony öléből, még mielőtt a jobb kar visszazárhatott volna.

Az asszony felszisszent.

Nem dühösen.

Mint akitől valamit hirtelen elvettek, és csak utána jön rá, hogy talán nem is az övé volt.

A gyerek Sorya vállára kapaszkodott, de most már saját akaratból. Látszott rajta. A különbség szinte fájt.

A gyógyító asszony azonnal az asszony elé lépett.

– Most mondd ki: elengedtem.

Az asszony lélegzete megakadt.

– Elengedtem.

– És most: nem tartom bent.

A nő szeme megrebbent.

Ott volt. Az a rövid, leheletnyi pillanat, amikor az ember saját maga előtt is meglátja, mennyire csúszott félre egy mozdulata.

– Nem tartom… bent.

A jobb keze erre teljesen leereszkedett az ölébe.

Nem rándult.

Nem feszült újra.

Csak ott maradt, mintha most először lenne megint tényleg a sajátja.

Kaelen ekkor engedte ki a levegőt.

Selin ezt meghallotta.

– Most?

– Igen – mondta a férfi. – Ez lejött.

Iren azonban nem nyugodott meg.

– Nem. Ez csak itt lejött.

A mondat után csend lett.

Mert mind értették.

Nem győztek.

Nem oldották meg.

Csak megakadályozták, hogy ezen a ponton egy ölelés végleg rossz jelentést kapjon.

Sorya letette a gyereket a lábára, de nem engedte messzire még. Lior most már sírt. Halkabban, mint várni lehetett volna. Az ilyen gyerekek általában túl hamar tanulják meg, hogy a hang sem mindig segít.

A gyógyító asszony az asszony csuklóját nézte.

– Fájt?

A nő lassan bólintott.

– Mintha… nem akarnék szorítani. De mégse tudnám, meddig én vagyok.

Na tessék. Megint egy mondat, ami pontosabban írta le a helyzetet, mint bármelyik tudós kőpap valaha a saját gyönyörű jeleivel. A határ nem kívül futott. Hanem ott, ahol az ember már nem tudja, meddig a saját mozdulata valami.

Iren ezt is felvette magában. Látszott rajta.

– Ezt jegyezd meg – mondta az asszonynak. – Ha legközelebb ilyen érzés jön, nem maradsz egyedül gyerekkel. Kimondod. Azonnal.

Az asszony bólintott. Most már tényleg rémülten.

Rhovan oldalra fordult.

– Most már ezt is mondanunk kell mindenkinek?

Sorya rávágta.

– Igen.

– Csodás. Eddig az volt a szabály, hogy ne hagyd a gyereket egyedül. Most az is, hogy magaddal se hagyd, ha félrecsúszol. Nagyon szeretem ezt az új korszakot.

Selin felé fordult.

– Kuss.

– Máris szebb a reggel.

A fülkéből kifelé menet Iren lehajolt a kőpadlóhoz. A küszöb belső oldalán ott is volt egy nyom. Nem olyan, mint Teren falánál a ferdén futó karcok. Itt a porban maradt egy félkörív, mintha valaki térdelés közben ugyanazt a záró mozdulatot húzta volna bele újra meg újra a koszba, de sosem fejezte volna be.

– Megint ugyanaz – mondta.

Kaelen odanézett.

– A lezárás hiánya.

– Igen. Csak most már testtartásban is.

A gyógyító asszony Liort vizsgálta gyorsan. A gyerek vállát, nyakát, légzését. Aztán az asszonyt is. Nem csak orvosként. Valami közeli, kegyetlen józansággal. Mintha mostantól mindenkiben egyszerre kellene néznie a sebet és az akaratot.

– A déli szárnyat lezárjuk félórára – mondta. – Nem bezárjuk. Csak tisztítjuk a mozdulatokat.

Rhovan félrebiccentette a fejét.

– Ez most már tényleg úgy hangzik, mintha valami rohadt kiképzőtáborban lennénk.

– Túlélőhelyen vagyunk – mondta Sorya.

– Ez még mindig kevésbé vidám.

A folyosó végéről ekkor sietős léptek közeledtek. Az egyik őr jött vissza az udvar irányából. Az arcán az a fajta feszült sápadtság ült, amit az ember azóta visel, mióta rájött, hogy a rossz hírek nem fogynak el, csak sorban állnak.

– A torony alatti átjárónál új jel van – mondta. – Nem a falon. A padlón.

Mindenki megmerevedett egy pillanatra.

Sorya kérdezett elsőnek.

– Milyen?

Az őr nyelt egyet.

– Mintha lépésvonal lenne. Nem egy helyben marad. Három kövön fut át.

Kaelen mellkasa alatt a csend mögött valami hideg figyelem megmozdult.

– Már nem csak tartani és zárni akar.

Iren rá nézett.

– Hanem?

Kaelen a gyereket, az asszony ölének ívét, Teren ujjnyomait, a falak karcait, a torony csíkjait, mindent egyszerre érzett összecsúszni.

– Átvezetni.

A szó után senki nem szólt rögtön.

Mert ha eddig azt tanulta, hogyan fogjon meg, hogyan zárjon, hogyan tartson bent, akkor a következő réteg tényleg csak ez lehetett. Nem puszta megszállás. Nem egyszerű rápróba. Hanem valaminek az átvitele egyik emberi mozdulatból a másikba. Egyik testhelyzetből a következőbe. Egyik kézből a másikba. Mint egy fertőző szokás. Mint egy rossz tanulás, ami átmászik rajtad, ha elég közel vagy hozzá.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Én mondom, ezt a világot valaki nagyon gyűlöli.

Selin odafordult Kaelenhez.

– Rád reagál?

A férfi lehunyta a szemét egy pillanatra.

A torony felől jövő új vonal nem a mellkasát érintette elsőnek.

Hanem a tenyerét.

Csak egy hideg, vékony lüktetéssel.

Nem bent tartó mozdulat volt.

Nem záró.

Nem is egyszerű hívás.

Valami, ami tovább akart menni.

– Igen – mondta végül. – De most már nem megállni akar bennem. Átjutni.

Sorya egyetlen mozdulattal elengedte Liort a gyógyító asszony felé.

– Akkor megyünk a torony alá.

A gyógyító asszony rögtön rávágta:

– Ezekkel mi lesz?

– Ketten maradtok velük. Senki nem ér senkihez szó nélkül. Senki nem visz át gyereket egyik helyről a másikra egyedül. Nem ül senki az ölébe hosszabban. Nem szorítanak le senkit. Nem ölelnek rá hirtelen.

A mondat vége úgy csattogott a falak között, mint valami kifacsart nevelési szabályzat egy olyan világból, ahol már az ölelést is ellenőrizni kell. Gyönyörű hanyatlás.

A gyógyító asszony bólintott.

– Menjetek.

Sorya már fordult is.

A többiek vele együtt mozdultak.

A déli szárnyból kifelé menet Kaelen egyszer még hátranézett. Teren a takaró alatt ült, most már nem a saját karját fogta, csak nézte. Lior a gyógyító asszony mellett állt, és nem mászott vissza az asszony ölébe. A nő, aki az előbb majdnem bent zárta, most a saját két kezét bámulta, mintha idegen állatokat látna bennük.

Ezt hagyta maguk mögött a világ.

Nem romokat.

Nem vért.

Hanem azt, hogy az emberek újra meg újra kételkedni kezdenek a saját érintésükben.

És ez valahogy még mocskosabb volt minden nyílt pusztításnál.

A torony alatti átjáróhoz közeledve a levegő megváltozott.

Nem hidegebb lett.

Üresebb.

Mint amikor egy hely kiszívja a saját hétköznapi zaját, hogy valami új ütemnek adjon helyet. Az őr nem túlzott. A padlón tényleg ott húzódott az új jel. Nem egyetlen pontban. Három egymást követő kövön futott át, halványan, szürkésfekete vonallal. Olyan volt, mint egy elkezdett lépés lenyomata, amit valaki nem lábbal, hanem szándékkal húzott a kőre.

Iren letérdelt a peremére, de nem ért hozzá.

