AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A hajnal úgy kúszott be a város fölé, mint valami fáradt, színtelen állat, amely maga sem biztos benne, akar-e még egy újabb napot. A falak kövei hidegen tartották magukban az éjszaka nyomását, a tűzmedencék füstje alacsonyan ült meg az udvar fölött, és az emberek mozdulataiban ott maradt az a fajta óvatosság, ami csak akkor jelenik meg, amikor senki nem meri kimondani hangosan, hogy a következő órákban sok minden végleg elromolhat.

Kaelen nem aludt sokat.

Az a kevés is inkább volt szaggatott lebegés, mint valódi pihenés. Nem zuhant bele újabb teljes látomásba, de a teste minden alkalommal megfeszült, amikor valami hideg, mély lüktetés végigsimított a csontjai között. Mintha a padlóív emléke még mindig benne dolgozott volna. Mintha a hely, amit megérintett, nem elégedett volna meg annyival, hogy egyszer felismerte.

Amikor kinyitotta a szemét, Selin már talpon volt.

A nő nem aludt rendesen semmit. Ez látszott rajta. Nem a gyengeség miatt. Hanem abból a túl feszes, túlságosan csendes tartásból, amelyet csak az vesz fel, aki egész éjjel fél szemmel figyelt, és közben minden idegszálával készen állt arra, hogy azonnal mozduljon.

– Mennyi? – kérdezte Kaelen rekedten.

– Elég ahhoz, hogy már ne lehessen tovább húzni – felelte Selin.

Ez valójában válasz volt mindenre.

Odakint már mozgott az udvar. Futárok mentek keresztül a köveken rövid, gyors léptekkel. A nyugati fal felől két őr érkezett porosan, egyikük karján friss fekete csík húzódott végig a könyök belső oldaláig. Nem mély seb volt. Rosszabb. Olyan érintésnyom, amitől az ember gyomra összerándult, mert nem vérzett, csak lassan sötétedett.

Kaelen ezt egyetlen pillantással felmérte.

– Terjed.

Selin nem szépítette.

– Igen.

A központi kőasztal körül már ott álltak a többiek. Sorya előrehajolva támaszkodott a térképre karcolt kövekre. Rhovan egy félrebillent vállal a pillérnek dőlt, mint aki az egész világgal személyes vitában áll, de ettől még egyetlen részletet sem szalaszt el. Iren csendesen figyelte az érkezőket, a gyógyító asszony mellett két tál és három feltekert szalag feküdt. Az öreg férfi és az öregasszony a hajnal első fényében még szárazabbnak és törékenyebbnek látszottak, mint éjjel, de a szemükben ott maradt az a makacs, régi tűz, amelyet az emberiség valami teljesen érthetetlen okból mindig a legvénebbekben talál meg, amikor már mindenki más kezdene kifogyni belőle.

Sorya nem vesztegette az időt.

– A nyugati kürtő mellett két új repedés jelent meg. Nem nyíltak ki teljesen, de sötét nedvességet engednek a kőből. A torony alatti felső gyűrű stabil maradt. Egyelőre. Az északi csatornafalban azonban hajnal előtt lüktetést éreztek az őrök.

Rhovan közbevágott.

– Magyarul a ronda szar odalent nem aludt. Csak új helyeket keres.

Az öreg férfi lassan bólintott.

– A seb nyomása kifelé próbál utat találni. Ha a központi kötés gyengül, a mellékjáratok előbb-utóbb engedni fognak.

Kaelen a kőasztalhoz lépett.

– Mennyi időnk van?

Erre senki nem felelt rögtön.

A gyógyító asszony végül száraz hangon mondta:

– Az ilyen kérdésekre az élet ritkán ad udvarias számot.

– Közelítőleg – mondta Kaelen.

Sorya ránézett.

– Ha csak a mostani jeleket nézem, ma még tartjuk. Holnapra már nem fogadnék rá.

Rhovan felhorkant.

– Micsoda megnyugtató reggel. Süt a nap, csicseregnek a madarak, és talán csak holnap dől ránk a pokol.

Selin nem nézett rá. Csak Kaelent figyelte.

– Nem mész le úgy, hogy előtte ne tudjuk, mit kell csinálni odalent mozdulatról mozdulatra.

– Akkor most ezt rakjuk össze – felelte Kaelen.

Az öregasszony lassan előrelépett.

A keze reszketett, de a hangja tiszta maradt.

– A régi szakadásnál három szakaszról beszéltek. Nem teljes leírás maradt fenn, csak töredékek. Első a megnyitott kötés. Második a ráfogás. Harmadik a megerősítés. A legtöbben mindig a lezárásról beszélnek, pedig az csak a kívülről látott eredmény. Belül három külön fájdalom.

Rhovan morogva oldalra köpött a porba.

– Imádnivaló. Még a katasztrófának is van szerkezete.

Iren megszólalt.

– Mondd ki egyszerűen.

Az öregasszony bólintott.

– Először újra kell feszíteni a mintát a két felső pont és a középső horgony között. Nem túl gyorsan, különben hívás lesz, nem zárás. Azt már láttuk. Másodszor, amikor a három pont egyszerre él, valakinek a középen álló pontban tartania kell a visszaverést. Nem csak jelen lenni. Tartani. Mint amikor a víz alá nyomod valami fejét, ami minden erejével fel akar törni.

Csend lett.

A gyógyító asszony befejezte helyette a képet:

– És a víz közben téged is húz lefelé.

Az öregasszony szeme Kaelenre siklott.

– Igen.

Selin állkapcsa megfeszült.

– A harmadik?

– Ha a visszaverés elég erős, a felső metszéseknél záróélek képződnek. Azokat kívülről kell rögzíteni. Ha ez megtörténik, a középső horgony talán kiléphet. Talán.

Rhovan keserűen felnevetett.

– Megint ez a szó. Talán. Az egész napunkat fel is lehetne rá varrni valami zászlóra.

Sorya figyelmen kívül hagyta.

– Tehát egyszerre három dolog kell. Két tiszta felső pont. Középső élő horgony. Külső rögzítés időben.

– Igen – mondta az öreg férfi. – És még valami.

Mindenki rá nézett.

– A középső horgony nem félhet megnyílni.

Selin erre olyan lassan fordult felé, hogy abban több fenyegetés volt, mint egy ordításban.

– Ezt fejtsd ki nagyon óvatosan.

Az öreg férfi állta a tekintetét.

– Nem szó szerint engednie kell. De ha teljesen bezár, a minta lepattan róla. A kapurend hasonlósága azért fontos, mert nem kőre kötnek, hanem visszhangra. A horgony maga is része lesz egy rövid időre annak, amit visszafeszít.

Kaelen gyomra ettől hidegebb lett, mint odalent a padlóívnél.

Mert ezt már értette.

Nem csak állnia kell majd ott.

Át is kell engednie magán valamit, annyira, hogy a rendszer felismerje. Emberi civilizáció, te csodás roncs, mindig akkor találsz ki valami ilyen gyönyörűen ocsmány megoldást, amikor tényleg nincs jobb.

Selin halkan, élesen kérdezte:

– Mennyire rövid idő?

– Nem tudom – felelte az öreg férfi.

– Milyen kárt okoz?

– Nem tudom.

– Miből hozzuk vissza, ha összeomlik?

– Nem tudom.

Rhovan felnézett a mennyezetre.

– Megint eljött a kedvenc részem. Minden válasz ugyanaz a kurva szakadék.

Sorya azonban már számolt.

– Akkor másképp kérdezem. Mi kell ahhoz, hogy legyen esélye kijönni onnan élve?

A gyógyító asszony szinte azonnal rávágta:

– Ne menjen le kimerülten. Ne menjen le üresen. És legyen valami, amihez vissza tud kapaszkodni, ha a minta elkezdi húzni.

Kaelen erre ránézett.

– Valami?

– Fájdalom. Hang. Érintés. Vérszag. Bármi, ami itt tartja. Az ilyen áthangolásnál az ember nem attól vész el először, hogy megszakad. Hanem attól, hogy elengedi a saját peremét.

Selin keze ökölbe szorult.

– Én megyek vele a középső peremig.

Sorya bólintott.

– Igen.

– Nem – mondta Kaelen azonnal.

Selin felé fordult.

– Nem azért, mert ne akarnám. Hanem mert ha rosszul mozdul a visszaverés, a középpont környéke lesz a legrosszabb hely.

– Ezt már tudom – felelte Selin.

– Akkor is.

– Akkor is.

A két szó között olyan csend feszült ki, amelyben mindenki pontosan látta, hogy ebből nem meggyőzés lesz, hanem makacs kő a makacs kő ellen.

Sorya végül elvágta.

– Selin nem áll a horgonypontba. De a peremig lejön. Onnan tovább csak akkor, ha minden szétesik. Ez nem vita.

Selin állkapcsa megfeszült, de végül bólintott.

Kaelen nem örült neki.

Attól még tudta, hogy Soryának igaza van.

Iren ekkor a kőre karcolt rajz egyik pontjára mutatott.

– A bal oldali megközelítés még mindig tisztább?

– Igen – mondta Kaelen. – A beszélő maradvány és a hasadék közti közvetlen sávot kerülni kell.

– Akkor a mozgás így lesz – mondta Iren. – Rhovan előremegy a felső karzatra, és tisztítja a lépcsőívet, ha bármi törött fennakad. Sorya középen tartja az időt és a jeleket. Én a bal felső kapcsolóívet fogom. Te a jobb felsőt nyitod. Selin lehozza Kaelent a peremig, aztán visszalép a felső belső kőre. Onnan figyel. Ha a középpont ránt, az első külső rögzítéshez neki kell mozdulnia.

Rhovan oldalra nézett.

– Kedvelem, hogy ezt olyan hangon mondod, mintha egy átkozott raktárleltárról lenne szó.

Iren vállat vont.

– Attól még ugyanúgy meg lehet halni benne.

A gyógyító asszony közben már egy kis tál fölé hajolt. Sötét, kesernyés szag szállt fel belőle.

– Ezt megissza indulás előtt – mondta Kaelennek.

– Mi ez?

– Olyan valami, amitől a tested kevésbé szakad szét az első terheléstől.

Rhovan odaszagolt.

– Úgy bűzlik, mintha egy mocsár és egy temető gyereket csinált volna.

– Köszönöm a szakvéleményt – mondta a gyógyító asszony. – Nem neked készül.

Kaelen elvette az edényt. Egyetlen korttyal lenyelte.

Keserű volt. Nem egyszerűen rossz ízű. Olyan íze volt, mint valami undorítóan őszinte gyógyszernek, amelynek semmi kedve nem kedvesnek lenni. Végigégette a torkát, aztán hidegen telepedett meg a mellkasában.

– Még valami – mondta az asszony, és egy vékony, sötét szálakkal átszőtt kötést nyújtott felé. – A csuklódra.

– Ez mire jó?

– Semmire, ha minden jól megy. Ha nem, akkor talán emlékeztet arra, hogy van tested. Ne nézz így. Az ember néha nevetséges dolgokba kapaszkodik vissza az élők közé.

Selin szó nélkül odalépett, és ő kötötte fel Kaelen csuklójára.

Az érintése gyors volt, pontos és túl erős.

Nem finomkodott.

Ez valahogy többet ért, mint bármilyen vigasztalás.

Amikor végzett, egy pillanatra rajta maradt a keze a férfi csuklóján.

– Nem maradsz ott – mondta halkan.

Kaelen ránézett.

– Nem terveztem.

– Az nem elég. Nem maradsz ott.

A férfi lassan bólintott.

– Nem maradok ott.

Rhovan félrebiccentette a fejét.

– Micsoda szívderítő reggeli társalgás. Mindjárt kérek kenyeret és lekvárt is mellé.

Sorya már indult.

– Elég. Most megyünk.

A város úgy húzódott félre előlük, ahogy az emberek a valódi veszély elől szoktak. Nem pánikban. Nem szétszaladva. Hanem azzal a szótlan, komor ösztönnel, amely felismeri, ha valaki olyan helyre megy, ahová más nem akar utána menni. A torony felé vezető úton egy asszony a mellkasához szorította a gyerekét, egy idős férfi pedig levette a fejéről a sapkáját, miközben elhaladtak mellette. Nem tiszteletből. Inkább olyasféle, nyers emberi gesztusból, amivel a tehetetlenséget szokták álcázni.

A keleti raktárfalnál az őrök már félrehúzták a záróköveket.

A szellőzőjárat szája most még szűkebbnek és mocskosabbnak látszott a nappali szürkületben. A sötét odabent nem a megszokott éjszakai sötét volt. Inkább valami tömör, nyálkás hiány, amelynek túlságosan is határozott formája volt.

Rhovan ment elsőnek.

– Ha valami rám esik odabent, és ronda módon halok meg, azt nagyon rossz néven veszem – morogta, aztán már mászott is lefelé.

Iren hangtalanul követte. Sorya utána. Kaelen negyedikként indult, Selin közvetlenül mögé. A nő jelenléte a háta mögött egyszerre volt idegesítő és megnyugtató. Pont, mint maga Selin. Következetes nő, kár lenne tagadni.

A járatban lefelé újra rájuk zárult a kő szűk nyomása.

Ezúttal azonban a kamra már jóval azelőtt tudott róluk, hogy meglátták volna. Kaelen ezt megérezte a fogai tövében. Finom, hideg rezonanciaként. Mint amikor valaki egy távoli fémlapot végighúz körömmel, csak ezt belülről hallotta.

Amikor kimásztak a felső karzatra, a helyzet azonnal világos lett.

A kamra változott.

Nem nagy mozdulatokkal. Nem látványos összeomlással. Sokkal rosszabbul. A hasadék körüli üveges sötétség most már magasabbra húzódott a kőfalon, mint éjjel. A felső ívek alatt hajszálvékony fekete vonalak jelentek meg, mintha a mélyben lüktető valami már finom próbákat tenne a teljes szerkezetre. A töröttek a falak mentén távolabb húzódtak, és szinte egyetlen mozdulatlan, gyűrött peremet alkottak. Nem támadtak. Vártak.

A beszélő maradvány ott állt a hasadék oldalán.

Ma más volt.

A két kék pont fénye gyengébbnek tűnt, de nem azért, mintha fogyna belőle az erő. Inkább úgy, mint valami, amit belülről egyre nagyobb nyomás ér. A repedt test körül a levegő néha furcsán megremegett, mintha maga a forma sem lenne teljesen biztos abban, meddig marad még egyben.

Amikor meglátta Kaelent, nem szólt.

Csak felemelte kissé a fejét.

Az üzenet így is világos volt.

Késő.

Kaelen ezt nem hangként kapta, mégis értette.

Sorya is észrevette, hogy valami változott rajta.

– Mit mondott?

– Még semmit – felelte Kaelen.

Rhovan a hasadék felé köpött.

– Biztos gyűjti a drámai pillanatot.

Iren már a bal felső metszéshez ment.

– Mozgás. Most nincs időnk bámulni.

Selin a középső perem felé nézett.

– És nincs időnk hibázni sem.

Kaelen még egyszer felmérte a padlóívet odalent. A sötét körív már nem csak kőnek látszott. Inkább sebhelynek. Olyannak, amely mögött valami most már feszíti a varratot.

Aztán elindult lefelé.

A jobb oldali lépcsőíven minden lépésnél finoman remegett alatta a kő. Nem omlott. Még nem. De a kamra valahogy már nem volt hajlandó teljesen mozdulatlannak tetteti magát. Mint egy alvó állat, amely nem nyitja ki a szemét, de a bőrén már végigfut a feszülés.

Selin a peremig kísérte.

– Innen tovább egyedül – mondta Kaelen.

– Tudom – felelte a nő.

Nem mozdult.

Kaelen ránézett.

– Selin.

– Tudom – ismételte. – Menj.

A férfi lement az utolsó két fokon.

A padlóívhez érve a hideg azonnal felkúszott a bokáján, aztán a gerince mentén. Nem fájdalomként. Előbb csak ismerésként. A hely felismerte őt. Ez undorító volt. Mégis használniuk kellett.

Fent Iren már a kapcsolóív fölé tette a kezét. A bal felső metszés halványan visszafénylett. A jobb oldali tiszta pont Kaelen közeledtére szinte előre várta az érintést.

Sorya hangja lecsapott a kamrába.

– Mindenki tartsa a jelet. Kaelen, még nem állsz bele. Előbb csak a két felső pont.

– Értettem.

A beszélő maradvány ekkor végre megszólalt.

Most nem fejben.

A kamra kövéből jött a hangja, mintha repedéseken át kaparna fel valami régi torokból.

– Gyorsabban.

Rhovan felharsant.

– Bocsáss meg, hogy nem a te kibaszott kényelmed szerint halunk meg.

A kék pontok egy pillanatra felvillantak.

– Ő már nyomja.

A mondat után a hasadék mögötti sötétség megmoccant.

Ezúttal nem finoman.

A padló alatt mély, tompa ütés futott végig. Egyszer. Aztán még egyszer.

Mint valami szív, amely végre elég erőt gyűjtött két komolyabb dobbanáshoz.

Sorya hangja azonnal éles lett.

– Most. Kaelen, jobb pont. Iren, bal. Tartsátok.

Kaelen rátette a kezét a jobb felső metszésre.

A világ azonnal kifeszült.

A kő belseje felizzott a fejében, vonalak nyíltak ki, régi rendek, amelyekhez az Álmodó ereje ösztönösen nyúlt. Fent Iren pontja is életre kapott. A két felső ív között most már nem egyszerűen halvány kapcsolat feszült, hanem valódi tartás kezdett kialakulni.

És a középpont azonnal követelte a harmadikat.

Kaelen ezt nem gondolatként élte meg.

