AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – HUSZONHETEDIK FEJEZET

A déli szárny felől érkező álmos gyerekhang után néhány pillanatig valóban úgy tűnt, hogy a város képes lehet legalább rövid időre egyben maradni. Nem megnyugodni. Azt már senki nem várta. Csak nem szétesni azonnal. Az emberek a kijelölt, megtört útvonalakon jártak. Kimondták az érintéseket. Letették a tárgyakat. Kivárták a fél ütemet, mielőtt bármit együtt mozdítottak volna. A kuszaság, amit kényszerből teremtettek maguk köré, most védett. Rondán, fáradtan, de védett.

Aztán Liort felnevetett.

Nem hangosan.

Nem úgy, mint egy gyerek, aki játszani akar, hanem úgy, mint aki álmából félrebillenve meglátott valamit, amit a felnőttek nem. A hang a déli szárny árnyékos bejárata felől jött, és olyan rövid volt, hogy elsőre szinte elveszett volna a vásznakon átszűrődő tompa udvari zajban. Csakhogy a fiú a nevetés után rögtön ugyanazzal a hangmagassággal ismételte meg:

– Most már bent is van.

Az udvar megfagyott.

Nem egyszerre mozdulatlanná válva. Inkább úgy, ahogy a vad megáll a magas fűben, amikor hirtelen már nem biztos benne, hogy a szél csak szél. Selin már fordult is a hang felé. Kaelen szinte ugyanabban a mozdulatban felállt a kőtömb mellől, mire a nő ráförmedt:

– Ne gyorsan.

A férfi mozdulata megtört. Igaza volt. Már megint. Idegesítően sokszor.

A déli szárny bejáratánál a két kísérő asszony azonnal Liort felé fordult. A fiú nem sírt. Nem remegett. Csak állt az egyikük mellett, az arca sápadtabb volt a megszokottnál, és nem az udvart nézte, hanem a felső nyílások fölé kifeszített, fényt törő vásznakat.

Sorya egyetlen kézmozdulattal megállította azokat, akik ösztönből már indultak volna a gyerek felé.

– Senki nem rohan oda.

A gyógyító asszony kilépett a déli szárny árnyékából, egyik kezével Teren vállát tartva, a másikkal maga mögött maradásra intve két másik gyereket. Az arca olyan volt, mint egy rosszul kifaragott kődarab. Éles, fáradt, kérlelhetetlen.

– Lior – mondta nyersen. – Mit láttál?

A fiú lassan felemelte a kezét.

Nem mutatott senkire.

Nem a toronyra.

Nem a kőasztalra.

A vásznak fölött húzódó, belső falperem egyik szakaszára mutatott, oda, ahol a szórt fény miatt a kövek nem kaptak tiszta kontúrt, csak szürkés, törött mintázatot.

– Ott előbb még nem volt hajlás – mondta. – Most van.

Iren már nézte is. Aztán Kaelen is. Először semmit nem látott. Csak a vásznak szélét, a kőfal egyenetlen felszínét, és a fény okozta bizonytalan árnyakat. Aztán meglátta.

Nem vonalat.

Nem repedést.

Hanem valamit a kettő között.

A fal felső ívén, közvetlenül az egyik ferdén kifeszített ponyva széle fölött, egy keskeny, sötétebb hajlás futott. Olyan volt, mintha a kő felületén nem repedés nyílt volna, hanem valami belülről már tudná, hogyan kellene egy vállnak nekifordulni a falnak, mielőtt egy test kibújik mögüle. Nem alak. Nem arc. Csak az a gyomorforgató előzetesség, amit már ismertek a lépéshelyekből, az átadásból, a hordágy ívéből. Egy készülő testhely.

Rhovan halkan káromkodott.

– Már a falnak is testtartása van.

Iren hangja hideg maradt.

– Nem a falnak. A kijövésnek.

A hajlás nem mozdult tovább. De az sem kellett hozzá, hogy mindenki érezze, mennyire rossz ez. A vásznakkal megtört fény eddig segített, mert összezavarta a tiszta mozdulatokat. Most viszont létrehozott egy másik közeget. Egy olyat, amiben a kijövés nem lépéssel, nem kézzel, nem tárggyal próbálkozik, hanem takarással.

Kaelen gyomra megfeszült.

– A részleges eltakarás kell neki.