– Mozgó kötés.

Sorya kérdezett.

– Biztos?

– Igen. Nézd a ritmusát. Nem zár. Nem tart egy pontban. Továbbfut.

Kaelen tenyerében a hideg lüktetés erre válaszolt.

Egyszer.

Aztán még egyszer.

Ugyanabban a távolságban, ahogy a három kövön a vonal ismételte önmagát.

– Ez rajtam keresett először utat – mondta.

Selin rögtön mellé lépett.

– Hozzád nyúlok.

Most a vállát fogta meg. Nem erősen. Elég biztosan.

– Mennyire ül rajtad?

– Nem ül. Inkább mér.

Iren felkapta a fejét.

– Az jó.

Rhovan felmordult.

– Tőled egyre betegesebben hangzik a jó szó.

Iren nem foglalkozott vele.

– Ha mér, még nincs biztos hordozója.

Sorya a padlóra nézett.

– Akkor mit keres itt?

Kaelen tudta meg előbb, mint kimondta volna.

– Útvonalat.

Az őr rájuk nézett.

– Mire?

Kaelen a három követ figyelte. A köztük futó távolságot. A vonal enyhe megtörését a harmadik kő szélénél. Azt, hogy pont úgy vált irányt, ahogy egy ember tenné, ha valamit vinne a karjaiban, és közben kikerülne egy peremet vagy egy fekvő testet.

A gyomra összerándult.

– Nem csak mozogni akar – mondta halkan. – Átadni akar valamit mozdulat közben.

Sorya arca megkeményedett.

– Egyik testből a másikba?

– Vagy egyik érintésből a következőbe – mondta Iren. – Mint egy hibás átvezetés.

Rhovan köpött egyet oldalra.

– Tehát most már láncban gondolkodik.

– Igen – mondta Kaelen.

És ebben a pillanatban mindannyian tudták, hogy a helyzet megint romlott egy fokot. Mert egyetlen ember elcsúszott mozdulatát még vissza lehet tanítani. Egy közös, rosszul sikerült átadást viszont már nehezebb. Sokkal nehezebb. Ott a hiba nem marad egy testben. Továbbmegy.

Sorya egy lépést tett hátra a jeltől.

– Akkor mostantól senki nem ad át senkit vagy semmit kézből kézbe közvetlenül.

Az őr értetlenül nézett rá.

– Mit?

– Gyereket, sebesültet, vizet, fegyvert, kötelet, semmit – mondta Sorya. – Leteszed. A másik felveszi. Nincs folyó mozdulat egyik kézből a másikba.

Rhovan lehunyta a szemét.

– Most már komolyan olyanok leszünk, mint valami rosszul nevelt idegenek.

– Még mindig jobb, mint halottan jó modorúnak lenni – mondta Selin.

Ez legalább szép mondat volt. Keserű, de szép.

Iren a padlón futó jelet nézte.

– Nem törhetjük meg ugyanúgy, mint a zárókat.

Kaelen bólintott.

– Mert ez nem egy pontban dolgozik.

– Hanem három lépésen – mondta Iren.

Sorya kérdezett.

– Akkor hogyan?

Iren lassan felegyenesedett.

– Olyan mozdulattal, ami nem folytonos. Olyannal, ami megszakítja az átadást, de nem zárja vissza.

Kaelen felkapta a fejét.

– Letétel.

Iren szeme megvillant.

– Igen.

Rhovan széttárta a kezét.

– Bámulatos. Már a tárgyak lerakása is misztikus hadművelet.

Sorya a kövek mellett álló egyik üres vízedényre nézett.

– Megmutatjuk neki.

Selin összeszűkült szemmel figyelte a padlót.

– Mivel?

Sorya a vízedényt az őr felé intette.

– Azzal. Nem átadjuk. Végigvisszük a jel fölött, aztán letesszük a harmadik kő után. Ha az átvezetésre figyel, rá fog próbálni a mozdulatra.

Rhovan rögtön mordult.

– És ha közben ránk ül?

– Akkor megtudjuk, hol van a töréspont – mondta Sorya.

– Varázslatos.

Az őr odalépett volna az edényhez, de Sorya felemelte a kezét.

– Nem te.

Mindenki rá nézett.

Sorya Kaelenre nézett.

– Te.

Selin azonnal rávágta:

– Nem.

Sorya nem vitatkozott hangosabban. Nem is kellett.

– Rajta reagált először. Ha valaki megérzi, mikor próbál rákapcsolódni a mozdulatra, az ő.

Selin állkapcsa megfeszült.

– Vagy pont ezért ül rá a legkönnyebben.

Kaelen közben már tudta, hogy Soryának igaza van. Utálta. Természetesen. Az ember néha már rutinszerűen gyűlöli a logikus dolgokat.

– Én csinálom – mondta.

Selin ráfordult.

– Ez rohadtul nem tetszik.

– Tudom.

– És mégis.

– Igen.

A nő nézte még egy pillanatig, aztán lassan bólintott.

– Akkor kimondva csináljuk. Minden lépést.

Sorya már állította is a rendet.

– Iren a jelnél marad és figyeli az eltérést. Selin Kaelen mellett, de nem ér hozzá, hacsak ő nem mondja. Rhovan a harmadik kő után. Ha az edény letétele után a jel tovább akar futni, ő töri meg a követ a peremnél. Én a második kőnél figyelek. Senki más nem mozog be.

Rhovan halványan elvigyorodott.

– Végre megint valami, amit szét lehet verni. Kezdtem hiányolni a stabil értékeket.

Kaelen odalépett az üres vízedényhez.

Nehéz volt, vastag falú, repedt peremű agyagedény. Semmi különös. Pont az ilyen dolgokból lesz a legrosszabb fegyver, ha egy világ már tényleg elég beteg. Egy korsó. Egy kéz. Egy mozdulat. És máris az egész város idegrendszere belefeszül.

A férfi lehajolt.

– Hozzáérek – mondta.

A saját hangja szárazan csengett a kőben.

Megfogta az edényt.

A kötés alatt a tenyere azonnal válaszolt. Nem fájdalommal. Hideg figyelemmel. Mint amikor valaki a tenyered vonalait olvassa ki belülről.

– Emeltem – mondta.

Iren szeme a padlón futó jelre tapadt.

– Még semmi.

Kaelen megindult az első kő felé.

– Lépem az elsőt.

A jel alatt a sötét vonal enyhén mélyebb lett. Nem világított fel. Inkább sűrűsödött. Mint valami gondolat, ami végre testet kap.

– Reagál – mondta Iren.

Selin fél lépéssel mellette maradt.

– Most?

– Még csak figyel.

A második kő.

– Lépem a másodikat.

A tenyere alatt a hideg húzás oldalra fordult. Nem az edényre. Nem a mellkasára. A két kéz közti tartásívre. Arra a láthatatlan vonalra, ahogy egy ember valamit hordoz maga előtt.

Kaelen szisszent.

– Megvan neki a tartás.

Iren rögtön felelt.

– Akkor a letételnél akar majd átvinni.

A harmadik kő előtt Rhovan már készen állt. A vaspálcája a peremkő mellett, mint valami ingerlékeny, vaskos írásjel.

– Lépem a harmadikat – mondta Kaelen.

A padlón futó jel most egyszerre végigfutott mindhárom kövön.

Nem fényként.

Ütemként.

Egy.

Kettő.

Három.

Pont ugyanúgy, ahogy egy kéz kézbe ad valamit. Vagy ahogy egy ember ölbe emel egy gyereket. Vagy ahogy valaki sebet nyom le, majd átveszi a másik oldalról. Rohadtul elegáns volt. Pont ezért volt ilyen förtelmes.

– Most tedd le – mondta Iren.

Kaelen lehajolt.

– Leteszem.

És ekkor történt.

Nem nagy robbanással.

Nem feketén feltörő mélységgel.

Sokkal rosszabbul.

A jel nem a kövekbe mart tovább, hanem a mozdulatába kapaszkodott. A csukló és az edény pereme közti rövid, átmeneti ívbe. Abba a pillanatba, amikor valami még a tiéd, de már mindjárt nem az.