Hanem húzásként a mellkasa közepében.

Odabent a hasadék mögött valami nekifeszült a zárásnak, és a rendszer rögtön válaszolt: akkor tarts.

Selin fentről kiáltott:

– Kaelen!

A férfi már mozdult is.

Beleállt a padlóív sötét körébe.

A pillanat, amikor a talpa teljesen rákerült a horgonypont közepére, úgy csapott át rajta, mint amikor valakit egyszerre márt vízbe és tűzbe ugyanaz a kéz.

A kamra eltűnt.

A kövek eltűntek.

A teste határai egyetlen rettenetes, vakító vonallá feszültek szét.

És valami odalentről azonnal felismerte.

Nem emberként.

Nem névként.

Rendként.

A következő másodpercben Kaelen ordított.

Nem azért, mert akart.

Hanem mert amit a horgonyhelyen át kellett engednie, az nem egyszerű erő volt.

Emlékezet.

Seb.

Kapu.

És mind egyszerre próbálta rajta keresztül eldönteni, hogy ő zárás lesz-e vagy nyitás.

Fent Sorya hangja még áttört a zúgáson.

– Tartsd!

Iren bal pontja fényesebben lobbant.

A jobb felső ív Kaelen érintése alatt már majdnem teljes rendet vett fel.

De a hasadék mélyéből ekkor valami más is felütötte magát.

Nem forma.

Nem test.

Csak egyetlen, óriási, fekete akarás.

És a beszélő maradvány először nem rájuk figyelt, hanem teljes repedt testével a mély felé fordult, mintha saját magát akarná a hasadék elé vetni.

A kamra megrázkódott.

Selin káromkodása végigcsattant a köveken.

Rhovan ordított valamit a karzatról.

Kaelen pedig a horgonypont közepén állva megértette, hogy ez még csak az első tartás.

És hogy a valódi ár most kezdődik.

A horgonyhely sötét köre alatt a kő recsegve felelt Kaelen ordítására.

Nem visszhangként.

Hanem úgy, mintha maga a kamra is része lenne annak a fájdalomnak, ami most rajta futott át. A három pont között kifeszülő rend már nem halvány minta volt, nem bizonytalan kísérlet, hanem valami nyers, vakon működő ősi akarat. A bal felső metszés Iren keze alatt izzott, a jobb oldali pont Kaelen érintésétől élesen világított, a középső horgonypont pedig úgy szívta magába és köpte vissza az erőt, mintha eldönteni sem tudná, zárni akar vagy szétszakadni.

Kaelen térde majdnem megbicsaklott.

Csak majdnem.

A gyógyító asszony kötése a csuklóján forrónak tűnt, pedig semmi hő nem jött belőle. Csak jelenlét. Valami apró, makacs emlékeztető, hogy még van teste, még van bőre, még vannak csontjai, és nem oldódott fel teljesen abban a rohadék mintában, ami most át akarta írni belülről.

A mélyből újabb lökés érkezett.

Ez már célzott volt.

Nem az egész kamrának szólt.

Neki.

Kaelen ezt úgy érezte meg, mint amikor valaki ujjat nyom egy régi, begyógyult seb közepébe, és közli, hogy ugyan már, ez sosem forrt össze igazán. A mellkasában a levegő megbicsaklott. A látása egyszerre akart elsötétülni és túl élessé válni. Egy pillanatra nem a köveket látta maga körül, hanem vonalakat. Belső, lüktető, egymásra csúszó szerkezeteket. Mintha a világ alatt lenne egy másik világ, és most valaki udvariatlanul felrántotta volna róla a lepedőt.

Sorya hangja kíméletlenül tört át rajta.

– Kaelen! Tartsd a közepet! Még nem zár, csak feszül!

„Csak feszül.” Milyen szép, civilizált kifejezés. Mintha nem egy ősi rém próbálná épp kifúrni magát a valóságukba egy emberi testen keresztül.

Kaelen összeszorította a fogát.

A jobb keze a felső ponton maradt, a talpa a horgonyponton, a gerince pedig olyan merev lett, mintha valaki belülről vasrudat öntött volna bele. Érezte, hogy a rendszer most már valóban használja. Nem keresgél. Nem próbálgat. Használja. A padlóív felismerte benne ugyanazt a rendet, amit egyszer régen valaki másban is. Abban az alakban, akit a látomásban látott. Abban, aki előtte állt itt. Abban, aki talán ugyanezt a fájdalmat nyelte le ugyanitt, ugyanígy, csak éppen évszázadokkal korábban.

A beszélő maradvány ekkor hirtelen megmozdult.

Nem hátra.

Nem oldalra.

A hasadék elé.

Repedt teste recsegve csúszott a fekete nyílás pereméhez, és amikor a mélyből az a nagyobb, sötétebb akarás újra nekifeszült, a maradvány kitárta torz karjait, mintha saját magát akarná a nyomás útjába vetni.

Rhovan hangja felcsattant a karzatról:

– Na ezt már nem hiszem el! Tényleg minket véd az a dög?!

Iren nem nézett fel.

– Most ne filozofálj, hanem tartsd a peremet!

– Tartom, csak közben hadd gyűlöljem az egészet!

Selin addigra már nem maradt a kijelölt helyen teljesen mozdulatlanul. Egy lépéssel lejjebb jött a belső peremen, túl közel ahhoz, amit Sorya még biztonságosnak nevezett volna.

– Selin! – csattant rá Sorya.

– Látom, mit csinálok!

– Akkor látod azt is, hogy ha még egyet jössz, beleeshetsz a rántásba!

Selin nem válaszolt. A tekintete Kaelenen volt.

És Kaelen ekkor megérezte a következő váltást.

A három pont között kifeszülő rend ugyanis egyetlen, szinte tökéletes pillanatra összeállt. Nem teljesen. Nem stabilan. De annyira, hogy a felső metszésekből két élesebb fényvonal húzódjon a középső horgony felé. Ez volt az első valódi záróél. És vele együtt jött a visszaverés.

A mélyből feltörni akaró erő nekifeszült.

A rendszer visszanyomta.

A kettő között pedig ott állt Kaelen.

A fájdalom most már nem kívülről jött.

Belülről nyílt ki.

Mintha a bordái alatt valami régi, eltemetett kapu próbálna újra elfordulni a saját zsanérján. A férfi szájából vér íze tört fel. Nem sok. Egy keskeny, forró csík a nyelve alatt. A szeme előtt a kamra egyszerre lett túl fényes és túl távoli.

És akkor nem a mélyből hallott hangot.

Hanem ugyanattól az alaktól, akit a látomásban látott.

Nem szóként.

Emlékként.

Ne annak higgy, amit bírni akarsz. Annak higgy, amit még el tudsz engedni.

Kaelen ettől egy pillanatra majdnem elvesztette a közepet.

Mert addig tartani próbált.

Erőből.

Fogcsikorgatva.

Minden izommal.

De ez nem erőből működött.

Hanem ritmusból.

Engedésből és visszafogásból egyszerre. Mint amikor valaki nem falat tart egy áradat elé, hanem medret ad neki, amitől nem önti el az egész világot. Rohadtul kellemetlen felismerés volt, de igaz. Az igazság sajnos ritkán udvarias.

A következő lökésnél Kaelen nem megmerevedett.

Hanem átengedett annyit, amennyi még nem szakította szét.

A hatás azonnali volt.

A középpont alatt a sötét lüktetés egyszerre visszacsúszott egy fél ütemet. A két felső ív felvillant. Iren felhördült, de tartotta a bal oldali pontot. Sorya azonnal felismerte a változást.

– Most! Külső rögzítés!

Rhovan már mozdult is a karzaton. A markolatával rácsapott a jobb felső perem egyik repedt kőjelére, pontosan oda, ahová Kaelen korábban mutatta. A kőből szikraszerű, kékes repedésfény futott végig a karzat peremén.

Iren a bal oldalon a saját tenyerét vágta meg egy kiálló törmeléken, és a vérét a metszés vonalára nyomta. A kő erre mélyebb színnel izzott fel.

Selin pedig leszegte a fejét, mintha átkozottul utálná, hogy mit kell tennie, aztán ő is lecsúszott még egy fokot, és a belső perem egyik sötét rovátkájára szorította a kezét.

– Selin, vissza! – ordította Kaelen.

– Bekaphatod! – vágta rá a nő. – Előbb maradj egyben!

Ez legalább romantikusnak semmiképp sem volt nevezhető. Hála az égnek.

A beszélő maradvány a hasadék előtt ekkor megrándult.

A mélyből most már nem csak nyomás jött.

Valami forma is.

Nem teljesen kibontva. Nem úgy, hogy szemmel rendesen látni lehessen. Inkább csak egy óriási, túl sok ízből álló árnyék, amely egyszerre tűnt csontnak, füstnek, üvegnek és nyers sebnek. A maradvány testén újabb repedések nyíltak, a két kék pont egyszerre fellobbant, majd majdnem kihunyt.

És ekkor megszólalt.

Nem nekik.

A mélynek.

– Nem viszed.

A kamra beleremegett.

Rhovan káromkodott egy olyat, amitől egy rendesebb templom fala megsértődne.

Sorya viszont nem vesztette el a fonalat.

– Kaelen! Még egy tartás! Csak még egy!

Csak még egy. Ilyenkor mindig ezt mondják. Mintha az ember nem éppen a saját idegrendszere felgyújtásának közepén állna.

Kaelen már alig látott rendesen. A jobb karja zsibbadt. A talpa alatt a padlóív lüktetése összeolvadt a saját szívverésével. A kötés a csuklóján mintha egyre szorosabb lenne, pedig nem a szövet húzódott, hanem ő kezdett szétesni körülötte.

De most már tudta, hogyan kell tartani.

Nem befeszülve.

Hanem úgy, hogy a rajta átmenő erő ne találjon nyitott ajtót, de vak falat se. Keskeny átjárót. Kegyetlenül pontos egyensúlyt. Egyetlen embernyi rést két világ között.

Aztán megint jött a lökés.

És Kaelen tartotta.

A középpontból most már valódi zárórezgés futott végig a kamrán. A két felső metszés egyszerre felizzott. A falakban húzódó fekete hajszálerek több helyen visszahúzódtak. Nem sokat. Csak épp annyit, hogy mindenki megértse: ez működik.

Működik.

És ettől lett igazán rémisztő.

Mert ami működik, azt végig is kell csinálni.

A mélyből feltörő árnyék erre dühödtebben csapódott fel. A beszélő maradvány teste hátravetődött, de még mindig a hasadék elé tartotta magát. Az egyik karja könyöknél eltört vagy elmozdult, Kaelen nem látta pontosan, csak azt, hogy a torz alak ettől sem húzódik félre.

Selin arca halálsápadt lett.

– Sorya!

– Tudom!

– Nem bírja sokáig!

– Kaelen se! – ordította vissza Rhovan.

És ez volt a legszebb az egészben. Mindenki csontig őszinte lett, mert ilyen helyzetben már nincs energia hazudni.

A kamra felső peremén ekkor valami új reccsent.

Nem a hasadék.

A jobb oldali karzat egyik külső tartóíve.

Rhovan azonnal odakapta a fejét.

– Ez leszakad, bassza meg!

Sorya szeme egy villanás alatt végigfutott a helyzeten.

– Iren tartja a balt. Rhovan a jobb külső tartót. Selin, ha a karzat enged, te húzod ki Kaelent a középpontból. Nem előbb. Csak ha leszakad.

Kaelen ezt hallotta.

És egyben valami mást is.

A mélyből most már nem csak a nyomást.

Hanem szándékot.

Ami odalent volt, már nem vakon feszítette a zárást. Tanult. Felismerte a ritmust. Érezte, hogyan tartja őt Kaelen. És ahol valami megérti a zárat, ott hamarosan keresni kezdi a kulcsot is.

Ez a felismerés úgy vágott bele, mint egy jeges penge.

Mert hirtelen tudta, hogy nem csak ezt az egy tartást kell túlélniük.

Hanem azt is meg kell akadályozniuk, hogy a mélyben lévő valami megtanulja őt eléggé ahhoz, hogy legközelebb rajta keresztül próbáljon kijutni.

Kaelen felhorkant a fájdalomtól, aztán kinyitotta a szemét teljesen.

– Sorya!

– Mi van?!

– Tanul!

A nő arca megkeményedett.

– Biztos?

– Igen!

Iren bal oldalt elsápadva tartotta a metszést.

– Akkor nem húzhatjuk sokáig!

– Tudom! – vágta rá Kaelen.

És akkor végre világos lett számára a következő lépés.

Nem elég tartani.

Meg kell vágni a kapcsolatot, mielőtt a másik oldal túl sokat visz el belőle.

De ehhez még egyetlen brutális, pontos visszaverés kellett.

Egy olyan, amitől a záróélek mélyebbre harapnak, mint eddig.

És ami talán kiszakítja őt is a horgonypontból.

Vagy nem.

Szép kis szakmai bizonytalanság, tényleg.

Kaelen véres szájjal, remegő lábbal, a horgonypont közepén állva felnézett Selinre.

A nő már értette, hogy valami következik.

A tekintetük összekapadt a remegő, repedt köveken át.

– Amikor szólok – mondta Kaelen rekedten –, nem gondolkodsz. Kirántasz.

Selin arca megkeményedett.

– Nem foglak darabokban összeszedni.

– Akkor imádkozz, hogy egyben maradjak.

A következő pillanatban Kaelen mély levegőt vett.

Aztán mindenét, amije még maradt, beleeresztette a horgonypontba.

A középpont erre úgy felelt, mintha addig csak kóstolgatta volna, most pedig végre teljes erővel ráharapna arra, ami ott áll benne.

A padlóív alatt futó sötét kör egyszerre felizzott és elfeketedett. A kettő együtt. Mintha a kő nem tudná eldönteni, hogy fényként vagy sebként viselkedjen. Kaelen talpa alatt valami mély, recsegő rend fordult el. Nem mechanikusan. Élőbben annál. Mint egy régi zár, amit nem kulccsal, hanem ideggel és emlékezettel nyitnak.

A fájdalom most már olyan tiszta lett, hogy szinte megszűnt fájdalomnak lenni.

Túlment rajta.

A teste minden határa szikrázó vonallá egyszerűsödött. A mellkasa, a gerince, a nyaka, a szeme mögötti forró nyomás. Minden ugyanabba az egyetlen rettenetes középpontba futott össze. A mélyből érkező sötét akarás pedig valóban tanult. Érezte rajta az egyensúlyt. Érezte, hol enged át és hol zár vissza. Egyre közelebb jött ahhoz, hogy ne csak áttörni próbáljon, hanem megkerülni.

Ez volt az a pillanat, amikor Kaelen már nem engedhette tovább.

Felordított.

Nem szavakat.

Hanem puszta erőt.

Az Álmodó mintája benne erre hirtelen teljesebben nyílt ki, mint bármikor korábban. A jobb felső metszésből végigfutó fényvonal nem csak a középig ért, hanem mélyebbre vágott a horgonypont alá. Iren bal oldali kapcsolóíve azonnal ráfelelt. A két felső pont között kifeszülő rend most először nem bizonytalanul remegett, hanem egyetlen pengeéles szerkezetté állt össze.

Sorya azonnal felismerte.

– Most! Most tartja!

Rhovan a jobb oldali külső tartóívnél teljes erejéből ráütött a repedt jelre. A kő felordított alatta. Nem hanggal. Rezgéssel. A karzat peremén végigfutó kékes repedésfény most már nem szétszaladt, hanem visszakanyarodott a közép felé, mintha végre megtalálta volna a helyét a rendszerben.

Iren a saját vérét újra a bal metszésre nyomta, és a nő szája széle megrándult a fájdalomtól, de nem húzta el a kezét.

Selin a belső perem rovátkáját szorította, olyan erővel, hogy az ujjpercei teljesen kifehéredtek.

A beszélő maradvány pedig a hasadék előtt állva egyszerre hátrahajlott, mintha a mélyből feltörő dolog most már nem csak tolna, hanem tépné is. A repedt test oldalán újabb hosszú hasadás nyílt. A két kék pont fellobbant, majd egy szívdobbanásnyira szinte kialudt.

De nem mozdult félre.

– Nem viszed – recsegte újra.

A mélyből erre valami válaszolt.

Nem szóval.

Gyűlölettel.

Az egész kamra beleremegett. A felső oszlopokból por hullott. A jobb karzat külső tartóíve újra reccsent, most már hangosan, undorítóan tisztán. Rhovan felnézett rá, és olyan arccal káromkodott, mint aki pontosan tudja, hogy ha most rossz helyre áll, egy egész kőív fogja agyonütni. Ettől még maradt.

Kaelen viszont már nem igazán látta őket.

A kamra és a látomás határa összeért.

Megint ugyanaz a hely volt körülötte, csak épen. Fényesebben. Az oszlopok simák, a körívek tiszták, a mennyezeten nem repedés futott, hanem valami halvány, csillagszerű minta. A középpontban megint ott állt az az alak.

Most közelebb.

Most tisztábban.

Az arca továbbra sem Kaelené volt, de annyira rokon, annyira ismerős a csontok rendjében, hogy attól az ember saját magában sem bízik már teljesen. Az alak szeme nem fényes volt, nem különös. Csak emberi. Fáradt. Tudó. Olyan tekintet, amely már egyszer végignézte ugyanennek az árát.

Most hallatszott a hangja is.

Nem a fülével hallotta Kaelen. Belülről kapta.

A második tartás a tiéd. A vágás is.

Kaelen ettől majdnem elvesztette a közepet.

Mert a mondat értelme azonnal világos lett.

