AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A szél végigsöpört a falon, végigsimított a kövek repedésein, az emberek poros ruháján, Kaelen arcán, mintha ellenőrizni akarná, valóban visszatért-e ide az élet. A város még mindig úgy lélegzett, mint aki nem hiszi el, hogy felébredt. A túlélők mozdulatai lassúak voltak, óvatosak, sokan úgy néztek körbe, mint akik attól félnek, hogy ha túl hirtelen emelik fel a fejüket, megint visszazuhannak valamibe, amiből csak nemrég szabadultak.

Kaelen a fal peremén állt, és a távoli romokat figyelte. A teste kimerült volt. Nem a harc utáni egyszerű fáradtság volt ez, nem az, amitől elnehezül a kar és megremeg a térd. Ez mélyebbről jött. A csontjaiból, az idegeiből, az elméje legbelső, kifeszített rétegeiből. Mintha a kapu nemcsak megérintette volna, hanem át is hangolta. Mintha valami idegen kéz végigfutott volna rajta belül, kitapogatva, miből áll, hol törik, hol hajlik, hol marad ember, és hol kezdődik benne valami más.

Selin ezt látta rajta.

Nem szólt azonnal. Egyszerűen odalépett mellé, és olyan közel állt meg, hogy a férfi érezte belőle a meleget. Ez a közelség most többet ért minden szónál. Valóságos volt. Egyszerű volt. Emberi volt. Kaelennek pedig most minden olyan dologra szüksége volt, ami emlékeztette rá, hogy még nem csúszott át teljesen abba a túloldali, hideg és határtalan térbe, ahol az Álmodó figyelme lappangott.

– Megint túl csendes vagy – mondta végül Selin halkan.

Kaelen halványan elmosolyodott, de nem nézett rá.

– Az baj?

– Nálad? Általában igen.

Rhovan valahol mögöttük ült le egy laposabb kőre, a baltáját a térdére fektette, és úgy dőlt előre, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne elaludni vagy belehalni az unalomba, attól függően, melyik éri el előbb.

– Szerintem örüljünk neki, hogy most hallgat – morogta. – Amikor sokat beszél, abból többnyire valami szörnyűség következik.

Sorya a fal másik oldalán állt, a várost nézte. A haja a szélben mozdult, a tekintete kemény és éber maradt, de a vállai már nem voltak olyan feszültek, mint odalent a kapunál. Ő nem pihent úgy, mint a többiek. Ő figyelt. Mindig. Mintha a teste már régen megtanulta volna, hogy ha egyszer teljesen kienged, akkor valami biztosan belemar.

– Az emberek nem tudják, hogyan nézzenek ránk – mondta.

Rhovan felhorkant.

– Régen sem tudták.

– Most rosszabb – felelte Sorya.

Kaelen lassan bólintott. Igaza volt.

A város terein és utcáin szétszóródva mozogtak a túlélők. Néhányan vizet hordtak. Néhányan a sebesülteket rendezték. Mások egyszerűen ültek, maguk elé bámulva, és még mindig próbálták felfogni, hogy a fejükben tomboló idegen nyomás megszűnt. De amikor a fal felé pillantottak, amikor megérezték vagy csak meglátták Kaelent és a többieket, a tekintetükben ugyanaz az összetett, nyugtalan fény villant.

Hála.

Félelem.

Bizalom.

Bizonytalanság.

Az emberek mindig imádják, ha valaki megmenti őket. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy ugyanaz a valaki talán más is lehet, mint amit értenek. Aztán máris kevésbé hálás az a csodálatos, bölcs emberi tömeg.

Kaelen végül elfordult a romoktól, és lenézett a fal alatti udvarra. A Harcosok kisebb csoportokba rendeződve beszéltek egymással. Fáradtak voltak, de még mindig túl feszesen mozdultak. A legtöbben nem röhögtek, nem káromkodtak felszabadultan, nem csapdosták egymás vállát úgy, ahogy egy túlélhető mészárlás után szokás. Ez azt jelentette, hogy ők is érezték. Valami nem zárult le odalent. Valami csak átöltözött.

– Mennyi idő telt el? – kérdezte Kaelen.

Selin ránézett.

– A kapunál?

– Mióta lementünk.

– Pár óra. Talán több. Olyan szarul telt, hogy nehéz megmondani.

Rhovan bólintott.

– Kivételesen pontos leírás.

Kaelen vett egy lassú levegőt. A kapcsolat az Álmodóval még mindig ott lappangott benne. Nem tört rá, nem húzta lefelé, nem ostromolta képekkel vagy parancsokkal. Csak jelen volt, mint valami nagyon távoli, de nagyon nagy lény figyelme, amely már tudja, hol találja. A férfit ez jobban nyugtalanította, mint a korábbi nyers támadás. A nyers erő egyszerű volt. A kíváncsiság nem. A kíváncsiságból tanulás lesz. A tanulásból alkalmazkodás. Az alkalmazkodásból pedig olyan bajok, amelyeket az ember többnyire már csak későn vesz észre.

A fal alól ekkor egy fiatal Harcos kiáltott fel:

– Kaelen!

A férfi lenézett. A fiú poros volt, a homlokán friss kötés, a mellkasát gyorsan emelte a levegő, de már nem a pánik hajtotta, hanem a sürgősség.

– Mi az? – kérdezte Kaelen.

– A déli szinten két ember újra összeesett.

Selin azonnal megmerevedett.

– Ugyanaz?

– Nem tudjuk – felelte a fiú. – Rángatóztak. Azt mondják, a szemük megint elkékült egy pillanatra.

A fal tetején rövid, súlyos csönd állt be. Rhovan lassan felegyenesedett. Sorya már meg is fordult a hírre.

Kaelen nem mozdult rögtön. Lehunyta a szemét, és a kapcsolat mélyére figyelt. Nem túl erősen, mert megtanulta, hogy ha kapkodva merül bele, az olyan, mintha félig nyitott sebbe mártaná a kezét. Türelmesen keresett. Az Álmodó rezgése ott volt. Lassan lüktetett. Figyelt. De mögötte, körülötte vagy talán a városon belül volt valami más is. Valami szétszórt, szakadozott, rendezetlen.

Maradvány.

Mint amikor a viharfelhők már elvonultak, de a fákban még ott zizeg a zárlat.

Kaelen kinyitotta a szemét.

– Nem ugyanaz – mondta halkan.

Rhovan felvonta a szemöldökét.

– Ez most jó hír?

– Attól függ, mennyire szereted a rossz hírek különböző fajtáit.

Selin már indult volna, de megállt, és még egyszer Kaelenre nézett.

– Le tudsz jönni?

A férfi elmosolyodott.

– Sértegetsz.

– Nem. Felmérem, hogy egy makacs barom még állva van-e.

– Akkor igen. Le tudok.

Lementek a falról. A lépcsők minden fokán Kaelen érezte a térdében és a derekában a korábbi kapcsolat árát, de nem lassított. A városnak most nem az kellett, hogy az őrzőjüknek kinevezett, félig idegen dolgokkal beszélgető férfi látványosan összeessen. Az emberek hajlamosak rosszul reagálni, ha a reményük sánta.

Az alsó szinten két asszony térdelt az egyik sérült mellett. A másik egy falnak támasztva ült, szeme tágra nyílt, a légzése akadozott, mintha még mindig félúton lenne az ébrenlét és valami más között. Az elsőnél egy idősebb gyógyító dolgozott, gyors, gyakorlott mozdulatokkal, de az arcára kiült az a keserű figyelem, ami azt jelentette: ez nincs benne a megszokott sérülések listájában.

Kaelen letérdelt az ülő férfi elé. Fiatal volt, alig húsz lehetett, az arca beesett, a szeme alatt sötét karikák, mint aki hetek óta nem aludt rendesen. Talán nem is aludt. Talán amit alvásnak hitt, az a háló hívása volt.

– Hallasz engem? – kérdezte Kaelen.

A fiú lassan ráfókuszált.

– Te… te voltál odalent.

– Igen.

– Megállítottad.

– Egy időre.

A fiú szája megremegett.

– Még mindig ott van.

Kaelen nem hazudott.

– Igen.

A fiú lehunyta a szemét, két könnycsepp végiggördült a poros arcán.

– Én még érzem néha. Mintha valami visszahúzna. Nem erősen. Csak… mintha tudná a nevemet.

Selin Kaelen mögött állt, és ő is hallotta. Sorya oldalt figyelte a környező embereket. Nemcsak a sérülteket, hanem azt is, kik hallgatják túl feszült csendben ezt a beszélgetést. Rhovan valamivel távolabb állt, de az egyik kezében már ott pihent a fejsze nyele. Nyugalmi póznak álcázott készültség. Emberi specialitás.

Kaelen lassan a fiú homlokára tette az ujjait. Nem erővel. Nem úgy, mint a kapunál. Inkább finoman, mintha egy rezgő hárfa húrját próbálná kitapintani. Azonnal megérezte.

A háló maradéka még ott lappangott a fiú idegrendszerében. Nem aktív parancs volt, nem megszállás, hanem lenyomat. Mint egy mély nyom a nedves földben, amelyből már kihúzták a csizmát, de a sár még emlékszik rá. Kaelen lassan kifújta a levegőt, és a saját kapcsolatának visszhangját hívta elő. Nem az Álmodót magát, csak azt a finom határérzetet, amit nemrég megtanított neki.

Határ.

Nem hívnak.

Nem lépsz be.

A fiú teste egyszer megrándult. Selin ösztönösen megfeszült, de nem szólt közbe. Kaelen tovább tartotta az érintést, és hagyta, hogy a maradványrezgés lassan lecsituljon. Nem eltűnt. Nem ilyen egyszerű a világ, kár is lenne remélni. Csak visszahúzódott. Elengedte a fiú elméjének közvetlen peremét.

A fiú zihálva nyitotta ki a szemét.

– Hideg volt – suttogta.

– Most?

– Nem. Előtte. Mintha belülről fagyott volna meg valami.

Kaelen elvette a kezét.

– Most pihenj.

– Visszajön?

A férfi nézte egy pillanatig. A kérdés nem gyávaságból jött. Hanem abból a nyers emberi vágyból, hogy legalább valaki mondja meg, mennyire kell félni.

– Lehet – mondta végül. – De legközelebb gyorsabban észrevesszük.

A fiú bólintott. Ez nem volt vigasz, de kapaszkodónak elégnek kellett lennie.

A másik sérült asszony ekkor felült, és a gyógyító megkönnyebbülten intett feléjük.

– Ennél is csillapodik – mondta. – Nem láz. Nem roham. Inkább… mintha valami utórezgés menne át rajtuk.

– Mert az is – felelte Kaelen.

A gyógyító végigmérte.

– És tudod kezelni?

Szép kérdés. Tiszta, egyenes, kíméletlen. Pont az a fajta, amit az emberek akkor tesznek fel, amikor már túl vannak a pánikon, és elkezdik felmérni, hogy a csodáknak mekkora fenntartási költsége van.

– Nem teljesen – mondta Kaelen. – De tanulom.

A gyógyító arca nem változott.

– Remek. Akkor ketten tanulunk. Te azt, mi mászkál az emberek fejében, én meg azt, hogyan ne haljanak bele.

Rhovan halkan felnevetett.

– Kedvelem ezt az asszonyt.

Selin pedig, Kaelen legnagyobb bosszúságára, majdnem elmosolyodott.

A következő órákban a város lassan visszanyerte a saját ritmusát, vagy legalább valami ahhoz hasonlót. Járőröket küldtek ki a belső negyedekbe. Ellenőrizték a még használható kutakat, a raktárakat, a sebesülteket, a védelmi pontokat. Rhovan két tucat Harcost vitt magával a keleti falakhoz, mert a romok felől továbbra sem érkezett nyílt támadás, de ez önmagában éppen eléggé idegesítő volt ahhoz, hogy ne bízzanak benne. Sorya a magasabb tornyok egyikébe ment, hogy jobb rálátása legyen a városon túli térségre. Selin pedig, természetesen, nem hagyta békén Kaelent egyetlen percre sem.

– Pihenj – mondta neki legalább háromszor.

– Mozgok, tehát élek – válaszolta a férfi.

– Ez a két dolog nem ugyanaz.

– Néha de.

– Nálad sosem.

Kaelen végül beletörődött, hogy legalább ülve dolgozzon. A központi udvar egyik félig beomlott termében telepedtek le, ahol vastag köveken még megmaradt némi árnyék. A helyiség egykor valami tanácsterem lehetett, vagy valami hasonló, amit fontos emberek azért építenek, hogy fontos arccal bámulják egymást. A falakat repedések szabdalták, a földön törmelék és por, de a szerkezet még állt. Jó lesz. A civilizáció romjain egyelőre nem luxuslakást keresnek, hanem olyan helyet, ahol kevésbé szakad rájuk a mennyezet. Emberi fejlődés, dióhéjban.

Selin egy kulacsot dobott Kaelen ölébe.

– Igyál.

Kaelen engedelmeskedett. A víz langyos volt, de tiszta. Miközben ivott, figyelte a nőt. Selin mozdulatai feszesek maradtak. Az arca nyugodtnak tűnt, de a szeme nem. Abban még ott ült az odalent kimondott egyetlen szó emléke.

Nem.

Az a nyers, ösztönös tiltás, amit akkor vágott Kaelenhez, amikor a kapu hívni kezdte.

A férfi lassan letette a kulacsot.

– Te sem pihentél.

Selin vállat vont.

– Nem kérted.

– Most kérem.

– Most meg nem érdekel.

Kaelen elmosolyodott.

– Kezdesz egyre rosszabb hatással lenni rám.

– Fordítva van.

Pár pillanatig csendben maradtak. A távolból kalapácsütések hallatszottak, emberek rövid kiáltásai, kövek csúszása, valahol egy gyerek sírása, majd valaki csitító hangja. Az élet visszatért, de még úgy viselkedett, mint egy sérült állat, amely nem tudja, bízhat-e a saját lábában.

Selin végül leült Kaelen mellé a törött kőperemre.

– Mondd el.

– Mit?

– Mit éreztél odalent igazából.

Kaelen egy ideig nem válaszolt. Aztán előredőlt, a könyökét a térdére támasztotta.

– Először azt, hogy elveszítem magam. Aztán azt, hogy talán nem elveszítem… csak szétszedik, és újrarendezik. Mintha valami túl nagy elme próbálná megérteni, mi az, hogy én. Aztán amikor beszélni kezdett… vagy inkább érezni… akkor már nem támadás volt. Inkább zavar. Kíváncsiság. Olyan volt, mint egy hatalmas gyerek, aki nem tudja, hogy a kezében élő dolgok vannak.