Kaelen keze egy töredék pillanatra megakadt.

Selin azonnal üvöltött:

– Hozzád nyúlok!

És a vállára fogott.

Nem az edényre.

Nem a csuklójára.

A vállára.

Fent szakította meg a mozdulatot, nem lent.

Az ív megbicsaklott.

Az edény mégis leért a földre.

Rhovan ugyanabban a pillanatban teljes erőből ráütött a harmadik kő peremére.

A kő élesen reccsent.

A padlón futó háromvonalas jel középső része szétesett, mint amikor egy rossz szokás hirtelen elveszíti a lendületét.

Kaelen elejtette az edényt.

Az agyag azonnal darabokra tört.

A hang élesen szaladt végig az átjárón.

Aztán csend.

Nyers. Kimerítő. Életmentő csend.

Kaelen nagy levegőt vett.

A vállán Selin keze még mindig ott volt.

– Most? – kérdezte.

A férfi lehunyta a szemét.

– Nem ment át.

Iren lassan kifújta a levegőt.

– A felső megszakítás miatt.

Sorya bólintott.

– Nem az átadott tárgynál kell törni. Hanem annál, aki átviszi.

Rhovan lenézett a törött cserépre.

– Remek. Most már ezt is tudjuk. Az ember nem is tárgyakat visz, hanem hibákat.

Senki nem javította ki. Nem lehetett.

Mert túl közel volt az igazsághoz.

Kaelen közben a jobb kezét nézte. A kötés alatt a hideg húzás eltűnt. Nem nyom nélkül. Inkább úgy, mint ami rájött, hogy most nem sikerült, de legalább megértett valamit a kísérletből.

– Tanult – mondta.

Iren ránézett.

– Mit?

Kaelen lassan felemelte a tekintetét.

– Hogy a megszakítás nem lent van. Hanem fentebb. A szándék és a mozdulat között.

A mondat után senki nem szólt rögtön. Mert ez azt jelentette, hogy megint egy fokkal közelebb jött. Már nem csak a kézre. Nem csak az ölelésre vagy a szorításra. Hanem arra a rövid helyre az emberben, ahol eldől, hogy mit akar tenni, mielőtt a teste végrehajtja.

Szép. Igazán szép.

A torony felől ekkor mély, tompa reccsenés futott végig a köveken.

Nem hangosan.

De úgy, hogy az átjáróban mindenki egyszerre kapta fel a fejét.

Az őr odafordult a felső lépcsősor irányába.

– Ez új volt.

Sorya már mozdult.

– Udvarra vissza. Most.

A csapat fordult volna, amikor a torony felől jövő hidegebb levegőben valami még megváltozott.

Nem fény.

Nem árnyék.

Hanem mozgás emléke.

A felső lépcsősor tövében, pont ott, ahol a torony alatti átjáró az udvar felé nyílt, egy halvány, szürkésfekete vonal jelent meg a kőpadlón.

Aztán még egy.

Egymástól karnyújtásnyira.

Mint két láb helye.

Mint valami, ami végre nem csak jelet akar rajzolni.

Hanem járni akar.

Rhovan nézte a két halvány lenyomatot a kövön, aztán olyan arccal fordult Sorya felé, mintha komolyan fontolná, hogy végre egyszerűen csak pofán veri a világot, hátha attól észhez tér.

– Nem szeretném elhamarkodni – mondta szárazon –, de ezt különösen utálom.

Sorya nem válaszolt neki.

A tekintete a két nyomra tapadt. Nem lépésnek látszottak a szó hétköznapi értelmében. Nem volt bennük súly. Nem nyomódtak be a porba. Inkább úgy álltak a kövön, mint valami rosszul sikerült emléke annak, hogyan kellene egy embernek helyet foglalnia a világban. A távolságuk természetes volt. A tartásuk nem. Túl egyenes. Túl pontos. Túl kevéssé emberi.

Iren szinte suttogva szólalt meg.

– Nem rajz. Mintahely.

Kaelen tenyerében a kötés alatt már nem volt az előbbi húzás, de valami hideg maradék még mindig figyelt benne. Ahogy a két nyomot nézte, egyre világosabb lett, mi a rossz bennük. Nem maga a megjelenés. Hanem az, amit hiányolt belőlük.

– Nincs tétova súlyváltás – mondta.

Selin odafordult.

– Mi?

Kaelen a kövekre mutatott.

– Egy ember, mielőtt lép, átteszi a súlyát. Még ha nem is látod, a test megteszi. Itt nincs előtte semmi. Mintha a mozdulat nem döntésből jönne, hanem kész állapotból.

Iren bólintott.

– Igen. Nem járni tanul. Már a megtörtént lépést próbálja rátenni a térre.

Rhovan fintorgott.

– Magyarul most már nem csak a kezünket, a tartásunkat is lopná.

– Nem lopná – mondta Sorya. – Használná.

A különbség kicsi volt. És éppen ezért mocskosabb.

A két nyom nem mozdult.

Még.

Csak ott maradtak a kőnél, mint valami fenyegetés, amelynek nincs szüksége zajra ahhoz, hogy mindenkinek végigkarcolja a hátát.

Az őr a lépcsősor felé nézett.

– Jön le valami?

Kaelen lassan megrázta a fejét.

– Nem így.

Selin egy árnyalatnyit közelebb húzódott hozzá.

– Akkor hogyan?

A férfi a nyomokat figyelte, közben pedig azt az üres, kellemetlen helyet a saját mellkasa alatt, ahol néha a félütem lakott. Most nem onnan jött a válasz. Most inkább gondolatként érkezett. Vagy valami annál rosszabbként, ami már szinte gondolatnak álcázza magát.

– Nem egy alak akar lejönni – mondta. – Egy helyzetet akar ráhúzni a térre. Mintha valami már állna ott, mielőtt valóban ott lenne.

Iren felkapta a fejét.

– Előzetes jelenlét.

Rhovan lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Gyönyörű. Már a semminek is van testtartása.

Sorya gyorsan döntött.

– Senki nem lép a nyomok közé. Senki nem keresztezi őket.

Az őrök azonnal bólintottak.

Aztán a bal oldali nyom szélén valami változott.

Nem nőtt.

Nem mélyült.

Csak a külső íve mentén egy hajszálvékony, ferde sáv húzódott kifelé, mintha a következő mozdulat helyét akarná kijelölni. Mint amikor egy ember enyhén kifordítja a lábát fordulás előtt.

Iren szeme összeszűkült.

– Tovább akarja fűzni.

Kaelenből azonnal jött a válasz.

– Nem szabad kivárni.

Sorya rá nézett.

– Mivel törjük?

Kaelen a két nyom közti távolságot, a kifelé induló ívet, a lépcsősor alsó peremét nézte. Nem ugyanaz volt, mint a padlón futó átvezető jel. De ugyanabból a rothadó iskolából jött. Mozdulatot akart. Folytatást. A kész állapotból következő továbblépést.

– Meg kell tagadni a folytatást – mondta.

Rhovan felmordult.

– Ezt most próbáld meg úgy, hogy én is használni tudjam.

Iren azonban már értette.

– Nem szétütni a nyomot. Elvenni előle a következő lépés helyét.

Sorya rögtön a lépcsősor alsó kőszegélyére nézett.

– Lefedés?

– Nem – mondta Kaelen. – Az új mintát adna. Olyat kell elé tenni, ami nem léphető felület. Ami nem testhely.

Selin körbenézett az átjáróban, aztán a törött agyagedény darabjaira.

– Törmelék.

Kaelen felé fordult.

– Igen.

Iren bólintott.

– Igen. Szabálytalan, rossz súlyú, nem emberi állásra való felület.

Rhovan röviden felnevetett.

– Végre. A rendetlenség mint stratégiai alapelv. Kezdem újra otthon érezni magam.

Sorya az őrnek intett.

– Hozd ide a törött edény minden darabját. És a lépcső mellől a laza kavicsot is. Senki nem nyúl a nyomokhoz közvetlenül.

Az őr már mozdult is.