Nem elég a visszaverés. El kell metszeni azt a részt, amin a mélyben lévő valami tanulni kezdte őt. Különben minden újabb tartással egyre többet visz el belőle. Egyre pontosabban. Egyre személyesebben.

És ha egyszer elég pontosan ismeri, akkor többé nem horgonynak használja majd.

Hanem ajtónak.

A látomás széle rángott körülötte. A kamra valósága visszatört.

A vér íze újra a szájában volt. A padlóív lüktetett. A hasadék fekete sebként nyílt előtte. A mélyből feltörő árnyék most már valóban alakot próbált venni. Nem teljeset. Egyetlen részletet. Valami hosszú, csontszerű ívet, amely egyszerre emlékeztetett karra, tüskére és törött bordára.

Sorya kiáltása csapott rá:

– Kaelen! Túl messze vagy!

A férfi megrázkódott, mintha vízből rántották volna ki.

– Hallak!

– Meddig tartod?!

– Nem sokáig!

Ez legalább becsületes volt.

Selin szeme rajta égett.

– Most jön?

Kaelen nyelt egyet. A torka forró volt és száraz.

– Igen.

A nő arcán semmi puhaság nem maradt. Csak koncentráció. Harag. És valami annál mélyebb, amit egyikük sem akart volna most szépen megnevezni, mert az ilyen pillanatokban a szép szavak pofátlanul feleslegesek.

– Szólj – mondta Selin.

Kaelen bólintott.

Aztán belenyúlt.

Nem kézzel.

Nem izomból.

A mintába.

Az Álmodó rendje benne eddig csak tartotta a visszaverést, most azonban Kaelen keresni kezdte azt a hajszálvékony kapcsolati vonalat, amelyen át a mélyben lévő dolog az előbb megtanulni próbálta őt. Érezte. Ott volt. Mint egy hideg, fekete szál a bordái mögött. Nem valódi testben, hanem a minták belső terében. A saját felismerhetőségének nyoma a másik oldal felé.

Undorodott tőle.

Jogosan.

Rhovan közben üvöltött a felső peremről:

– Akármit csinálsz, gyorsan csináld, mert ez a kurva karzat most már tényleg gondolkodik rajta, hogy leszakad!

Iren hangja sokkal halkabb volt, de élesebb.

– Kaelen, ha elvágod, a visszarúgás téged talál el először!

– Tudom!

– Nem hiszem, hogy felfogod!

– Most nincs rá időm!

Ezután már tényleg nem maradt.

A mélyből újabb döfés érkezett. A sötét szál megfeszült. A tanuló kapcsolat majdnem bezárult. Még egy ilyen lökés, és a túloldali akarás végleg rákapaszkodik Kaelen rendjére.

A férfi összeszorította a fogát.

És elvágta.

Az egész kamra egyszerre robbant bele a mozdulatba.

Nem tűzzel. Nem fénnyel. Sokkal rosszabbul. Rezgéssel.

A három pont között kifeszülő rendszer egyetlen rettenetes ütéssel csapta vissza a mélyből feltörő akarást. A középpont alatt valami beszakadt vagy bezárult, Kaelen ezt nem tudta eldönteni. A felső ívek alatt futó fekete hajszálerek több helyen visszahúzódtak a kőbe, mint amikor forró vasra vizet locsolnak, csak itt nem gőz jött, hanem sötét, száraz sercenés.

A beszélő maradvány teljes testével hátracsapódott a hasadék széléhez.

Az egyik lába egyszerűen eltűnt a fekete peremben térd alatt, mintha a mély beleharapott volna.

És a maradvány még így is ott maradt a hasadék előtt.

A két kék pont egy utolsó, vakító villanással fellobbant.

A mélyből ekkor nem nyomás tört fel.

Hanem üvöltés.

Hang nélküli, mégis minden csontot megrepesztő üvöltés, amelytől a karzat, a lépcsőív, a padló és az emberi fogak töve egyszerre sajdult meg. Selin felszisszent, Iren megingott, Rhovan fél térdre zuhant a jobb peremnél, Sorya pedig mindkét kezével a középső kőjelre csapott, hogy a rendszer utolsó szétfutását is egyben tartsa.

Kaelen számára azonban csak a visszarúgás maradt.

Irennek igaza volt.

A vágás valóban őt találta el először.

A mellkasa belülről mintha egyszerre repedt és égett volna fel. A látása kifehéredett. A lábai kimentek alóla. A horgonypont közepe megbillent. Már nem tartotta őt.

Ez volt a jel.

– Most! – ordította el magát, vagy azt hitte, hogy ordította.

Selin nem gondolkodott.

Leugrott.

A belső peremről egyetlen gyors, kegyetlenül pontos mozdulattal vetette magát lefelé. Nem a vállát kapta el először. A csuklóját. Pont azt, amelyiken a gyógyító kötése volt. A szalag durván belevágott Kaelen bőrébe, de tartott. Selin másik keze a nyakánál és vállánál találta meg a fogást. Hátrafelé rántotta teljes testsúllyal.

A padlóív alatt ekkor újabb sötét lüktetés futott végig.

Egy ütemmel később, és Kaelen talán már nem emberi súlyként esik ki onnan.

Hanem valami rosszabbul.

Sorya lecsapott:

– Felfelé! Mindenki kifelé! Most!

Rhovan a jobb oldali külső tartót otthagyva ugrott a lépcsőív felé.

– Nem kell kétszer mondani!

Iren elszakította a kezét a bal metszéstől, a tenyere csupa vér volt, de mozgott. Az egész bal felső ív még egyszer felizzott, aztán hirtelen kialudt. Nem szétesve. Lezárva. Nem teljesen. De eléggé ahhoz, hogy a középpont ne maradjon nyitott hívás.

A beszélő maradvány a hasadék előtt félig térdre rogyott. A kék pontjai most már alig fénylettek.

Kaelen félájultan, Selin karjában rángatva még látta, hogy a repedt alak lassan feléjük fordítja a fejét.

És megszólal.

Csak egyetlen szót.

– Menjetek.

Rhovan ezt hallva még futás közben is visszaordított:

– Az életem egyik legrosszabb napja, hogy már hallgatok egy ilyen ocsmány szarra is!

A jobb oldali karzat tartóíve ekkor végre úgy döntött, elég volt neki ebből az egészből.

Reccsent.

Majd leszakadt.

A kőzuhatag a középpont mögé csapódott, részben a hasadék szélére, részben arra a térre, ahol egy lélegzettel korábban még Kaelen állt volna, ha Selin nem rántja ki. A becsapódás sötét port és hideg, üveges törmeléket lökött fel mindenfelé. A kamra megrázkódott. A töröttek a falak mentén egyszerre hátráltak mélyebbre, mint valami megvert árnyak.

Sorya utolsóként hátrált a felső lépcsőív felé, közben végig a hasadékot figyelte.

– Mozgás! Ne nézz vissza!

Természetesen mindenki visszanézett egy pillanatra. Mert az emberi faj következetesen ilyen ostoba.

Kaelen is.

A poron és remegésen át még egyszer látta a középpontot.

A horgonypont sötét köre már nem lüktetett ugyanúgy. Mélyebbre süppedt, mintha a visszaverés valóban belemart volna a sebbe. A hasadék mögötti nagyobb sötétség nem tűnt el. Nem győzték le. Ezt egyikük sem hitte volna. De visszanyomták. Megsebezték. És ami a legfontosabb, a tanuló kapcsolatot elvágták.

Csakhogy ezért Kaelen teste fizetett.

Selin szinte vonszolta felfelé a lépcsőíven. Nem finoman, nem hősiesen, hanem dühösen, kapkodó levegővel, nyers erőből. A férfi lába néha még megpróbált alá állni, de inkább csak akadályozta.

– Ne merj most elájulni! – sziszegte Selin.

Kaelen szája szélén vér csúszott le.

– Megpróbálom udvariasan időzíteni.

– Kussolj és mozogj!

Ez valahogy megnyugtatóbb volt, mint bármilyen gyengédség.

A felső karzatra felérve Rhovan már a szellőzőjárat szája felé terelte őket. Iren a falnak támaszkodva futott, ami normális esetben elég rossz jel lett volna. Sorya mögöttük jött, de hátrafelé nézett.

– Jön utánunk valami? – kérdezte Rhovan.

– A hasadék nem. A kamra igen – vágta rá Sorya.

Ez elég volt mindenkinek.

A járatba bemászva újra rájuk zárult a szűk kőcső. Most azonban a mögöttük maradó kamra már nem csupán sötét fenyegetés volt, hanem sérült, ingerült, átrendeződő valami. A rezgés még a járat falán át is érezhető maradt. Nem áttörésként. Inkább úgy, mint amikor egy nagy testű állat a föld alatt fordul egyet, és mindenki tudja, hogy attól még nem halt meg.

Kaelen kétszer majdnem elvesztette az eszméletét a mászás közben.

Először ott, ahol a járat beszűkült, és a mellkasa hozzádörzsölődött a kőhöz. A belső fájdalom erre olyan élesen hasított belé, hogy egy pillanatra elsötétült minden. Csak Selin keze a vállán és Sorya rideg hangja hozta vissza.

– Kaelen. Még nem.

Másodszor akkor, amikor már közel voltak a kijárathoz, és a hajnali levegő szaga beszivárgott a járatba. Az ember ilyenkor hajlamos lenne megkönnyebbülni, ami persze nevetséges luxus, mert a test rögtön össze akar omlani tőle. Kaelen keze kicsúszott a kő repedéséből, de Rhovan hátulról egyszerűen meglökte.

– Kifelé, te makacs rohadék.

Végül kibuktak a keleti raktárfal melletti nyílásból a tompa, szürke reggelbe.

A város levegője hideg volt és nyirkos, de élő.

Ez most többet ért bármilyen szónál.

Az őrök azonnal mozdultak feléjük. A gyógyító asszony is már futott, amint meglátta Kaelent. Nem várta meg, míg szépen lefektetik. Odalépett, ránézett, aztán azonnal káromkodott egy rövidet, tömöret, szakmailag indokoltan.

– Le vele. Most.

Selin segített letérdeltetni, majd lefektetni a belső udvar kövére. Kaelen csak ekkor fogta fel igazán, mennyire remeg. Nem a végtagjai. Mindene. A mellkasa alatt valami szabálytalanul lüktetett, mintha a saját szívveréséhez becsatlakozott volna egy idegen, rossz ritmus is.

A gyógyító asszony a mellkasára szorította a kezét.

Egy pillanat alatt elfehéredett.

– Mindenki hátrébb.

Selin nem mozdult.

– Nem.

– Akkor legalább ne az utamban állj, lányom.

Ez hatott.

Sorya odalépett a kőasztalhoz, de nem ült le. Csak mély levegőt vett, és végignézett rajtuk.

Iren véres tenyerét ronggyal szorította le, Rhovan poros volt, a jobb karján friss horzsolások húzódtak, Selin arca sápadt maradt, Kaelen pedig úgy feküdt a kövön, mint akit valami belülről próbál még mindig visszahúzni oda, ahonnan az előbb kirántották.

Rhovan törte meg a csendet.

– Akkor ezt most minek könyveljük el? Részsikernek? Látványos öngyilkossági kísérletnek? Családi programnak?

Sorya hosszan nézte a keleti falat, mintha még mindig a kamra kövét látná maga előtt.

– Elvágtuk a kapcsolatot.

– És?

– És a hasadék mögötti dolog nem tanulja tovább Kaelent ezen a vonalon.

Rhovan kifújta a levegőt.

– Jó. Ez kivételesen tényleg valami.

Iren csendesen hozzátette:

– A középpont is mélyebbre zárult. Nem végleg. De erősebben, mint volt.

Selin csak egyetlen dolgot kérdezett.

– És ő?

A gyógyító asszony nem nézett fel rögtön.

Ez rossz jel volt. Egyiküknek sem kellett külön magyarázni.

Végül megszólalt.

– Életben van.

Selin állkapcsa megfeszült.

– Ez nem válasz.

– De. Az első. A többihez idő kell.

Kaelen ekkor megpróbált felülni.

A gyógyító asszony azonnal visszanyomta.

– Te most szépen fekve maradsz, mielőtt személyesen verlek eszméletlenre.

A férfi rekedten felnevetett volna, ha nem fáj tőle minden.

– Kedves nő.

– Ezt majd akkor mondd, ha megmentettelek attól, hogy belülről szétrepedj.

Selin lehajolt hozzá.

– Hallasz?

Kaelen lassan ránézett. A látása még mindig kissé úszott, de a nő arca már nem kettőződött.

– Igen.

– Felismered, hol vagy?

– A pokol előszobájában, csak itt több a kő.

Rhovan erre felhorkant.

– Jó. Ha még ilyeneket mond, akkor az agya legalább részben működik.

Sorya viszont nem engedte el a lényeget.

– A beszélő maradvány?

Kaelen szeme egy pillanatra megfeszült.

Még látta magában a repedt alakot a hasadék előtt. Azt, ahogy a mély elé tartotta magát. Azt, hogy a saját testéből is fogyott, mégis maradt. Azt az egyetlen szót is, amit a végén mondott.

Menjetek.

– Ott maradt – felelte végül. – Tartotta, amíg kijöttünk.

Csend lett.

Nem meghatottság.

Nem együttérzés.

Hanem valami sokkal kellemetlenebb. Annak a felismerése, hogy odalent már nem férnek el a régi, egyszerű kategóriák. Szörny. Ellenség. Zár. Seb. Áldozat. Egyik sem maradt tiszta.

Rhovan vakarta meg az állát.

– Tetszik vagy sem, az a ronda repedthús valamiért még mindig a mélyebb dolog ellen van.

Sorya bólintott.

– Igen. És ettől még nem bízunk benne.

– Ezt jó hallani – morogta Rhovan. – Már majdnem megszerettem.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

A mellkasa alatt lüktető idegen ritmus lassan csillapodott. Nem tűnt el. Csak hátrébb húzódott. Mint valami megsebzett visszhang.

És ekkor belül, nagyon mélyen, ahol az előbbi tartás emléke még mindig izzott benne, megérzett valamit.

Nem a mélyből.

Nem a hasadék mögül.

Hanem ugyanabból a régi, ismerős mintából, amelyet a látomásban látott.

Nem hang volt.

Nem mondat.

Csak biztos tudás.

A második tartás megvolt.

De lesz harmadik.

Kaelen ettől újra kinyitotta a szemét.

Selin azonnal észrevette.

– Mi az?

A férfi szája széle megfeszült.

– Még nincs vége.

Sorya ridegen ránézett.

– Ezt egyikünk sem hitte.

– Nem úgy – mondta Kaelen nehezen. – A mostani nem lezárás volt. Visszavágás. Elvágtuk a tanulást. Megsebeztük. De a teljes kötés még nincs meg. Lesz még egy tartás.

Rhovan olyan arcot vágott, mint akinek valaki épp ellopta az utolsó ép idegszálát is.

– Persze, hogy lesz. Mert miért is lehetne egyszerűbb az élet.

A gyógyító asszony viszont most először nézett Kaelenre úgy, mint aki nem csak a testét, hanem az abban maradt mintát is mérlegeli.

– Akkor addig te nem kelsz fel.

– Ez nem kívánságműsor.

– Nem. Ez orvosi fenyegetés.

Selin szája sarka megrezdült.

– Ebben kivételesen mellette vagyok.

Kaelen lehunyta a szemét megint.

Fáradt volt. Olyan mélyen, hogy az már nem is a húsban ült, hanem a csontok mögött. De a tudata most tisztább maradt, mint számított rá. A kapcsolatot valóban elvágták. Ezt biztosan érezte. Ami odalent volt, most már nem tapadt rá ugyanúgy.

Csakhogy valami más maradt helyette.

Az öröklött rend emlékezete.

Azé az alaké, aki egykor előtte állt a horgonypontban.

Azé a sebé, amelyhez most már nem csak köze van, hanem része is lett.

És a következő döntésnél ez számítani fog.

Az udvar fölött ekkor végre valódi nappali fény csúszott át a falakon. Színtelen, fáradt, őszinte fény. A város egyelőre állt. Nem tört fel semmi új a torony alól. A nyugati kürtő felől sem jött új riadó. Az emberek mozogtak tovább, mert az emberiség legidegesítőbb és egyben legszebb tulajdonsága, hogy a rettenet közepén is képes vizet vinni, sebet kötni, tüzet rakni, és úgy tenni, mintha ezzel valamennyire rendben tartaná a világot.

Egyelőre működött.

Sorya végül megszólalt.

– Pihenünk, gyógyítunk, őrséget sűrítünk. Senki nem beszél erről kint többet a szükségesnél. A városnak most idő kell. Nekünk is.

Rhovan bólintott.

– És ha odalent megint megmozdul?

– Akkor tudni fogjuk, hogy a következő szakasz hamarabb jön, mint szeretnénk – felelte Sorya.

Iren lassan felnézett a keleti ég szürke fényébe.

– Jönni fog.

Senki nem vitatkozott vele.

Mert mind érezték.

A 24. fejezet közepe most már nem arról szólt, hogy Kaelen ráállt-e a horgonypontba.

Hanem arról, hogy túlélte az első valódi tartást.

És attól a pillanattól kezdve már nem volt vendég ebben a sebben.

Hanem örökös.

A délelőtt nem hozott megnyugvást.

Csak rendet.

Azt a fajta fáradt, fogcsikorgatós rendet, amit ostrom alatt álló helyek tudnak magukra erőltetni, amikor már mindenki érzi, hogy a világ a szélein recseg, de ettől még vizet kell hordani, váltani kell az őrséget, és meg kell nézni, ki maradt talpon. A központi udvar kövei lassan felszáradtak a reggeli párától, a tűzmedencék fölött már magasabban szállt a füst, a falakon járó őrök árnyéka rövidebb lett, de az emberek mozdulataiban továbbra is ott feszült az a visszafojtott ideg, amelyet nem lehet félreérteni.

