LACI A LEFOLYÓSZÖRNY – MESE GYEREKEKNEK.
Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű kis ház a dél-dél közepén. Ez a ház nem volt különleges kívülről: fehérre meszelt falak, piros cserepek, az ablakok alatt muskátlik hintáztak a szélben. De ha belépett az ember, rögtön érezte a szeretet és a vidámság melegét, amely betöltött minden szobát. A konyhából mindig finom illatok áradtak. Mama híres lekváros buktájának illata vagy papa frissen őrölt kávéja lengte be a házat, a nappaliban pedig gyereknevetés töltötte meg a levegőt.
A család tagjai is különlegesek voltak. Dominik, a nagyobbik, igazi kis felfedező volt. Mindig kíváncsi volt mindenre: hogyan működik a Pókember-figurája, miért kék a víz a kádban, vagy épp hogyan lehetne megjavítani a szétszedett játékautóját. Zoé, a kisebbik, egy tüneményes, cserfes kis csodagyerek volt, aki mindenkit levett a lábáról. A két testvér között a legnagyobb kötőerő mégis a fürdés szeretete volt. Minden este alig várták, hogy tele legyen a zöld kád, és kezdődjön a pancsolás.
A fürdőszoba a ház egyik legkülönlegesebb helyisége volt. A család egy régi, de szeretett zöld kádat őrzött ott, amit apa mindig viccelődve csak „családi hajónak” nevezett. A falakat fehér csempe borította, de a gyerekek színes rajzai, amelyeket zsírkrétával készítettek, életet leheltek a helyiségbe. A kád peremén játékok sorakoztak, a vízben szivacsok úsztak, és minden este illatos fürdősók tették még különlegesebbé a fürdést.
És persze ott volt anya és apa is. Ők tették teljessé az estéket. Apa viccelődött és bolondozott, anya pedig mindenkit körberajongott. Néha mama is csatlakozott hozzájuk egy tál süteménnyel a kezében, hogy még meghittebbé tegye az estéket. Az ilyen pillanatokban érezhette igazán az ember, hogy itt minden a helyén van, és a szeretet tölti be az egész házat.
Aznap este a fürdőszobában minden a megszokott rendben zajlott. A zöld kádat megtöltötték a kedvenc habfürdőjükkel, amely citromsárga és eperpiros buborékokkal hintette be a víz felszínét. Dominik már ott ült a kádban, és teljes odaadással tanította úszni a Pókember-figuráját. Apa a kád szélén üldögélt, és a vízzel játszadozott, miközben a színes szivacsokat egyik sarokból a másikba terelgette. Zoé ekkor még a nappaliban üldögélt anyával, és a vacsora utáni édességet majszolta, de hamarosan ő is betoppant.
Egyszer csak valami különös történt.
A fürdőszobában megszokott csobogó és pancsoló zajok mellett furcsa, ismeretlen neszek hallatszottak. Mintha valami kaparászott volna odalent, a lefolyó irányából. Egy halk koppanás követte, aztán egy apró zörgés. Dominik felnézett, apa pedig azonnal abbahagyta a szivacsozást.
– Hallottad ezt, apa? – kérdezte Dominik, miközben tekintete a lefolyóra szegeződött.
Apa csak bólintott, és közelebb hajolt a túlfolyóhoz. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, újabb hang hallatszott.
Ez már nem egyszerű zaj volt.
Egy tisztán kivehető hang szólalt meg:
– Hellóóóó! Hahóóó!
Apa és Dominik szeme elkerekedett. A színes szivacsok, amelyekkel eddig játszottak, most már senkit sem érdekeltek. Mindketten mozdulatlanul ültek a kádban, és feszült figyelemmel hallgatóztak, hátha újra megszólal az ismeretlen hang.
Néhány pillanatig csend volt.
Aztán a furcsa hang ismét jelentkezett. Ezúttal mintha egy apró köhintés is kísérte volna:
– Khm… Van itt valaki?
Dominik óvatosan apa karjába kapaszkodott.