Kaelen azonban még mindig nem vette le a szemét a két helyről a kövön. Az egészben a legrosszabb az volt, hogy tényleg majdnem emberinek látszott. Ha nem tudnák, mit keresnek, talán csak valami foltnak néznék. Vagy porjelnél többnek, de nem sokkal. Az ember mennyire szeretné, ha a rossz dolgok látványosak lennének. Szar ügy, hogy a legveszélyesebbek gyakran csak majdnem természetesek.

Selin halkan megszólalt mellette.

– Rád húz valamit?

A férfi lassan kifújta a levegőt.

– Nem. Inkább figyeli, hogy felismerem-e.

A nő arca ettől megkeményedett.

– Azt ne kapja meg.

Iren ezt is meghallotta.

– Már megkapta részben. De nem mindegy, meddig visszük tovább gondolatban.

Rhovan oldalt nézett rá.

– Most már a gondolkodás is luxus?

– A fölösleges igen – mondta Iren.

Sorya közben átvette az őrtől a cserépdarabokat. Nem nagyokat. Éles szélű, eltérő formájú, törött ívű darabokat. Pont olyanokat, amelyekre semmilyen élő test nem állna rá önként. Jó. Most erre kellett építeniük. A világ tényleg megérdemelne valami gúnyos tapsot.

– Iren – mondta Sorya. – Irányíts.

A nő letérdelt a két nyom elé, de nem túl közel.

– Nem rájuk tesszük. Eléjük. És nem vonalban. Széthúzva. Olyan felület kell, aminek nincs járható ritmusa.

Sorya lerakta az első darabot.

A bal oldali nyom előtt, kissé ferdén.

Semmi.

A másodikat a két nyom közti tér elé.

A harmadikat oldalra.

Ahogy gyűltek a szabálytalan, törött darabok a következő feltételezett lépés helyén, a kifelé futó hajszálvékony ív egyszer csak megakadt. Nem tűnt el. Csak elveszítette a tiszta irányát.

Kaelen ezt érezte meg előbb.

– Megtorpant.

Iren azonnal rávágta:

– Még kell.

Rhovan kapott fel a földről egy marék kisebb kavicsot, és szó nélkül Sorya mellé guggolt.

– Hozzáérek – mondta végül, mintha saját magától is undorodna, hogy már ezt is ki kell mondania.

Aztán szétszórta a kavicsokat a cserépdarabok közé.

Ez már tényleg ronda, egyenetlen, léphetetlen felületet adott. Nem út lett. Nem forduló. Egy olyan zóna, amit az ember ösztönből kikerülne, ha normális lábbal, normális testtel, normális döntéssel mozog.

A két halvány nyom erre egyszerre elhalványult.

Nem hirtelen.

Mintha valami belülről lemondana a következő mozdulat szépségéről. És ha egy ilyen akarat már nem tud szépen továbblépni, az legalább egy ideig jó hír.

– Most – mondta Kaelen.

A bal oldali nyom szinte teljesen visszahúzódott.

A jobb még maradt egy pillanatig.

Aztán az is.

Csend.

Nem végleges.

De csend.

Rhovan felegyenesedett, és a derekát ropogtatva nézett a kavicsos-cserépes kupacra.

– Kivételesen tetszik, hogy egy ronda kis szeméthalom oldotta meg a helyzetet.

Sorya nem engedett a feszültségből.

– Nem megoldotta. Megakasztotta.

– Már kezdtem hiányolni ezt a szóhasználatot.

Iren továbbra is a köveket figyelte.

– Fontosabb, hogy mit tanultunk belőle.

Selin rögtön rá nézett.

– És az mi?

Iren felállt.

– A folytatásnak járható testhely kell. Tiszta ív. Tiszta súly. Ahol a következő lépés emberileg természetes.

Kaelen lassan bólintott.

– Vagyis a rendezetlenség most védelem.

Sorya erre azonnal továbbvitte a gondolatot.

– A belső útvonalakat megtörjük.

Az őr értetlenül nézett rá.

– Mivel?

– Bármivel, ami nem akadályoz teljesen, de megszünteti a tiszta vonalakat – mondta Sorya. – Törött fa, ládák, kövek, vödrök, rongykupac, mindegy. Ahol hosszú, tiszta átvezető mozdulat van, azt fel kell szabdalni.

Rhovan halványan elvigyorodott.

– Tehát most hivatalosan is összekuszáljuk a saját városunkat, hogy valami más ne tudjon szépen mozogni benne.

– Igen – mondta Sorya.

– Végre egy szabály, amit ösztönből is értek.

A torony felől ekkor újabb tompa reccsenés jött, de most már mélyebbről. Nem a felső gyűrű irányából. Inkább belülről, a vastag kőtest gyomrából. Olyan hang volt, mint amikor egy régi szerkezet nem szétesik, hanem áthangolódik.

Kaelen gyomra alatt megmozdult valami.

Nem félütem.

Valami rosszabb.

Felismerés.

– Nem csak a toronyban dolgozik.

Sorya ránézett.

– Hanem?

Kaelen lassan körbefordult az átjáróban. A lépcsősor. A kavicsos törési zóna. A padlón megakasztott mozgó kötés. A déli szárny felé futó szűk folyosó. Az udvar irányába nyíló, még mindig részben tiszta tér. És mindezen túl az emberek, akik ezeken át hordják egymást, a vizet, a sebeket, a félelmet.

– Az egész belső rendet térképezi – mondta. – Nem pontokat már. Szokásos mozgásokat.

Iren szeme kitágult egy árnyalatnyit.

– Igen.

Selin átkozódott halkan.

– Vagyis most már nem az számít csak, hol vannak a jelek.

– Hanem hogy merre járunk úgy, mint mindig – mondta Kaelen.

Rhovan a vaspálcára támaszkodott.

– Mondjuk úgy, hogy a világ kezd személyes sértéssé válni.

Sorya már mozdult is.

– Udvarra. Azonnal. Meg kell állítani minden szokásos átjárást, mielőtt ráfut valamire.

A csapat visszafordult.

Most gyorsabban mentek, de nem rohanva. A rohanásnak már túl nagy ára volt. Egyetlen tiszta, hosszú mozdulat túl sokat mondhatott annak, ami figyelte őket. Szóval tördelve haladtak. Rövid szakaszokban. Kimondott érintésekkel. Megszakított útvonalakkal. Mint valami saját életét túlmagyarázó, sérült közösség. Szánalmasnak is tűnhetett volna, ha nem lenne ilyen létfontosságú.

Az udvarba érve azonnal látszott, hogy közben itt sem állt meg az életkedv romlása.

A kőasztal tövénél a három megtört jel még mindig ott volt, de most a középső mellett két új, rövid oldalvonás jelent meg. Nem mélyen. Mintha csak valaki odapróbálta volna, merre lehetne továbbvezetni belőle valamit.

A madarak nagy része eltűnt a külső peremről.

Ez önmagában is rossz hír volt.

A maradék négy viszont a belső fal különböző pontjain ült, mind más-más magasságban, mintha nem kört alkotnának többé, hanem útvonalat figyelnének.

Sorya azonnal a bent maradt őrökhöz fordult.

– Mi történt?

Az egyik előrelépett.

– Az emberek még nem mozogtak sokat. De kétszer is ugyanott indult volna át két vízhordó. Megállítottuk őket. A torony felől jött még egy halk reccsenés. A madarak utána szétszéledtek.

Iren már az oldalsó rövid vonásokat nézte.

– Nem egy középpontot akar többé.

Kaelen közben az udvar köveire figyelt. A szokásos járások nyomaira. Kopott sávokra. A víztartó és a déli átjáró közti rövid útra. A kőasztal és a keleti folyosó közti kerülőívre. A torony és az udvar széle közti megszokott megközelítésekre. A városnak mindenhol voltak beidegződött mozdulatai. Kis, testbe épült útvonalai. Most hirtelen mind gyanús lett. Kiváló. Az emberiség újra bizonyította, hogy még a saját rutinjaiból is képes csapdát csinálni.

Selin figyelte az arcát.

– Mit látsz?

– Túl sok tiszta utat – mondta.