Selin nem vette le róla a szemét.

– És most?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Most olyan, mintha messziről nézne. Néha megérint. Nem szavakkal. Inkább… figyelemmel.

– Ez nem nyugtat meg.

– Engem sem.

Selin állkapcsa megfeszült.

– Majdnem elvitt.

Kaelen oldalra fordult. Most először nézett igazán a nőre azóta, hogy feljöttek a kaputól.

– Tudom.

– Nem, nem tudod. Te azt érezted, hogy hív. Én meg azt láttam, hogy ha még egy lépést teszel, lehet, hogy egyszerűen eltűnsz előttem. Nem meghalsz. Az talán könnyebb lenne. Hanem… megszűnsz annak lenni, akit ismerek.

A mondat köztük maradt. Nyers volt, csupasz, nem védte irónia, nem tompította harag. Egyszerűen csak ott feküdt a két ember között, mint valami frissen kitépett igazság.

Kaelen mellkasában megfeszült valami.

– Nem akartam…

Selin keserűen felnevetett.

– Tudom, hogy nem akartad. Te többnyire nem akarsz hülye lenni. Mégis meglepően sokszor sikerül.

A férfi ezen akaratlanul elmosolyodott. Aztán komolyabb lett.

– Amikor megfogtad a kezem… az tartott itt.

Selin nem válaszolt azonnal. A tekintete végigfutott Kaelen arcán, mintha ellenőrizné, komolyan mondja-e.

– Akkor legközelebb hamarabb fogom meg.

A férfi bólintott.

– Legközelebb hamarabb szólok.

– Az is újdonság lenne.

A köztük maradó csend most melegebb lett. Nem könnyű. Nem feloldott. De melegebb. Kaelen érezte, hogy Selin még mindig dühös. És fél. Talán éppen ezért volt ennyire fontos, hogy itt maradt mellette. Nem azért, mert nem tudott elmenni. Hanem azért, mert tudott volna, mégsem tette.

A bejáratnál léptek zaja hallatszott. Sorya érkezett vissza.

Már messziről látszott rajta, hogy valami nem tetszik neki. Ez nála persze alapállapot volt, de most a szokásos éles fegyelem mögött valódi nyugtalanság feszült.

– Mi az? – kérdezte Kaelen.

Sorya nem kertelt.

– A keleti romok túl csendesek.

Rhovan is belépett mögötte, mintha ezzel csak meg akarná erősíteni, hogy igen, a világ továbbra is képes ugyanazzal a szemét trükkel bosszantani őket.

– Megnéztük több pontról is – mondta. – Nincs mozgás. Nincs támadás. Nincs fény. De valami nem stimmel.

Selin szája sarka megmozdult.

– Kimerítően pontos.

Rhovan rámutatott.

– Látod? Ezért nem szeretlek, amikor kialszom magam.

Sorya közelebb lépett, és egy durván karcolt térképet terített a kövek közé. A város és a környező romok vázlatos rajza volt, a főbb törésvonalakkal, az ismert járatokkal, a régebbi ütközések helyszíneivel.

– Itt – bökött a keleti szektor egyik részére. – Korábban mindig volt valami aktivitás. Fényjelenség, mozgás, hang, legalább egy átkozott rezgés. Most semmi.

– Ez miért rossz? – kérdezte Selin.

Sorya hidegen ránézett.

– Mert a romok nem nyugszanak meg csak úgy. A romok vagy alszanak, vagy készülnek.

Kaelen a térképet nézte, de közben félig befelé figyelt. A kapcsolat halk rezgése továbbra is jelen volt. Nem mutatott közvetlen veszélyt. Nem villantott képeket. Nem üvöltött. De amikor Sorya ujjai a keleti szektorra böktek, valami finoman megmozdult benne.

Mint egy rossz emlék.

– Oda kell mennünk – mondta.

Selin azonnal rávágta:

– Nem.

Rhovan felnézett.

– Ezt mondjuk ritkán hallom tőled ennyire gyorsan.

Selin rá se nézett.

– Mert ritkán van ennyire igazam ilyen gyorsan. Ő most nem megy sehova.

Kaelen nyugodtan visszafordult felé.

– Ha ott valami készül, akkor nem várhatunk.

– De várhatunk egy kibaszott órát. Vagy kettőt. Vagy annyit, amíg legalább úgy nézel ki, mint aki nem az összeomlás szélén áll.

– Jól vagyok.

Rhovan hangosan felröhögött.

– Ezt még én sem mondanám rád jelenleg, pedig én legendásan rosszul mérem fel a helyzeteket.

Sorya összefonta a karját.

– Selinnek igaza van abban, hogy most így nem mész le. De abban nincs, hogy teljesen várjunk.

Kaelen felnézett.

– Mit javasolsz?

– Előőrs. Kis csapat. Felmérjük a környéket, nem mélyülünk bele. Ha bármi gyanús van, visszajövünk. Ha semmi, akkor legalább tudjuk, merre semmi.

Rhovan vállat vont.

– Nekem megfelel. Menni úgyis kell. Ha már az univerzum nem hagy pihenni, legalább hadd üssek meg valamit.

Selin még mindig Kaelent nézte.

– Te maradsz.

A férfi látta rajta, hogy most nem egyszerű ellenkezésből mondja. Nem kontrollálni akarja. Megtartani akarja. Ez egészen más volt, és éppen ezért nehezebb.

– Rendben – mondta végül.

Selin pislogott.

– Mi?

– Azt mondtam, rendben.

Rhovan is gyanakodva nézett rá.

– Ezt is ritkán hallom tőled.

Kaelen fáradtan hátradőlt.

– Mindenkit sokkolni fogok ma. Elég egy napra ennyi csoda.

Selin szemében lassan enyhült valami. Nem teljesen. De annyira igen, hogy lejjebb engedje a vállát.

Sorya bólintott.

– Akkor én megyek. Rhovan, velem. Kell még négy ember, akik nem esnek pánikba attól, ha valami a falból nő ki.

– Szűk a merítés – jegyezte meg Rhovan, de már fordult is kifelé.

Kaelen azonban felemelte a kezét.

– Várjatok.

Mind felé fordultak.

A férfi lehunyta a szemét, és most tudatosabban nyúlt a kapcsolat felé. Nem mélyen. Csak addig, ameddig még uralta. A keleti romok felé irányította a figyelmét. A válasz nem kép volt. Nem hang. Inkább irány. Egy hidegebb, szárazabb lüktetés. Mint amikor a szél poros fémfelületen csúszik végig.

– A keleti hasadéknál ne menjetek le az alsó szintre – mondta halkan. – Kerüljétek balról. A középső törésvonal alatt valami még aktív.

Sorya tekintete megkeményedett.

– Biztos?

Kaelen kinyitotta a szemét.

– Nem. De elég biztos vagyok ahhoz, hogy ne kockáztassam a nyakatokat.

Rhovan elvigyorodott.

– Ezt szeretem. Félműködő látomások. Igazi minőségi nap.

Sorya azonban komolyan bólintott.

– Értettem.

Ahogy kimentek, Selin még maradt Kaelennel. Egy ideig egyikük sem szólt. A teremben a fény lassan eltolódott a köveken. Kint a város egyre hangosabban dolgozott a saját sebein.

– Most tényleg itt maradsz? – kérdezte végül Selin.

Kaelen ránézett.

– Igen.

– Nem csak azért, mert nem bírsz felállni?

– Az is része a stratégiának.

Selin szusszant.

– Ezt már jobban ismerem.

A férfi hátradöntötte a fejét a kőfalnak. Behunyta a szemét. Pihenni akart, de helyette a saját testére kellett figyelnie. A pulzusára. A vállában maradó tompa sajgásra. A bordái alatt feszülő nyomásra. És a háttérben, mélyen, az Álmodó türelmes kíváncsiságára.

Aztán valami megváltozott.

Nem kívül. Belül.

A kapcsolat hirtelen megfeszült.

Kaelen szeme azonnal kinyílt.

Selin észrevette.

– Mi az?

A férfi nem válaszolt rögtön. A fejét kissé oldalra fordította, mintha jobban akarna hallani valamit, amit más nem hallhat. A rezgés most nem az Álmodótól jött. Nem olyan volt. Ez kuszább volt. Szaggatottabb. Közelebb. És fájt.

– Kaelen.

– Csend.

Selin ajka összeszorult, de hallgatott.

A férfi felállt. Most gyorsabban, mint ahogy a teste indokolta volna. A térde belenyilallt, de nem érdekelte. A jelenlét most már tisztán hívta. Nem a kapu felől. Nem a romokból.

A város belsejéből.

– Valami bent van – mondta.

Selin megmerevedett.

– Bent hol?

– Itt. A városban.

A nő már mozdult is az ajtó felé.

– Kiáltok az őrségnek.

– Ne. Még ne.

Selin döbbenten nézett rá.

– Ne? Te most komolyan azt mondod, hogy ha valami bent van a városban, akkor ne szóljunk senkinek?

Kaelen a terem közepe felé fordult, koncentrálva.

– Mert ha most pánikot keltünk, szétszóródnak az emberek. És ha ez az, amire gondolok, akkor pont ezt akarja.

– Mi az, amire gondolsz?

A válasz előtt Kaelen gyomra összeszorult.

– Hogy nem mindenki tért vissza teljesen.

A nő arcáról leolvadt minden maradék nyugalom.

– A háló?

– Maradvány. De nem passzív.

A terem bejáratánál ekkor egy kislány jelent meg. Nyolc vagy kilenc éves lehetett, poros ruhában, mezítláb, szótlanul. Nem sírt. Nem lihegett. Egyszerűen csak állt ott, és nézte őket.

Selin azonnal felé fordult.

– Hé. Mi történt?

A gyerek nem válaszolt. A tekintete Kaelenre szegeződött.

A férfi testén végigfutott a hideg.

A kislány szemében egy pillanatra halvány kék villanás futott át.

Csak egy pillanatra.

De elég volt.

– Selin, hátra – mondta Kaelen halkan.

Selin megmerevedett.

– Mi?

– Most.

A nő egy lépést hátrált, de nem vette le a szemét a gyerekről. A kislány feje enyhén oldalra billent, túl lassan, túl furcsán, mint aki most próbálja utánozni az emberi kíváncsiságot.

Aztán megszólalt.

De a hangja nem illett hozzá.

Nem volt mélyebb vagy torz. Épp ez volt benne a legrosszabb. Ugyanúgy gyermeki maradt, csak túl nyugodt lett. Túl üres.

– Te meghúztad a határt.

Kaelen szíve egyet nagyot dobbant.

– Ki vagy?

A kislány szempillája sem rebbent.

– Tanulás folytatódik.

Selin halkan káromkodott.

– Ez nem a gyerek.

– Nem – mondta Kaelen.

A kislány tett egy lépést előre.

– Az álmodó figyel. De más is figyel.

Kaelen lassan előrehúzta magát a nő elé. Nem teljesen. Csak annyira, hogy ha kell, előbb őt érje bármi.

– Micsoda más?

A kislány szája sarka megrándult. Nem mosoly volt. Inkább valami hibás utánzat.

– A töröttek.

A szó után a levegő a teremben hirtelen hidegebbnek érződött.

Kaelen agyában felvillant valami. Töredékek. Nem saját emlékek. Nem teljes képek. Inkább villanások. Fémes csarnokok. Zárolt kapuk. Olyan lények, amelyek nem tudtak teljesen átjutni, és nem tudtak teljesen eltűnni sem. A két állapot között rekedtek. Töröttek.

Selin a hangjából is hallotta, hogy valami megértés fut át rajta.

– Kaelen?

A férfi nem nézett rá.

– A kapuk nem csak összekötöttek. Széttéptek is dolgokat.

A kislány bólintott.

– Maradványok. Éhesek. Hidegek. Helyet akarnak.

– Az emberekben? – kérdezte Kaelen.

– Ahol rés van.

Selin keze lassan a késére csúszott, de nem rántotta elő. Jól tette. Embert még mindig könnyű ölni. Egy gyereket meg pláne. Csak aztán nehéz utána együtt élni vele, főleg ha közben talán nem is az ölés volt a helyes válasz.

Kaelen tett egy lépést a kislány felé.

– Miért mondod ezt el nekem?

A gyerek tekintete egyetlen rezdülés nélkül tartotta őt.

– Határ tanítása megkezdődött.

A férfi összeszorította az állkapcsát.

– Az Álmodó küldött?

A kislány szeme kékebben villant.

– Figyelmeztet.

– Miért?

Erre már hosszabb csönd jött. A gyerek arca megfeszült, mintha nehezebben menne át rajta a válasz.

– Mert ami törött… nem álom.

Kaelen gerince mentén végigfutott a hideg.

Selin suttogva kérdezte:

– Ez mit jelent?

– Azt – mondta Kaelen halkan –, hogy nem minden, ami kijött a kapukból, tartozik az Álmodóhoz.

A kislány még egy fél lépést tett előre, aztán hirtelen megtántorodott. A teste megremegett, az arca eltorzult, mintha két különböző akarat rántaná ellentétes irányba. Selin azonnal mozdult volna, de Kaelen felemelte a kezét.

– Várj.

A gyerek zihálni kezdett. Az egyik kezével a saját mellkasát markolta, mintha valamit ki akarna szakítani magából.

– Hideg – suttogta most már tényleg gyermeki hangon. – Olyan hideg…

A kék fény a szemében vadul felvillant, aztán Kaelen már mozdult is. Letérdelt elé, két kezébe fogta a kislány arcát, és a kapcsolatból nem az Álmodó kíváncsiságát, hanem a megtanult határt hívta elő újra.

Nem hívják.

Nem lépsz be.

Nem ez a tiéd.

A gyerek teste egyszer ívbe feszült. Selin térdre ereszkedett melléjük, készen, ha fogni kell. A levegő a teremben egy pillanatra sűrűvé vált, és Kaelen fejében valami idegen, recsegő düh csapott végig. Nem gondolat volt. Inkább ösztön. Düh, amiért kizárták. Düh, amiért nemet mondtak neki.

Kaelen erősebben szorította a kislány arcát.

– Nem – mondta ki hangosan is.

A szó úgy csattant a kőfalak között, mint valami parancs.

A hideg hirtelen megszűnt.

A gyerek összeesett, de Selin már elkapta. Kaelen hátralendült a térdére, a fejében tompa lüktetés ütött fel, mintha belülről kalapálnák.