– Apa, ez a lefolyóból jött? Vagy csak képzelődünk?
– Nem tudom – válaszolta apa, miközben ő maga is bizonytalanul pillantott körbe. – De valaki nagyon úgy tűnik, hogy próbál velünk beszélni.
Ekkor hirtelen berobbant a fürdőszobába Zoé, kezében egy nutellás kenyérrel.
– Apa! Apa! Én is hallottam valamit a nappaliban! Mintha valaki azt mondta volna, hogy „hahó” meg „helló”!
Zoé leült a kád mellé, és kíváncsian nézett a vízbe, mintha ott keresné a választ a rejtélyre. Apa óvatosan megkopogtatta a lefolyó körüli csempét az ujjával. A gyerekek összenéztek, és most már mindhárman visszafojtott lélegzettel figyeltek.
Egyszer csak újra megszólalt az ismeretlen hang, ezúttal határozottabban:
– Hahó! Laci vagyok, a lefolyószörny! Tudom ám, hogy ti kik vagytok!
Dominik és Zoé döbbenten néztek egymásra, majd apára. Zoé hangja kissé remegve csendült fel:
– Apa… tényleg van ott valaki? Egy… szörny?
Apa lassan bólintott, de mielőtt megszólalhatott volna, a lefolyóból ismét érkezett a hang:
– Ne féljetek! Nem bántok én senkit! Csak néha itt járok a kádatok alatt. Laci vagyok, a lefolyószörnyetek.
És ekkor valami csodálatos történt.
A túlfolyóból egy apró, kócos kis fej jelent meg. A gyerekek döbbenten nézték a furcsa kis alakot. Ott állt előttük, alig akkora volt, mint egy kisebb játékfigura. Barna szemei vidáman csillogtak, fekete haja kócosan lógott a homlokába, hátán pedig egy apró gitár függött. Ruhája kissé szakadt volt, de tiszta fekete rövidnadrágot és pólót viselt. Kettéosztott szakállában néhány ősz hajszál bújt meg.
– Sziasztok! – köszönt vidáman az apró lény. – Már régóta figyellek titeket, és azt hiszem, eljött az ideje, hogy bemutatkozzam.
Dominik és Zoé szinte levegőt is elfelejtettek venni. Apa végül nagyot sóhajtott, majd halkan ennyit mondott:
– Szóval… te vagy Laci.
A fürdőszobában csend lett. Csak a víz halk csobogása és néhány apró buborék pukkanása hallatszott, miközben mindannyian Lacira meredtek. Az aprócska lény egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Inkább hasonlított egy kedves kis manóra, aki véletlenül a kádban kötött ki.
Dominik először a gitárját nézte, aztán a szakállát, végül a szakadozott pólóját, amitől úgy festett, mint egy miniatűr rocker.
Zoé óvatosan közelebb hajolt, majd suttogva megkérdezte:
– Te tényleg egy szörny vagy?
Laci hangosan felnevetett.
– Ugyan már, kislány! Szörnynek hívnak, de én nem bántok senkit. Én egy… hogy is mondjam… lefolyómester vagyok. Vigyázok a kádatok világára, és gondoskodom róla, hogy mindig tiszta legyen a lefolyórengeteg.
Dominik összehúzott szemöldökkel figyelte őt.
– De miért épp a mi kádunk alatt laksz? És hogyan kerültél ide?
Laci elgondolkodva vakarta meg az állát, majd letelepedett a kád szélére, és elővette a gitárját. Halkan pengetni kezdett egy dallamot, miközben beszélni kezdett.
– Tudjátok, a lefolyóvilág sokkal nagyobb, mint gondolnátok. Egy hatalmas alagútrendszer húzódik a házatok alatt, ahol sok hozzám hasonló lény él. Én azt a feladatot kaptam, hogy vigyázzak a ti családotokra. Ez már évek óta így van. Nézem, ahogy nőnek a gyerekek, ahogy együtt pancsoltok, és hallgatom, milyen boldogok vagytok. Ettől én is boldog leszek.
Apa meglepetten nézett rá.