Sorya rögtön felkapta.

– Akkor most az egész udvart feltördeljük.

Rhovan szája megrándult.

– Most már tényleg úgy hangzik, mintha direkt ronda erődöt akarnánk csinálni.

– Igen – mondta Sorya. – És gyorsan.

Nem kellett több.

Az őrök azonnal mozdultak. Vizesedényeket húztak arrébb, padokat döntöttek ferde szögbe, köteleket feszítettek ki térdmagasság alatt a kevésbé használt sávokba, törött cserépdarabokat hordtak a nyíltabb ívekbe, és a kőasztal köré sem kört hagytak többé, hanem kusza, váltakozó távolságú megközelítéseket. Az udvar elvesztette a központi tisztaságát. Jó. Most épp ez kellett. A rend, amit eddig védtek, most maga lett a veszély nyelve. Undorító, de legalább logikus.

Iren a kőasztal mellé térdelt.

– Kell még valami.

Kaelen odanézett.

– Mi?

A nő a megtört jelek mellé húzott két rövid oldalvonalra mutatott.

– Ezek nem új irányok. Kérdések.

Rhovan felhorkant.

– Kifejezetten utálom, amikor a kövek kíváncsiak.

Iren most sem foglalkozott vele.

– Az első azt kérdezi, hogy oldalról lehet-e átvenni a mintát. A második azt, hogy meg lehet-e osztani.

Sorya ránézett.

– Emberül.

Iren felállt, és körbemutatott az udvaron.

– Eddig egy emberre, egy mozdulatra, egy ölelésre, egy átadásra próbált rá. Most azt nézi, mi történik, ha ketten-hárman ugyanazt a mozdulatot készülnek megtenni különböző pontokon. Megosztható-e a hiba.

A csend erre egy pillanatra megült mindenkiben.

Selin törte meg.

– Tehát ha most egyszerre két anya nyúl a gyerekéért, vagy két őr egyszerre kap egy hordágyért…

– Akkor már nem egyetlen ember csúszik félre – mondta Kaelen. – Hanem egy közös minta.

Rhovan kinyitotta a száját, aztán mégis csak annyit mondott:

– Ez már tényleg pofátlan.

Sorya gyorsan végiggondolta, és rögtön osztotta az új rendet.

– Innentől minden közös mozdulatnak vezetője van. Egy ember mondja, mikor indul. A többiek csak utána. Nincs egyszerre nyúlás. Nincs egyszerre emelés. Nincs egyszerre fordulás jel nélkül. Ha valaki hordágyat fog, az egyik mondja az ütemet. Ha valakit leültettek, egy ember irányítja. Nincs néma összehangolódás.

Az egyik őr bólintott, de látszott rajta, mennyire idegen neki ez.

– Mint a gyakorlatozásnál.

– Jobb – mondta Sorya. – Mert ott legalább tudod, mire készülsz.

A gyógyító asszony ekkor lépett ki a déli szárny felől. Mögötte két asszony, egyikük Liort vitte kézen fogva, a másik Terenre figyelt. A gyógyító asszony arca már abból a távolságból is elég volt hozzá, hogy mindenki tudja: nem pihent, nem nyugodott meg, és valószínűleg egyre több oka van rá, hogy mindenkit elküldjön a fenébe.

– Három új eset – mondta. – Egy öregember nem akarta elengedni a saját botját, pedig már fájt tőle a csuklója. Egy lány kétszer ugyanazzal a kézzel simított vissza ugyanarra a pontra a testvérén, mintha valamit bent akarna tartani a mellkasában. Egy sebesült asszony meg minden alkalommal előbb nyúlt a kötéséhez, mint hogy tudta volna, miért.

Sorya arca elsötétült.

– Milyen gyors?

– Gyorsul – mondta a gyógyító asszony. – Még nem mély. De gyorsul.

Kaelen ezt meghallva azonnal értette, mi hiányzik még a képből.

Nem a torony.

Nem az udvar.

Nem a gyerekek.

A napszak.

A hajnal utáni első, teljesebb világosság.

Eddig a rossz mindenhol csak próbálta magára venni az emberi mozdulatokat. Most, hogy jobban látható a tér, jobban látszanak az emberek szokásai is. A fény nem gyógyított semmit. Csak részletesebb tananyagot adott.

– A világosság segít neki – mondta.

Iren azonnal ránézett.

– Igen.

Selin összeszűkült szemmel figyelte őket.

– Mert jobban lát minket?

Kaelen lassan bólintott.

– Nem csak. Mi is jobban látjuk egymást. Gyorsabban nyúlunk. Kevesebb a bizonytalanság. Tisztább a testhely. Tisztább a folytatás.

Rhovan felmordult.

– Nagyszerű. Tehát a sötétben az volt a baj, hogy nem látunk. Most meg az, hogy igen.

– Igen – mondta Kaelen.

A férfi ettől még dühösebb lett. Jogos. Kár, hogy a világot ez hidegen hagyta.

Sorya végignézett az udvaron. A feltördelt útvonalakon. Az egyre több emberi arcon, amelyek már nem csak fáradtak voltak, hanem gyanakvóak is a saját mozdulataikra. A gyerekeken, akik túl korán tanulták meg, hogy az ölelés előtt szabály van. A sebesülteken, akik már a saját kezükre is másképp néztek.

– Árnyékoljuk le a belsőt – mondta végül.

Mindenki rá nézett.

Rhovan volt az első.

– Tessék?

Sorya már mutatta is a felső nyitott részeket, a szűkebb fénycsapásokat, amelyek a belső udvarra estek.

– Vásznakkal. Füsttel. Akár ronggyal. Nem sötétítünk el mindent, csak megtörjük a tiszta fényt. Ha a világosság tisztább mozdulatokat ad, akkor visszavesszük tőle.

Iren lassan bólintott.

– Ez jó.

Rhovan széttárta a kezét.

– Micsoda csodálatos kor. Most már a napot is ki kell szűrni, nehogy túl jól lássuk egymást.

Selin odavágta:

– Akkor inkább morogj és dolgozz.

– Már csinálom mindkettőt.

Az őrök ismét mozdultak. Vásznak, régi ponyvák, szakadt leplek kerültek elő. Felső nyílások elé feszítették őket, részben ferdén, részben rétegezve, hogy a fény ne egyenes csíkokban essen a térre, hanem szórtan, egyenetlenül. Egy idő után az udvar ismét más lett. Nem sötét. Nem is világos. Inkább bizonytalan. Az emberi mozdulatoknak kényelmetlenebb. Tökéletes.

Kaelen eközben a kőasztal mellett maradt.

A középső megtört jel és a két rövid oldalvonal nem mozdult tovább.

Mégsem tetszett neki.

Selin észrevette.

– Még nincs vége itt.

– Nincs – mondta a férfi.

– Mit vár?

Kaelen a jel fölé hajolt annyira, hogy lássa, de ne maradjon rajta sokáig a szeme.

– Nem tudom. De nem ide akar kijönni.

Iren ezt hallva odafordult.

– Hanem?

Kaelen lassan felegyenesedett.

– Az udvar most már csak térkép neki. A következő próbát nem itt fogja kezdeni.

Sorya rápillantott.

– Hol?

A válasz nem jött azonnal.

Mert ebben a pillanatban az udvar egyik oldaláról éles csattanás hallatszott.

Nem emberi hang.

Nem fegyver.

Valami fa.

Minden fej arra fordult.

A keleti átjáróhoz közelebb, ahol egy kisebb hordágyat támasztottak a falnak, a keresztfa egyik oldala magától lefordult. Nem törve el teljesen. Csak annyira, hogy a hordágy egyik füle ferdén a földre essen.

Mellette két őr állt. Egyikük sem ért hozzá.

A gyógyító asszony szeme azonnal összeszűkült.

– Nem.

Kaelen gyomra alatt megmozdult a felismerés.

– De.

Selin ránézett.

– Mi az?

A férfi a félrebillent hordágyat nézte.

– Nem élő kapcsolattal kezdi.

Iren rögtön megértette.

– Eszközzel.