A kislány néhány másodpercig csak kapkodta a levegőt, aztán kitört belőle a sírás. Az a nyers, rémült, valódi gyereksírás, amitől az ember gyomra összeugrik, mert nincs benne semmi misztikum, csak tiszta kiszolgáltatottság.

Selin azonnal magához húzta.

– Semmi baj. Semmi baj. Itt vagy.

A kislány reszketett.

– Nem akartam… nem akartam… csak hideg volt a fejemben…

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra. A saját tenyere is remegett. Ez már nem a kapu volt. Nem az Álmodó. Ez valami sokkal repedezettebb, éhesebb, aljasabb dolog volt. Olyan, ami nem párbeszédet keresett, hanem rést.

Selin felnézett rá a gyerek fölül.

– Hány ilyen lehet még?

Kaelen lassan kinyitotta a szemét.

– Nem tudom.

– Túl sok?

A férfi egy pillanatig hallgatott.

– Valószínűleg igen.

Kint ekkor megkondult valami fémes jelzőhang. Nem riadó. Inkább gyülekező. A város egyik őrségi jelzése. Sorya és Rhovan még nem juthattak messzire, de odakint valami máris mozgásba lendült.

Kaelen feltápászkodott. A kimerültsége nem múlt el, de most már nem számított. A feje tisztábban működött, mint az előző órában bármikor. Néha így adja vissza az embernek az adrenalint a világ: tessék, itt van még tíz perc működés, aztán majd összeeshetsz később, ha marad belőled valami.

– Selin – mondta.

– Tudom.

– A gyereket vidd a gyógyítókhoz. Mondd el nekik pontosan, mi történt. Ha bárkinél hasonlót látnak, azonnal szóljanak.

Selin bólintott, aztán felállt a kislánnyal.

– És te?

Kaelen a kijárat felé nézett.

– Kiderítem, mi indította el ezt.

– Egyedül nem mész.

– Nem is akarok. De most gyorsabb leszek nálad, mert te viszed őt.

Selin utálta, de belátta. Az arcára kiült az a feszültség, ami mindig akkor jelent meg, amikor a józan esze és az ösztöne két külön irányba rángatta.

– Ne csinálj semmi hülyeséget.

Kaelen elindult kifelé.

– Ez egyre kevésbé reális kérés.

Amikor kilépett a teremből, a város már másképp zsongott. A korábbi kifáradt nyugalom helyett újfajta idegesség futott végig az utcákon. Emberek fordították a fejüket ugyanabba az irányba, mintha valami láthatatlan hullám söpört volna végig rajtuk. A központi tér túloldalán két Harcos sietett egy keskenyebb utcába. Odafent az egyik toronyból egy őr kiáltott le valamit, de Kaelen még nem hallotta tisztán.

A kapcsolat az Álmodóval most távoli maradt.

Viszont egy másik rezgés egyre erősödött.

Töredezett.

Hideg.

Kereső.

És nem a mélyből jött.

Emberek közül.

Kaelen elindult felé.

A következő utcánál már látta is, hol gyűlik a tömeg. Nem nagy. Tíz-tizenöt ember. Túl nagy félkörben álltak valami körül. Senki nem mert közelebb menni. Ez sosem jó jel. Az emberi faj akkor szokott ilyen szépen körbeállni valamit, ha az vagy nagyon halott, vagy hamarosan csinál valami förtelmeset.

Kaelen félrelökte a tömeg első sorát, és belépett középre.

A földön egy férfi térdelt.

Negyvenes lehetett, sovány, szürke szakállal, a ruhája egyszerű munkásöltözék. A két kezét a kövezetre tette, a háta rázkódott, mintha hányni készülne. Mellette egy nő sírt, de nem merte megérinteni. Kaelen ránézett a férfira, és azonnal megérezte.

Ez már erősebb volt, mint a kislánynál.

A férfi lassan felemelte a fejét.

A szeme vakító kékre izzott.

És amikor megszólalt, három különböző hang csendült össze benne egyszerre.

– Rés találtatott.

Kaelen megállt vele szemben.

A tér körül a levegő mintha megfeszült volna.

És a férfi ekkor mosolyogni kezdett. Nem emberien. Nem józanul.

Hanem úgy, mint valami, ami végre megtalált egy ajtót.

A férfi mosolya olyan volt, mintha valaki belülről húzná szét az arcát egy idegen mozdulattal. Nem öröm volt benne, nem megkönnyebbülés, még csak nem is őrület a megszokott emberi fajtából. Inkább valami nyers, hibás siker. Mint amikor egy rosszul összerakott szerkezet végre működni kezd, és ettől csak még ijesztőbb lesz.

Kaelen egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

A körülöttük állók visszahátráltak. Nem sokat. Csak éppen annyit, hogy ha valami történik, elsőként ne őket érje. Ősi, bölcs túlélési ösztön. A tömeg mindig szeret közel lenni a drámához, csak benne ne kelljen szerepelni.

– Mindenki hátrébb – mondta Kaelen nyugodtan.

Nem kiáltott. Nem kellett. A hangjában most volt valami, amitől az emberek azonnal engedelmeskedtek. Fáradt volt, kemény volt, és már nem teljesen csak emberi.

A síró nő még mindig ott térdelt a férfi mellett.

– Ez a férjem – mondta fuldokló hangon. – Egész reggel rendben volt. Aztán egyszer csak megállt, mintha hallgatna valamit, és… és…

– Hátrébb – ismételte Kaelen.

A nő ránézett, és abban a tekintetben egyszerre volt pánik, remény és az a néma könyörgés, hogy valaki mondja már meg, nem kell-e most végignéznie, ahogy a saját férjét megölik előtte.

– Meg tudod menteni? – kérdezte.

Kaelen nem hazudott.

– Megpróbálom.

Ez nem volt szép válasz. De legalább igaz volt. Az igazság ocsmány szokása, hogy ritkán hangzik megnyugtatóan.

A térdelő férfi feje lassan oldalra billent. A szeme vakító kéken fénylett, de már nem rezgett úgy, mint a kislányé. Ez stabilabb jelenlét volt. Mélyebbre ment. Erősebben kapaszkodott.

– Határ kijelölve – mondta a háromhangú, összecsúszó hang. – Rés keresése folytatódik.

Kaelen gyomra összeszorult.

– Te vagy az egyik törött?

A férfi szája szélesebbre húzódott.

– Egy. Sok. Maradt.

– Honnan?

– Köztesből.

A szóhoz nem tartozott magyarázat, de Kaelen fejében így is felvillant néhány nyers töredék. Kapuk, amelyek nem zártak rendesen. Terek, amelyek nem voltak világok, de már nem is csak átjárók. Darabokra szakadt tudatok. Valamik, amik se ide, se oda nem tartoztak. Nem éltek rendesen, de nem is tűntek el. A lét legmocskosabb csapdája. Félúton maradni. Mintha maga a valóság sem tudná, hova rakjon.

– Mit akartok? – kérdezte Kaelen.

A férfi keze hirtelen megfeszült a kövezeten, az ujjak úgy görbültek be, mintha a kőből akarnának kapaszkodót tépni.

– Formát. Hőt. Emléket. Folytatást.

A körülöttük állók közül többen nem értették a szavakat, de a hangsúlyt igen. Az ember többnyire érzi, ha valami azért akar belé költözni, mert az életet használható kabátnak nézi.

A kapcsolat az Álmodóval ekkor finoman megmozdult Kaelenben.

Nem parancs érkezett.

Nem segítség.

Csak egy érzés.

Elhatárolódás.

Mint amikor valaki távolról azt mondja: ezt nem én tettem. Ez nem az enyém.

Kaelen halkan kifújta a levegőt.

– Ti nem tartoztok hozzá.

A férfi arca megrándult.

– Álmodó nyitott. Más maradt.

– Akkor ő is csapdába ejtett titeket.

Erre a jelenlétben először jelent meg valami nyersebb. Nem düh. Inkább valami fémes, recsegő sértettség.

– Nem. A félelem zárt.

Kaelenben végigfutott a felismerés hidege. Az élő világok. Az emberek. A kapuk. A pánik. A lezárások. A szakadás. Azok, akik nem jutottak át időben, nem fordultak vissza, nem maradtak egésznek. A töröttek nem egyszerűen szörnyek voltak. Lehet, hogy réges-régen ők is valaminek a maradékai voltak. Valakiké. Csak amikor a lét darabokra tép, abból ritkán lesz nemes lélek. Többnyire éhes roncs lesz belőle.

A férfi teste hirtelen előrelendült.

Nem rohant. Inkább rándult, mint egy rosszul irányított báb. De gyors volt. Túl gyors egy térdelő embertől.

Kaelen fél lépéssel oldalra fordult, elkapta a férfi csuklóját, és a saját lendületével továbbvitte. A megszállt test nekicsapódott a kövezetre, de úgy csavarodott vissza, mint valami gerinctelenebb dolog, mint aminek lennie kellett volna. A tömeg felsikoltott.

– Hátra! – mordult rájuk Rhovan hangja valahonnan balról.

Kaelen fel se nézett, de érezte, hogy a férfi végre megérkezett. Jó időzítéssel. Mint amikor egy viharhoz visszatér a mennydörgés is, hogy teljes legyen a kellemetlenség.

Rhovan két Harcossal tört át a tömegen. Nem Soryával ment ki, tehát valószínűleg valami már visszahozta vagy meg se jutottak el odáig, ahová akartak. A baltája a kezében volt, de még nem lendítette.

– Na jó – morogta. – Ez már megint melyik fajta szar?

– Az a fajta, amit nem vágunk ketté elsőre – felelte Kaelen.

– Utálom a kifinomult problémákat.

A férfi a földön négykézláb fordult feléjük. A nyaka olyan szögben mozdult, amit egészséges ember nem szeret produkálni. A szája nyitva maradt, a fogai között nyál feszült, és a háromhangú beszéd most recsegőbb lett.

– Rés biztosítva. Több közelít.

Kaelen tekintete megfeszült.

– Hány?

A válasz nem szó volt.

A tér körül álló emberek közül három egyszerre kapta a fejéhez a kezét.

Egy fiatal fiú a kútnál.

Egy idősebb asszony a házfalnál.

Egy Harcos a tömeg peremén.

Mindhárman megmerevedtek.

Selin ekkor ért oda a térre, két gyógyítóval és a korábban megmentett kislány nélkül. Ahogy meglátta a jelenetet, az arcán egyetlen villanás alatt tűnt el minden puhaság.

– A kurva életbe – mondta halkan.

– Igen – felelte Rhovan. – Én is ezt a tudományos megállapítást tettem.

A három újabb fertőzött lassan felemelte a fejét.

Nem egyszerre.

Mint akik külön-külön tanulják ugyanazt a mozdulatot.

Kaelen már értette a mintát. Nem teljes birtokbavétel volt ez. A töröttek nem olyan erősek, mint a háló korábbi, egyetlen rendszerbe kapcsoló nyomása. Ők réseken csúsznak át. Traumán, kimerültségen, idegrendszeri maradványokon. Oda mennek, ahol az ember még nem állt vissza teljesen önmagába.

– Ne engedjétek őket összeérni – mondta azonnal.

Selin ránézett.

– Miért?

– Mert tanulnak egymásból.

A négy megszállt közül az első, a térdelő férfi hirtelen felnevetett. Ezúttal már az ő saját hangja is benne volt a zajban. Tépett, fuldokló, torz.

– Késő.

A kövezet alatt valami megremegett.

Nem nagyot. Csak alig érezhetően. De elég volt ahhoz, hogy Kaelen azonnal lenézzen.

A tér kövei között finom kék repedésfény futott végig.

Nem a kapu ereje.

Nem az Álmodó.

Valami silányabb, erőszakosabb utánzat.

– Szórjátok szét a tömeget! – kiáltotta Kaelen. – Most!

Rhovan ordítása egyből végigvágott a téren.

– Mindenki kifelé! Azonnal! Aki áll, az fusson! Aki nem, azt vigyék!

Az emberek végre megmozdultak. Pánik tört ki, de irányított pánik. A kettő között az a különbség, hogy az elsőnél legalább van esély rá, hogy kevesebben halnak meg. Az emberiség apró győzelmei.

Selin két Harcost lökött a fertőzött asszony felé.

– Ne sebesítsétek halálosan! Lefogni!

Az egyik megszállt Harcos azonban gyorsabb volt. Kirántotta a saját pengéjét, és a mellette állóra rontott. Nem harci mozdulat volt. Nem volt benne technika. Csak nyers, belső kényszer, hogy zavart teremtsen, vért hozzon, új rést nyisson.

Kaelen odaugrott, mielőtt a penge mélyre ment volna. Elkapta a Harcos alkarját, beforgott a teste mellé, és teljes súlyával rántotta oldalra. A penge így csak végigkarcolta a másik férfi vállát, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy vér fröccsenjen a kövekre.

A megszállt Harcos Kaelen felé vicsorgott.

– Test nyitott. Rés bővíthető.

Kaelen ököllel ütötte torkon. Nem szépen. Nem hősiesen. Egyszerűen úgy, ahogy az ember akkor üt, amikor már nincs kedve filozofálni arról, hogy a világ megint mennyi mocskot szült.

A Harcos hátratántorodott, Selin pedig hátulról rávetette magát, a kését a férfi nyakához szorítva, de még nem vágva.

– Mondd, hogy mit tegyek! – csattant fel.

Kaelen már a kövezetre figyelt. A kék repedésfény a négy megszállt alatt összekapcsolódni próbált. Mintha valami ideiglenes hálót szőnének a tér közepén. Silány. Törött. De működő.

És akkor rájött.

– El kell szakítani a mintát!

Rhovan a földön vergődő első férfira nézett.

– Emberi nyelven.

– Válasszuk szét őket! Minél messzebb! Most!

Rhovan erre már mozdult. A baltáját nem használta, csak a nyelével úgy csapta oldalba az első megszálltat, hogy az több métert csúszott a kövön. Két másik Harcos felkapta az asszonyt és húzni kezdte a tér másik oldala felé, bár az sikoltott, karmolt és olyan erővel rángatózott, ami egy pillanatig ijesztően nem illett a korához.

A kútnál álló fiú hirtelen felsikoltott, és a két karját széttárta. A szeméből vékony kék fény csapott ki, nem messzire, csak pár arasznyira, de elég volt ahhoz, hogy a mellette álló férfiak megtorpanjanak.

Kaelen odafordult, és a kapcsolatából ismét a határ érzését rántotta elő. Nem szépen. Nem finoman. Ezúttal úgy, mint egy falat.

Nem hívnak.