Sorya egy pillanat alatt ránézett.

– Biztos?

– Nem – mondta Kaelen. – De elég rossz ötlet ahhoz, hogy igaz legyen.

A hajlás mellé ekkor még egy sötétebb ív jelent meg. Nem mellette közvetlenül. Kicsit lejjebb. Mint egy második próbálkozás. Mint amikor valaki még keresi, hol érdemes áttolnia magát egy szűk helyen.

A gyógyító asszony röviden ráförmedt az udvarra:

– A gyerekek maradnak.

Az egyik asszony reflexből szorosabban fogta volna Lior karját, de még időben megállt, és inkább kimondta:

– Hozzád nyúlok.

Úgy fogta meg utána. Jól. Már mindenki úgy élt itt, mintha egy rossz isten nyelvtankönyvét kéne memorizálni. Szánalmas korszak.

Sorya közben már dolgozott.

– Felső peremhez három ember. Nem alá. Oldalról. Nem egyszerre indulva. Rhovan, keleti lépcső. Iren, innen nézed az íveket. Kaelen…

– Jövök – mondta a férfi.

– Nem elöl – vágta rá Selin.

A férfi ránézett.

– Tudom.

– Nem úgy nézel ki, mint aki tudja.

Rhovan oldalra mordult, miközben már a keleti lépcsősor felé indult.

– Szeretem, amikor egy házasság közepén omlik össze a valóság. Legalább családias.

Senki nem méltatta. Kár. Egészen jó volt.

A felső peremhez vezető keskenyebb oldallépcső nem volt hosszú, csak most minden lépése kétszer olyan ronda lett attól, hogy nem szaladhattak rajta végig. A három kijelölt őr szakaszosan indult. Egyikük előbb. A másik csak utána. A harmadik még később. Nem szabályos ritmusban. Megtörve. Kénytelenül. A keleti oldalról Rhovan haladt fel, vaspálcával a kezében, nem kapkodva, de úgy, mint aki szívesen verne szét valamit, ha végre lenne minek pofája teljesen megjelenni.

Kaelen a földről figyelte a falperemet és a sötét hajlásokat. Selin mellette maradt. Nem hozzáérve. Csak veszélyesen közel ahhoz, hogy megtehesse.

Iren közben a kőasztalról felkapott egy laposabb törött cserepet, és a hajlások alatti nyitott tér felé tartotta.

– Ha kijövést keres, kell neki mélységérzet – mondta. – Takarásból nyíló testhely.

Kaelen rögtön értette.

– Akkor nem a hajlást kell elvenni. Hanem a mögötte képződő teret.

Sorya már fordult is az udvar széléhez döntött egyik hosszabb, repedt fatábla felé.

– Azt hozzátok ide. Nem fel. Innen. Elé takarjuk.

Az egyik őr már indult volna egyszerre egy másikkal, de Sorya rájuk csattant:

– Ütemet.

Az első őr káromkodott egyet az orra alatt, aztán kimondta:

– Emeljük.

A másik csak utána fogott rá. Nem szép mozdulat volt. Viszont nem is tiszta. Ez most többet ért.

A felső peremen az első sötét hajlás közben mélyült egy árnyalatnyit. Nem nagyon. Csak annyira, hogy az ember már ne tudja ráfogni, hogy biztosan csak fényjáték. Lior a déli szárny árnyékában összerezzent.

– Most már jobban akarja.

A gyógyító asszony rá sem nézett, mégis válaszolt:

– Tudom.

Rhovan ekkor elérte a keleti peremet. Nem közelítette meg közvetlenül a hajlások helyét. Oldalt maradt, és felfelé nézve olyan képet vágott, mint aki tényleg fontolgatja, hogy egyszerűen fejjel megy neki a kőnek.

– Közvetlenül nem látok semmit – szólt le. – De a fal mögötti járóperem hidegebb.

Iren felkapta a fejét.

– Hidegebb hogyan?

– Mintha huzat lenne ott, ahol nincs nyílás.

Ez elég volt.

Kaelen szinte azonnal érezte, hogyan áll össze a kép. Nem kijönni próbál valami úgy, mint egy test. Hanem a takarás és a mélység közé beilleszteni egy majdnem-testet. A vászon, a perem, a megtört fény, és a fal mögötti üres tér együtt készítette elő.