Sorya már indult is a hordágy felé, de félúton megállt.

Nem lépett neki azonnal.

Jól tette.

A hordágy ferdén állt. Olyan helyzetben, hogy az ember ösztönből odamenne visszaigazítani, mielőtt valaki megbotlik benne vagy mielőtt szükség lenne rá. Egyszerű. Hétköznapi. Segítőkész mozdulat. Vagyis pont ideális csapda.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Már a tárgyak is úgy néznek ki, mintha segítséget kérnének.

– És pont ezért nem segítünk vakon – mondta Sorya.

Kaelen a hordágyra nézett, és tudta, hogy most újabb réteg nyílt ki előttük. A kéz után. Az ölelés után. Az átadás után. Most jöttek az eszközök. Azok a tárgyak, amelyek emberi mozdulatokat vezetnek. Hordágy. Bot. Kötél. Ajtó. Minden, ami segít valamit vinni, tartani, mozgatni.

És ettől az egész még mocskosabb lett.

Mert az ember néha nem is a saját kezével hibázik.

Hanem azon keresztül, amire támaszkodik.

Sorya felemelte a kezét, és a mozdulat önmagában elég volt ahhoz, hogy mindenki megálljon.

Senki nem rohant a hordágyhoz.

Senki nem nyúlt utána.

Ez most többet ért bármilyen gyorsaságnál.

A keleti átjáró melletti falnál a félrebillent hordágy úgy állt, mintha tényleg csak ügyetlenül lett volna letámasztva. A keresztfa egyik oldala a poros kőre csúszott, a vászon enyhén megereszkedett, az egyik kötésléc pedig ferdén húzta el az egész szerkezet vonalát. Első pillantásra semmi rendkívüli nem volt benne. Pont ez tette olyan undorítóvá. A veszély most már nem rikított. Úgy tett, mintha hétköznapi volna. Mint egy rossz szándék, amely megtanulta a jó modort.

Rhovan halkan megszólalt.

– Ha ezt a világ túléli, esküszöm, soha többé semmit nem igazítok meg reflexből.

– Csend – mondta Sorya.

A férfi befogta a száját. Ritka és nemes pillanat.

Iren a hordágyat nézte.

Nem a vásznat.

Nem a fa repedéseit.

A tartóívet. A két nyél közti feszességet. Azt, hogyan kényszeríti az ember kezét ugyanarra a mozdulatra, ha meg akarja fogni. A tárgyaknak is van testhelyük, és most már ezt is tudták. Micsoda remek korszak.

– Nem magától csúszott le – mondta végül.

Kaelen bólintott.

– Tudom.

Selin oldalt nézett rá.

– Mit tudsz?

A férfi a hordágyra figyelt, és közben a saját tenyerét is érezte a kötés alatt. A hideg maradvány most nem rántott rajta, nem figyelt rá nyíltan, mégis ott maradt valami nagyon vékony, nagyon kellemetlen feszülés. Mint amikor valaki nem a testedet nézi, hanem azt, mit kezdesz azzal, amihez hozzá kell nyúlnod.

– A tárgy tartásívét nézi – mondta. – Nem azt, hogyan fogjuk meg. Hanem hogyan vezet minket a saját formája.

Iren lassan bólintott.

– Igen. A hordágy nem csak tárgy. Két ember egyforma mozdulatát kényszeríti ki.

Sorya azonnal értette, mi a baj.

– Vagyis ha ráül, egyszerre két embert tanít ugyanarra.

– Igen – mondta Kaelen.

Rhovan szája sarka megrándult.

– Nagyszerű. Most már a szerszámok is oktatási segédletté váltak a világvége iskolájában.

A gyógyító asszony odalépett az udvar közepéről, de a hordágytól még két lépésnyire megállt.

– Ezt nem fogja senki megfogni kézzel úgy, ahogy szokta.

– Nem – mondta Sorya.

Az egyik őr óvatosan megszólalt.

– Akkor mivel?

Sorya körbenézett. A tekintete a kötelekre, a törött cserépre, a ferde vásznakra, a fal mellé döntött padokra futott. Minden ugyanolyan volt, mint fél órája, és közben már semmi sem volt ugyanaz. Az emberi világ ebben verhetetlen. Egyetlen reggel alatt képes teljesen új jelentést adni a tárgyainak.

Iren a keleti fal mellett támasztott hosszabb kampós botra mutatott.

– Azzal.

Az őr odanézett.

– A vízhúzóval?

– Igen – mondta Iren. – Nem fogjuk. Elmozdítjuk. És nem egyenesbe igazítjuk. Letesszük.

Kaelen rögtön felkapta a fejét.

– Igen.

Selin ránézett.

– Megint a letétel?

– Igen – mondta Kaelen. – Ha ez is átvezetést keres, akkor nem tarthatjuk fenn a hordágy szokásos helyzetét. Ki kell venni a használható ívből.

Sorya az egyik őrnek intett.

– Hozod a botot. Kimondod, mielőtt hozzáérsz. És nem állsz a hordágy elé.

Az őr bólintott, odalépett a kampós bothoz.

– Hozzáérek.

Felvette.

A hangja idegenül kopogott a kövek között. De legalább életben tartotta őket.

A hordágy nem mozdult.

Még.

Az őr lassan közelített, a kampó végét a felső nyél alá csúsztatta úgy, hogy a teste ne kerüljön közvetlenül a hordágy elé. A többiek mind a kezét figyelték. A csuklóját. A vállát. Azt a rövid átmenetet, ahol a szerszám a test meghosszabbításává válik. Most már az is veszélyes volt. Hát persze.

– Emelem – mondta az őr.

A kampós bot megfeszülésekor a hordágy vászna enyhén megremegett.

Nem a széltől.

A mozdulat emlékétől.

Kaelen gyomra alatt valami hideg mozdult.

– Várj.

Az őr megmerevedett.

– Mi?

Kaelen a hordágy alatti porra mutatott.

A ferdén álló keresztfa alatt hajszálvékony, félhold alakú nyom jelent meg. Nem súlylenyomat. Inkább valami, ami a tárgy helyzetéhez akart igazodni, mint ahogy korábban a lépéshelyek álltak a kövön. Nem teljes jel. Még. De elég volt hozzá, hogy mindenki megértse, miért csúszott félre a hordágy.

– Már várta, hogy visszaemeljük – mondta Iren.

Rhovan felmordult.

– Hát nem kedves.

Sorya egy lépést tett oldalra, hogy jobban lássa.

– Tehát ha most egyenesbe állítjuk, megkapja a teljes tartóhelyzetet.

– Igen – mondta Kaelen. – És utána a következő ember, aki megfogja, már nem tiszta tárgyat vesz kézbe.

Selin arca megfeszült.

– Hanem?

– Olyat, amibe már belepróbálta a mozdulatát.

A gyógyító asszony halkan káromkodott. Az a fajta rövid, száraz káromkodás volt, amiből már semmi színpadi nincs. Csak pontos gyűlölet.

Sorya az őrre nézett.

– Nem emeled. Húzod oldalra. Földre. Teljesen.

Az őr lassan bólintott.

– Oldalra húzom.

A kampós bottal nem felfelé dolgozott. Oldalra. A hordágy először ellenállni látszott, vagy talán csak a repedt keresztfa akadt a kőperembe, aztán a szerkezet megcsúszott, az egész oldalára billent, és tompa puffanással a porba feküdt. A vászon most már nem feszült. A két nyél nem állt egy vonalban. A tartásív megszűnt.

És a félhold alakú nyom a porban azonnal szétesett.

Nem hanggal.

Nem fénnyel.

Csak elveszítette az értelmét. Olyan lett, mint valami elmaszatolt, jelentéktelen szennyeződés.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Ez jó.

Rhovan felé fordult.

– Egyszer az életben örülök, hogy valami a földön hever és használhatatlan.

A gyógyító asszony a porba döntött hordágyat nézte.

– Mostantól minden hordeszközt, botot, merevítőt és kötelet úgy tárolunk, hogy ne legyen kész mozdulatban.

Sorya azonnal bólintott.