Nem lépsz be.

A fiú teste megrándult, de nem esett össze. Ez erősebb ellenállás volt. Több bent rekedt törött kapaszkodott benne.

Selin ezt látta meg elsőként.

– Több van egy testben?

– Igen – mondta Kaelen összeszorított foggal.

– Ez egyre jobb.

– Nem. Kurvára nem.

A kövek fénye közben gyengült, ahogy a megszálltakat távolabb vonszolták egymástól. A mintázat szétesett. A közös összekapcsolódás megszakadt. De ezzel együtt valami más történt.

A térdelő első férfi hirtelen megmerevedett.

A feje lassan felemelkedett.

A szeme kékből feketébe fordult.

Kaelen mellkasát jeges felismerés szúrta át.

– Mindenki le!

Túl későn.

A férfi szájából nem hang tört elő, hanem sűrű, füstös, sötét anyag, mintha árnyékot köpne. A massza nem a levegőben terjedt szét, hanem egyetlen irányba csapódott, egyenesen Kaelen felé.

Selin ugrott elé.

Nem gondolkodott. Csak mozdult.

A sötét anyag a nő karjára és vállára csapódott, mint valami hideg, ragadós köd. Selin felkiáltott, a bőrén azonnal kékesfekete erezet futott végig egyetlen vad villanásban.

Kaelen szíve megállt egy pillanatra.

– SELIN!

A nő térdre zuhant, az egyik kezével a vállát markolva. Az anyag nem maradt látható sokáig. Egyszerűen beszívódott.

Rhovan káromkodása úgy dörrent, mint egy csatajel.

– Megölöm ezt a rohadékot!

– Ne! – ordította Kaelen.

Már késő volt a tiltáshoz, de szerencsére Rhovan ütött, nem vágott. A balta nyele teljes erővel csapódott a férfi halántékába. A megszállt test oldalra bukott, a koponya a kőnek csattant, és most végre mozdulatlan maradt. Nem halálosan mozdulatlan, de eléggé ahhoz, hogy egy időre kiszálljon belőle minden, ami irányította.

Kaelen már Selin mellett térdelt.

A nő légzése kapkodó volt, a pupillája kitágult, a bőre alatt a sötét erezet még egyszer felvillant, aztán lassan halványulni kezdett. A keze azonban jéghideg volt.

– Nézz rám – mondta Kaelen.

Selin próbált fókuszálni, de a szeme remegett.

– Utálom… amikor igazam van – suttogta.

Kaelen torkában valami nyers szorítás nőtt.

– Maradj velem.

– Ezt mondod… mindig, amikor jön a baj.

– Mert működik.

A nő szája sarka alig mozdult.

– Ne hazudj ilyen csúnyán.

Kaelen a két kezébe fogta Selin arcát, pont úgy, ahogy a kislánynál tette. De ez más volt. Sokkal mélyebbre ment. A törött jelenléte nem a felszínen kaparászott. Már próbált gyökeret ereszteni a nő idegrendszerében. Nem stabilan, mert Selin erős volt, de éppen ez tette veszélyessé. Az erős elme tovább tud ellenállni, ami azt jelenti, hogy a harc bent sokkal durvább.

A kapcsolat az Álmodóval megmozdult.

Kaelen megérezte benne a felismerést.

Nem segítséget.

Lehetőséget.

Határ.

A férfi lehunyta a szemét, és ezúttal nem csak kijelentette a határt, hanem elképzelte. Falnak. Kőnek. Ajtónak, amely csak egy irányba nyílik. Az Álmodó tanulni akart. Rendben. Akkor most ő is használja, amit abból a rettenetes, idegen kíváncsiságból megszerzett.

Nem hívnak.

Nem kapsz helyet.

Nem ez a tested.

Selin teste megfeszült. A szeme egy pillanatra vakító kékre villant.

Rhovan fél térden állt mellettük, a balta nyelét úgy szorította, hogy az ujjpercei elfehéredtek.

– Mondd, mit csináljak – mondta rekedten.

– Semmit – préselte ki Kaelen. – Ha megmozdul, fogd le. De ne sebesítsd.

– Ilyenkor mindig a legszarabb dolgokat kéred.

A másik három megszállt közben szintén rángatózni kezdett, ahogy a közös mintájuk szétesett. Az egyik Harcos végül eszméletlenül rogyott össze. Az asszony sírni kezdett saját, valódi hangján. A kútnál álló fiú pedig egyszerűen összeokádta magát, majd eldőlt. A fertőzés bennük is megtört, de nem teljesen. Csak elveszítette a rendező erejét.

Selin azonban még mindig harcolt.

Kaelen belül hallotta.

Nem szóként.

Nem képként.

Inkább két akarat súrlódásaként. A törött hideg, éhes, szétszabdalt ösztöne próbált kapaszkodót találni. Selin elméje viszont nem engedte. Makacs volt, dühös volt, élni akart, és ha kellett, puszta sértettségből is képes lett volna visszaköpködni a halál szemébe. Kaelen valami furcsa, sötét büszkeséget érzett ettől. Igen, ez ő. Persze hogy még a megszállást is személyes sértésnek veszi.

A nő hirtelen felhördült.

A szája kinyílt.

És most a hang, ami kijött belőle, nem az övé volt.

– Üresedés szükséges.

Kaelenben valami elpattant.

– Nem – mondta, és most már nem emberi hangerővel.

A szó végigrezgett a téren.

A kövek válaszoltak.

A levegő megfeszült.

A körülöttük álló Harcosok döbbenten néztek, mert Kaelen hangjával együtt valami más rezonancia is kiszabadult. Nem fény. Nem robbanás. Inkább olyan volt, mintha maga a tér mondana nemet rajta keresztül.

Selin teste egyszer ívbe feszült, aztán a vállánál valami sötét, füstös folt kivált a bőréből és a levegőbe fröccsent.

Nem maradt fenn. A földre csapódott, vonaglott egy pillanatig, mint valami árnyékból gyúrt féreg, aztán Rhovan habozás nélkül rátaposott a csizmájával.

A sötét anyag sziszegve oszlott szét.

– Na ezt – mondta Rhovan lihegve – már egészen jó szívvel gyűlölöm.

Selin előrebukott, de Kaelen elkapta. A nő pár másodpercig csak zihált, aztán lassan kinyitotta a szemét. Barnák voltak. Tiszták. Kimerültek. Dühösek.

– Ugye… láttad… hogy megint megmentettelek? – kérdezte Kaelen rekedten.

Selin levegő után kapott, aztán felnevetett. Fájdalmas, száraz, de valódi nevetés volt.

– Te barom. Én mentettelek meg téged.

– Ez részletkérdés.

– Nem. Ténykérdés.

Kaelen majdnem ott omlott össze mellette a megkönnyebbüléstől, de most még nem lehetett. Még nem. A tér ugyan nem izzott már a töröttek mintázatától, de a veszély nem múlt el. Csak alakot váltott. Mint minden igazán makacs szemétláda.

A gyógyítók végre oda merészkedtek. Az egyikük azonnal Selin vállát vizsgálta, a másik a többi összeesett fertőzötthöz sietett.

– Mi a helyzetük? – kérdezte Kaelen.

Az idősebb gyógyító, ugyanaz az asszony, akivel korábban beszéltek, gyorsan végignézett rajtuk.

– Élnek. Kimerültek. Az idegrendszerük mintha átégett volna, de nem végzetesen. Ha ez vigasztal bárkit ebben az idióta helyzetben.

– Engem valamennyire – mondta Rhovan.

– Téged semmivel nem lehet rendesen megvigasztalni – vágta rá Selin, már ülve, de még mindig sápadtan.

A nő hangjának szarkazmusa olyan tökéletesen saját volt, hogy Kaelen szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe.

Sorya ekkor tört vissza a térre négy Harcossal. Az arca egyetlen pillanat alatt felmérte a káoszt, a földön heverő testeket, Selin állapotát, Kaelen kifeszített tartását, Rhovan lihegését.

– Mi történt?

Rhovan rávigyorgott, fáradtan és komoran egyszerre.

– Tovább bővült a világképünk. Utálni fogod.

Sorya a részletek nélkül is megértette, hogy ez nem a szokásos „megint valami meg akar ölni minket” kategória. Ez annál rosszabb volt. Ez a „most már az embereinkben is rés van” kategória volt.

Kaelen lassan felállt. A térdében fájdalom hasított, a fejében tompa zúgás erősödött, de kényszerítette magát egyenesbe.

– A töröttek nem csak a romokban vannak – mondta. – Bejutottak a városba. A maradványhálón keresztül keresnek gyenge pontokat azokban, akik még nem álltak helyre teljesen.

Sorya arcizmai megfeszültek.

– Hányan?

– Még nem tudom.

– Akkor honnan indulunk?

Kaelen körbenézett a téren. A menekülők lassan visszaszivárogtak a távolabbi utcák végébe, de senki nem mert közel jönni. A város egyetlen szívveréssel ismét megtanulta, hogy a rémálom még nem ért véget. Csak okosabb lett.

– Először is – mondta Kaelen –, senki, aki rohamot, hideget, hangokat vagy emlékkiesést jelez, nem maradhat egyedül. Párokban figyeljük őket. Másodszor, szét kell bontani a nagyobb csoportokat. A töröttek mintát próbálnak építeni emberek között. Harmadszor…

Megállt.

Mert a kapcsolat az Álmodóval újra megmozdult.

Most először nem csak figyelt.

Mutatott valamit.

Nem szót.

Nem utasítást.

Egy helyet.

Kaelen szeme lassan a város északi oldala felé fordult, ahol a régi vízelosztó tornyok álltak, félig összeomolva, csontvázként az ég alatt.

Sorya azonnal észrevette.

– Mi van ott?

Kaelen szája kiszáradt.

– Azt hiszem… a fészkük.

Csend szakadt a kis csoportra.

Rhovan végül megtörte.

– Remek. Akkor végre van hova menni.

Selin felnézett a kövekről, sápadtan, de már kemény szemmel.

– Te nem mész sehova nélkülem.

Kaelen ránézett.

– Az előbb majdnem…

– Pontosan – vágott közbe a nő. – Az előbb majdnem. De nem. Úgyhogy ne kezdd.

Rhovan horkantott egyet.

– Ezt hiányoltam. A kedves, nyugodt csapatdinamikát.

Sorya már a tornyok felé nézett.

– Ha ott valóban van valami központ, akkor gyorsan kell mennünk. Mielőtt újra több testen keresztül kapcsolódnak össze.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen.

A gyógyító asszony felállt Selin mellől.

– Menni akar? Menjen. De ha elájul, nem cipelem.

Selin szája sarka megrándult.

– Akkor igyekszem stílusosan összeesni.

Kaelen majdnem ráförmedt, hogy maradjon, pihenjen, ne játssza a halhatatlant. Aztán rájött, milyen nevetségesen hangzana ez tőle. Ő, a férfi, aki fél óránként újabb természetfeletti hülyeségek közepébe gyalogol bele, most elkezdene óvatoskodni. Igen, szép gondolat. Képmutatásnak kiváló.

– Rendben – mondta végül. – De senki nem hősködik egyedül.

Rhovan felröhögött.

– Ezt tőled hallani már önmagában is gyógyászati csoda.

Kaelen ránézett.

– Szeretnéd, hogy még ma megüsselek?

– Egyre kevésbé.

Sorya intett a Harcosoknak.

– Hat ember velem. Ketten itt maradnak a fertőzöttekkel. Senki nem enged közel civilt.

A parancsok gyorsan elindultak. A város megint mozgásba lendült, de most már szorosabb, idegesebb rendben. Párok alakultak. A gyógyítók külön jelzéseket kaptak. Az őrök figyelmét a tornyokra irányították. A túlélők közül néhányan láthatóan közel voltak a pánikhoz, de a legtöbben már megtanulták az elmúlt napokban, hogy ha szétesnek, azzal csak még könnyebb dolguk lesz azoknak, amik rájuk vadásznak.

Kaelen egy pillanatra még lehajolt az első megszállt férfihez, aki most eszméletlenül feküdt a kövön. A légzése sekély volt, de stabil. Emberi. Egyelőre.

– Visszajössz? – kérdezte halkan Selin mögüle.

– Nem tudom – mondta Kaelen, de nem a férfinak.

Selin megértette.

– Az Álmodó?

– Figyel. És mutat. Mintha… mintha ő sem akarná ezt.

Sorya hallotta ezt.

– Megbízhatunk benne?

Kaelen felnézett rá.

– Nem.

Rhovan bólintott.

– Végre valami tiszta beszéd.

– De most az érdekei egybeesnek a mieinkkel – tette hozzá Kaelen.

– Az már rossz előjel – mondta Rhovan. – Az ilyen szövetségekből lesznek a legendák meg a tömegsírok.

– Néha ugyanaz a kettő – jegyezte meg Sorya.

A kis csapat végül elindult az északi negyed felé.

A város ezen része csendesebb volt, mint a központ. A házak sűrűbben álltak, az utcák keskenyebbek lettek, a kövek között mohás repedések futottak, és minden falon ott maradt a korábbi idegen kék fény nyoma. Mintha maga az anyag is emlékezne rá, hogy egy ideig nem emberek irányították ezt a helyet.

Kaelen a menet élén ment Sorya mellett. Selin közvetlenül mögötte, Rhovan jobbra kissé lemaradva, ahonnan jól rá lehetett látni mindenre, amit leütni érdemes. A Harcosok mögöttük feszülten, de fegyelmezetten tartották az alakzatot.

– Mit érzel? – kérdezte Sorya halkan.

Kaelen lassan fordította a fejét az északi tornyok irányába.

– Nem egyet.

– Hanem?

– Több kisebbet. Összeakaszkodva. Mint… mint darabok, amelyek közös formát akarnak.

Sorya szemében nem látszott félelem. Csak számítás.

– Akkor ott próbálnak központot építeni.

– Igen.

– Emberi testekkel?

– Talán már nem csak azokkal.

Rhovan ezt meghallotta.

– Imádom, amikor még rondábbra vált a helyzet.

Egy szűkebb sikátornál hirtelen megálltak.

Nem Kaelen miatt.

Hanem mert a fal túloldaláról halk, fémes kaparászás hallatszott.

Mindenki megmerevedett.

Selin előrébb lépett.

– Hallod?

Kaelen bólintott.

A hang nem nagy volt. Inkább kitartó. Mint amikor valami körömmel vagy fémperemmel lassan, türelmesen kaparja a követ. Nem dühből. Munkából.