Kívülről a város élt.

Belül mindenki a következő repedést várta.

Kaelen egy belső kőszobában feküdt, amelyet gyorsan kiürítettek körülötte. A fal mellett gyógynövények kesernyés szaga ült meg, az egyik sarokban víz és tiszta rongyok álltak, az ajtó mellett pedig két fegyveres maradt, nem azért, mintha tőle kellene félniük, hanem mert most már egyetlen lépését sem akarták véletlenre bízni. Az emberiség egyik legfurcsább szokása, hogy amikor valakit meg akarnak védeni, azt gyakran pontosan úgy néz ki, mintha őriznék.

Selin ott maradt.

Természetesen.

A falnak támaszkodva állt, karba tett kézzel, mintha a puszta dacával is meg lehetne akadályozni, hogy Kaelen újra megpróbáljon felkelni. Tekintve, hogy ez részben tényleg működött, nehéz lett volna vitatkozni vele.

A gyógyító asszony újabb sötét főzetet nyomott Kaelen kezébe.

– Ezt is.

A férfi fintorogva nézett bele.

– A következő már falból kapart moha lesz vagy egyenesen döglött csatornapatkány?

– Ha segít, felőlem lehet mindkettő – felelte az asszony. – Idáig még nem döntöttem el, hogy megmentelek vagy megfojtalak, úgyhogy viselkedj.

Kaelen lehúzta az italt. Ezúttal savanyúbb volt, és valami olajos keserűség maradt utána a nyelve alatt.

– Elképesztő, mennyire nem akarod, hogy ezt élvezhető élménnyé tegyem.

– A gyógyítás nem vendéglátás.

Selin szája sarka megrezdült, de nem szólt bele. Csak figyelte, hogyan reagál Kaelen teste az újabb főzetre. A férfi mellkasában még mindig ott ült az a szabálytalan, idegen lüktetés, de már nem olyan élesen, mint hajnalban. Inkább távoli visszhangként. Mint valami mélyre vert ütés emléke.

A gyógyító asszony mindkét tenyerét a szegycsontjára tette, lehunyta a szemét, és sokáig hallgatott.

Aztán elvette a kezét.

– Nem rosszabbodott.

– Ez remekül hangzik – mondta Rhovan az ajtóból. – Szinte hallom, ahogy a remény és a mocsár egymás nyakába borulnak.

Senki nem kérte, hogy jöjjön be, ettől persze bement. Poros volt még mindig, a jobb alkarján friss kötés feszült, a szemében viszont a szokásosnál is több ébren tartott feszültség ült.

– Mi van kint? – kérdezte Kaelen.

Rhovan a falnak dőlt.

– Az emberek nem estek pánikba, ami már önmagában sérti a világ természetes rendjét. A nyugati vízkürtő környékén a fekete nedvesség visszahúzódott valamennyit a kőbe. Nem tűnt el. Csak úgy döntött, egyelőre kevésbé legyen pofátlan. Az északi csatornafalban nincs új lüktetés. A torony környéke pedig csendes.

Szünetet tartott.

– Túlságosan is.

Sorya közvetlenül mögötte lépett be. Iren jött vele.

– A csend nem jó jel – mondta Sorya. – Az ilyen sebek kétféleképp viselkednek. Vagy nyersen feszítik tovább a környezetet, vagy visszahúzódnak, és újrarendezik magukat.

Kaelen lassan feljebb tolta magát a könyökére. Selin már indult volna, hogy visszanyomja, de ezúttal a férfi megelőzte.

– Nem felkelek. Csak ülök.

– Ettől még utálom – közölte Selin.

– Nyilvántartásba vettem.

Sorya a helyiség közepére állt.

– Beszélnünk kell arról, mi történt odalent. Pontosan.

Rhovan felhorkant.

– Eddig is arról beszéltünk, csak egyre rosszabb lett a kedvünk tőle.

Iren nem reagált rá. Kaelent nézte.

– Amikor elvágtad a kapcsolatot, nem csak visszaverted a mélyből jövő szándékot. Kivágtál egy mintacsatornát is. Éreztem a rezgésből.

Kaelen bólintott.

– Igen.

– Meg tudod csinálni még egyszer?

Ez volt az a pillanat, amikor a levegő újra megfeszült.

Selin azonnal ellökte magát a faltól.

– Nem.

Iren ránézett.

– Nem most kértem, hogy lemenjen.

– A kérdés akkor is szar – mondta Selin hidegen. – Még fel sem épült abból, hogy majdnem belülről tépte szét valami.

Kaelen azonban nem kapta fel a vizet.

Mert értette, miért kérdezi Iren.

És mert a válasz amúgy is ott lüktetett benne, akár akarta, akár nem.

– Meg tudom – mondta végül. – De nem ugyanígy.

Sorya azonnal ráfordult.

– Mit jelent ez?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– A mostani vágás azért sikerült, mert tanulás közben kaptam el. A kapcsolat még épült. Ha legközelebb újra próbál kapcsolódni hozzám azon a szinten, valószínűleg felismerem. El tudom metszeni. De ha addig más utat talál…

– Akkor? – kérdezte Iren.

– Akkor nem rajtam keresztül fog tanulni. Hanem a rendszeren. A kövön. A pontokon. Rajtatok.

Rhovan káromkodott egy csendeset.

– Tehát az a vigasztaló hírem van, hogy vagy téged próbál használni, vagy mindannyiunkat megkerülve okosodik.

– Röviden igen – mondta Kaelen.

Sorya összevonta a szemöldökét.

– A beszélő maradvány ezért siettetett.

Iren lassan bólintott.

– Igen. Nem a lezárás miatt önmagában. Hanem mert az a mélyebb dolog már közel volt ahhoz, hogy rákapcsolódjon Kaelen mintájára.

Selin erre egy pillanatra lehunyta a szemét.

Nem tehetetlenségből.

Haragból.

Fáradt, gyilkos haragból, amelynek nincs igazán jó célpontja.

– És most? – kérdezte. – Most a repedt dög odalent mennyit bír még?

Csend.

Ez volt az egyik kérdés, amit egyikük sem szeretett.

Rhovan vakarta meg az állát.

– Láttátok, mi maradt belőle a végén. A fél lábát vagy mi a francot konkrétan elnyelte a hasadék. Ha az tartotta eddig vissza azt a nagyobb szart, akkor neki sem sok lehet már hátra.

Kaelen szeme megfeszült.

Mert újra maga előtt látta azt a pillanatot. A repedt alakot a hasadék előtt. Azt, hogy nem nekik szólt, hanem a mélynek. Azt, hogy a végén mégis nekik mondta: menjetek.

Nem barátságból.

Nem megtérésből.

Hanem mert a szerepe valahogy még mindig ugyanaz maradt. Tartani. Késleltetni. Állni a seb és a világ között, ameddig lehet.

Ez valami undorító rokonságot húzott közte és Kaelen közé. És Kaelen ettől egyáltalán nem lett boldog.

– Bírhat még egy ideig – mondta. – Vagy nem. De egyre kevésbé ő tartja egyedül. Inkább csak akadályozza, hogy az a mélyebb valami teljesen felvegye a saját ritmusát. Olyan, mint egy repedt gát. Még áll. De már nem old meg semmit véglegesen.

Sorya tekintete kemény maradt.

– Tehát a harmadik tartást nem halogathatjuk sokáig.

– Nem – mondta Kaelen.

A gyógyító asszony erre csípőre tette a kezét.

– Majd akkor, ha ő képes lesz tíz lépést megtenni úgy, hogy nem fordul ki belőle a saját tüdeje.

– Tüdőnek nincs baja – morogta Kaelen.

– Ezt majd én eldöntöm, nem te.

Rhovan vállat vont.

– Kár, pedig már majdnem elkezdtem remélni, hogy ma legalább nem kell újra meghalnunk.

Sorya felé fordult.

– Mennyi időt vehetünk?

A nő gondolkodott.

– Ha a nyugati kürtő és az északi csatornafal tényleg csendes marad, ma még van. Talán az este is. De ha a hasadék átrendezi a nyomást, gyorsulhat. Nem fogok szépeket hazudni: lehet, hogy a következő visszamenetel már éjjel kell.

Selin erre rögtön Kaelenre nézett.

– Akkor addig pihen.

– Addig készülünk – javította Kaelen.

– Fekve.

– Idegesítően részletes vagy.

– Te meg idegesítően hajlamos vagy felállni, amikor nem kéne.

Ez igaz volt, úgyhogy a férfi nem erőltette.

Iren ekkor egy újabb gondolatot vetett fel.

– A harmadik tartásnál nem ismételhetjük meg pontosan ugyanazt.

Sorya bólintott.

– Mert?

– Mert most már mindkét oldal tanult – mondta Iren. – Mi is. Ő is. A mélyebb jelenlét megérezte a ritmust, még ha a kapcsolatot el is vágtuk. Legközelebb máshol fog feszíteni. Lehet, hogy nem a középpontot támadja először, hanem a külső rögzítéseket.

Rhovan keserűen felnevetett.

– Mesés. Tehát legközelebb hamarabb szakad a karzat a nyakunkba.

– Vagy a bal metszés csúszik ki – mondta Iren. – Vagy a töröttek indulnak meg egyszerre. Vagy a beszélő maradvány nem tud ugyanúgy közéjük állni.

Selin szárazon odavetette:

– Ebből valahogy egyik sem tetszik.

– Nekem sem – mondta Sorya. – De legalább végre világosan látjuk, mennyi minden mehet még tönkre.

Az öreg férfi ekkor jelent meg az ajtóban, mögötte az öregasszonnyal. Mindkettőjük kezében régi, kopott fatáblák és pergamencsíkok voltak. A két öreg úgy nézett ki, mint akik egész délelőtt veszekedtek a halottakkal, és nem biztos, hogy ők vesztettek.

– Találtunk valamit – mondta az öregasszony.

Ez rögtön megváltoztatta a levegőt.

Sorya előrelépett.

– Mit?

Az öreg férfi letette az egyik táblát a keskeny asztalra.

– Nem teljes leírás. Inkább figyelmeztetés. A harmadik tartásról. A nyelv töredékes, de a lényege egyértelmű.

Iren odahajolt. Sorya is. Rhovan csak annyit mondott:

– Remélem, most valami igazán szívderítő marhaság jön.

Az öregasszony olvasni kezdett a megkopott jelekről, lassan, pontosan:

– „Amikor a kötés másodszor már harap, a harmadik ne a seb ellen menjen, hanem a kapu nevére. Mert addigra a rés emlékszik. És amit a rés megjegyez, azt erőből nem zárod többé vissza.”

Csend lett.

Aztán Rhovan megvakarta a tarkóját.

– Kiváló. Ebből pontosan annyit értettem, hogy még bonyolultabb lesz minden.

Kaelen azonban már ült is egyenesebben.

– A kapu nevére.

Sorya azonnal észrevette rajta.

– Mondd.

Kaelen homlokán finom ránc jelent meg.

– Az első tartás a feltérképezés volt. A második a vágás. De az, ami odalent van, nem sima sebként működik. Valójában kapurendhez kötött szakadás. Ezért ismer fel engem. Ezért kellett ugyanabból a mintából való horgony.

Iren lassan folytatta helyette.

– És ha a harmadik tartás nem a nyomást akarja visszanyomni, hanem a kapurendet megnevezni vagy átírni…

Selin feléjük fordult.

– Most nehogy elveszítsetek valami régi szaros tudós nyelvben. Emberül.

Kaelen ránézett.

– Azt jelenti, hogy legközelebb nem elég tartanom. Tudnom kell, mi volt eredetileg ez a kapu. Mire nyílt. Kihez vagy mihez kötötték. Mert ha csak erővel zárom, megint visszajön. Ha a rendjét találom el, akkor talán végleg lezárható.

Rhovan felsóhajtott.

– „Talán.” Már hiányzott ez a szó.

Sorya nem hagyta elúszni a lényeget.

– Ki tudhatja ezt?

Erre minden tekintet lassan Kaelenre csúszott.

Mert persze.

Mert a világ, ha egyszer valakit kinézett magának, utána már sportot űz abból, hogy minden kellemetlen felismerést ugyanarra az emberre pakoljon.

Kaelen nem örült a felismerésnek. Attól még igaz maradt.

– A látomás – mondta. – Amit a horgonypontnál láttam. Az alak. A hely épen. Abban lehet a kulcs. Nem csak emlék volt. Vezetés is.

Selin azonnal megfeszült.

– Nem.

– Most mire mondod ezt? – kérdezte Rhovan.

– Arra, hogy ha kiejti a száján, hogy újra bele kell mennie abba a kurva látomásba, akkor leütöm.

Kaelen fáradtan nézett rá.

– Ez kifejezetten gyengéd reakció tőled.

– Örülj neki, hogy ennyi.

Iren azonban nem hagyta annyiban.

– Lehet, hogy nincs más út. Ha a harmadik tartásnál a kapu rendjét kell megfogni, akkor tudnunk kell, mihez nyúlunk. Különben megint csak nyers erőből megyünk neki.

Sorya összegezte.

– Tehát két feladat. Kaelen felépül annyira, hogy még ma vagy éjjel működőképes legyen. Közben megpróbáljuk kideríteni, mi volt eredetileg ez a kapu. Nem találgatással. Biztosabban.

Az öregasszony lassan bólintott.

– Van még egy út.

Mindenki rá nézett.

– A közvetlen emlékhely.

Kaelen gyomra megfeszült.

– Hol?

– Nem a horgonypontnál – mondta az öreg nő. – Az túl nyers. De minden nagy kötésnél van egy visszhanghely. Ahol a rendet nem maga a seb őrzi, hanem az, aki készítette. Egy mellékív. Egy őrzőjel. Egy maradék, amely kevésbé fáj, de többet mond.

Iren szeme megvillant.

– A torony felső zárókamrája.

Sorya rögtön rávágta:

– Az, amit még nem tudtunk megnyitni.

Rhovan széttárta a karját.

– Hát persze. Természetesen van még egy ronda, titkos hely ugyanebben a kurva toronyban. Már kezdtem aggódni, hogy kifogyunk a rossz ötletekből.

Kaelen lassan bólintott.

– Igaza van. A felső zárókamra. Az északi torony felső gyűrűjén volt az a vakív, amit az első napon nem tudtunk feltörni. Ha ott őrzőjel van, akkor nem a hasadék tanuló nyomását kapnánk. Hanem az eredeti rend maradványát.

Selin ettől sem lett nyugodtabb.

– Ez jobban hangzik, mint újra beleállni a mélybe, de még mindig úgy hangzik, mint valami, amitől te ki fogsz dőlni.

– Lehet – mondta Kaelen.

– Ezt a szót is gyűlölöm.

Rhovan az ajtófélfának döntötte a fejét.

– Szóval a szép új tervünk az, hogy mielőtt megint lemegyünk a pokol seggébe, előbb felmászunk a torony egy másik ronda részébe emlékeket vadászni. Bájos.

Sorya ridegen összerakta a döntést.

– Igen. És ez lesz a következő lépés. Nem most azonnal. Előbb Kaelen álljon a lábán. Iren, te jössz velem a felső gyűrű térképéhez. Rhovan, duplázd meg az őrséget a torony körül és a nyugati átvezetőnél. Selin…

– Maradok vele – mondta a nő azonnal.

– Tudom – felelte Sorya.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

Fájdalom még volt benne bőven. A mellkasa alatt maró, tompa nyomás. A csontjaiban hideg vibrálás. A fejében időnként felvillanó, idegen vonalrend. De a káosz közepén most először körvonalat kapott a következő lépés.

Nem azonnal vissza a hasadékhoz.

Előbb fel a toronyba.

A kapu nevéért.

Ez sem tetszett neki. De legalább nem vakon mennek neki megint ugyanannak.

Az öregek kivonultak Soryával és Irennel. Rhovan még az ajtóban visszafordult.

– Egyébként, csak hogy legyen valami igazán derűs is a napban, a városban már terjed a hír, hogy ti hárman valami olyat csináltatok odalent, amitől a fekete erek visszahúzódtak.

Selin felnézett.

– Ki beszélt?

– Senki. Ez a baj – mondta Rhovan. – Az emberek maguktól is látnak. Undorító képességük van hozzá.

– Pánik lesz? – kérdezte Kaelen.

– Még nem. Inkább remény. Ami néha rosszabb, mert attól mindenki hirtelen többet vár, mint amit az élet hajlandó adni. Szóval próbáljatok meg nem meghalni délutánig. Jót tenne a közhangulatnak.

Ezzel kiment.

A helyiségben végül csak Selin és Kaelen maradt.

A csend ezúttal nem feszült olyan vadul, mint hajnalban. Inkább kimerülten ült közéjük. Mint valami túl sokat látott állat, amely most már maga sem tudja, kit kéne előbb megharapnia.

Selin odalépett a fekhely mellé.

– A toronyba fel tudsz menni?

Kaelen pár másodpercig őszintén mérlegelte.

– Igen.

A nő szeme összeszűkült.

– Hazudsz.

– Kicsit.

– Mennyire?

– Most még valószínűleg összeesnék a felénél.

– Köszönöm. Látod, ment ez.

A férfi fáradtan kifújta a levegőt.

Selin leült mellé a kőpad szélére. Nem túl közel. De közelebb, mint általában, amikor emberek látják őket.

– Amikor kirántottalak – mondta halkan –, egy pillanatra azt hittem, nem te jössz velem vissza.

Kaelen ránézett.