– A vásznakat oldani kell – mondta.

Sorya megállt félúton a fatáblával.

– Az előbb még segítettek.

– Most már nem ugyanazt csinálják – mondta Kaelen. – A tiszta fényt törték. Most zsebet adnak neki.

Iren azonnal rávágta:

– Igen. Nem szétvenni mindet. Átállítani. Más szögbe.

Selin odafordult két őrhöz.

– Felső kötelekhez. Nem egyszerre.

A mozdulatok újra szétestek, újra átálltak, újra kényelmetlenné váltak. Az ember tényleg bámulatos faj. Képes percek alatt új túlélési rendszert építeni, majd percekkel később azt is eldobni, ha ugyanaz a rendszer közben már a vesztét szolgálja.

Az első felső vásznat meglazították.

Nem leejtve.

Csak elforgatva.

Abban a pillanatban a felső peremen húzódó két sötét hajlás közül az egyik egyszerűen eltűnt. Nem oszlott szét látványosan. Csak már nem tudott ugyanúgy ott maradni. A másik viszont nem tűnt el. Hanem megnyúlt.

– Bassza meg – mondta Rhovan egészen halkan.

És igaza volt.

A megmaradó hajlás most már nem oldalra próbált fordulni. Lefelé húzódott. Mint egy könyök előtti tér. Mint valami, ami nem kilépni akar, hanem megkapaszkodni.

Lior ekkor felsikoltott.

Nem hisztérikusan. Hanem a felismeréstől.

– Nem bent van – kiáltotta. – Le akar jönni.

A következő pillanatban a perem alatti kőfalon három rövid, egymástól tenyérnyire futó sötét karc jelent meg. Nem mélyen. Nem véglegesen. Inkább mint ahogy a köröm nyomot hagy poros felületen. Csakhogy ott nem volt kéz. Nem volt köröm. Csak a készülő mozdulat.

A felső őr megingott.

Nem leesve.

Nem megtámadva.

Csak úgy, mint aki ösztönből odakapna a karcokhoz, mert valami kapaszkodót sejt ott.

– Ne! – ordított fel egyszerre Kaelen, Iren és Selin.

A férfi mozdulata félúton megállt.

Pont félúton.

Pont ott, ahol mostanában minden baj lakott.

A karcok erre hirtelen mélyebbre sötétedtek.

Iren arca megkeményedett.

– A megszakított szándék is eteti.

Kaelen gyomrában ez úgy ütött, mint a kő.

– Már nem csak a végrehajtott mozdulat.

Sorya azonnal parancsot adott:

– Aki fent van, nem néz közvetlenül a karcokra. Oldalról tartjátok. A vásznat teljesen ne engedjétek. Csak szakítsátok meg a hosszú árnyékot.

Az udvarban két ember a fatáblát végül nem a fal elé vitte, hanem ferdén a perem alatti térbe állította, hogy ne maradjon tiszta leérkezési sáv a sötét hajlás és a kövek között. Jó döntés volt. Nem elegáns. Nem szép. De itt már rég nem a szépség volt a mérce.

Rhovan a felső járóperemről lekiáltott:

– A hideg mozog.

– Merre? – kérdezte Sorya.

– Nem egy irányba. Mintha keresné, hol jobb neki.

Iren ekkor egyszerre fordult a déli szárny és a torony közti belső falrész felé.

– Nem egy kijövetelt keres. Többet.

És mintha a mondatára vártak volna, a belső udvar három külön pontján egyszerre jelent meg ugyanaz a rohadtul ismerős jelenség. Nem teljes jel. Nem repedés. Csak rövid, sötétebb hajlás, ahol egy fal találkozott árnyékkal, egy oszlop a ferdén vetett fénnyel, egy ponyva széle a kővel. Mindhárom helyen ugyanaz a testetlen előkészület.

Selin káromkodott.

– Megosztja.

Kaelen bólintott.

– Nem egy helyen akar átjönni. Szét akarja teríteni a kijövés lehetőségét.

Rhovan felülről mordult le:

– Csodás. Már az inváziója is szervezettebb, mint az emberiség.

Sorya egy másodpercre lehunyta a szemét. Nem félelemből. Számolásból. Aztán döntött.

– Minden részleges takarás megszűnik. Most.

Az egyik őr döbbenten nézett rá.