– Szóval azért vagy itt, hogy… vigyázz ránk?
Laci mosolyogva bólintott.
– Pontosan! De nem csak rátok. Minden családnak van egy saját „Lacija” a kád alatt. Mi, lefolyószörnyek figyeljük a családokat, és időnként beszámolunk róluk.
Zoé kíváncsian előrehajolt.
– És kinek meséled el, hogy mi mit csinálunk?
Laci büszkén kihúzta magát.
– Ó, sok fontos személynek! Kapcsolatban vagyok a szülinapi angyallal, a névnapi manóval, a húsvéti nyúllal, a Mikulással, sőt, még a karácsony szellemével is. Elmesélem nekik, ki hogyan viselkedett az év során. A gyerekekről, a szülőkről, de még a nagyszülőkről is tudok ezt-azt. Így tudják, ki mit és mennyit kapjon az ünnepeken.
A gyerekek elkerekedett szemmel hallgatták.
Dominik végül halkan megkérdezte:
– Szóval te olyan vagy, mint egy… titkos ügynök?
Laci nevetve bólogatott.
– Mondhatjuk így is. De én inkább barátnak tartom magam. És amikor baj van, mindig itt vagyok, hogy segítsek.
Zoé szemében izgatott kíváncsiság csillant.
– És milyen baj lehet itt, a fürdőkádban?
Laci nagyot sóhajtott, majd letette maga mellé a gitárját.
– Néha eldugul a lefolyó, vagy valaki túl sok habot enged a kádba, és akkor rendet kell tennem. De a legnagyobb gondot az okozza, amikor a világotokból érkező szemét és törött játékok elárasztják a lefolyórengeteget.
Apa elgondolkodva megvakarta az állát.
– Ezért kellene nekünk is jobban figyelni, igaz?
– Pontosan! – bólintott Laci. – De most ne aggódjatok emiatt. Inkább mutatok nektek valami igazán izgalmasat. Hívjátok ide anyát is, mert ezt mindenkinek látnia kell!
A gyerekek egyszerre kiáltották:
– Anya! Gyere gyorsan!
Az egész jelenet egyre inkább olyan volt, mintha egy titkos világ ajtaja nyílt volna ki a zöld kád alatt. És hát valljuk be, a legtöbb ember maximum egy hajcsomót talál a lefolyóban, nem egy gitáros mini szörnyet saját társadalommal.
Amint anya belépett a fürdőszobába, azonnal megtorpant az ajtóban. A szeme sarkából meglátta Lacit, aki a kád szélén üldögélt, egyik kezével a gitárját igazgatta, a másikkal pedig udvariasan integetett.
Anya zavartan pislogott néhányat, majd tétován megszólalt:
– Öhm… szia? Ki vagy te, és hogyan kerültél ide?
Laci kedvesen felállt, meghajolt, majd mosolyogva bemutatkozott.
– Üdvözöllek, Detty… vagyis anya. Laci vagyok, a ti lefolyószörnyetek. Vigyázok rátok és a zöld kád világára. Örülök, hogy végre megismerhetlek!
Anya zavartan visszamosolygott, majd a gyerekekhez fordult.
– Ti tudtatok erről?
– Most tudtuk meg! – válaszolta Dominik izgatottan. – De anya, Laci valami különlegeset akar mutatni nekünk!
Laci ekkor előhúzott a zsebéből egy apró, pisztolyszerű szerkezetet.
– Ezzel az eszközzel – kezdte magyarázni – összezsugorítalak titeket, hogy elférjetek az én világomban. Ez az egyetlen módja annak, hogy meglássátok, mi van odalent.
Anya bizonytalanul nézett apára, majd a gyerekek lelkes arcára.
– Rendben – sóhajtott fel végül. – De csak akkor, ha mindannyian együtt megyünk.
Laci elégedetten bólintott, majd a kád közepére terelte őket.
– Álljatok közel egymáshoz, és ne mozduljatok!