– Igen. Semmi nem áll használatra készen. Minden törve, lazítva, oldalra fordítva.

Az egyik asszony az udvar másik végéből rémülten nézett ide.

– De ha hirtelen kell?

Sorya odafordult hozzá.

– Akkor mi készítjük mozdulatba. Nem hagyjuk, hogy valami előttünk tegye meg.

Az asszony bólintott. Nem nyugodott meg. De legalább értette.

Iren eközben a félrebillent hordágy helyén maradt pornyomokat vizsgálta. A félhold szétesett ugyan, de két nagyon rövid, párhuzamos karc ott maradt mellette. Mintha valami nem a tárgyat akarta volna elsősorban, hanem azt, ahogyan két kéz egyszerre rátalál ugyanarra a tartásra.

– Megint a kettősség – mondta.

Selin rögtön ráfordult.

– Mi?

– Két ember egyforma fogása. Ugyanaz a baj, mint a közös emelésnél. Csak most tárgyon keresztül.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen. Nem a fa kell neki. A közös tartás.

Rhovan a kampós botra nézett.

– Akkor lassan mindent egy ember fog csinálni ebben a városban?

– Nem – mondta Sorya. – De mindig lesz irányító. És ahol lehet, kerülünk minden tükrözött mozdulatot.

– Már majdnem költői – morogta Rhovan. – Tükrözött mozdulatot kerülünk. A világ tényleg szépen rohad.

Senki nem válaszolt.

Az udvarban közben fokozatosan új rend alakult ki. Nem a régi, tiszta szerkezet. Hanem valami szaggatottabb, kevésbé elegáns, de biztonságosabb forma. A hordágyakat oldalra fektették. A botokat nem támasztva hagyták, hanem fekve. A köteleket nem feltekerve, feszes körökben, hanem laza hurkokkal, megtörve. A vízedények sem párokban álltak többé a falak mellett, hanem széthúzva, különböző távolságokban. A város belső eszközkészlete úgy nézett ki, mintha valaki szándékosan elrontotta volna a rendet. Tökéletes. Most pont erre volt szükség.

Kaelen egy ideig csak figyelte.

A saját testében most először nem nyílt támadást érzett, hanem valami fáradt, vékony visszhangot. Nem azt, hogy rápróbálna bármi. Inkább azt, hogy túl sok mindent értett meg rövid idő alatt, és ettől az egész idegrendszere olyan volt, mint egy túlfeszített húr. Néma. De egy rossz érintésre elszakadhat.

Selin ezt észrevette.

– Leülsz.

A férfi rá sem nézett rögtön.

– Még nem.

– De.

– Nem most.

– Most.

Sorya hallotta, de nem szólt bele. Jó. Ismerte már őket eléggé ahhoz, hogy tudja, mikor felesleges harmadiknak beállni két makacs ember közé.

Selin közelebb lépett.

– Hozzád nyúlok.

És mielőtt Kaelen újabb tiltakozást formálhatott volna magából, a nő megfogta a könyökét, és a keleti fal mellé húzott egy alacsonyabb kőtömbhöz vezette. Nem rángatva. Nem kérlelve. Egyszerűen úgy, mint aki tudja, hogy most ez a helyes mozdulat, és nincs kedve vitázni arról, hányféleképp lehetne még rosszabbul csinálni.

Kaelen leült.

A hátát a durva kőnek vetette.

A tenyerében a kötés alatt tompa lüktetés maradt. Nem idegen. Inkább a saját teste tiltakozása a túl sok feszülés ellen.

Selin ott maradt mellette állva.

– Most?

A férfi lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Most csak fáradt.

A nő lassan kifújta a levegőt.

– Az már majdnem ünnep.

A szája sarka halványan megmozdult. Aztán eltűnt. Nem volt idejük valódi könnyedségre. De egy pillanatra megjelent valami, ami emlékeztetett rá, hogy valaha létezett ilyen.

Iren közben Soryával és a gyógyító asszonnyal a kőasztal mellé húzódott. A megtört jelek, az oldalsó kérdésvonalak, a záró-fordítások másolatai, a hordágy mellett maradt párhuzamos karcok, Teren falának próbairányai, a déli fülke küszöbében húzott félkörívek. Minden ugyanarra az irányra mutatott, csak más-más módon.

– Egyre több közeget használ – mondta Iren.

– Testet, tárgyat, helyzetet – tette hozzá a gyógyító asszony.

Sorya a táblák fölé hajolt.

– Mi hiányzik még?

A kérdés után rövid csend jött.

Rhovan, aki közben egy féloldalasan ledöntött padnak támaszkodott, morogva szólalt meg.

– Ne adjatok neki ötleteket.

Iren azonban nem nevetett. Nem is lehetett volna.

– Nem tudom, mi hiányzik – mondta. – De azt igen, mi köti össze az eddigieket.

Sorya felnézett rá.

– Mi?

Iren az egyik másolatra mutatott, majd a hordágy karcaira, aztán a kőasztal oldalvonalaira.

– Mindenhol ugyanaz a rövid átmenet. Nem a teljes mozdulat. Nem a vége. Az a rész, amikor valami még eldönthető.

Kaelen lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta. Hallotta.

Érezte is.

– Az a pont, amikor még vissza lehetne fordulni – mondta halkan.

Iren ránézett.

– Igen.

Selin oldalt fordította a fejét.

– Magyarul?

Kaelen a levegőbe emelte a bekötött kezét egy árnyalatnyit.

– Amikor még nem fogtad meg teljesen. Amikor még nem adtad át. Amikor még nem zártad be. Amikor még nem ölelted rá egészen. Az a fél pillanat.

Rhovan lassan bólintott, aztán rosszkedvűen felnevetett.

– Tehát a világ most már tényleg a habozásunkra vadászik.

– Nem a habozásra – mondta Iren. – Arra a helyre, ahol a szándék mozdulattá válik.

A mondat után az udvar még csendesebb lett.

Mert ezt mindenki értette.

Az ember nem a kész tetteiben a legsebezhetőbb, hanem abban a rövid pillanatban, amikor még választhatna. És most pont oda próbált valami beférni.

A gyógyító asszony megtörte a csendet.

– Akkor a következő órákban nem csak a kezet, a lábat és a tárgyat figyeljük. A döntés előtti feszülést is.

Az egyik asszony döbbenten nézett rá.

– Azt hogy?

A gyógyító asszony szája sarka megfeszült.

– Úgy, hogy lassítotok. És nézitek egymás arcát is. A vállat. A nyakat. A levegővételt. Minden mozdulatnak van teste, mielőtt megtörténik.

Ez jó mondat volt. Nyers, kemény, hasznos. Olyan, amitől nem lesz könnyebb semmi, csak világosabb.

Sorya ekkor felegyenesedett.

– Elég.

Mindenki rá nézett.

– A következő órára nem vadászunk tovább – mondta. – Nem megyünk a toronyba. Nem futunk új jelek után. Visszavesszük a teret. Letörjük a tiszta útvonalakat. Széthúzzuk az embereket kisebb egységekre. Kijelöljük, ki kire figyel. És mindenki pihen annyit, amennyit muszáj.

Rhovan felmordult.

– Ezt hívják védekezésnek vagy idegösszeomlásnak?

– Túlélésnek – mondta Sorya.

– Ahogy gondoltam. A legbarátságtalanabb változat.

Senki nem vitatkozott vele.

Az udvarban ezután munkaszerű, halk átrendeződés kezdődött. Nem rohanás. Nem kapkodás. Rövid utasítások. Kimondott érintések. Letett tárgyak. Oldalra fordított eszközök. A gyerekeket nem egy közös nagy térbe gyűjtötték, hanem kisebb, széttagolt helyekre vitték át, két-két kísérővel, megszakított útvonalakon. A sebesülteknél megosztották az ápolást. Nem ugyanaz a kéz nyúlt mindig ugyanoda. A víz sem kézből kézbe járt, hanem köztes kövekre, kis lerakóhelyekre tették, ahonnan a másik vette fel. Minden kényelmetlenebb lett. Lassabb. Nehézkesebb. Embertelenebb. De egyelőre úgy tűnt, ez ad némi védelmet.