Sorya kézjellel két Harcost küldött a fal mellé. Az egyik óvatosan benézett a sarkon, aztán azonnal visszahúzódott.

– Mi az? – kérdezte Rhovan.

A Harcos nyelt.

– Emberek.

– Az kevés információ – mondta Sorya hidegen.

– Emberek… akik a falat bontják befelé.

Kaelen gyomra összerándult.

– Menjünk.

Bevettek a sarkon.

Az utcácska végében egy félig omlott raktárépület állt. Az oldalánál hat ember dolgozott némán. Nem szerszámmal rendesen, hanem kézzel, kövekkel, törött fémrudakkal. Nem néztek körbe. Nem beszéltek. Csak egy szabályos ovális nyílást bontottak a falba, pontosan embermagasságban.

És a fal mögül kékesfekete fény szivárgott kifelé.

Kaelen megállt.

A hat dolgozó egyszerre fordította felé a fejét.

Mindegyikük szeme kék volt.

De nem vakítóan, hanem tompán, mélyen. Mintha már nem is teljes megszálltak lennének, hanem félig átírt munkások.

A középső nő megszólalt.

– Fészek formálódik.

Rhovan felmordult.

– Na jó. Ezt már egészségesen utálom.

Kaelen azonban a nyílást nézte.

Mert odabent nem egyszerű rejtekhely volt.

Valami pulzált.

Valami, amit ezek a töröttek a város anyagából, az emberek idegrendszeri maradványaiból és talán a kapu visszhangjából próbáltak összerakni.

Egy mesterséges rést.

Egy új bejáratot.

És ha az elkészül, akkor a városban már nem csak néhány megszállt emberrel kell majd harcolniuk.

Hanem valamivel, ami végre teljesebb alakot ölthet.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Még nem kész.

Sorya ránézett.

– Akkor most ütünk.

– Igen – mondta Kaelen, és a hangja teljesen kihűlt. – Most még igen.

A falon belüli sötét fény ekkor egyetlen nagyobbat lüktetett.

És a hat megszállt ember egyszerre ejtette ki a kezéből a követ, a vasat, mindent.

Majd elindultak feléjük.

Nem rohantak.

Mintha pontosan tudnák, hogy most már nincs hova hátrálni.

A hat ember mozgása egyszerre volt lassú és fenyegető.

Nem azért, mert gyorsak lettek volna. Hanem mert egyetlen felesleges rezdülés sem maradt bennük. Nem botlottak meg a törmelékben, nem néztek félre, nem méricskélték a távolságot, ahogy az ember ösztönösen szokta. Egyszerűen csak jöttek. Mint akik már eldöntötték, hogy vagy eljutnak hozzád, vagy szétrohadnak közben, de más lehetőség nincs.

Kaelen felemelte a kezét.

– A falnál ne engedjétek őket meghalni – mondta gyorsan. – Ha a testük ott omlik össze, a résből több jöhet át.

Rhovan oldalt köpött egyet.

– Mindig van valami apró szabály, amitől még szórakoztatóbb lesz az egész.

Sorya már húzta is a pengéjét.

– Élve választjuk le őket a faltól. Gyorsan. Pontosan. Nem hősködni.

– Kár – morogta Rhovan. – Pedig már kezdtem belejönni.

Az első megszállt, egy csontos, középkorú férfi, hirtelen előrerántotta a vállát, és a szája olyan szélesre nyílt, hogy a szájsarka kirepedt. Nem ordított. Inkább valami mély, reszelős hang tört ki belőle, mint amikor nedves fém csúszik kövön. A hangra a fal mögül érkező lüktetés azonnal válaszolt.

A sötét nyílás belseje megmozdult.

Nem nyílt ki teljesen.

Csak mélyebbre húzódott, mintha valami odabent hallaná őket, és közelebb hajolna.

– Most! – vágta oda Kaelen.

Sorya mozdult elsőként.

Nem a legközelebbi megszálltra ment rá, hanem a bal szélső nőre, aki még mindig félig a fal és a többiek takarásában volt. Egyetlen gyors lépéssel befordult elé, a pengéje nem vágott, hanem a csuklóra csapott laposan, pont elég erővel, hogy a nő kezéből kiverje a törött fémdarabot. A következő pillanatban már a térdhajlatot rúgta meg, a nő összeesett, Sorya pedig azonnal a nyakához szorította a kést.

– Lefelé – sziszegte.

A nő szeme kék villanással válaszolt, de a teste már a földön volt.

Rhovan eközben kevésbé elegáns, de annál hatásosabb megoldást választott. A középső férfit teljes testsúllyal vállon ütötte, úgy, hogy az oldalra csapódjon, ne hátra a fal felé. A megszállt test nekivágódott egy omladékos kőrakásnak, és úgy pattant vissza, mint egy rosszul összetákolt báb, de Rhovan már rajta volt. Egyik térdét a mellkasára nyomta, a balta nyelét pedig keresztben a torkára fektette.

– Maradj fekve, te szakadékból kikapart szar – morogta.

A férfi szája erre torz, vérző vigyorba húzódott.

– Rés… nyitható.

Rhovan vigyora ettől még komorabb lett.

– Én is tudok ilyet. Például a koponyádon.

Kaelen nem csatlakozott a közelharc első hullámához. Ő a falat figyelte.

A mesterséges rés pulzálása nem volt állandó. Ritmusban erősödött és gyengült, mintha a hat megszállt mozgása, jelenléte és valami belső idegrendszeri szinkron tartaná fenn. Amikor Sorya leterített egyet, a fény kissé megbicsaklott. Amikor Rhovan leszorított egy másikat, a lüktetés újra összeakadt.

Mint egy rosszul működő szív, amely még nem döntötte el, leálljon-e vagy gyorsabban verjen.

Selin ezt a pillantásából is kiolvasta.

– Mit nézel?

– Nem őket – felelte Kaelen. – A falat. A mintát.

– Szét lehet vágni?

– Nem pengével.

– Kár.

A jobb szélen két Harcos már birkózott egy megszállt fiúval, aki első ránézésre legfeljebb tizenhét lehetett. Sovány test, inas karok, poros tunika, és olyan vadság a mozgásában, ami nem illett hozzá. Nem erőből küzdött, hanem valami görcsös, recsegő megszállottságból. A fogával próbált ráharapni az egyik Harcos kezére, miközben a másik a derekát próbálta lefogni.

– Élve! – ordította oda Kaelen. – Ne törjétek el a nyakát!

– Igyekszünk nem túl hatékonyan ölni! – ordított vissza az egyik.

Selin a másik oldalról kerülte meg a formálódó rést. A válla még mindig fájhatott, ezt Kaelen látta a mozdulatain, de a nő ugyanazzal a dacos pontossággal haladt, mint mindig, amikor tudta, hogy fájdalma van és ezért még jobban utálja a világot. A földön heverő törmelékből felkapott egy hosszabb, keskenyebb fémrudat, és a következő megszállt bokája mögé akasztotta. A férfi kibillent, Selin pedig a lendületet kihasználva hátrarántotta. Amint az térdre zuhant, a nő a tarkójára szorította a rudat, mint valami rögtönzött zárat.

– Nem fogsz most felállni – sziszegte.

A megszállt nyakából bugyborékoló hang tört fel.

– Test… használatban.

Selin hidegen közelebb hajolt hozzá.

– Akkor kapsz még egy rossz hírt. Nem a tiéd.

Kaelen fejében ekkor hirtelen megfeszült a kapcsolat.

Nem az Álmodóval.

Hanem magával a réssel.

A falból áradó sötét lüktetés egy pillanatra rákapcsolódott. Nem mélyen. Csak mint amikor valami nedves, hideg nyelv végigér egy zárt ajtó peremén, keresve a bejutás helyét. Kaelen összeszorította az állkapcsát és visszatolta.

Határ.

Nem hívnak.

Nem nyílsz tovább.

A sötét fény vadul felvillant, és a fal mögül egyszerre több hang tört fel. Nem emberi kiáltás. Inkább töredezett visszhangok. Mintha egy csomó torok egyszerre próbálná ugyanazt a szót kimondani, de egyik sem tudná rendesen.

Sorya hátrapillantott.

– Mi volt ez?

– Észrevettek – mondta Kaelen.

Rhovan a földhöz szorított férfi fölött felhorkant.

– Nagyszerű. Már aggódtam, hogy észrevétlenül csináljuk.

A hatodik megszállt, akivel addig senki nem foglalkozott, nem feléjük indult.

Hanem vissza a réshez.

Kaelen ezt szúrta ki elsőként.

– Állítsátok meg!

A női test, amely addig csak tántorgott, most hirtelen elképesztő gyorsasággal vetette magát a nyílás felé. Nem menekülni akart. Inkább beleolvadni. Mint egy darab hús, amit valaki vissza akar dobni a darálóba.

Selin elengedte a saját foglyát és utána ugrott, de fél lépéssel későn ért oda. A nő már térdig bent volt a sötét, pulzáló repedésben. A fal nem kemény felületként viselkedett körülötte, hanem valami ragadós, belsőszerű anyagként. A testét lassan húzta befelé.

Kaelen rohant.

Az utolsó pillanatban kapta el a nő csuklóját.

Jéghideg volt. Nem emberi hideg. Nem az a fajta, amit a szél vagy a félelem ad. Hanem olyan, mint amikor valami nagyon sokáig volt fény és levegő nélküli helyen.

A nő feje hátracsapódott, a szeme már nem kék volt, hanem teljesen fekete.

– Elengedés szükséges – hörögte.

– Nem – mondta Kaelen.

A fal belsejéből valami visszahúzta a testet. Nem kéz. Nem csáp. Inkább vákuumszerű szívás, amely az anyag és a hús határát egyszerűen újraértelmezte. Selin már Kaelen mellett termett, és ő is megragadta a nő másik karját.

– Ez rohadtul undorító – préselte ki.

– Segíts húzni.

– Azt csinálom!

Sorya odakiáltott két Harcosnak.

– A többieket távol a faltól! Most!

Rhovan felállt a saját leszorított megszálltjáról, az egyik Harcosnak átadta, majd odalépett Kaelenék mellé.

– Engedjetek oda.

– Ha meghúzod, elszakad – mondta Selin fogcsikorgatva.

Rhovan a falat nézte, nem a nőt.

– Nem őt húzom.

A következő pillanatban teljes erejéből a balta nyelét verte a repedés peremébe. Nem a sötét közepébe, hanem a kövek közti vékony, világító törésvonalba. A csapás tompán csattant, és az egész nyílás beleremegett.

A fal mögül éles, gyűlöletteli visítás tört fel.

Kaelen azonnal érezte a változást. A szívás gyengült.

– Még egyszer! – ordította.

Rhovan most a balta fokával ütött. A kövek megrepedtek, fekete por fröccsent ki, és a nő teste egyetlen nagy rántással félig kicsúszott a résből. Selin hátratántorodott vele, Kaelen pedig teljes súlyával rántotta kifelé. A nő végül hangos csattanással zuhant a törmelékre.

De nem maradt fekve.

Azonnal négykézlábra perdült, mintha a teste már nem is értené, hogyan kell emberként mozogni. A gerince púpos ívbe feszült, a szája nyitva maradt, és most már nem beszélt. Csak fújt. Hideg, párás leheletet, mintha a tüdeje nem levegőt, hanem valami mély pincékből összeszedett ködöt tartana bent.

Selin hátralépett.

– Ez már nem ugyanaz.

Kaelen tudta, hogy igaza van.

A megszálltak eddig emberek voltak, akikbe törött jelenlétek csúsztak. Ez a nő azonban már részben átment valamin. A teste nem változott meg teljesen, de a mozdulatai igen. A fal megérintette. A rés elkezdte átírni.

– Senki ne érjen hozzá puszta kézzel! – kiáltotta.

A nő ekkor rájuk vetette magát.

Nem Selinre.

Hanem Kaelenre.

Persze. Mindig a legrosszabb célpontérzék győz. Az univerzum valószínűleg külön élvezi ezt.

Kaelen oldalra fordult, de a nő így is elérte a vállát. A körmei a kabátjába vájtak, a hideg azonnal átharapott az anyagon. Kaelen egy pillanatra úgy érezte, mintha jeges víz ömlene az ereibe. A nő arca közvetlenül az övé előtt volt, és a szájából most egyetlen szó szökött ki:

– Ajtó.

Kaelen ököllel vágta arcon. Nem szép mozdulat volt, hanem kétségbeesetten őszinte. A nő feje oldalra csapódott, Sorya pedig ugyanabban a pillanatban belépett mögé és a tőrének markolatával a halántékára sújtott. A test összerogyott.

– Mennyi időd van, mielőtt összeesel? – vetette oda Sorya Kaelennek.

– Bőven túl sok feladathoz túl kevés.

– Akkor gyorsítsunk.

A rést tartó lüktetés ekkor váratlanul megváltozott.

Már nem kifelé dolgozott.

Hanem befelé húzódott.

Kaelen ezt azonnal megérezte. Mint amikor egy seb össze akar záródni, csak itt nem gyógyulásról volt szó, hanem újraformálódásról. A fal mögötti töröttek rájöttek, hogy a bábjaik nem tudják megvédeni az építményt. Most magát a rést akarták mélyebbre, stabilabbra húzni.

– Most fog készülni – mondta halkan.

Selin rákapta a fejét.

– Az előbb azt mondtad, még nem kész.

– Most próbálja befejezni magát.

Rhovan belenézett a sötét nyílásba, aztán fintorogva hátralépett.

– Odabent mozog valami.

A Harcosok közül az egyik nyelt.

– Ember?

– Nem – mondta Kaelen.

Nem azért, mert látta. Hanem mert érezte.

Az Álmodó ekkor ismét megmozdult benne. Erősebben, mint eddig bármikor a városban. Nem barátságosan. Nem segítőkészen. Inkább úgy, mint valami óriási tudat, amely észleli, hogy idegen szennyeződés került a saját rendszerének egy egykori pontjára.

Undor.

Távoli, hideg undor.

Kaelen ettől egyszerre érzett megkönnyebbülést és újabb nyugtalanságot. Szép. Most már egy álomszerű, világok közötti entitás undorára is számíthatnak. Ez valóban egyre remekebb.

– Mi az? – kérdezte Selin, mert látta rajta a változást.

– Az Álmodó is érzi.

– És?

– Nem akarja ezt.

Rhovan felröhögött, de semmi jókedv nem volt benne.

– Sokat segít, hogy az egyik rémálom fintorog a másikra.

Sorya azonban rögtön a lényegre ment.

– Használhatod?