A nő arcán most nem harag volt elsőként.

Hanem valami sokkal csupaszabb. Olyasmi, amit Selin nyilván a világ minden kincséért sem nevezett volna nevén. Éppen ezért volt valódi.

– Visszajöttem – mondta a férfi.

– Igen. De túl közel volt.

– Tudom.

Selin a csuklójára nézett, ahol a gyógyító kötése még mindig rajta volt, kissé véresen, megcsavarodva.

– Ez tartott meg?

Kaelen lassan megrázta a fejét.

– Te.

A nő erre nem válaszolt rögtön.

A tekintete megkeményedett, de nem azért, mert elutasította. Inkább mert ez a mondat túlságosan egyenes volt ahhoz, hogy kényelmesen lehessen fogadni.

– Ez rohadtul nem jó nekem – mondta végül.

– Nekem sem valami nyugodt élmény.

– Nem erre gondoltam.

Kaelen nézte.

Selin állta a tekintetét.

– Arra gondoltam, hogy ha a harmadik tartásnál megint ilyen közel mész ahhoz a szakadáshoz, és megint rajtam múlik, hogy kirántalak-e időben… akkor nem hibázhatok.

A férfi hangja halkabb lett.

– Nem is fogsz.

– Ezt ne mondd ilyen könnyen.

– Nem könnyen mondom.

Selin lassan kifújta a levegőt, aztán felállt.

– Pihensz.

– Megpróbálok.

– Nem próbálod. Csinálod.

– Igenis.

A nő végre tényleg elmosolyodott egy árnyalatnyit. Fáradtan, keserűen.

– Utállak, amikor engedelmes vagy.

– Ritka alkalom. Becsüld meg.

Odakintről ekkor léptek zaja szűrődött be. Egy őr kopogott, majd résnyire nyitotta az ajtót.

– Sorya üzeni, hogy a felső toronyszint külső lépcsője járható. A vakív környékén viszont új jeleket találtak a kövön. Azt mondja, ha Kaelen képes rá, délutánra felmennek.

Selin azonnal válaszolt.

– Még nem képes rá.

Az őr biccentett.

– Ezt megmondom.

Kaelen azonban megszólalt.

– Napnyugta előttre igen.

Selin ráfordult.

– Ne kezdd.

– Nem kezdem. Számolok. Ha addig a mellkasi ritmus csillapodik, és a lábam nem remeg szét, fel tudok menni.

A nő néhány másodpercig nézte, aztán ingerülten kifújta a levegőt.

– Jó. Napnyugta előtt. De addig nem mozogsz fölöslegesen. Nem hősködsz. Nem gondolkodsz túl sokat sem.

– Az utolsó technikailag nehezebb.

– Oldd meg.

Az őr távozott.

Kaelen visszadőlt a kőre, és ezúttal tényleg hagyta, hogy a teste legalább részben elnehezüljön. Nem igazi alvás jött. Inkább valami mély, félfényes állapot, ahol a fájdalom már nem ordít, csak ül az ember mellett, mint egy rossz természetű ismerős.

A félálom peremén még egyszer megérezte a mélyben lévő sebet.

Távolabbról most.

A kapcsolat valóban elvágódott. A nyers tanulókapaszkodás eltűnt. De a hasadék mögötti dolog nem lett tőle kevésbé veszélyes. Csak dühösebb. Óvatosabb. És valahol mellette még mindig ott volt a másik jelenlét is. A beszélő maradvány. Gyengébben. Töredezettebben. De még nem eltűnve.

És a kettő felett, vagy mögött, vagy a rend mélyebb rétegeiben ott rezgett valami más.

A kapu emlékezete.

Nem szólt.

Csak várt.

Mint egy név, amit még nem mondtak ki hangosan.

A délután felé fordulva a 24. fejezet már nem a puszta túlélésről szólt.

Hanem arról, hogy mielőtt újra lemennek a sebhez, fel kell mászniuk a torony magasabb csendjébe, és ott kell kitépniük a kőből azt a nevet, amelyen a kapu valaha engedelmeskedett.

Mert a következő tartásnál már nem elég erősnek lenni.

Ismerni kell, mit zárnak be.

És az ilyen tudásért a világ ritkán ad számlát előre.

A délután lassan és fojtottan csúszott végig a városon.

A nap nem sütött ki rendesen. Csak valami fakó, szétterülő fény ült a falakon és az udvar kövein, amitől minden még kimerültebbnek látszott. Az emberek dolgoztak, hordtak, figyeltek, kötöztek, őrködtek, de az egésznek volt valami olyan hangulata, mint amikor egy test még mozog, csak már tudja, hogy estére újabb ütést fog kapni. A város nem omlott össze. Ez önmagában tiszteletre méltó volt. Az emberiség egyik legcsökönyösebb tulajdonsága, hogy a legrosszabb körülmények között is képes úgy tenni, mintha a rend még mindig egy választható opció lenne.

Kaelen délutánra valóban valamivel jobban lett.

Nem jól.

A kettő között azért van különbség, és ezt itt legalább nem játszotta el senki. A mellkasa alatt ülő idegen ritmus tompult. A remegés a karjában és lábában már nem futott végig minden második lélegzetvételnél. Ha felült, nem szürkült el rögtön a látása. A gyógyító asszony ezt annyival díjazta, hogy megengedte neki a felállást. Pontosan nyolc lépésig.

Selin természetesen számolta.

– Hat.

Kaelen lassan, fogcsikorgatva fordult meg.

– Tudom.

– Hét.

– Nem vagyok hülye.

– Nyolc. Na most megállsz.

A férfi megállt.

A falnak támaszkodott ugyan, de megállt. A lábai megtartották. A levegő nem fogyott ki belőle. A fájdalom nem szúrt bele úgy, hogy rögtön térdre essen. Ezek most külön-külön is győzelemnek számítottak. Elég nyomorult rendszer, de jelen helyzetben ezt kellett szeretni.

A gyógyító asszony végigmérte.

– Felső toronyszintig elmehet. Vissza is jön, ha nem csinál ostobaságot.

Rhovan, aki épp akkor lépett be, azonnal felhorkant.

– Akkor gyakorlatilag biztos, hogy csinál ostobaságot.

Kaelen visszaült a kőpad szélére.

– Meglepő, mennyi bizalmat árasztasz.

– Nehogy már egy ilyen kellemetlen napon még őszintétlen is legyek – mondta Rhovan. – Sorya lent vár. Irennel megnézték a külső lépcsőt. Járható. A vakív környéke viszont csúnyább lett.

Selin felnézett.

– Mennyire csúnyább?

Rhovan vállat vont.

– Kőbe futott jelek. Újak. Nem fekete eresedés. Inkább… mintha valami odabentről próbálna emlékezni.

Ez nem tetszett senkinek.

Kaelennek különösen nem.

Mert pontosan ilyesmire számított.

A kapu rendje nem csak odalent, a seb körül maradhatott meg. Ha volt felső őrzőhely, ha volt visszhangkamra, akkor a mélyben megsebzett rendszer most ott is megmozdulhatott. Nem áttörésként. Hanem feleletként. Mint amikor valahol mélyen meghúznak egy húrt, és a torony egy másik pontján is megremeg a kő.

Sorya nem sokkal később maga is megjelent az ajtóban.

– Indulunk.

Nem kérdezett semmit.

Nem szónokolt.

Ettől mindjárt jobban lehetett szeretni.

Kaelen felállt. Most lassabban, de biztosabban. Selin azonnal mellé lépett. Iren a küszöbnél várta őket. Rhovan már előre úgy nézett, mint aki számításba vette, hogy a nap végére valami újabb ronda tárggyal kell fejbe vernie a sorsot.

A toronyhoz vezető út rövid volt, mégis hosszabbnak tűnt a kelleténél.

Az emberek félrehúzódtak előlük. Nem feltűnően, nem bámészkodva, inkább azzal a nehéz, csendes figyelemmel, amelyet a hírek nélküli tudás szül. Látták Kaelen sápadtságát. Látták Selin túl feszes mozdulatait. Látták Sorya arcán a kemény koncentrációt. Senki nem kérdezett. Ezt Kaelen most különösen nagyra értékelte. A jó nép néha képes meglepően intelligensen viselkedni, csak ritkán csinál belőle rendszert.

Az északi torony külső gyűrűjéhez érve a levegő megváltozott.

Nem hidegebb lett.

Üresebb.

A torony felső része olyan csendet tartott magában, amely nem a békéből született, hanem abból, hogy itt túl régen túl sok minden hallgat. A külső lépcsőív keskeny volt, repedezett, de állt. A falon több helyen halvány, szabályos rovátkák futottak körbe, olyan mintában, amit első pillantásra könnyű lett volna csak díszítésnek nézni.

Csakhogy itt már senki nem volt olyan hülye.

Iren az egyik kőjelhez lépett.

– Ezek reggel még nem látszottak ennyire.

Kaelen közelebb ment. A mellkasa enyhén tiltakozott, de elviselhetően.

A kő felületén vékony, mélyből előjövő vonalak derengtek. Nem fekete erek, nem szennyeződés. Inkább mintha a kő emlékezete ütött volna át a felszínre. Három egymásba forduló ív, egy megszakított kör, és valami, ami elsőre egyszerű ferde vonalnak látszott, de másodikra már nyilvánvaló volt, hogy egy régi jel része.

Kaelen végighúzta felette a kezét, de még nem érintette meg.

– Ez ugyanabból a rendből való.

Sorya mellé lépett.

– Biztos?

– Igen.

– Akkor mondd ki normálisan is.

Kaelen lassan bólintott.

– A horgonypont mintája nem elszigetelt volt. A torony felső része is ugyanarra a kapurendre épült. A vakív nem sima lezárt kamra. Ez az őrzőhely külső szája.

Rhovan a kőkorlátnak dőlt.

– Ennél szebben is mondhatnád azt, hogy még egy ronda ajtót kell kinyitnunk.

– Igen – mondta Kaelen. – Azt.

Selin a falat nézte, aztán őt.

– Ki nyitja?

Csend.

A kérdés nem volt bonyolult. Csak kellemetlen. Vagyis tökéletesen illett hozzájuk.

Kaelen kifújta a levegőt.

– Én.

Selin állkapcsa megfeszült, de most nem csattant fel rögtön. Csak közelebb lépett.

– És mit fog veled csinálni?

– Nem tudom.

– Esküszöm, egyszer tényleg beleverem a fejed egy kőbe ennél a válasznál.

– Az legalább ismerős lenne.

Sorya közbevágott.

– Elég. Nem azért jöttünk fel, hogy újra ugyanazt a kört fussuk. Kaelen, mit kell csinálni?

A férfi újra a jelekre nézett.

A minták most már tisztábban ültek össze a fejében. Nem teljes értelemmé, csak iránnyá. A vakív nem erőből nyílt. Ezt már az első napon is érezték. Most viszont látszott, miért. Nem elzárták. Elhallgattatták. A rendje nem törést, hanem megszólítást várt.

– Nem feltörni kell – mondta végül. – Ráhangolni.

Iren azonnal értette.

– Visszhanggal.

– Igen.

Rhovan összevonta a szemöldökét.

– Ezt emberül is.

Kaelen a jelhármasra mutatott.

– A három ív a lefelé vezető kötés három szakasza. Megnyitás. Tartás. Megerősítés. A megszakított kör nem hiba, hanem szándék. Azt jelenti, hogy ez a hely nem teljes kapu, csak emlékhely. Nem odanyit, ahová a mély sebei. Csak vissza a rendhez, ami létrehozta.

Sorya bólintott.

– Tehát biztonságosabb.

Kaelen ránézett.

– Kevésbé halálos. A kettő nem ugyanaz.

– Már ez is romantikus.

Selin szája sarka megrándult, de a szeme nem lágyult.

Iren ekkor lehajolt a vakív alján futó kőperemhez.

– Itt egy válaszjel van.

A többiek is odanéztek. A kőszegély alatt valóban ott futott egy halványabb, majdnem láthatatlan rovásvonal. Nem a felszínen. Mintha a kő belső rétegéből nézne vissza.

Kaelen leguggolt. Ezúttal lassabban ment, de nem roskadt meg tőle.

A tenyerét a válaszjel fölé emelte.

És azonnal érezte.

Nem a mély szakadék hidegét. Nem a horgonypont sebét. Ez más volt. Szárazabb. Tisztább. Régi, fegyelmezett rend. Mintha valaki még mindig vigyázna rá, hogy csak az nyúljon hozzá, aki tudja, mit keres.

– Itt van – mondta halkan.

Selin lejjebb hajolt hozzá.

– Mi?

– Az őrzőszándék.

Sorya röviden kérdezte:

– Meg tudod nyitni?

Kaelen pár másodpercig hallgatott.

– Megpróbálhatom. De nem teljesen. Előbb csak résnyire.

– Miért?

– Mert ha tévedek, akkor nem csak engem csap vissza. Az egész felső gyűrűn végigfuthat a reakció.

Rhovan felnézett a keskeny külső lépcsőre.

– Mondjuk azt értékelném, ha nem most döntené el a torony, hogy szétesik alattunk.

– Én is – mondta Kaelen.

Sorya már döntött.

– Résnyire nyitod. Mi hátrébb húzódunk. Selin marad közel, de nem ér hozzád. Iren figyeli a jeleket. Ha a kő futni kezd, azonnal visszazárod.

– Ha tudom – javította Kaelen.

– Akkor tudni fogod – mondta Sorya ridegen.

Ezt valahogy mégis elhitte neki.

A többiek félkörben hátrébb léptek. Selin valóban nem távolodott sokat. Pont annyira, hogy Kaelen még érezze maga körül a jelenlétét, ami most valahogy fontosabb volt, mint kellett volna. Ez természetesen idegesítette.

A férfi végül rátette a tenyerét a válaszjelre.

A hatás azonnali volt.

Nem ütésként jött.

Behúzásként.

A kő hirtelen elmélyült a keze alatt, mintha nem is szilárd felület lenne, hanem tömör emlékezet. A jelek egyszerre világosodtak fel a vakív körül. A három ív egymás után kezdett derengeni, majd a megszakított kör is fényt kapott. Nem erősen. Inkább úgy, mint amikor a hamu alatt előbújik a parázs.

A falból halk, száraz hang jött.

Mint régi csontoké, ha valaki túl óvatosan próbálja kinyitni őket.

A vakív közepén hajszálvékony rés jelent meg.

Rhovan azonnal káromkodott.

– Jól van, hát persze, hogy tényleg ajtó.

Iren nem nézett rá.

– Ne zavard.

Kaelen közben már nem igazán hallotta őket tisztán.

A rés mögül nem sötétség nézett ki rá.

Hanem poros, halvány aranyfény.

Nem valódi fényforrás. Inkább emlékfény. Olyan, ami nem világít be a jelenbe rendesen, csak a maga idejének maradéka. A rés egy ujjnyira tágult. A vakív belsejéből enyhe, száraz levegő csapott ki, mintha valami túlságosan régóta zárt hely végre újra lélegezne.

És Kaelen ekkor megkapta az első képet.

Nem teljes látomást.

Csak villanást.

Egy kéz a kő fölött. Nem az övé. Ugyanaz a hosszú ujjú, csontos, nyugodt kéz, amit a horgonypontnál látott alakon sejtett. A kéz jelet rajzol a levegőbe. Nem szimbólumot. Nevet. Vagy valami olyasmit, ami a régi rendben közelebb állt a névhez, mint bármelyik mai szó.

Kaelen összerezzent.

A rés azonnal tágulni akart még.

Selin hangja csapott rá.

– Elég.

A férfi nagy nehezen visszafogta magát.

A rés megállt.

Nem zárult vissza teljesen. Csak ott maradt, vékonyan, lüktetve.

Sorya azonnal kérdezte:

– Mit láttál?

Kaelen lassan elvette a kezét a kőről. A tenyere fehér lett a hidegtől, mégis égett benne valami.

– Nem helyet. Mozdulatot. Valaki jelet húzott a levegőbe. Nevet vagy hívást. Ez a kamra nem egyszerűen őriz. Tanít.

Iren szeme felvillant.

– Akkor ez tényleg visszhanghely.

Rhovan gyanakvóan nézett a résre.

– És most bemegyünk oda, vagy csak örülünk, hogy van még egy hely, ahol el lehet átkozottul romlani?

Sorya közelebb lépett a réshez, de nem nyúlt hozzá.

– Előbb tudni akarom, stabil-e.

Iren a jeleket figyelte.

– Egyelőre igen. Nem a mély reagál. Ez önálló rend.

Selin Kaelenre nézett.

– Mennyi ment át rajtad?

– Nem sok – mondta a férfi.

A nő nézte még egy pillanatig.

– Ez most igaz volt.

– Igen.

– Utálom, hogy észreveszem a különbséget.

Kaelen fáradtan kifújta a levegőt. A résből áradó száraz, régi levegő most már mindannyiuk arcát érte. Nem volt benne rothadás. Nem volt benne a hasadék mocskos nyálkássága. Ez valóban más hely volt. Régebbi. Rendezettebb. És emiatt talán még veszélyesebb a maga módján, mert az ilyen dolgok nem tombolnak. Csak pontosan azt teszik, amire készültek.

Az egyik őr ekkor lihegve futott fel a külső lépcsőn.

– Sorya!

A nő hátrafordult.

– Mi van?

– A nyugati átvezetőnél az egyik kőmedencében újra megjelent a fekete fodrozódás. Nem tört át, de mozog.

Rhovan azonnal felmordult.

– Tudtam. Tudtam, hogy ez a nap nem marad csak simán undorító.

Sorya egy pillanatig lehunyta a szemét, majd döntött.