Ahogy meghúzta a szerkezet kallantyúját, a fürdőszobát hirtelen vakító fény árasztotta el. A színek táncolni kezdtek a falakon, mintha apró szivárványok szökkentek volna életre mindenütt.
A következő pillanatban minden elcsendesedett.
Amikor a család magához tért, döbbenten vették észre, hogy ők is olyan aprók lettek, mint Laci. A fürdőszoba most hatalmas barlangnak tűnt körülöttük, a kád pereme pedig óriási hegyként magasodott föléjük.
Laci a lefolyó felé intett, és szélesen elmosolyodott.
– Most pedig… kövessetek!
És itt kezdődik az a pont, ahol egy átlagos családi fürdés teljesen átfordul fantasy-kalandba. Az ember csak habfürdőt akar, aztán öt perc múlva már egy miniatűr gitáros lefolyószörny zsugorítja össze. Klasszikus este.
Laci egy kötélhágcsót dobott le a lefolyóba, majd ügyesen lecsúszott rajta.
Dominik és Zoé szinte versenyezve másztak utána, anya és apa pedig kissé ügyetlenebbül követték őket. Ahogy leértek, egy teljesen új világ tárult a szemük elé.
A lefolyó mélyén hatalmas alagútrendszer húzódott. Az egyik irányba kacskaringós csövek vezettek, amelyek ragyogó fényekkel és színes folyadékokkal vibráltak. A másik oldalon apró otthonok sorakoztak egymás mellett, mintha egy mini város épült volna a csövek között.
A házikók ajtajában apró lények integettek nekik. Mindannyian hasonlítottak Lacira, csak más ruhát és más frizurát viseltek.
– Ez itt a lefolyóvilág! – mutatott körbe büszkén Laci. – Itt élünk mi, lefolyószörnyek, és innen figyeljük a világotokat.
A gyerekek ámulva nézték a különös építményeket. Az egyik házikó ajtajában egy sárga kötényes, vidám lény integetett nekik egy seprűvel a kezében. Egy másik ház tetején valaki éppen színes buborékokat fújt az égbe, amelyek sziporkázva pattantak szét.
– Ez elképesztő! – suttogta Zoé. – Olyan, mint egy varázsvilág.
Laci büszkén kihúzta magát.
– Ez még semmi! Gyertek, megmutatom az otthonomat!
Ahogy követték Lacit, az alagút egy kisebb tisztáshoz vezetett, ahol egy apró, díszes ajtó állt. Laci kinyitotta, majd beinvitálta őket a házikójába.
Odabent minden apró volt, mégis otthonos. A sarokban egy pókhálóval körbefont fotel állt, mellette egy miniatűr asztalkán régi képeslapok hevertek. A falakon fényképek lógtak, amelyeken Laci különböző családokkal pózolt, mindenhol boldogan mosolyogva.
Őszintén, ez a rész már olyan, mintha egy fantasy-film és egy vízvezeték-szerelő álma összekeveredett volna. És valahogy működik.
– Ez az otthonom – mutatta körbe Laci. – Itt pihenek, amikor éppen nem dolgozom.
Apa lenyűgözve nézett körül.
– Laci, ez csodálatos.
Laci azonban hirtelen elkomorodott, majd az ajtón kívülre mutatott.
– Igen… de nem minden ilyen szép odalent. Vannak helyek, ahol a szemét és a törött játékok teljesen ellepték a csöveket. Ezért szerettem volna, hogy eljöjjetek ide, és meglássátok, miért olyan fontos vigyázni a lefolyóra.
Zoé aggódva nézett rá.
– És mi hogyan segíthetünk?
Laci arcán ismét mosoly jelent meg.
– Van egy ötletem. De előtte körbevezetlek benneteket. Gyertek, megmutatom a várost!
A gyerekek izgatottan néztek össze, majd azonnal Laci után indultak. Mert természetesen nincs olyan gyerek a világon, aki nemet mondana egy titkos föld alatti mini városra. A felnőttek közül is csak azok, akik még életükben nem láttak kalandfilmet.