Kaelen a falat nézte. A rés sötétje most már nem sík felületként hullámzott, hanem mintha mélyből érkező lassú forgás lenne benne. A pereme körül a kövek puhábban csillogtak, mint a meleg viasz. Ha még néhány percük van, ez a valami stabil formát épít.

– Talán – mondta. – De közel kell mennem.

Selin azonnal:

– Nem.

Kaelen rá se nézett.

– Muszáj.

– A múltkor is ez volt a kedvenc szavad, aztán majdnem eltűntél egy kapuban.

– Ez nem kapu.

– Ettől valahogy nem lett megnyugtatóbb.

Sorya közben már átcsoportosította az embereket.

– Ketten a bejárat két oldalára. Ha valami kijön, ne a fejét, a végtagjait törjétek. A többiek a még mozgó megszálltakat biztosítják.

Rhovan odadobta az egyik Harcosnak a saját foglyát.

– Fogd. Ha feláll, üsd le. Ha megint feláll, üsd le jobban.

A férfi bólintott. Látszott rajta, hogy szívesebben harcolna bármi külső szörnnyel, mint olyan emberekkel, akik még tegnap ugyanebben a városban ettek, aludtak, káromkodtak. Csakhogy az ilyesmi nem nagyon hatja meg a veszélyt. A veszély ritkán udvarias.

Kaelen lassan a rés elé lépett.

Már nem közvetlenül a falnak, csak annyira közel, hogy a bőre azonnal reagált. A levegő itt hidegebb volt. Nem szellő. Inkább valami belső huzat, ami nem is a külvilágból jön, hanem valami rosszul illesztett valóságperemből.

Lehunyta a szemét.

A kapcsolatot kereste.

Nem a töröttekhez.

Az Álmodóhoz.

Az idegen jelenlét egyből ott volt. Hatalmas, lassú, figyelő. És most először Kaelen nem csak passzívan érzékelte. Visszafordult felé. Nem szóval. Nem magyarázattal. Hanem egyetlen tiszta, feszülő érzettel.

Ez itt megszegés.

Kaelen mély levegőt vett.

– Akkor mutasd meg a határt – suttogta.

A válasz nem kegyesen érkezett. Inkább letaglózóan.

Hirtelen újra ott volt a kapu pereménél érzett tágasság egy töredéke. Nem világok képei, nem teljes emlékek, hanem szabályérzet. Hogy mi hova tartozik. Hogy mi az átjáró, mi az álom, mi az emlék, és mi az a szétszakadt, torz maradvány, amelynek nem lenne szabad semmibe beletapadnia.

Kaelen szeme felpattant.

A rés már nem csak sötétnek látszott.

Látta benne a hibát.

A közepén egy keskeny, lüktető mag futott végig, mint egy idegköteg. Nem kő volt, nem árnyék, nem energia a megszokott értelemben. Inkább a töröttek közös kapaszkodása. Egy összefont, szánalmas és veszélyes belső csomó, ami köré a repedést húzzák.

– Ott – mondta halkan.

– Mi ott? – kérdezte Rhovan.

Kaelen rámutatott a rés közepére.

– A mag. Azt kell szétszedni.

Rhovan hunyorgott.

– Én ebből semmit nem látok.

– Nem is kell. Csak akkor üss, amikor mondom.

– Na tessék. Végre egyszerű emberi feladat.

Selin oldalt helyezkedett.

– És én?

Kaelen ránézett. A nő még mindig sápadt volt, de a tekintete pengeéles. Dühösen élt. Dühösen kapaszkodott. Most pont erre volt szükség.

– Ha bármi kijön, engem ne hagyj hozzá közel.

Selin szája sarka megmozdult.

– Ezt túl könnyű megígérni.

A rés belseje ekkor megrándult.

Nem kifelé köpött ki valamit.

Hanem egy alak kezdett összeállni odabent.

Először csak két túl hosszú kar látszott. Aztán valami vállféle. Aztán egy fej, de nem teljesen fej, inkább több arc félbemaradt vonásainak egymásra csúszott torzulása. Mintha legalább öt külön ember emléke próbálna egyetlen testet alkotni, de egyik sem tudná, hol kezdődik a saját határa.

Az egyik Harcos öklendezni kezdett.

Rhovan felmordult.

– Na ezt már legalább nem sajnálom.

A félalakú lény még nem jutott át teljesen. A törzse a rés belsejében maradt, a karjai azonban már a külvilág köveit kaparták. A hang, amit kiadott, egyszerre volt sírás, lihegés és fémes csikorgás.

Kaelen megérezte, hogy ha most teljesen kialakul, sokkal rosszabb lesz.

– Most! – ordította.

Rhovan teljes erőből sújtott a balta fokával a rés peremére, pontosan oda, ahová Kaelen mutatta.

A csapás nyomán az egész fal felüvöltött.

Igen, felüvöltött. Nem képletesen. A kőből olyan hang tört elő, amitől mindenki gerince megfeszült. A formálódó lény megrándult, az egyik karja szétesett fekete porrá, de a másik még kapaszkodott.

– Még! – kiáltotta Kaelen.

Rhovan újra ütött. Ezúttal mélyebbre. A kő megrepedt, sötét folyadékszerű anyag buggyant ki, és a lény torz arcvonásai egy pillanatra tisztábbak lettek. Nem azért, mert szebbek lettek. Hanem mert látszott bennük az eredetük. Emberek. Több ember. Talán régi utazók, talán csapdába esett vándorok, talán olyanok, akik túl sokáig maradtak két világ között.

Kaelen mellkasát összerántotta valami nyers szánalom.

És pontosan ettől vált még veszélyesebbé az egész.

Mert a szörny, amit gyűlölsz, egyszerű. A szörny, amiben meglátod a maradék embert, sokkal mocskosabb ügy.

A lény egyetlen működő kezével Kaelen felé kapott.

Nem véletlenül.

Mindig őt érezték ajtónak. Kapcsolatnak. Hídnak. A lehető legrosszabb dicséret.

Selin elé lépett, és a fémrudat két kézzel a nyúló karra vágta. A csontszerű forma reccsent, de nem úgy, mint a csont. Inkább úgy, mint a száradó fa.

– Nem. – mondta a nő. – Ma már elegen próbáltak rajta átjutni.

A kar visszacsapódott, a lény hátratántorodott a rés belsejében.

Kaelen most már teljesen látta a magot.

Egy szűk, vibráló csomó a torz test mellkasa mögött, félig a résben, félig kívül. A töröttek közös kapaszkodása. Az a pont, ahol az akaratuk összefonódik.

– Rhovan! Középre! Most!

– Mindjárt megsértődik a dög – mondta a férfi, de már lendített is.

A balta foka ezúttal pontosan a magot érte.

Nem nagy csattanás jött.

Hanem hirtelen, mély csend.

Az a fajta, ami egyetlen szívdobbanásnyi időre kiszívja a zajt a világból.

Aztán a mag szétesett.

A résből vakító kékesfehér repedésfény robbant ki, összekeveredve sűrű fekete árnnyal. A torz lény több irányba szakadt, nem húsdarabokra, hanem mintha emlékfoszlányokra hullana. Arcok villantak. Szemek. Szájmozdulatok. Egy nő sikolya. Egy férfi döbbent tekintete. Egy gyerek keze. És mindez egy pillanat múlva már por volt, füst volt, semmi volt.

A fal megrepedt.

A lüktetés megszűnt.

A hat megszállt test közül három egyszerre rogyott össze, mintha elvágták volna bennük a zsinórt. A másik kettő zokogni kezdett. A harmadik csak ült és üresen maga elé nézett, mint aki még nem találta vissza a saját fejét.

Kaelen hátratántorodott.

Az Álmodó kapcsolata hirtelen visszahúzódott. Nem tűnt el, csak megint távol lett. Mint aki megmutatta, amit kellett, és most újra figyel.

Selin azonnal elkapta Kaelen karját.

– Állsz?

– Ez… filozófiai kérdés lett.

– Nálam most vagy igen, vagy a földön vagy.

– Akkor még igen.

Rhovan nézte a falat, ahol a rés helyén most csak repedt kő és szivárgó sötét por maradt.

– Ennyi volt?

Sorya odalépett, megvizsgálta a szétnyílt köveket, aztán nagyon lassan megrázta a fejét.

– Nem.

Kaelen is érezte.

A mag szétesett.

Ez a fészek ebben a formában megszűnt.

De a töröttek nem mind voltak itt. Ez csak egy csomópont volt. Egy próbálkozás. Egy első stabil kísérlet.

– Másik helyet fognak keresni – mondta.

Rhovan káromkodott.

– Persze hogy fognak.

Selin nem engedte el Kaelen karját.

– De ezt már tudjuk, hogyan kell szétverni.

Kaelen ránézett.

– Ha időben észrevesszük.

– Akkor időben észrevesszük.

A nő ezt olyan makacs egyszerűséggel mondta, hogy Kaelen akaratlanul is elhitte pár másodpercre. Néha ennyi kell. Nem bizonyosság. Csak valaki, aki elég dühösen állít valamit ahhoz, hogy te is elkezdj benne hinni.

Sorya közben már a Harcosoknak osztotta az utasításokat.

– A megszálltakat vigyétek külön. Nem egy helyre. Ketten maradnak itt őrségben. Senki nem nyúl a falhoz. Senki. Ha újra fénylik, azonnal jelzés.

Az egyik Harcos bólintott, még mindig sápadtan.

– Mi volt ez?

Sorya ridegen felelt.

– Valami, amit nem engedünk megszokni.

Rhovan a balta nyelére támaszkodott.

– Kár. Már kezdtem ráérezni.

Kaelen azonban alig hallotta őket.

Mert valami más is megmozdult benne.

Nem a töröttek.

Nem a rés.

Az Álmodó.

De most nem undort érzett tőle.

Hanem valami furcsábbat.

Éberséget.

És ezzel együtt egy képet.

Egy nagyon rövidet.

Mélyben futó csatornák.

Víz nélküli kövek.

Sötétben lüktető, apróbb fészkek.

Nem egy.

Több.

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra, de a kép nem múlt el.

Amikor újra kinyitotta, már tudta, hogy a mostani harc csak a felszín volt.

– Mi az? – kérdezte Selin halkan.

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Nem itt kezdődött.

Sorya azonnal felé fordult.

– Hanem?

– A város alatt.

Rhovan felnézett az égre, mintha valami istenfélét keresne, akinek személyesen is beolvashatna.

– Természetesen a város alatt. Hol máshol. Már kezdtem attól félni, hogy egyszer végre valami kényelmes, száraz helyen kell megmentenünk a világot.

Kaelen a fal repedését nézte, aztán az északi tornyokon túl, valahová a kövek és a régi csatornák emléke mögé.

– Ezek nem csak alkalmi rések – mondta halkan. – Fészkelnek. Lent. A régi vízjáratokban, az elzárt alagutakban, mindenhol, ahol a város anyaga még őrzi a kapuk nyomát.

Selin arca megkeményedett.

– Akkor ki kell égetni őket onnan.

– Nem ilyen egyszerű – felelte Kaelen. – Ha vakon megyünk le, pont azt adjuk nekik, amit akarnak. Több testet. Több rést. Több mintát.

Sorya összefonta a karját.

– Akkor először térkép kell.

– És csapdák – tette hozzá Rhovan. – Meg valami erős ital. Főleg az ital.

Kaelen lassan bólintott.

– Térkép. Őrségi rend. Megfigyelés. És meg kell találnunk, hol a fő fészek. Nem csak egy ilyen kezdemény. A központ.

Selin elengedte a karját, de csak azért, hogy elé álljon.

– Akkor először visszamegyünk. Összeszeded magad. Én is. Aztán leülünk, és nem rohansz le az első lyukba, amit megérzel.

Kaelen fáradtan elmosolyodott.

– Nagyon unalmas hangod van, amikor igazad van.

– Túl fogod élni.

Rhovan szusszant.

– Én meg azt hittem, most rögtön indulunk lefelé a sötét csatornákba valami rettenetes ősi dögfészekhez. Már majdnem lelkes lettem.

Sorya ránézett.

– Nyugi. Lesz rá alkalom.

A férfi elkomorodott.

– Kár, hogy nem vicceltél.

A kis csapat végül lassan visszafordult a központ felé. Mögöttük a falba vájt, szétesett rés már csak törött kőnek látszott, de egyikük sem hitte el egy pillanatra sem, hogy ennyi lenne az egész. A város túl öreg volt. Túl sok mindent nyelt el, túl sok mindent őrzött meg anélkül, hogy érteni tudta volna. A töröttek pedig pontosan az ilyen helyeket szeretik. A repedéseket. Az emlékeket. A félig zárt ajtókat.

Ahogy haladtak vissza a keskeny utcákon, Kaelen egyre erősebben érezte a kimerültséget. Most, hogy a közvetlen veszély hátrébb húzódott, a teste elkezdte benyújtani a számlát. A válla sajgott, ahol a félátalakult nő megfogta. A fejében tompa nyomás lüktetett. A gyomra üres volt, a szája száraz, és minden lépésnél úgy érezte, mintha az idegeit valaki finoman, de kitartóan húzná befelé.

Selin ezt persze rögtön látta.

– Még mindig állsz?

Kaelen rápillantott.

– Már kérdezted.

– Akkor ismétlésként kezelem.

– Még mindig igen.

– Kár.

– Mert?

– Mert ha összeesnél, végre kénytelen lennél pihenni.

– Gondoskodó vagy.

– Csak idegesítően nehéz cipelni téged.

Rhovan mögülük horkantott.

– Hazudik. Láttam már, ahogy egy félholt Harcost egy kézzel húz végig egy folyosón.

Selin hátra se nézett.

– Ő könnyebb volt.

– Ez sértő – mondta Kaelen.

– Nem. Pontos.

Sorya egy darabig hallgatott, aztán amikor már közel jártak a központi térhez, halkan megszólalt.

– A töröttek azt mondták, hogy ahol rés van, oda mennek. Ez azt jelenti, hogy nem csak azok veszélyesek, akik már kapcsolatban álltak a hálóval. Hanem bárki, aki megtört eléggé.

Kaelen arca komor lett.

– Igen.

– Félelem. Gyász. sokk. Lázálom. Kimerültség – sorolta Sorya. – Egy ostromlott városban ez gyakorlatilag mindenki.

– Igen – ismételte Kaelen.

Rhovan megvakarta a tarkóját.

– Remek. Tehát most már az is gond, ha valaki túl emberi.

– Eddig is az volt – mondta Selin.

Ebben a mondatban több igazság volt, mint amennyit bárki szeretett volna.