– Rhovan, mész le. Két embert vigyél, de senki nem nyúl hozzá, csak figyelitek. Iren, te maradsz. Selin is. Kaelen…

– Maradok – mondta a férfi.

– Igen, mert most kivételesen nem vagyok teljesen vak – vágta rá Sorya. – Nem megyünk le a mélybe ma még egyszer vakon. Előbb ebből vesszük ki, amit lehet.

Rhovan már fordult is.

– Ha addig bármi lemászik abból a résből, csapjátok agyon helyettem is.

– Meglesz – mondta Selin.

Amikor Rhovan eltűnt a lépcsőn, újra csend maradt fent.

A vakív résén túlról valami finom, poros derengés szivárgott ki. Kaelen közelebb nézett. Most már látszott odabent egy szűkebb belső tér széle. Nem nagy kamra. Inkább fülke. Az egyik falán köríves rovások. A másikon egy sima, függőleges kőlap.

És középen valami alacsony állvány vagy térdeplő kő.

Selin észrevette az arcán a változást.

– Be lehet menni?

Kaelen lassan bólintott.

– Igen. De csak egy embernek egyszerre.

Sorya rögtön rákérdezett:

– És annak ki kell lennie?

Megint csend.

Micsoda meglepetés.

Kaelen ránézett.

– Nekem.

Selin már nyitotta a száját, de Iren megelőzte.

– Igaza van. Az őrzőhely a kapurend visszhangjára nyílt. Ha ketten mennek, összezavarhatjuk.

– Szuper – mondta Selin. – Hát hogyne.

Sorya röviden mérlegelt.

– Rendben. Kaelen bemegy. Nem teljesen. Csak az első állványig. Amit lát, elmondja. Amit érez, azonnal jelzi. Ha a rés változik, kihúzzuk.

– Kihúztok? – kérdezte Kaelen.

Selin szárazon felelt.

– Igen. Ebből már sportot csinálok.

A férfi közelebb lépett a réshez.

Most óvatosabban. A mellkasa tiltakozott, de nem annyira, hogy megállítsa. A rés előtt megállva újra végigfutott rajta az a furcsa, száraz felismerés. Nem a seb hidege. Nem a mély nyomása. Ez olyan volt, mintha egy régi rend nagyon halkan azt mondaná: végre.

Kaelen oldalra sandított Selinre.

A nő túl közel állt ahhoz, hogy ez kényelmes legyen.

Ezért valamelyest megnyugtató volt.

– Ha berántana? – kérdezte halkan.

Selin egy pillanatra sem habozott.

– Akkor kiszakítalak a kövekkel együtt is.

Ez valamiért pontosan az volt, amire szüksége volt.

Kaelen ezután lehajolt, és belépett a vakív résén túlra.

A belső fülke levegője teljesen más volt.

Száraz, állott, de nem rothadt. Olyan, mint egy rég bezárt szentélyé, amit még mindig áthat valami kimondatlan fegyelem. A falak simábbak voltak, mint odakint. A köríves rovások sokkal élesebben maradtak meg, mintha ide nem ért volna fel ugyanúgy az évszázadok pusztítása. A középen álló alacsony kőtalapzat fölött vékony porréteg ült.

Kaelen letérdelt elé.

És amikor a tekintete a függőleges kőlapra emelkedett, meglátta rajta a vésett jelet.

Nem egyetlen szót.

Három nevet.

Vagy három alakot jelölő rendet.

Az első rész már kopott volt.

A második tisztábban megmaradt.

A harmadiknál pedig a kő repedt meg, pont ott, ahol a legfontosabb rész lehetett.

Kaelen mégis megértett belőle valamit.

Nem fordításként.

Ösztönösen.

A kapu nem helyhez tartozott.

Hanem személyekhez.

Őrzőkhöz.

Vérhez és ismétléshez.

És a harmadik tartás azért kellett újra meg újra, mert a régi rendben nem egyszer zárták le.

Hanem nemzedékről nemzedékre tartották.

Kaelen gerincén végigfutott a hideg.

Akkor ez nem egyszeri áldozat volt egykor.

Hanem örökség.

És ő nem véletlenül került ide.

Nem szerencsétlenségből.

Nem pusztán az Álmodó miatt.

Hanem mert a rend, ami benne él, ugyanannak a vonalnak késői, megtört folytatása.

A kőlap fölött a levegő enyhén megmozdult.

És ugyanaz az ismerős, régi jelenlét, amit a horgonypont látomásában érzett, most közelebb jött hozzá. Nem testben. Nem szellemnek nevezhetően. Inkább úgy, mint egy felismerés, amely végre teljes alakot akar ölteni az ember fejében.

Kaelen ajka alig mozdult.

– Ki voltál?

A válasz nem szóban jött.

Hanem egy újabb villanásban.

Toronytető. Vihar. Ugyanez a kéz vérrel húz jelet a kőre. Lent fekete törés nyílik. Fent valaki kimond egy nevet, amit Kaelen nem hall teljesen, csak az utolsó részét. Nem hangként, inkább csontban érzett rezgésként.

…rien.

A férfi szeme kitágult.

A jelenlét ezzel mintha még közelebb hajolt volna.

És Kaelen egyszerre tudta meg a legrosszabb dolgot.

Nem csak ő örökös.

Iren is.

Kaelen úgy rántotta el a kezét a kőlap közeléből, mintha megégette volna.

A mozdulat olyan hirtelen volt, hogy a vakív szűk belsejében a por is felkavarodott tőle. A mellkasa azonnal beleszúrt, a látása egy pillanatra elkenődött, de ez most nem számított. A felismerés sokkal durvábban vágott át rajta, mint bármelyik testi fájdalom.

Nem csak ő.

Iren is.

A külső résből Selin hangja jött rögtön, feszesen, készenlétben:

– Mi történt?

Kaelen nem válaszolt azonnal.

Nem azért, mert drámai akart lenni. Hanem mert a gondolatot előbb át kellett tolni a saját fején úgy, hogy értelmes formát kapjon. A kőlap három neve vagy három rendje közül az egyik hiányzott, a másik töredékes volt, a harmadik azonban elég tisztán maradt ahhoz, hogy a régi minta azonnal összekapcsolja benne a megfelelő emberrel.

Iren nyugodt mozdulatai.

A rend iránti ösztönös érzéke.

Az, ahogy a kapcsolóívekhez nyúlt.

Az a különös, mély stabilitás, ami nem egyszerűen ügyesség volt, hanem valami régebbi megfelelés.

És a legszebb az egészben, hogy ezt nyilván a világ most, ebben az órában akarta az arcukba tolni, amikor már amúgy is épp eléggé nyomorultul álltak.

– Kaelen – szólt rá most Sorya. – Mit láttál?

A férfi lassan felállt a szűk fülkében, majd hátrébb lépett a rés felé. Nem akart bent maradni még egy másodperccel tovább annál, mint muszáj. A száraz, poros rend itt nem bántotta úgy, mint a mély seb, de a felismerés, amit adott, éppen eléggé felkavaró volt.

Kilépett a vakív résén.

Selin azonnal ott volt mellette.

Nem ért hozzá rögtön, de olyan közel állt, hogy abból mindenki értette: ha Kaelen egy rossz levegőt vesz, a nő már rántja is kifelé vagy lefelé vagy akár a valóságból is vissza, ha kell. Szép kis idill, tényleg.

Sorya egyenesen a szemébe nézett.

– Beszélj.

Kaelen végignézett rajtuk.

Irenen megakadt a tekintete egy ütemmel tovább.

A nő ezt észrevette. Természetesen. Nem volt ostoba.

A szája sarka alig mozdult.

– Ez rólam is szól.

Nem kérdésként mondta.

Megállapításként.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen.

Selin tekintete azonnal Irenre vágódott.

– Mi?

Sorya rideg hangja ráfeküdt a pillanatra.

– Részletesen.

Kaelen a vakív sötét résére mutatott.

– Odabent van egy kőlap. Három név vagy három rendjel. Nem teljesen olvasható. De nem sima őrzőlista. Inkább vonalrend. Azoké, akik a kaput tartották. Nem egyszer. Nem egyetlen lezárással. Hanem egymás után.

Iren nem mozdult.

– Öröklött kötés.

– Igen – mondta Kaelen. – És nem egyetlen ágon.

Selin arca lassan kifeszült valami nagyon hideg dologba.

– Mondd ki.

Kaelen megtette.

– Nem csak én tartozom ehhez a rendhez. Iren is.

A torony külső gyűrűjén a szél éppen akkor kapott bele a repedt kövek közti porba. Nem volt erős. Mégis úgy hatott, mintha a világ maga is venne egy szárazabb levegőt ehhez a mondathoz.

Rhovan hiányzott ehhez a pillanathoz. Kár. Biztos valami gyalázatosan pontos megjegyzést tett volna rá. Az élet néha igazán igazságtalan az ilyen apró örömökben.

Sorya nem kapkodott.

Ezért volt veszélyes.

– Biztos vagy benne?

– Igen – mondta Kaelen. – Nem teljes olvasatból. Felismerésből. A rend ugyanaz. Nem ugyanabban a szerepben, mint bennem. De ugyanahhoz a kapukötéshez tartozik.

Iren erre végre megszólalt.

A hangja nyugodt maradt.

Talán túlságosan is.

– Melyik szerepben?

Kaelen ránézett.

– Nem a középső horgonyéban.

Selin rögtön közbevágott.

– Hála az égnek.

Kaelen folytatta.

– A kapcsolóvonalban. A felső megtartásban. Nem egyszerű segítőként. Jogos hordozóként.

Iren tekintete ettől egy árnyalatnyit megváltozott. Nem ijedt meg. Nem is örült. Inkább valami belső, régóta néma minta kattant a helyére benne.

– Ezért működött nálam olyan tisztán a bal felső metszés – mondta halkan.

– Igen – felelte Kaelen. – Nem csak azért, mert jó vagy. Azért is. De nem csak azért.

Selin keresztbe fonta a karját, majd rögtön szét is engedte, mintha túl szorosnak érezné a saját testét is.

– Tehát most már nem egy emberünket akarja megenni ez az egész, hanem kettőt.

– Nem így – mondta Iren.

Selin felé fordult.

– De, így.

Sorya közéjük lépett még mielőtt a mondatból penge lenne.

– Elég. Az számít, mit kezdünk vele.

Kaelen ekkor rámutatott a vakívra.

– Van még valami. A belső rend nem egyszeri lezárást mutat. A harmadik tartás valószínűleg nem csak arról szól, hogy én állok a középpontban, ti pedig kívülről tartotok. Ha a kapu örökölt rendhez kötött, akkor a teljes zárásnál két jogos pont kellhet. Egy lent. Egy fent.

Iren arca most először keményedett meg igazán.

– A középpont és a felső őrzővonal.

Kaelen bólintott.

– Igen.

Selin káromkodott.

Nem hosszan.

Nem díszesen.

Csak abból a tömör, gyilkos fajtából, amelyet az ember akkor használ, amikor már nincs kedve a nyelv szépségével foglalkozni.

Sorya viszont már rakta össze.

– Te lent a horgonyponton. Iren fent vagy a bal felső kötésnél, vagy ennél a vakívnál.

– Nem ugyanaz – mondta Kaelen. – És pont ez a baj. Még nem tudjuk, hogy a felső örökölt pont a kamrában van-e, vagy itt, a toronyban. Lehet, hogy a harmadik tartás két helyen zajlik egyszerre.

Iren a kőre nézett.

– Lent tartjátok a sebet. Fent megnevezzük a kaput.

Ez a mondat úgy ült meg köztük, mint egy végre kimondott ítélet.

Mert ettől hirtelen minden összeért.

A régi figyelmeztetés a harmadik tartásról.

A kapu neve.

A visszhanghely.

Kaelen látomása.

És most Iren szerepe is.

Sorya lassan bólintott.

– Akkor a következő kör nem egyetlen csapatmozdulat lesz. Kettéválunk.

Selin azonnal rávágta:

– Nem.

Mindenki ránézett.

A nő állta a tekinteteket.

– Nem válunk ketté úgy, hogy közben odalent az a szar tanul, fent meg egy másik régi rend nyílik ki. Ez pontosan az a terv, amitől az embernek később nagyon sok halottja lesz.

– Mégis ez tűnik szükségesnek – mondta Sorya.

– Szükséges és jó között van különbség – csattant fel Selin.

– Tudom – felelte Sorya hűvösen. – De ettől még lehet szükséges.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

A mellkasa tompán tiltakozott, de a fejében most már túl gyorsan álltak össze a dolgok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.

– Várj – mondta. – Nem biztos, hogy fizikailag teljesen szét kell válnunk.

Iren azonnal kapta a fonalat.

– Ha a vakív csak megszólító pont.

– Igen – mondta Kaelen. – Akkor lehet, hogy innen nem teljes tartást kell végezni. Csak a nevet kell felébreszteni. A kapurend pontos hívását. És azt levinni a mélybe.

Selin ránézett.

– Ezt most úgy mondod, mintha kevésbé lenne őrület.

– Nem kevésbé az – mondta Kaelen. – Csak talán gyorsabb.

Sorya kérdése azonnal jött:

– Mit jelent gyakorlatban?

Kaelen visszanézett a résen túlra.

– A vakív tanítani akar. Nem csak emléket mutatni. Ha kiveszem belőle a hívójelet vagy a névrend kulcsát, akkor a harmadik tartásnál már nem vakon megyünk le. Tudni fogjuk, milyen rendet kell kimondani vagy kialakítani a seb ellen.

Iren lassan hozzátette:

– És ha ehhez valóban két örökölt vonal kell, akkor a felismeréshez mindketten kellenénk. Nem biztos, hogy a végső mozdulathoz. De a megértéshez igen.

Selin ettől sem lett nyugodtabb. Meglepő fordulat volna.

– Tehát most be kell mennetek mindkettőtöknek abba a résbe.

– Nem egyszerre – mondta Kaelen. – Az túl sok lenne. Összezavarhatjuk a rendet.

– Akkor egymás után – mondta Iren.

A csend most más lett.

Nem a rémült fajta.

A döntés előtti.

Sorya végignézett rajtuk, aztán kimondta:

– Megcsináljuk. De szabályokkal. Kaelen már nyitotta egyszer. Ő marad kint, amíg visszanyeri a levegőt. Iren megy be most elsőként. Csak a kőlapig. Amit lát, kimondja azonnal. Ha a rés változik, kihúzzuk.

Selin rögtön Irenre nézett.

– És ha nem akar kijönni?

Iren szája sarka megmozdult.

– Akkor te nyilván gorombán kirángatsz.

– Örülök, hogy legalább ebben egyetértünk.

Kaelen azonban megrázta a fejét.

– Nem. Előbb valami mást kell tudnunk.

Sorya ráfordult.

– Mit?

– Hogy a vakív felismeri-e Irent ugyanúgy, mint engem. Vagy másképp. Ha másképp, az számít.

Iren bólintott.

– Akkor hogyan teszteljük?

Kaelen odalépett a rés mellé, és a vakív külső jelére mutatott.

– Nem bemenettel. Érintéssel. Te érinted a válaszjelet. Nem teljes kézzel. Csak két ujjal. Ha a körívek más sorrendben gyulladnak fel, akkor más szereped van a rendben.

Sorya ezt azonnal jóváhagyta.

– Csináld.

Iren előrelépett.

Minden mozdulata nyugodt maradt. Nem látszott rajta félelem. De Kaelen most már észrevett valamit, amit korábban nem. Nem az érzelem hiányát. Hanem azt a fegyelmezett, mély belső összeszedettséget, amellyel valaki olyan dolgokhoz nyúl, amelyekhez a teste talán régebb óta ért, mint a tudata.

Iren letérdelt a rés elé.

Két ujját a válaszjel fölé emelte.

Egy pillanatra megállt, aztán megérintette.

A reakció azonnali volt.

Nem ugyanaz.

A három körív nem egymás után gyulladt fel, mint Kaelennél, hanem egyszerre kettő lobbant, a harmadik csak később követte. A rés nem tágulni kezdett, hanem mélyebb, tisztább fénnyel telt meg. A vakív belsejéből nem poros aranyfény áradt ki, hanem valami halvány ezüstös derengés, hidegebb és szigorúbb.

Kaelen ettől rögtön tudta.

– Te nem a megszólító vonal vagy – mondta.

Iren nem vette el a kezét.

– Hanem?

A férfi a felvillanó jeleket nézte.

– A rendező.

Sorya szeme összeszűkült.

– Emberül.

Kaelen gyorsan fordította le, amit belül értett.

– Én megnyitom és tartom a sebet, mert a középponthoz kötődöm. Iren nem a kaput hívja. Hanem helyreteszi a rendjét. Nála a név nem ajtóként reagál. Hanem szabályként.

Selin nyelt egyet.

– Ez jó?

– Igen – mondta Kaelen. – Sőt. Nagyon.

Iren ekkor felnézett a résből kiszűrődő ezüst fényben.

A szeme furcsán tisztának látszott.

– Van egy szó.

Mindenki elhallgatott.

– Nem teljes név. Inkább cím vagy szerep. Valami olyasmi… – a nő homloka finoman ráncolódott, mintha a saját nyelvével küzdene – …mint „a fordított küszöb őre”.

Kaelen szíve ettől nagyot ütött.

– Ez az.

Sorya rájuk nézett.

– Mi az, hogy ez az?

Kaelen gyorsan mondta:

– A kapu nem kifelé nyílt eredetileg. Hanem valami visszatérésre vagy visszatartásra szolgált. Ezért fordított küszöb. Nem átjáró a mélyből a világba. Hanem út, amin valamit vissza kellett nyomni oda, ahová tartozik.