Kaelen közben ülve maradt.

A toronyra nézett néha. A repedésekre. A vásznakkal megtört fényre. A kőasztal melletti rövid, kérdő oldalvonalakra. A földre döntött hordágyra. És az emberekre, akik most már úgy mozogtak egymás mellett, mintha mindannyian egyszerre tanulnának újra járni a saját városukban.

Selin végül leült mellé. Nem túl közel. Annyira, hogy jelen legyen. Hogy ha kell, elérje. Hogy ne legyen benne fölösleges puhaság, de hiány se.

Egy ideig egyikük sem szólt.

Aztán a nő megszólalt.

– Tudod, mi a legrosszabb ebben?

Kaelen nem nézett rá.

– Sok minden versenyez.

– Az – mondta Selin halkan –, hogy egy idő után az ember nem tudja, mitől féljen jobban. Attól, hogy valami rád ül. Vagy attól, hogy a saját mozdulatod lesz idegen.

A férfi lassan bólintott.

– Igen.

A nő a bekötött kezére nézett.

– És te?

Kaelen elhallgatott egy pillanatra.

– Én most attól félek jobban, hogy egyszer nem fogom észrevenni időben a különbséget.

Selin sokáig nem válaszolt.

Aztán csak ennyit mondott:

– Akkor én fogom.

Nem volt benne ígéretillat. Nem volt szépítés. Csak nyers egyszerűség. És pont ezért ütött mélyebbre. Mert ebben a világban már az számított a legtisztább mondatnak, ami nem próbált gyógyítani, csak helyet tartott a másik mellett.

Kaelen lassan felé fordította a fejét.

– Te sem fogod mindig.

Selin ránézett.

– Akkor majd valaki más.

A férfi halkan kifújta a levegőt.

– Ez most meglepően reményteljes volt tőled.

– Ne szokj hozzá.

– Nem áll szándékomban.

A nő szája sarka tényleg megmozdult most. Röviden. Aztán megint eltűnt. Elég volt ennyi. Az ilyesmi mostanra majdnem luxus lett.

Az udvarban lassan a déli oldali árnyék felé tolódott a mozgás. A felfeszített vásznak miatt a nap fénye tompább, szórtabb lett. A torony nem mozdult újra nyíltan. Ez nem nyugtatott meg senkit. Inkább csak azt jelentette, hogy odabent valami dolgozik anélkül, hogy mutatná magát. Pont úgy, ahogy mostanra minden igazán rossz dolog.

Iren végül odajött hozzájuk. Nem ült le, csak megállt előttük.

– A déli szárnyban nyugodtabb lett. Egyelőre.

Selin felnézett rá.

– Egyelőre.

– Igen – mondta Iren. – Nem végleges. De most nem látok új próbairányt.

Kaelen rá nézett.

– És az udvar?

Iren a kőasztal felé pillantott.

– A kérdő oldalvonalak nem nőttek tovább. A hordágy nyoma is szétesett. A tiszta fény megtörése segít. A kusza útvonalak is.

Rhovan is közelebb jött, vaspálcáját a vállára vetve.

– Magyarul csúnyább lett minden, és ettől egy ideig életben maradunk. Szép kis stratégiai összefoglaló.

Iren most kivételesen rápillantott.

– Igen.

Rhovan felhorkant.

– Már meg se sértődöm.

Sorya is megérkezett. Rajta látszott leginkább, mennyire fáradt már, és mennyire nincs joga rá. Aki ilyen helyzetben vezet, annak nincs saját kimerülése. Csak feladatai vannak. Mocskos szerep. De valakinek vinnie kellett.

– Félórás váltott pihenés indul – mondta. – Most tényleg. Rhovan, te maradsz előbb járőrön. Iren, húsz perc. Aztán cseréltek. A gyógyító asszony a déli szárnyban marad, de két ember figyel vele. Selin…

A nő felnézett.

– …te vele maradsz – mondta Sorya Kaelenre bökve. – És ha bármiben elcsúszik, nem te gondolkodsz rajta. Szólsz.

Selin rögtön bólintott.

– Igen.

Kaelen erre felsóhajtott.

– Szeretem, amikor rólam beszéltek, mintha nem lennék itt.

– Kényelmesebb – mondta Selin.

Rhovan hozzáfűzte:

– És néha biztonságosabb is.

A férfi erre már nem válaszolt. Nem azért, mert ne lett volna mit. Hanem mert tudta, hogy részben igazuk van. És az igazság mostanában amúgy is elég gusztustalan eszközökkel dolgozott.

Sorya végül mindannyiukra végignézett.

– A következő órát kibírjuk. Nem szépen. Nem hősként. Csak kibírjuk.

Ez nem volt lelkesítő beszéd. Nem is kellett annak lennie. Sokkal használhatóbb volt így.

Az emberek lassan szétszéledtek a kijelölt, megtört útvonalakon.

A gyerekeket árnyékosabb helyekre vitték.

A sebesültek köré kisebb, váltott figyelmet állítottak.

A tárgyakat rendetlenségbe fektették.

Az udvar elvesztette minden régi tisztaságát.

És ettől most valahogy élőbb lett. Nyersebb. Kuszább. Nehezebben olvasható. Az emberi világ ritkán szép akkor, amikor igazán védekezik. Inkább csak makacs.

Kaelen a falnak vetett háttal maradt, Selin mellette.

A torony repedései nem mozdultak.

A kőasztal melletti rövid oldalvonalak sem.

A földre döntött hordágyon a vászon sem rezdült újra.

Semmi sem történt.

És épp ettől lett a csend annyira gyanús.

Mert most már tudták, hogy a legrosszabb dolgok nem mindig akkor jönnek, amikor ordítanak.

Hanem amikor néznek.

Figyelnek.

Mérnek.

Tanulnak.

A vásznakon átszűrt tompa fényben az udvar majdnem békésnek látszott. Majdnem. Csak aki már tudta, hová kell nézni, az látta a kusza útvonalak mögötti kétségbeesett tudatosságot, a letett tárgyak mögötti óvatosságot, az emberek arcán azt a finom, ideges késést, ami minden mozdulat előtt megjelent.

A város most már nem csak falakkal védte magát.

Hanem azzal is, hogy egyre kevésbé mert automatikusan ember lenni.

És ez volt az az ár, amitől Kaelen gyomra újra összerándult.

Nem a fájdalom.

Nem a seb.

Nem a torony.

Hanem az, hogy ha ez így folytatódik, egy idő után már nem az lesz a kérdés, hogyan tartsák távol a másik oldalt.

Hanem az, hogy marad-e még bennük elég saját mozdulat, amit egyáltalán érdemes megvédeni.

Selin ekkor megszólalt, mintha kihallotta volna belőle a gondolat végét.

– Ne menj el túl messzire a fejedben.

Kaelen oldalra nézett rá.

– Nem állok fel.

– Nem úgy értettem.

A férfi hallgatott.

A nő a toronyra nézett, aztán vissza az udvarra.

– Egyelőre ez a dolgunk – mondta. – Megfogni, amit még tudunk. Nem azt gyászolni, amit esetleg később elveszítünk.

Kemény mondat volt.

Hasznos mondat.

És most pont erre volt szüksége.

Kaelen lassan bólintott.

– Jó.

Selin nem felelt. Nem is kellett.

Az udvar fölött a megtört fény lassan arrébb csúszott a vásznakon. A kövek tompábbak lettek. A levegő füstösebb, nehezebb. A távoli falak mögött valahol valaki felnevetett röviden, aztán abbahagyta, mintha saját maga is emlékeztette volna magát, hol élnek most. A déli szárnyból egy gyerekhang érkezett, már nem riadtan, csak álmosan. Egy vizesedény tompán koppant egy kijelölt lerakókövön. Valaki kimondta, hogy hozzáér. Valaki más azt, hogy elengedte.

A város nem nyugodott meg.

Csak egy időre megtanulta, hogyan kell mereven, fáradtan, fogcsikorgatva fennmaradni.

És ez egyelőre elég volt.