Mire visszaértek a központba, a hír már megelőzte őket. Az emberek félrehúzódtak, utat nyitottak, de most a tekintetük más volt, mint korábban. Nem csak félelem volt bennük. Hanem az a hideg felismerés is, hogy a baj nem kint van a falakon túl. Nem a mély kapu alatt. Nem a romok között.

Hanem bennük is lehet.

Ez az a pont, amikor a közösségek vagy összezárnak, vagy széthullanak. Az emberiség egyik legkedvesebb szokása, hogy pánikban mindkettőre képes ugyanabban az órában.

A központi udvarban a gyógyítók már elkülönítettek néhány sérültet. A korábban megtámadott férfi magához tért, de zavartan bámult maga elé. A kútnál összeesett fiú reszketve ivott valamit. A kislány, akit Selin korábban elhozott, egy pokrócba csavarva ült, és most már csendesen, de tisztán nézett körül.

Amikor meglátta Kaelent, megmarkolta a pokróc szélét.

– Elment? – kérdezte halkan.

Kaelen megállt mellette.

– Most igen.

– Visszajön?

A férfi térdre ereszkedett előtte. A gyerek nem húzódott el, de látszott rajta, hogy minden izma feszült.

– Lehet. De most már tudjuk, mire figyeljünk.

A kislány bólintott, aztán lehalkított hangon hozzátette:

– Nem szeretem a hideget a fejemben.

Kaelen szája megfeszült.

– Én sem.

A gyógyító asszony odalépett hozzájuk.

– Kettőnél még találtunk furcsa tüneteket. Nem teljes megszállás, inkább… közelítés. Mintha valami kopogtatna belülről.

Kaelen felállt.

– Tartsátok őket külön. Ne legyenek nagy csoportban. És mindig legyen velük valaki, aki figyel.

Az asszony bólintott.

– Ezt már csináljuk. De ha ez sok embernél jelentkezik, kevés lesz rá a kezünk.

– Akkor tanítsatok be másokat.

– Már azt is csináljuk.

Röviden egymásra néztek. Felesleges szép szavak nélkül is értették: ez most már nem egyetlen csapat problémája. A város egészének meg kell tanulnia együtt élni azzal, hogy a törésvonalak nem mindig látszanak.

Sorya a középső kőasztalhoz lépett, ahol már néhány őr gyűlt össze.

– Összehívjuk a századvezetőket – mondta. – Most.

Rhovan nagyot sóhajtott.

– Jön a kedvenc részem. A szervezkedés.

– Te csak akkor vagy hasznos, ha lehet ütni valamit? – kérdezte Selin.

– Nem. Néha akkor is, ha fenyegetően nézek egy térképre.

Kaelen a kőasztal felé indult, de ahogy odaért, a világ egy pillanatra oldalra csúszott körülötte. Nem teljesen, csak annyira, hogy a kövek éle túl élessé váljon, a hangok távolabbról jöjjenek, és a mellkasában egyszerre üssön fel az üresség.

Selin azonnal megtámasztotta.

– Na tessék.

– Csak egy pillanat.

– Persze. És a nap is csak átmenetileg süt.

A gyógyító asszony is odafordult.

– Leülsz. Most.

Kaelen reflexből tiltakozott volna, de a térde megelőzte. Megrogyott, Selin és Rhovan pedig két oldalról fogták meg. Ez különösen sértő volt. Főleg mert jogos.

– Elengedhettek – morogta.

– Nem – mondta Selin.

– Nem – mondta a gyógyító is.

– Nem – tette hozzá Rhovan vigyorogva.

Kaelen felnézett rájuk.

– Milyen meghitt összhang.

– Fogd be és ülj le – felelte Selin.

Leültették a kőpadra. A gyógyító valami keserű szagú folyadékot nyomott a kezébe, amiről már az illata alapján is látszott, hogy vagy használ, vagy bosszúból találták ki.

– Idd.

– Megmérgezel?

– Ha akarnálak, valami finomabbat adnék.

Rhovan ettől felröhögött.

Kaelen belekortyolt, és az ital tényleg olyan volt, mint folyékony büntetés. Viszont pár másodperc múlva enyhült a fejében a nyomás. Kicsit. Épp eléggé ahhoz, hogy újra rendesen lássa a teret.

A századvezetők lassan gyülekeztek. Öt férfi, két nő, mind kimerülten, porosan, de fegyelmezetten. Az arcukon ugyanaz a kérdés ült: mondd meg, mivel harcolunk most, és lehetőleg ne úgy, hogy közben még jobban féljünk.

Kaelen nem kerülgette.

– Új fenyegetés van a városban – mondta. – Nem ugyanaz, mint a háló volt. Ezek töredezett jelenlétek, amik résekre vadásznak az emberekben. A gyengülésre. A sokkra. A maradványkapcsolatokra.

Az egyik őszülő százados összevonta a szemöldökét.

– Megszállják őket?

– Igen. De nem mindig teljesen. Néha csak közel kerülnek. Néha többen kapcsolódnak egy testhez. Néha egymás között mintát építenek.

A férfi káromkodott maga elé.

A mellette álló nő rögtön a gyakorlati oldalára ment.

– Mire figyeljünk?

Kaelen sorolni kezdte.

– Hirtelen hidegérzet. Hangok vagy idegen jelenlét érzése a fejben. Kék villanás a szemben. Merevség. Emlékkiesés. Szokatlan nyugalom pánikhelyzetben. És ha valaki azt mondja, hogy valami figyel benne… higgyetek neki.

A nő bólintott.

– Elkülönítés?

– Igen. De nem magányosan. Mindig megfigyeléssel. Ketten figyeljenek egy emberre, ne fordítva.

Egy másik százados szólalt meg.

– És ha már megtámadott?

Kaelen röviden Selinre nézett, aztán vissza rá.

– Akkor nem azonnal ölni. Szét kell választani őket egymástól. Megtörni a mintájukat. És ha lehet, időt nyerni nekem.

Rhovan köhintett.

– A „lehetőleg nem ölni” rész ettől még továbbra is idegesítő marad.

Sorya a térképre tette a kezét.

– A fő veszély most valószínűleg a város alatti régi csatornarendszerben van. Onnan próbálnak fészkeket építeni a felszínre. Nem megyünk le vakon. Először minden ismert lejáratot összeszedünk, őrizet alá vonunk, és felmérjük, melyik mutat aktivitást.

Az őszülő százados felnézett.

– És ha több helyen van egyszerre?

– Akkor szétosztjuk az erőt – mondta Sorya. – De csak miután tudjuk, hova ütünk.

Kaelen ekkor újra megérezte az Álmodó figyelmét. Nem erősen. Csak úgy, mint valami háttérbe húzódó, óriási lélegzetet. Figyelt. Várt. Mintha azt nézné, az emberek mit kezdenek az új szabályokkal, amelyeket ő maga sem értett még teljesen.

Kaelen ettől nem nyugodott meg. De legalább már nem csak sodródtak.

– Van még valami – mondta.

Mindenki rá nézett.

– A töröttek nem az Álmodó részei. A kapuk és a lezárások után maradtak fenn. És bár használják a kapuk nyomait, az Álmodó maga… nem akarja őket.

Egy csendesebb százados összehúzta a szemét.

– Honnan tudod ezt?

Kaelen nem magyarázkodott sokat.

– Mert érzem.

A férfi láthatóan nem volt elégedett ezzel a válasszal, de jelenleg nem nagyon volt jobb mérőműszerük egy olyan világban, ahol szétszakadt átjárómaradványok próbálnak emberek agyából fészket rakni. Néha az abszurditás önmagában elég meggyőző.

Selin a térképre hajolt.

– A régi vízjáratok. Az északi tornyok alatt biztosan futnak. És ha jól emlékszem, a nyugati raktárak alatt is volt egy elfalazott leágazás.

Az egyik százados bólintott.

– Igen. Régen lezártuk, mert többen eltűntek ott.

Kaelen rákapta a fejét.

– Mióta?

– Hónapokkal ezelőtt. Talán régebben. Már a mostani őrület előtt is.

Sorya és Kaelen röviden egymásra néztek.

Ez rossz volt.

Nagyon rossz.

– Akkor ezek nem ma kezdtek fészkelni – mondta Sorya.

– Nem – felelte Kaelen. – Csak most kaptak elég zavart ahhoz, hogy kijöjjenek.

Rhovan nagyot fújt.

– Szóval eddig is itt voltak alattunk, csak csendben rohadva várták, hogy rosszabb legyen minden. Már majdnem tisztelem az időzítésüket.

A gyógyító asszony odalépett a kőasztalhoz.

– Minden szép, amit beszéltek, de az emberek félnek. Ha csak őrséget meg szabályokat kapnak, attól nem lesznek nyugodtabbak. Kell nekik valami, amit megfoghatnak. Valami egyszerű.

Igaza volt. Persze hogy igaza volt. A túlélés nem csak penge, terv meg csatornatérkép. Hanem az is, hogy a köznép mit hisz el estére. Ha csak annyit tudnak, hogy valami bármikor bemászhat a fejükbe, abból hamarabb lesz belső káosz, mint külső védelem.

Kaelen lassan bólintott.

– Adunk nekik szabályokat. Rövideket. Érthetőket. Minden őrhelyen, minden gyógyító ponton elmondják.

– Milyeneket? – kérdezte a nő.

Kaelen az asztal szélére tette a kezét, és sorolni kezdte.

– Senki nem marad egyedül, ha rosszul van. Ha hideget érez a fejében, azonnal szól. Ha valaki furcsán viselkedik, nem megütik elsőre, hanem segítséget hívnak. Nagy csoportok helyett kisebb őrzött körökben alszanak. És mindenki tudja meg: amitől félnek, az a résekre megy. Vagyis együtt erősebbek.

Az egyik százados lassan bólintott.

– Ezt lehet mondani nekik.

Selin hozzátette:

– És azt is, hogy nem bolond, aki szól. Nem gyenge. Aki időben jelzi, az másokat ment meg.

Ez még fontosabb volt. Az emberek hajlamosak szégyellni, ha valami belülről hibásnak tűnik bennük. Mintha a félelem erkölcsi bukás lenne, nem pedig teljesen érthető reakció arra, hogy a világ megint valami undorító új formában próbálja kinyírni őket.

A megbeszélés még jó ideig tartott. Őrjáratok. Jelzőrendszer. Elkülönítő helyek. Lejáratok listája. A város régi alaprajzának emlékeiből, őrök tapasztalatából és túlélők foszlányaiból lassan összeállt egy vázlatos kép arról, merre futhatnak a mély csatornák.

Két fő leágazás tűnt különösen gyanúsnak.

Az északi víztorony alatti rendszer.

És a nyugati raktárnegyed elfalazott alagútja.

Kaelen egész idő alatt érezte, hogy a képek, amelyeket az Álmodó küldött, inkább az északi rendszerre rezonálnak. Ott volt valami sűrűbb. Régebbi. Erősebb.

Amikor végre oszlani kezdtek az emberek, a nap már lejjebb járt. A fény rézsútosan vágott át a poros udvaron, hosszú árnyékokat húzva a kövek közé. Az a fajta délután közeledett, amelyen minden zaj fáradtabbnak hallatszik, és a test egyszerre akar enni, inni, aludni és eltűnni egy időre a világból.

Kaelen felállt a padról, lassabban, mint szerette volna.

Selin mellette maradt.

– Most eszel – mondta.

– Ez parancs?

– Igen.

– Mi lesz, ha ellenkezem?

– Meglátod.

Rhovan odalépett hozzájuk egy darab szárított hússal a kezében.

– Nesze. Mielőtt hősi módon éhen halsz valami csatornabejárat fölött.

Kaelen átvette.

– Milyen gyengéd vagy ma.

– Meg ne szokd.

Sorya eközben a térkép fölött maradt, de fél szemmel rájuk nézett.

– Naplemente után nem indulunk le. Túl sok a bizonytalanság, túl kevés a biztos emberünk. Hajnal előtt csak őrzés, figyelés, lezárás.

Kaelen bólintott.

Igaza volt. Még ha minden idegszála azt is mondta, hogy azonnal mozogni kell. Néha az azonnal a legrövidebb út a tömeges hülyeséghez.

– Hajnalban az északi toronnyal kezdünk – mondta.

Sorya lassan ráemelte a tekintetét.

– Ha addig nem történik újabb áttörés.

– Ha történik, akkor ahhoz alkalmazkodunk.

Rhovan beleharapott a saját húsdarabjába.

– Szinte hallom, ahogy a mélyben valami nagyon örül ennek a mondatnak.

Selin átvette a szót.

– Addig váltott pihenés. Éjszakai páros figyelés. Senki nincs egyedül, még a büszke hülyék sem.

Kaelen ránézett.

– Most rólam beszélsz?

– Mindig részben rólad beszélek.

Ez valamiért melegebben ütött, mint kellett volna.

A következő órákra végül kialakult a rend. A város közepén kisebb csoportokba rendezték az embereket. Őrzött pihenőhelyeket jelöltek ki. A gyógyítók sorra vizsgálták azokat, akik furcsa tüneteket jelentettek. A Harcosok párokban jártak. A főbb lejáratokhoz őrök kerültek, kötelekkel, lámpásokkal, vészjelekkel.

És Kaelennek, minden tiltakozása ellenére, kijelöltek egy pihenőhelyet a központi épület egyik még épen maradt belső termében.

Selin természetesen ott maradt vele.

Rhovan egy ideig még a bejáratban állt, aztán végül mordulva elment váltani az egyik őrséget.

Sorya csak annyit mondott:

– Két órát. Minimum. Aztán beszélünk a lejárati sorrendről.

Kaelen leült az egyik régi kőpadra. A szárított hús fele még a kezében volt, de hirtelen már nem volt biztos benne, hogy valóban éhes, vagy csak a teste emlékezteti rá, hogy emberből van.

Selin leült vele szemben.

A teremben félhomály volt. Kint tompán szűrődött be a város munkájának és fáradt beszédének zaja. Itt bent viszont végre volt valami ritka nyugalom.

Legalábbis látszólag.

– A vállad? – kérdezte Kaelen.

Selin megrántotta a karját.

– Fáj.

– Szédülsz?

– Kicsit.

– Hideg a fejedben?

A nő erre már elmosolyodott.

– Ezt utálom, hogy most már így fogsz érdeklődni felőlem.

– Válaszolj.

– Nem. Csak te idegesítesz.

Kaelen kifújta a levegőt. Ez már majdnem megnyugtató volt.