Iren levette a kezét a válaszjelről.

A fény nem aludt ki rögtön. Lassan húzódott vissza a kőbe.

– És az őr szerepe az, hogy a rendet ne engedje kifordulni – mondta.

– Igen – felelte Kaelen. – Te ezért vagy a rendezővonal.

Selin összerakta előttük.

– Tehát te lent beletartod a mocskot a sebbe, Iren pedig megakadályozza, hogy a kapu újra rossz irányba forduljon.

– Nyersen, de igen – mondta Sorya.

– Örülök, hogy végre emberi nyelven is beszéltek.

A torony aljáról ekkor tompa kiáltás hallatszott fel. Valaki jött felfelé gyors léptekkel. Rhovan volt az. Már a mozgásából látszott, hogy nem jókedvében szedi ilyen tempóban a fokokat.

Felérve megtámaszkodott a kőkorláton, vett egy levegőt, aztán közölte:

– A nyugati átvezetőnél nem tört át semmi, de a fekete fodrozódás most már ritmusra mozog. Nem összevissza. Ritmusra.

Iren és Kaelen egyszerre néztek össze.

Nem kellett magyarázni.

Sorya kimondta helyettük is:

– Válaszol.

– Igen – mondta Rhovan. – És mielőtt megkérdeznétek, igen, pontosan olyan arcom volt tőle, mintha büdöset szagolnék, mert nagyjából azt is csináltam.

Kaelen a vakív résére nézett.

– Nincs több időnk sokat tökölni.

Selin rögtön felé fordult.

– Most ne kezdj el hősködni.

– Nem hősködöm. Számolok. Ha a nyugati kőmedence már ritmusra válaszol, akkor a mélyben lévő dolog újrarendezi magát a második tartás után. Ez azt jelenti, hogy a harmadik még ma kellhet.

Rhovan elfintorodott.

– Remek. Már kezdtem unatkozni.

Sorya döntött.

– Akkor most azonnal kivesszük, amit lehet ebből a helyből. Kaelen, visszamész a réshez, de nem belépsz. Iren melléd áll. Megpróbáljátok együtt kiolvasni a teljesebb rendet. Nem hosszasan. Egyetlen kör. Utána lemegyünk.

Selin káromkodott.

– Túl gyors.

– Tudom – mondta Sorya. – De nincs kényelmes ütemünk.

Kaelen a réshez lépett. Iren mellé állt. A két örökölt vonal. Szép. Kellemes. Családias. Az ilyesmitől lesz az embernek kedve egy jó erős italhoz vagy egy világvégi meneküléshez, de egyikre sem volt most idő.

– Egyszerre? – kérdezte Iren.

Kaelen lassan bólintott.

– Egyszerre. De nem teljesen rá. Csak a peremre.

Selin ott állt közvetlenül mögöttük.

Olyan közel, hogy Kaelen szinte érezte a dühét a hátán keresztül is.

– Ha ettől bármelyikőtök furán kezd viselkedni – mondta a nő hidegen –, esküszöm, mindkettőtöket leütöm.

Rhovan felhorkant.

– Ez a legéletképesebb terv, amit ma hallottam.

Kaelen és Iren egyszerre tették a kezüket a vakív két oldalán futó peremjelre.

A kő azonnal feléledt.

Ezúttal nem arany és nem ezüst fénnyel külön-külön, hanem a kettő valami furcsa, hidegfehér elegyével. A rés hirtelen ujjnyiról tenyérnyire tágult. Odabent a kőlap három neve vagy rendjele egyszerre lobbant fel. A hiányzó első rész helyén már nem puszta kopottság látszott, hanem egy mélyebben fekvő, visszahúzott vésés.

Kaelen szeme előtt a jelek összeálltak.

Nem szöveggé.

Tudássá.

Első: a megnyitó vér.

Második: a tartó örökös.

Harmadik: a fordított küszöb őre.

És a három együtt adott ki valamit, ami már majdnem név volt. Nem emberé. A kapué.

Erevat.

A szó nem hangzott el rendesen a levegőben.

Mindkettejük fejében született meg.

Iren élesen szívta be a levegőt.

Kaelen mellkasában a régi ütés újra megmoccant.

A rés mögül egy utolsó villanás érkezett.

Vihar. Kő. Vér. Három alak. Az egyik lent áll a horgonypontban. A másik fent a toronyban tartja a fordulást. A harmadik kimondja a nevet, és a kapu visszafelé záródik, nem kifelé.

A villanás megszűnt.

A két kéz egyszerre rántódott el a kőről.

A rés nem csapódott be. Lassan, méltósággal húzódott vissza. Mintha elvégezte volna, amit tudott.

Kaelen hátralépett egyet.

Selin azonnal elkapta a könyökét.

– Beszélj.

A férfi még a saját levegőjét is nehezen fogta össze, de kimondta:

– Megvan a név.

Sorya szeme villant.

– Mi?

Iren felelte most előbb:

– Erevat.

A szó után a torony kövein végigfutott valami alig érezhető rezgés.

Nem fenyegetően.

Inkább úgy, mint amikor egy régi szerkezet hosszú idő után először hallja újra a saját helyes nevét.

Rhovan lassan körbenézett.

– Na jó. Ezt gyűlölöm. Amikor egy épület reagál egy szóra, ott sosem lesz kellemes a folytatás.

Sorya viszont már dolgozott a következő lépésen.

– Mit jelent?

Kaelen ránézett.

– Fordított kapu. Visszazáró küszöb. Nem teljesen egy szóval. Inkább funkcióval. A harmadik tartásnál ezt a rendet kell aktiválni. Nem azt mondjuk a sebnek, hogy maradjon csukva. Azt mondjuk neki, hogy forduljon vissza arra, amerre eredetileg tartozik.

Iren hozzátette:

– És ehhez három szerep kell. Nem kettő.

Csend.

Rhovan volt az első, aki kimondta a nyilvánvalót:

– Nagyszerű. Akkor ki a harmadik?

Na igen. Persze. Mert az univerzum, ez a szadista vén szemét, soha nem ad megoldást anélkül, hogy ne akasztana rá még egy újabb problémát.

Kaelen még mindig a kőlap villanását látta magában.

Három alak.

Három szerep.

Megnyitó vér. Tartó örökös. Fordított küszöb őre.

Ő a tartó örökös.

Iren az őr.

Akkor a harmadik…

Selin arca lassan kifeszült.

– Ne.

Sorya ránézett.

– Mire mondod ezt?

A nő Kaelent nézte.

– Mert már látom az arcán.

Kaelen nagyon lassan kifújta a levegőt.

– A harmadik nem lehet akármelyikünk.

Rhovan felmordult.

– Ezt magamtól is kitaláltam volna.

Iren tekintete most már kemény volt, éles és nyugodt egyszerre.

– A megnyitó vér.

Sorya arca elsötétült.

– Vérrokon vonal.

Kaelen bólintott.

– Igen.

Selin káromkodott.

Rhovan csöndesebben, de annál ocsmányabbul tette hozzá a magáét.

Sorya viszont nem mozdult.

– És azt ugye most rögtön megmondod, hogy szerinted ki a harmadik.

A torony felső gyűrűjén hirtelen minden túl csendes lett.

A vakív bezárult.

A név ott maradt a fejükben.

A nyugati átvezetőnél a fekete fodrozódás ritmusra mozdult.

És Kaelen pontosan tudta, hogy a következő mondat után a 24. fejezet már végképp nem ugyanaz lesz, mint eddig.

Felnézett.

És kimondta:

– A harmadik szerep nem kívülről jön.

A vérvonal bennünk van.

A mondat után olyan csend zuhant a torony felső gyűrűjére, mintha maga a kő is visszatartaná a lélegzetét.

Selin nézett rá először úgy, mintha komolyan mérlegelné, hogy most azonnal pofon vágja.

– Ezt fejtsd ki. Nagyon gyorsan.

Kaelen nem húzta.

Nem is lehetett volna. Az ilyen felismeréseket nem lehet szépen csomagolni. Oda kell tenni az asztalra, mint egy véres szerszámot, aztán mindenki nézheti, hogy mit kezd vele.

– A három szerep nem három külön ember feltétlenül – mondta. – Hanem három vérhez kötött funkció ugyanabban a vonalrendben. Az egyik megnyit. A másik tart. A harmadik visszafordít. A vakív nem azt mutatta, hogy valahol kint keresgéljünk még egy elveszett örököst. Hanem azt, hogy a vérvonal megszakadt, majd összezáródott. Bennünk maradt meg.

Iren azonnal megértette az ugrást.

– Tehát nem külön családágak maradványai vagyunk. Hanem ugyanannak a törött rendnek két élő folytatásai.

– Igen – mondta Kaelen. – És a harmadik szerep ezért nem hiányzik teljesen. Hanem valószínűleg aktiválható valamelyikünkben vagy kettőnk együttműködéséből.

Rhovan lassan végigsimított az állán.

– Vagyis, ha jól fordítom le ezt a kőből előkotort rémálmot, akkor nincs szükség harmadik emberre. Csak még több terhet raktok magatokra. Micsoda megkönnyebbülés.

Selin erre felé villantotta a tekintetét.

– Most kivételesen fogd be.

A férfi felhúzta a kezét.

– Nyilván. Én kérek elnézést, hogy a rettenetes helyzetben is észreveszem a rettenetes részeket.

Sorya azonban már a lényeget fogta.

– Melyikőtökben van a harmadik?

Kaelen erre nem válaszolt rögtön.

Mert a válasz nem volt teljesen tiszta.

És mert épp ez volt benne a legundorítóbb.

– Nem úgy működik, mint a másik kettő – mondta végül. – A tartó örökös és a küszöb őre tisztán reagált. Nálam a középpont. Irénnél a rendezővonal. De a megnyitó vér… az nem külön helyen jelent meg. Inkább akkor, amikor a kettőnk rendje egyszerre ért a vakívhoz.

Irén tekintete megkeményedett.

– Vagyis a harmadik nem személy, hanem kapcsolat.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen. Legalábbis nagy eséllyel. A megnyitó vér nem azt jelenti, hogy valaki odamegy és szépen felvágja a tenyerét, aztán minden működik, mint valami részeg szertartásban. Hanem azt, hogy a két megmaradt ág együtt adja ki azt a régi vérjogot, amivel a kapu engedelmeskedik.

Selin ettől sem lett nyugodt.

Sőt.

– Tehát most már nem elég, hogy te szétfeszülsz a horgonyponton és Iren a toronyból tartja a rendet. Kell még valami összekötés is köztetek.

– Igen – mondta Kaelen.

– Mesés.

Rhovan az égre nézett.

– Esküszöm, valaki odafent kifejezetten kreatív rohadék.

Sorya nem engedte szétfolyni a gondolatot.

– Rendben. Akkor ezt lefordítjuk műveleti nyelvre. Kaelen lent a horgonyponton. Iren a felső rendezőpontnál vagy a bal felső metszésnél, attól függően, melyik bizonyul a valódi őrzővonalnak. A kettőtök közti vérkapcsolat vagy mintakapcsolat adja a megnyitást. Azt kell valahogy elindítani. Kérdés: hogyan?

Irén visszanézett a már majdnem teljesen lezárult vakívra.

– Vérrel.

Selin káromkodott.

– Hát persze, hogy vérrel.

Kaelen azonban megrázta a fejét.

– Nem pusztán azzal. A régi villanásban a kéz vérrel húzott jelet, igen. De nem önmagában attól nyílt a rend. A vér csak felismerhetővé tette a vonalat. A nevet a másik mondta ki. A tartó pedig középen állt.

Sorya összegezte.

– Tehát három egyidejű elem kell. Vérjel. Név. Tartás.

Iren bólintott.

– És valószínűleg rossz sorrendben csinálva az egész ránk szakad.

– Remek – mondta Rhovan. – Ezt szeretem az ilyen ősi rendszerekben. Mindig olyan megengedők.

Selin Kaelenhez fordult.

– Te ki tudod mondani azt a nevet odalent?

A férfi pár másodpercig gondolkodott.

– Ki tudom. De nem biztos, hogy nekem kell.

Sorya rögtön reagált.

– Miért?

– Mert ha a név a fordítást indítja el, akkor lehet, hogy azt annak kell kimondani, aki a rendet helyreteszi. Nem annak, aki a sebben áll.

Iren szeme megvillant.

– Nekem.

– Valószínűleg igen – mondta Kaelen.

Selin lassan kifújta a levegőt.

– Tehát te lent szétégsz, Iren fent vérrel jelet húz és kimondja a nevet, mi meg közben reméljük, hogy a torony és a kamra nem egyszerre akar szétnyílni.

Rhovan oldalra billentette a fejét.

– Észrevettem, hogy amikor te foglalod össze, minden még csúnyábbnak hangzik.

– Mert az is – vágta rá Selin.

A torony alól ekkor újabb tompa rezonancia érkezett. Nem erős. De már mindenki felismerte. A nyugati átvezető felől vagy a mélyebb járatokból visszhangzott fel. A fekete fodrozódás tényleg ritmusra reagált. Nem várhatnak estig kényelmesen, mint valami jól szervezett társaság. Az ilyesmi nyilván luxus lett volna.

Sorya döntött.

– Leviszünk mindent most, amink van. Nem hajtjuk végre azonnal a harmadik tartást, de a helyeket előkészítjük. Iren, te lejössz velünk a kamráig, és megnézed a felső rendezővonal valós helyét. Ha a toronyból kell dolgoznod, visszafordulsz. Ha a bal felső metszésnél, akkor ott maradsz. Kaelen…

– Le tudok menni – mondta a férfi.

Selin azonnal ránézett.

– Látom, ez a nap sem lesz rövidebb attól, hogy néha igazad van.

Kaelen halványan fújt ki levegőt.

– Szívből sajnálom.

– Nem, nem sajnálod.

– Nem.

Rhovan karba tette a kezét.

– És én mi leszek ebben a csodálatos új elrendezésben? A dekoráció?

Sorya ránézett.

– Te tartod a külső rögzítést a jobb felső ívnél, és ha bármi törött megindul, te állítod meg.

– Tehát a dekoráció fegyverrel.

– Igen.

– Elfogadom.

A vakív végül teljesen lezárult mögöttük, mintha tudná, hogy most már úgyis azt fognak vele kezdeni, amit kellett. A név ott maradt bennük. Erevat. Nem mint idegen szó, hanem mint valami hideg, helyes kulcs. Aki egyszer meghallotta, az többé nem tudta úgy nézni a sebet, mint valami névtelen borzalmat. És ez néha rosszabb. A név ugyanis formát ad a rettenetnek, a formával együtt pedig felelősséget is.

Lementek a torony külső lépcsőjén.

A város közben még mindig tartotta magát. Az udvaron futárok keresztezték egymást. Az egyik tűzmedence mellett egy asszony sebet kötözött valaki vállán. A falon őrök figyeltek kifelé és befelé egyszerre, mert ilyen napokon az ember soha nem tudja eldönteni, honnan jön majd a következő baj. A központi kőasztalnál a gyógyító asszony már valami új főzetet készített, és amikor meglátta őket, olyan arccal nézett Kaelenre, mint aki tudja, hogy a józan észnek ma megint kevés beleszólása lesz.

– Ne mondd – szólt oda Rhovan menet közben. – Már így is érzem, hogy utálod az egészet.

– Nem utálom – mondta az asszony szárazon. – Csak szeretném, ha egyszer valaki azt mondaná, ma nem szakad szét belülről.

– Akkor ma sem a te napod – felelte Rhovan.

Nem álltak meg sokat. Vizet vettek, kötést, kötelet, két lámpát és három kis ampullát a gyógyító asszonytól, amelyről senki nem kérdezte, pontosan mit csinál, mert az ilyen helyzetekben jobb néha nem tudni a részleteket. Kaelen kapott még egy adagot a keserű főzetből is. Most már nem tiltakozott. Ez már valamilyen fokú erkölcsi leépülés lehetett.

Amikor újra a keleti raktárfal melletti szellőzőjárat szája előtt álltak, az ég már tompábban világított. Nem este volt még, de a délután lendülete megtört. A falak árnyéka hosszabb lett, és a város zajában ott ült valami visszafojtott várakozás.

Sorya még egyszer végignézett rajtuk.

– Egyszer mondom. Nem improvizálunk többet a szükségesnél. Először felmérjük, hová kerül Iren. Másodszor megnézzük, a középpont reagál-e a névre már puszta jelenléttől. Harmadszor csak akkor indítunk bármit, ha biztos, hogy nem rohanunk vakon bele.

Rhovan felhúzta a szemöldökét.

– Ez mennyire megnyugtatóan ésszerű. Már majdnem azt hiszem, jó terv.

– Ne lazulj el – mondta Selin.

– Eszemben sincs.

A járatba ezúttal Kaelen ment harmadikként, Selin megint közvetlenül mögötte. A szűk kőcső sötétje már ismerős volt, de ettől nem lett kevésbé gyűlöletes. A levegő odabent nehéz és poros maradt, a kövek hidege pedig mintha egyenesen a csontokhoz érne. Lefelé haladva Kaelen újra megérezte a mélyben lévő sebet. Nem ugyanazzal a kapaszkodó, tanuló undorral, mint korábban. A kapcsolatot valóban elvágták. Most inkább valami ingerült, távoli tudatosság volt odalent. Az a fajta, amely már tudja, hogy nevezik.

Ez veszélyesebb lett.

Sokkal.

Amikor kiértek a felső karzatra, a kamra már várta őket.