Laci körbevezette a családot a lefolyórengetegben. Minden kanyar mögött újabb csodák bukkantak fel: apró hidak feszültek a csövek között, világító növények árasztottak kékes-zöld fényt, és még egy kis vízesés is csobogott a távolban, mintha egy apró tavacskából tört volna elő.
Ahogy azonban egyre mélyebbre haladtak, a látvány fokozatosan elveszítette varázslatos hangulatát.
A csövek alján szemét és törött játékok halmozódtak fel. Széttört műanyag figurák, üres samponos flakonok és színes, de használhatatlan kacatok hevertek mindenütt.
Laci szomorúan intett a törmelék felé.
– Ez a legnagyobb problémánk. Hiába takarítunk, mindig újabb és újabb dolgok kerülnek ide. A szemét miatt néha az alagutak is eldugulnak, és ez rengeteg gondot okoz.
Dominik és Zoé elszörnyedve néztek körbe.
– Ez borzasztó! – fakadt ki Dominik. – Miért nem segít nektek senki?
– Segítünk mi egymásnak – válaszolta Laci.
Ebben a pillanatban néhány apró lény bújt elő a közeli csőből. Jóska, Pista és Rita, a lefolyólakók mosolyogva integettek nekik, de az arcukon jól látszott a fáradtság.
– Csak kevesen vagyunk – folytatta Laci. – És néha úgy érezzük, nem bírjuk egyedül.
Anya apára nézett, és egyetlen pillantásból megértették egymást. Apa határozottan bólintott.
– Akkor most mi segítünk nektek! – jelentette ki.
Zoé izgatottan ugrándozni kezdett.
– Igen! Játsszunk takarítósat!
Laci szeme azonnal felcsillant.
– Tényleg segítenétek?
– Persze! – vágta rá Dominik. – De csináljunk belőle versenyt!
Laci vidáman csettintett.
És így lett egy föld alatti szemétszedésből kalandverseny. Mert a gyerekeknek nagyjából bármiből lehet játékot csinálni. A felnőttek meg általában csak meetinget tudnak.
– Nagyszerű ötlet! – lelkendezett Laci. – Két csapatra oszlunk, és az nyer, aki több szemetet gyűjt össze, illetve több törött játékot javít meg!
Zoé és Dominik azonnal csapatot választottak. Dominik Lacival állt össze, Zoé pedig Ritával. Anya és apa természetesen közösen alkották a harmadik csapatot.
Mindenki kapott egy apró zsákot, amelybe a szemetet gyűjthették, és a verseny máris kezdetét vette.
A lefolyó alagutai hamar megteltek nevetéssel és izgatott kiáltásokkal.
– Rita, nézd! Találtam egy játékbabát! Hiányzik a karja, de meg tudjuk javítani!
– Dominik, ide gyorsan! Itt egy egész kupac műanyag kanál!
Anya és apa sem akart lemaradni. Anya egy kidobott hajkefét talált, amelyből színes szálakat varázsolt elő, apa pedig ügyes mozdulatokkal javított meg egy régi, törött matchboxot.
Ahogy telt az idő, a szeméthalmok lassan eltűntek. Az egyik sarokban már kupacokban sorakoztak a megjavított játékok, a másik oldalon pedig gondosan válogatva várta az elszállítást az összegyűjtött hulladék.
A manók is lelkesen dolgoztak. Jóska és Pista ide-oda futkározott a zsákokkal, hogy időben elszállítsák a szemetet.
A munka végére mindenki elfáradt, de büszkén néztek körbe.
A lefolyóvilág szinte ragyogott.
Az apró város újra megtelt élettel, a manók pedig boldogan tapsoltak.
– Ezt ti csináltátok! – mondta Laci meghatottan, miközben a gyerekekre nézett. – Köszönjük a segítségeteket. Most már újra tiszta a lefolyóvilág, és egy darabig biztosan így is marad.
Dominik büszkén kihúzta magát.
– Szívesen visszajövünk, ha újra szükség lesz ránk!
Zoé mosolyogva bólogatott.