Pár pillanatig csak nézték egymást a félhomályban. Az egész nap borzalma, rohanása, rémisztő felismerései után ez a csönd különösen elevennek tűnt. Nem üres volt. Inkább sűrű. Teli mindazzal, amit egyikük sem mondott ki odakint a többiek előtt.

Selin törte meg.

– Amikor eltalált az a dolog… láttam valamit.

Kaelen teste megfeszült.

– Mit?

A nő tekintete egy pillanatra elfordult, aztán visszatért rá.

– Nem képet. Inkább érzést. Mintha valami nagyon régi, nagyon fáradt éhség próbálna belém bújni. Nem düh volt. Nem gyűlölet. Inkább kétségbeesés. Olyan, amitől majdnem megsajnáltam. És ettől még jobban utáltam.

Kaelen lassan bólintott.

– Én is ezt éreztem bennük.

– Akkor vigyázz vele.

– Mivel?

– A sajnálattal.

A férfi hallgatott.

Selin közelebb hajolt.

– Az ilyen dolgok pont erre mennek rá. Hogy lásd bennük, mi lehettek valaha. Hogy nyitva hagyd a kezed. A fejed. A határt.

Kaelen keserű félmosollyal nézett rá.

– Szóval most te tanítasz határt húzni.

– Valakinek muszáj. Te hajlamos vagy mindent magadra venni, ami csak egy kicsit is embernek látszik.

A mondat fájt, mert igaz volt.

Kaelen lehajtotta a fejét egy pillanatra, aztán újra felnézett.

– Ha legközelebb ilyesmi történik veled…

– Nem lesz legközelebb.

– Selin.

– Jó. Lesz. Mert ez a világ egy büdös gödör. De akkor is. Nem akarom, hogy habozz.

Kaelen arcán átfutott valami sötét.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– De. Kurvára egyszerű. Ha azt látod, hogy nem én vagyok, akkor ne azért késlekedj, mert én vagyok.

A férfi sokáig nem válaszolt.

Aztán nagyon halkan csak ennyit mondott:

– Nem tudom, menne-e.

Selin szeme lágyult egy pillanatra. Nem sokáig. Épp csak annyira, hogy fájjon.

– Akkor tanuld meg. Ahogy az Álmodót tanítod a határra, magadat is tanítsd meg rá.

A teremben csend lett.

Odakint valahol megszólalt egy őr rövid jelzése, aztán válasz érkezett rá a távolból. A város még élt. Kimerülten, félve, de élt. És valahol mélyen, a kövek alatt, a csatornák sötétjében a töröttek újra gyülekeztek. Kaelen ezt szinte már hallani vélte. Nem hangként. Inkább mint lassú, türelmes készülődést.

Aztán hirtelen valami más csúszott át rajta.

Nem hideg.

Nem törött.

Az Álmodó.

Egyetlen rövid impulzus.

Nem szó.

Csak sürgetés.

És ezzel együtt egy újabb villanás.

Az északi torony alatt nem csak alagút van.

Hanem egy régi kapukamra.

Lezárt.

Repedt.

És belül… valami mozog benne, ami sokkal régebbi, mint a mostani töröttek első fészke.

Kaelen szeme felpattant.

Selin azonnal észrevette.

– Mi az?

A férfi lassan, nagyon lassan kifújta a levegőt.

– Azt hiszem… nem csak egy fészket fogunk találni hajnalban.

Selin arca megkeményedett.

– Hanem?

Kaelen a sötétedő terem falát nézte, de valójában már a mélyben járt.

– Valami olyat, amit még ők is csak kerülgetnek.

Kint a fény lassan kihunyt a kövek közül.

A város estére készült.

A mély pedig hajnalra.

A terem falain lassan sötétebbé váltak az árnyékok.

Kint a város már nem dolgozott olyan hangosan, mint délután. Az est leszívta a mozdulatok élét. Az emberek halkabban beszéltek, rövidebben szóltak egymáshoz, és minden apró nesznek nagyobb súlya lett. Egy csizma koppanása a kövön. Egy köhögés a folyosó végén. Egy őr rövid jelzése a falról. A túlélők mindig tudják, mikor közeledik az a napszak, amikor a félelemnek több hely marad.

Kaelen még mindig a kőpad szélén ült, de már nem pihent igazán. A testét talán le lehetett volna csendesíteni egy időre, az elméjét nem. Az északi torony alatti villanás ott maradt benne. A régi kapukamra képe. A repedt lezárás. És az a mély, lassú mozgás, amitől még a töröttek is inkább kerülnek, mintsem birtokolni próbálják.

Selin figyelte.

– Megint túl messzire mentél fejben – mondta.

Kaelen felnézett rá.

– Nem szándékosan.

– Nálad ez sosem nyugtat meg.

A nő a terem bejáratánál állt, félárnyékban, egyik vállát a repedt falnak vetve. A fájdalom még ott húzódott a mozdulatában, de nem panaszkodott. Persze hogy nem. Az ilyen emberek inkább harapnak, mint panaszkodnak.

Kaelen lassan felállt.

– Beszélnünk kell Soryával.

Selin arca erre rögtön megkeményedett.

– Most?

– Most.

– Az előbb még majdnem eldőltél.

– Azóta hősiesen ültem.

– Gratulálok. Ettől még nem lettél kevésbé makacs roncs.

A férfi halványan elmosolyodott.

– Ez valószínűleg már alaptulajdonság.

Mire kiléptek a folyosóra, az éjszakai rend már kialakulóban volt. A központi udvaron kisebb tűzmedencékben égtek a lángok, hogy ne csak fényt, hanem kapaszkodót is adjanak az embereknek. Az őrök kettesével mozogtak. A gyógyítók az elkülönítettek között jártak. Egyik sarokban halk imák vagy csak fáradt suttogások hangzottak. Másutt valaki kenyeret tört szét több felé. Az élet nem állt helyre. Csak makacsul folytatta magát.

Sorya a térkép fölé hajolva állt még mindig, két századossal. Amikor meglátta őket, azonnal elküldte a többieket, és Kaelen arcára nézett.

– Valami van.

Nem kérdezte. Tudta.

Kaelen a kőasztalhoz lépett.

– Az északi torony alatt nem csak csatorna van.

Sorya várta a folytatást.

– Régi kapukamra – mondta ki végül. – Lezárt. De a zár már nem ép. És van benne valami.

Selin oldalról figyelte Kaelent. Nem szólt közbe. Most nem.

Sorya tekintete lassan elkomorodott.

– Ezt az Álmodótól kaptad?

Kaelen bólintott.

– Inkább villanás volt. Nem teljes kép. De tiszta.

– A töröttek miatt mutatta?

– Azt hiszem, igen. Mintha azt jelezné, hogy amit ők most csinálnak, az csak a felső réteg. A valódi nyomás lejjebbről jön.

Sorya néhány pillanatig hallgatott. Aztán a térképre tette az ujját az északi torony jelölésére.

– Ha ez igaz, akkor a hajnal nem egyszerű felderítés lesz.

– Nem – felelte Kaelen. – Leereszkedés lesz valamibe, amit eddig mindenki csak lezárt és otthagyott.

Rhovan ekkor lépett oda hozzájuk, mintha csak a megfelelő pillanatot érezte volna meg arra, hogy újra hangosan gyűlölhesse a helyzetet.

– Hallottam az „északi torony” részt – mondta. – Már ettől is rossz kedvem lett. Mi van alatta?

Kaelen ránézett.

– Valami, amit a töröttek se uralnak teljesen.

Rhovan egy darabig némán bámult rá, aztán lassan kifújta a levegőt.

– Remek. Tehát nem elég, hogy vannak megszállt emberek, meg árnyékból összetákolt rések, most még megyünk valami olyanhoz is, amit ezek a dögök is tisztes távolból bámulnak.

– Igen – mondta Selin szárazon. – Röviden ennyi.

– Kezd hiányozni az a korszak, amikor csak egyszerűen meg akartak ölni minket.

Sorya nem mosolyodott el.

– Hajnal előtt senki nem megy le. Ezt tartjuk.

Kaelen nem ellenkezett. Már nem. Túl tisztán érezte, mennyire vékony határon áll most mindenki. Nemcsak ő. Az egész város. Egyetlen elkapkodott roham lefelé, és könnyen lehet, hogy pontosan azt nyitják ki, amit még zárva kellene tartaniuk.

– Rendben – mondta. – De az első fényre indulunk.

Sorya bólintott.

– Kis csapattal.

– Mi négyen biztosan – felelte Kaelen.

Rhovan felhorkant.

– Imádom, hogy ez már kimondás nélkül is adottság.

Selin ránézett.

– Te maradhatsz fent, ha félsz.

Rhovan vigyora fáradt és sötét volt.

– Nem félek. Csak rühellem, amikor igazatok van.

A döntés ezután gyorsan formát öltött. Kijelöltek hat Harcost, akik hajnalban az északi toronyhoz mennek velük. Kötelet, lámpásokat, kampókat, feszítővasakat készítettek elő. Két futárt különítettek el arra az esetre, ha odalent valami miatt üzenni kell a felszínre. A torony körüli utcákat estére lezárták, és az odaközeli pihenőhelyeket kiürítették. A város lassan megtanulta az új szabályt: ami a mélyben mozog, annak hely kell. Ezt a helyet pedig nem adják oda neki harc nélkül.

Később, amikor a megbeszélés is véget ért, és az udvar népe lassan még halkabbra csendesedett, Kaelen egyedül maradt pár percre a fal melletti keskeny járaton. Innen rálátott a város egy részére. A tűzfények kis szigeteket rajzoltak a sötétben. Emberek árnyai mozogtak közöttük. A falakon őrök jártak. Fent a felhők eltakarták a csillagok nagy részét.

A kapcsolat az Álmodóval most távol volt.

De nem néma.

Kaelen lehunyta a szemét, és egyetlen pillanatra újra megérezte azt a lassú, hatalmas figyelmet. Nem támadott. Nem hívott. Csak jelen volt. És mögötte, mélyebben, a régi kamra súlyos hallgatása feszült. Olyan volt, mint egy álom, amit valaki túl sokáig zárt el magától, és ami ettől nem tűnt el, csak sűrűbb lett.

– Te is félsz tőle? – suttogta Kaelen a sötétnek.

Nem kapott választ.

Csak egy alig érzékelhető hullámot.

Nem.

A férfi lassan kinyitotta a szemét.

Persze hogy nem. Az Álmodó nem így fél. Az emberek félnek így. Az Álmodó inkább figyelmeztetett. Talán azért, mert a régi kamrában valami nem hozzá tartozott. Talán azért, mert ha az a mélyben felébred, abból már nem csak egyetlen város baja lesz.

– Már megint egyedül morogsz a sötétben – hallotta meg Selin hangját maga mögött.

Megfordult. A nő csendesen lépett oda mellé.

– Szokásom.

– Rossz szokás.

Pár pillanatig együtt nézték a várost.

Aztán Selin halkan megszólalt:

– Holnap lemegyünk. Érzem rajtad, hogy ez más lesz.

Kaelen nem tagadta.

– Igen.

– Veszélyesebb?

A férfi lassan bólintott.

– Régebbi.

Selin erre oldalra fordította a fejét.

– Néha az rosszabb.

– Többnyire az.

A nő egy pillanatig hallgatott, aztán egészen közel lépett hozzá.

– Akkor ezt most megjegyzed – mondta csendesen, de keményen. – Holnap nem mész előre egyedül. Nem nyúlsz hozzá semmihez elsőként, csak mert te érzed legjobban. És ha azt mondom, állj meg, akkor megállsz.

Kaelen fáradt félmosollyal nézett rá.

– Ez három külön csoda lenne.

– Akkor kezdd el gyakorolni.

A férfi ezúttal nem viccelte el. Csak nézte Selin arcát a félfényben, a makacs élét a szájának, a szemében maradt fáradt dühöt, azt, hogy még mindig itt van. Még mindig mellette. Pedig ma már lett volna oka rá, hogy eltávolodjon. Hogy féljen tőle. Hogy haragudjon rá azért, amihez túl közel került.

Ehelyett itt állt.

Kaelen hangja ezért lett halkabb, mint akarta.

– Megpróbálom.

Selin bólintott.

– Ez már majdnem emberi.

A távolban ekkor mély, tompa kongás hallatszott az északi negyed felől.

Nem riadó.

Nem is egyszerű őrjel.

Valami mélyebb, fémesebb hang, mintha odalent, jóval a kövek alatt egy hatalmas, üreges tér válaszolt volna valamire.

Kaelen és Selin egyszerre fordultak abba az irányba.

A falakon járó őrök is megálltak.

A második kongás rövidebb volt.

A harmadik már alig hallatszott.

Aztán újra csend lett.

Sorya és Rhovan szinte ugyanabban a pillanatban értek oda hozzájuk.

– Hallottátok? – kérdezte Sorya.

– Igen – mondta Kaelen.

Rhovan az északi sötétet bámulta.

– Ez nem tetszett.

– Nekem sem – felelte Selin.

Kaelen azonban már tudta, honnan jött a hang.

Nem a toronyból.

Alóla.

A régi kamrából.

Ami odalent volt, most már nem csak mozgott.

Hanem tudta, hogy ők is jönnek.

A szél végigsöpört a falon, és az északi városrész sötétje mintha egy árnyalattal mélyebb lett volna, mint az imént.

Kaelen lassan megszólalt:

– Holnapra már késő lehet.

Sorya azonnal rávágta:

– Ma éjjel nem megyünk le vakon.

– Tudom.

– Akkor?

Kaelen tekintete továbbra is az északi torony felé szegeződött.

– Akkor ma éjjel őrség lesz odakint is. Közvetlenül a toronynál. Ha odalent bármi változik, tudnunk kell róla, mielőtt feljön.

Rhovan bólintott.

– Na végre. Egy ötlet, amiben van némi fenyegetően kellemes józanság.

Sorya már fordult is az udvar felé, hogy intézkedjen.

Selin még egy pillanatig Kaelen mellett maradt.

– Aludni úgysem fogsz, igaz?

A férfi halványan elmosolyodott.

– Nem túl mélyen.

– Remek. Akkor legalább ne egyedül legyél ébren.

És ezzel együtt indultak vissza a fények közé, miközben odafent a város utolsó esti zaja lassan elhalt, odalent pedig, valahol az északi torony alatt, a repedt kamra sötétjében valami türelmesen várt.

Nem kaparta már a valóság falát.

Nem sietett.

Csak figyelte, hogyan rendezik el az emberek a saját félelmüket a felszínen.

És készült rá, hogy hajnalban végre találkozzon velük.