A hasadék körüli üveges sötétség nem húzódott vissza tovább délutánra. De nem is nőtt látványosan. Inkább összesűrűsödött. A fekete hajszálerek a falban több helyen mozdulatlanul feküdtek, mint valami visszatartott idegek. A töröttek a falak mentén most távolabb álltak a központtól, és a mozdulatlanságuk túl tudatosnak tűnt ahhoz, hogy megnyugtató legyen.

A beszélő maradvány még ott volt.

Ez már önmagában fél csoda volt.

Félig a hasadék szélének dőlve állt vagy függött, nehéz lett volna megmondani. Az egyik lába valóban hiányzott térd alatt, vagy beleveszett a sötét perembe. A repedt testén újabb vonalak nyíltak, a két kék pont fénye tompábban égett, mégis stabilabban, mint Kaelen számított rá. És amikor meglátta őket, most nem ellenségként reagált.

Hanem felismeréssel.

A tekintete először Kaelenre, aztán Irenre csúszott.

Aztán nagyon lassan megszólalt.

– Ketten.

Selin rögtön a fegyverére tette a kezét.

– Egy szóval se többet a kelleténél.

A maradvány nem nézett rá.

A hangja recsegő volt, mintha minden egyes szó külön fájna neki.

– Most már látja.

Sorya azonnal kérdezte:

– Ki látja?

A kék pontok a mélybe fordultak.

– Ő.

A hasadék mögötti sötétség erre válaszul lüktetett egyet.

Nem erősen. Mégis mindenki érezte a talpában.

Kaelen előrelépett egy fél lépést.

– Tudja a nevet?

A maradvány visszanézett rá.

A válasz nem jött rögtön. Mintha a torz testében még a szavak is viaskodnának egymással.

– Még nem… érti. De érzi.

Rhovan halkan odavetette:

– Mesés. Tehát csak idő kérdése, hogy a ronda mélyszar rájöjjön, miért rosszabb most neki.

Iren közben nem a maradványt figyelte, hanem a kamra felső íveit. A bal oldali metszés fölött, ahol korábban tartotta a kapcsolóvonalat, most valami más is látszott. Egy halványabb, magasabban futó jelív. Olyan, amit eddig vagy nem vettek észre, vagy nem akarták.

A nő halkan mondta:

– Ott.

Sorya követte a tekintetét.

– Biztos?

– Igen.

Kaelen is felnézett. A minták most már a név birtokában tisztábban rendeződtek a fejében. Igen. A bal felső metszés önmagában csak kapcsolóvonal volt. Fölötte azonban, a karzat fölé futó repedt ívben ott húzódott az a rendezőpont, amely a fordulást adhatja meg. Nem a toronyban kellett végül tartani. Hanem itt. Ugyanebben a kamrában, de magasabban, veszélyesebben.

– Irennek fel kell mennie a felső bal ívre – mondta.

Selin felnézett oda, aztán azonnal káromkodott.

– Az a rész félig le van rohadva.

– Tudom – mondta Kaelen.

– Ez nem megnyugtató szokásod.

Sorya már mérte a távolságokat.

– Rhovan, kötelet. Iren felmegy biztosítással. Selin marad Kaelen mellett a középső peremig. Én a jobb karzatról tartom a teljes képet.

Rhovan már bontotta is a kötelet.

– Hát persze. Mert semmi sem mondja jobban, hogy jó úton járunk, mint amikor egy félig omlott ősi kamrában valakit felkötünk egy régi kőívre.

Iren szó nélkül odalépett hozzá. Nem vitatkozott. Nem bizonytalankodott. Ez Kaelent egyszerre nyugtatta és aggasztotta. Azok az emberek a legveszélyesebbek, akik pontosan akkor sem remegnek meg látványosan, amikor minden okuk meglenne rá.

A kötél a derekára került. Rhovan két ponton rögzítette, majd meghúzta.

– Ha leesel, megpróbállak megtartani. Nem ígérem, hogy szépen.

– Az fölösleges volna – mondta Iren.

Selin közben Kaelenhez hajolt.

– Már most rosszul nézel ki ettől a helytől.

– Köszönöm a kedves megfigyelést.

– Nem kedvesnek szántam.

– Tudom.

A nő szeme a férfi arcán maradt még egy pillanatig.

– Ha azt mondom, elég, akkor elég.

Kaelen visszanézett rá.

– Ha a helyzet engedi.

Selin szája megfeszült.

– Rohadtul gyűlöllek ezért.

– Tudom.

– Nem, tényleg.

– Tudom.

Rhovan közben már biztosította Iren útját a bal felső ív felé. A nő mozdulatai gyorsak és pontosak voltak. Nem könnyedek. Csak felesleges mozdulat nélküliak. Ahogy feljebb ért, a kőív tényleg reccsent egyszer a súlya alatt, de megtartotta. A halvány magasabb jelív a jelenlétére alig látható ezüst fénnyel válaszolt.

Kaelen ettől tudta, hogy jó helyen van.

A beszélő maradvány ekkor újra megszólalt.

Most fáradtabban, de tisztábban.

– Ha fordítjátok… ő jön.

Sorya ridegen kérdezte:

– Most mi tartja vissza?

A kék pontok egy pillanatra kihunyni látszottak, aztán visszatértek.

– Én. Még.

Csend.

Rhovan morogta ki végül mindannyiuk helyett:

– Na tessék. Ma már másodszor lesz rossz érzésem attól, hogy hálás vagyok valaminek, ami leginkább egy rémálom maradékának néz ki.

Kaelen a középpont felé nézett.

A horgonypont sötét köre mélyebben ült, mint korábban, de most már érzékenyebben reagált a jelenlétére. Nem hívta úgy, mint délelőtt. Inkább feszült, várt. Tudta, hogy a következő valódi mozdulatnál újra szerepet kap.

És most már ők is tudták, mit kell tenniük.

A megnyitó vér nem külön ember.

A tartó örökös ő.

A fordított küszöb őre Iren.

A név Erevat.

A rend célja nem lezárni valamit odalent úgy, hogy eltemetik.

Hanem visszafordítani arra az irányra, amerre eredetileg nem a világ felé nyílt.

Csakhogy ehhez a mélyben lévő dolognak előbb fel kell ismernie, hogy veszít.

És amikor ezt megérti, támadni fog.

Iren ekkor felülről lekiáltott:

– Érzem a vonalat!

Kaelen azonnal felelt:

– Tartsd! Még ne nyisd!

– Tudom!

Sorya a jobb oldalról rájuk nézett.

– Most mi jön?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Most fel kell készíteni a három pontot. Nem teljes indítással. Csak annyira, hogy amikor kimondjuk a nevet, ne akkor kezdjen minden először reagálni.

Selin ránézett.

– Magyarul előkészíted a saját kínpadodat.

– Röviden igen.

– Kiváló.

Rhovan a markolatára támaszkodott.

– És én gondolom megint ott állok majd, ahol a kövek a legszívesebben agyonütnek.

– Igen – mondta Sorya.

– Szeretem az állandóságot.

Kaelen a középpont pereméhez lépett.

Nem állt bele még.

Csak elé.

A talpa alatt a kő már ettől is reagált, finom, sötét hullámmal. Selin közvetlenül mögötte maradt. Olyan közel, hogy ha a férfi hátratántorodik, azonnal nekiütközik. Ez nyilván szándékos volt. Milyen meglepő.

Kaelen lehajolt, és a tenyerét a horgonypont külső ívére tette.

A válasz azonnal jött.

Fájdalomként nem teljesen. Inkább emlékként a fájdalomról. A pont felismerte, hogy ő az, aki délben már tartotta. A mélyből valami felmozdult rá. Nem törve elő. Csak figyelve.

És ekkor Kaelen, immár a név tudatával, nem hagyta, hogy a rendszer vakon ráfeszítsen. Ehelyett keresni kezdte benne azt a régi fordulást, azt a mozdulatot, amit a háromalakos villanásban látott.

A kapu nem kifelé zárt.

Befelé fordult.

Ez volt a lényeg.

A horgonypont külső ívén halvány fény futott végig. Nem erős. Épp csak annyi, hogy Sorya azonnal észrevegye.

– Megvan az első jel.

Iren fent válaszolt rá. A felső rendezőív ezüstös derengése erősödött egy árnyalatot.

A beszélő maradvány ekkor megrándult a hasadék szélén.

– Gyorsan.

Rhovan odaböfögte:

– Egy nap egyszer majd elmagyarázod, miért sietsz ennyire, te szánalmas csontkupac.

A maradvány erre ránézett.

És először valami szinte emberi fáradtság suhant át a két kék pont mögött.

– Mert fogyok.

Ez a szó sokkal jobban ütött, mint bármilyen hosszabb magyarázat.

Selin halkan sziszegett egyet.

Sorya azonnal döntött.

– Akkor nincs több előjáték. Elindítjuk ma. Most.

Kaelen felnézett.

– Még nincs minden pont teljesen kész.

– Mire várjunk? – kérdezte Sorya. – Hogy a maradvány szétesik és a mély teljes erővel ránk jön?

Nem volt jó válasz.

Mert nem volt.

Iren felülről kiáltott le:

– Meg tudom tartani!

Selin káromkodott egy rövidet, aztán Kaelen vállára tette a kezét.

Nem gyengéden.

Nem vigasztalóan.

Stabilan.

– Akkor ezt most megcsináljuk – mondta.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra.

A mellkasa alatt a fájdalom újra gyűlni kezdett. A horgonypont pereme már most is dolgozott benne. A név ott ült a nyelve mögött. Erevat. Nem hangként. Kulcsként. A világ egyik legsötétebb tréfája, hogy néha egyetlen helyes szó fontosabb, mint minden kard, izom és bátorság együtt.

Kinyitotta a szemét.

Ránézett Soryára.

– Akkor figyelj pontosan. Amikor beleállok, az első lökésnél még nem mondjuk ki. Megvárom, míg a mély visszafeszít. Akkor Iren vérrel húzza a jelet és kimondja a nevet. Rhovan a jobb külső ívnél rögzít. Selin…

A nő már tudta.

– Ha kirántani kell, kirántalak. Ha tartani kell, tartalak. Ha meghalsz, megöllek.

Rhovan felhorkant.

– Ez valami beteges szerelmi vallomásnak hangzott.

– Kuss – mondták többen egyszerre.

Kaelen ettől, abszurd módon, majdnem elmosolyodott.

Aztán előrelépett.

És beleállt a horgonypont közepébe.

Aztán a mélyből megjött a visszafeszítés.

Ez már nem próba volt.

Ez válasz volt.

A hasadék mögötti sötétség nem egyetlen ponton támadt, hanem az egész kamrán végigfutott, mint amikor egy túlfeszített hártyát valaki belülről egyszerre nyom meg több helyen. A kő recsegett, a felső ívek alatt finom por hullott alá, a töröttek a falak mentén egyszerre mozdultak meg, mintha valami láthatatlan kéz rántotta volna őket egy közös irányba.

Kaelen nem hátrált.

A lába alatt a horgonypont most már nem csak reagált rá. Rákapcsolódott. A mélyből érkező nyomás nem egyszerűen kifelé akart törni, hanem rajta keresztül próbált irányt találni. A fájdalom ettől élesebb lett, személyesebb. Mintha nem a testét érné, hanem a benne húzódó mintát.

– Most! – szólalt meg rekedten.

Fent Iren nem habozott.

A bal felső rendezőíven a keze végigfutott a repedt kőn, majd egyetlen határozott mozdulattal a saját tenyerébe vágott a rejtett pengével. A vér nem csordogált. Megjelent. Mint egy jel, amely tudja, hova kell kerülnie.

A nő a kőre húzta.

Nem rajzot.

Nem díszt.

Rendet.

És közben kimondta:

– Erevat.

A szó nem hangzott hangosan.

Mégis végigszaladt a kamrán.

Nem visszhangként.

Hanem felismerésként.

Kaelen alatt a horgonypont egyetlen pillanatra összehúzódott, mintha maga a seb is elgondolkodna azon, amit hallott. Aztán a mélyből valami dühödt, vak erő csapott fel, most már nem próbálkozva, hanem támadva.

A töröttek egyszerre indultak meg.

Rhovan már mozdult is.

A jobb felső ívnél állva nem próbált elegánsan harcolni. Nem volt idő rá. Aki közelebb ért, azt visszaverte, aki túl közel jött, azt lelökte a karzatról. A kő alattuk reccsent, de tartotta. Még.

Sorya a teljes rendszert figyelte.

– Tartsd! – kiáltotta Kaelennek.

Mintha szükség lett volna rá.

A férfi már nem igazán hallotta őket.

A név és a vér együtt valami mást indított el benne. A horgonypont nem csak fájt. Fordulni kezdett. Nem fizikailag. Hanem irányban. A mélyből jövő erő, amely eddig kifelé nyomta a rendszert, most ütközött valamivel, ami nem ellenállt neki.

Hanem visszairányította.

Kaelen ebbe kapaszkodott bele.

Nem erőből.

Hanem a mintából.

A régi villanásból. A három alakból. A mozdulatból, amely nem lezárt, hanem visszafordított. A lába alatt a kő sötét köre mélyebbre húzta a nyomást, nem felfelé engedte. A mellkasában a fájdalom egyetlen, vékony vonallá szűkült.

– Most tartom – préselte ki.

Iren fent válaszolt.

A vérrel húzott jel fénye nem erősödött tovább, hanem tisztult. A szó újra megszületett benne, most már nem kimondva, hanem tartva. A rendezővonal nem engedte, hogy a kapu elforduljon rossz irányba.

Selin ekkor lépett előrébb.

Nem rántotta ki.

Még.

A kezét Kaelen vállára tette, és amikor a következő lökés jött a mélyből, nem hátrahúzta.

Hanem megtartotta.

A férfi teste egy pillanatra megremegett, de nem tört meg. A két érintés – a horgonypont alulról, Selin felülről – valahogy egybeért benne. Nem szépen. Nem harmonikusan.

De elég volt.

A beszélő maradvány a hasadék szélén ekkor utoljára felemelte a fejét.

A két kék pont halványult.

– Most… fordul.

Ez volt az utolsó tiszta mondata.

A következő pillanatban a teste megrepedt.

Nem robbanva.

Szétesve.

Mint egy túl régóta tartott kötés, amely végre elenged. A maradvány darabjai nem zuhantak le. Beleolvadtak a hasadék peremébe. Nem győzelemként. Nem vereségként.

Feladat végeként.

És a mélyben lévő valami erre reagált.

A támadás nem erősödött.

Megakadt.

Mint amikor egy állat futás közben hirtelen falba ütközik, amelyet nem látott. A nyomás, amely eddig kifelé akart törni, visszahullámzott önmagába. A kamra egyetlen hosszú, nyögésszerű hangot adott ki, a kövek végigrezegtek, a fekete erek a falban egyszerre húzódtak vissza egy árnyalatnyit.

Kaelen térdre esett.

Nem esett ki a pontból.

De már nem állt.

Selin azonnal mellette volt.

– Elég!

Ez már nem kérés volt.

Kaelen még tartott egy utolsó pillanatig.

Aztán elengedte.

A horgonypont sötét köre nem robbant szét.

Nem nyílt meg.

Csak… lezárult.

Nem teljesen.

Nem végleg.

De úgy, mint egy seb, amelyet végre helyes irányba kötöttek vissza.

A kamra lassan elcsendesedett.

A töröttek megálltak.

A falakban futó sötét vonalak nem tűntek el, de nem is terjedtek tovább.

A mélyben lévő jelenlét nem tűnt el.

De visszahúzódott.

Most először.

Sorya volt az első, aki megszólalt.

– Él.

Nem kérdezte.

Megállapította.

Selin Kaelen fölé hajolt.

– Hé.

A férfi lassan kinyitotta a szemét.

A tekintete tiszta volt.

Kimerült.

De tiszta.

– Még.

Selin kifújta a levegőt.

– Ne csináld ezt velem még egyszer.

– Nem ígérem.

– Tudom.

Rhovan a jobb oldalról közelebb lépett, és körbenézett a kamrán.

– Na jó. Ez… valami volt.

Sorya felnézett Irenre.

– Fent?

– Tart – mondta a nő. – Nem omlott vissza.

Sorya lassan bólintott.

– Akkor ez most működött.

Csend lett.

Nem diadal.

Nem megkönnyebbülés.

Csak egy rövid, törékeny állapot, amikor a világ nem akar azonnal szétesni.

Kaelen hagyta, hogy Selin és Rhovan kisegítsék a körből. A lába még remegett, de már nem vitte el a fájdalom. A mellkasában a nyomás tompult. Nem múlt el. Csak visszahúzódott. Mint valami, ami most már tudja, hogy figyelni fogják.

A hasadék felé nézett még egyszer.

A maradvány nem volt ott.

Csak a repedt perem.

És mögötte a sötét, amely most már nem feszítette úgy a világot.

Egyelőre.

– Ez nem a vége – mondta halkan.

Sorya ránézett.

– Tudom.

– Csak az első igazi fordítás.

Iren lassan leereszkedett a felső ívről.

– De már nem ugyanaz a seb.

Rhovan megvakarta a tarkóját.

– Szóval most van egy visszafordított kapunk, egy sértődött mélyszörnyünk, és két félig szétesett hősünk. Szép kis állapot.

Selin rápillantott.

– Kuss.

A férfi vállat vont.

– Mondtam én, hogy dekoráció leszek.

Kaelen halványan kifújta a levegőt.

A kamra most csendes volt.

Nem békés.

De nem is ellenséges.

Mint amikor két fél először érti meg igazán, hogy a másik mit akar.

És ettől mindkettő egy kicsit óvatosabb lesz.

A felső karzatra visszaérve a város felől már a késő délután tompa fénye szűrődött be. Nem győzelem fénye volt.

Csak idő.

És ez most elég volt.

Egyelőre.