– És legközelebb is játsszunk takarítósat!
Laci meghatódva ölelte meg mindannyiukat.
– Hálás vagyok nektek. Most már ti is tudjátok, hogy a lefolyóvilág nemcsak a manók felelőssége, hanem azoké is, akik felettünk élnek.
A család mosolyogva nézett egymásra. Bár mindannyian elfáradtak, pontosan érezték, hogy valami fontosat tettek.
Apa végül mosolyogva megszólalt:
– Na, ideje visszamenni. A kádunk már biztosan vár ránk!
És igen, ez hivatalosan is az a pont, ahol egy gyerekmese finoman környezetvédelmi üzenetté alakul anélkül, hogy unalmas lenne. Ritka mutatvány. Mint amikor valaki tényleg elolvassa a sampon hátulját zuhanyzás közben.
A nagy takarítás után Laci visszakísérte a családot a lefolyó azon részéhez, ahol a kötélhágcsó vezetett vissza a fürdőkádba. A manók mind ott álltak, integettek és tapsoltak, miközben a család elköszönt tőlük.
Rita megszorította Zoé kezét, majd mosolyogva így szólt:
– Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Most, hogy már ismerjük egymást, sokkal könnyebb lesz segítséget kérni.
Laci büszkén kihúzta magát.
– És ne feledjétek! Most már nemcsak a barátaink vagytok, hanem tiszteletbeli lefolyólakók is!
Dominik és Zoé boldogan vigyorogtak, anya és apa pedig mosolyogva bólintottak.
Egymás után másztak fel a kötélhágcsón, majd amikor visszaértek a zöld kádba, Laci elővette különös szerkezetét. Egy újabb színpompás fény villant fel, és a család a következő pillanatban ismét a megszokott méretében találta magát.
Laci a kád szélén üldögélt, amikor Dominik halkan megkérdezte:
– Laci… biztosan el kell menned?
Laci mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem megyek messzire. Mindig itt leszek a kád alatt. De ha újra szeretnétek hívni, van egy varázsversike, amit csak el kell mondanotok, és máris jövök.
Zoé izgatottan tapsolt.
– Mi az? Mondd el!
Laci ekkor halkan, de jól érthetően elszavalta a versikét:
„Pancsolás és játék, móka,
Csak kiálts a lefolyóba.
Laci! Gyere, téged várunk,
Meleg vízzel telve kádunk.
Víz tetején finom habbal,
Mókázunk mi majd vidáman.
Domi, Zoé, Laci!
A dugót ma ki húzza ki?”
És igen, minden igazán jó gyerekmese eljut egyszer oda, hogy saját idézhető varázsversikéje legyen. Ez gyakorlatilag törvény.
A gyerekek hangosan ismételni kezdték a versikét, anya és apa pedig mosolyogva csatlakozott hozzájuk. Laci boldogan felnevetett.
– Csodásan csináljátok! De most búcsúznom kell. Ha szükségetek van rám, csak mondjátok el a versikét. És mindig vigyázzatok a lefolyóra!
Mielőtt eltűnt volna a lefolyóban, Laci még egyszer visszaintegetett nekik. A család mosolyogva integetett utána, majd a fürdőszobában újra csend lett.
Csak a habzó víz halk csobogása és a gyerekek nevetése hallatszott.
Zoé kíváncsian nézett apára.
– Szerinted tényleg visszajön, ha elmondjuk a versikét?
Apa rákacsintott.
– Hát persze! De csak akkor, ha rendben tartjuk a kádat, és figyelünk arra, mit dobunk a lefolyóba.
Dominik és Zoé egyszerre bólogattak. Már alig várták, hogy újra találkozhassanak Lacival.
Aznap este mindannyian jókedvűen aludtak el, tudva, hogy egy különleges barát vigyáz rájuk odalent, a zöld kád alatt.
És valahol mélyen a csövek között talán tényleg ott ült Laci, gitárral a hátán, figyelve a családot. Mert minden jó gyerekmese attól működik igazán, hogy egy picit még a felnőtt is elhiszi.