– De akkor a fény…

– Majd másképp törjük meg – mondta Sorya. – Most a zsebek rosszabbak.

Az udvar azonnal megmozdult.

A vásznakat nem szedték le teljesen, csak olyan magasra és olyan szögbe húzták, hogy ne hozzanak létre falhoz simuló, mélyedésszerű árnyékokat. A szórt félhomály részben eltűnt. Több tiszta fény esett a kövekre, és ezzel együtt mindenki mozdulatai ismét veszélyesebbek lettek. De legalább a falperemeken húzódó sötét hajlások közül kettő azonnal elhalványult.

Nem mind.

A harmadik viszont megmakacsolta magát.

A déli szárny bejáratától balra, egy alacsonyabb boltív repedt találkozásánál megmaradt egy keskeny, lehajló sötét ív. Túl alacsonyan ahhoz, hogy felső kijövetel legyen. Túl emberi magasságban ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják.

Kaelen odanézett, és egyből rosszat érzett.

– Ez nem a falból akar kijönni.

Iren követte a tekintetét, aztán hirtelen elsápadt.

– Nem. Valakit oda akar állítani.

A gyógyító asszony arcából kifutott az utolsó maradék szín is.

A boltív pontosan ott volt, ahol a déli szárnyból kilépők reflexből meg szoktak állni fél pillanatra, mielőtt eldöntenék, jobbra mennek az udvar belseje felé, vagy balra a keleti oldal felé. Nem útvonal. Nem tárgy. Nem kéz. Hanem döntési pont. Tiszta, emberi, megszokott.

A rohadt dög egyre jobban tanult.

Sorya felemelte a kezét.

– Senki a déli bejáratnál nem áll meg. Aki kijön, azonnal irányt kap. Nincs habozás a küszöbnél.

Iren azonnal hozzátette:

– De nem gyorsítva. Előre mondott döntéssel. Mielőtt kilép.

Kaelen már fordult is a gyógyító asszony felé.

– Bent mindenki megkapja előre, merre jön ki. Még a küszöb előtt.

A nő bólintott.

– Meglesz.

Selin azonban a sötét ívet figyelte tovább, és valami megfeszült az arcán.

– Nem elég.

Kaelen ránézett.

– Tudom.

A nő a boltívhez döntött egyik üres vödörre mutatott.

– Azt odébb.

Elsőre jelentéktelennek tűnt. Aztán rögtön világos lett. A vödör ott állt, ahol az ember ösztönből megkerülné, majd emiatt még biztosabban fél pillanatra megtorpanna a döntési pontban. Egy nyomorult vödör. Egy darab vacak. És persze, hogy most ez is számított.

Az egyik őr már indult volna, de Sorya megelőzte.

– Kampóval.

Nem vitatkoztak. Jó. Kezdtek végre igazán élni ebben az őrületben.

A kampós bot megint előkerült. A vödröt nem emelték, hanem félresodorták. A fém tompán karcolta a követ. A hang ettől olyan lett, hogy a déli szárnyban két gyerek egyszerre sírni kezdett. Teren nem. Ő csak mereven nézte a boltívet, és olyan halkan szólalt meg, hogy szinte csak a közelben állók hallották:

– Ott valaki mindig majdnem áll.

A gyógyító asszony azonnal odafordult hozzá.

– Mióta?

A fiú vállat vont. Nem közönyből. Inkább azért, mert a gyerekek néha olyan dolgokat fogalmaznak meg természetesen, amitől a felnőttnek legszívesebben kitépné a saját idegeit.

– Nem tudom. Csak most már közelebb van.

Na, remek.

Kaelen megérezte, hogy a levegő újra megváltozik. Nem hidegebb lett. Sűrűbb. A sötét lehajló ív a boltív repedésénél nem nőtt tovább, de a körülötte lévő tér mintha egy árnyalatnyit összerendezettebbé vált volna. Mint amikor valaki fejben már eldönti, hová lép, csak a teste még nem indult utána.

– Nem akarjuk kivárni – mondta.

Sorya odakapta a fejét.

– Mivel törjük?

Kaelen körbenézett. A vödör félrecsúszott. A közeli kődarabok szabálytalanok voltak. A boltív alatt a küszöb viszont túl tiszta maradt. Túl egyenes. Túl nyilvánvaló.

– A döntési pontot kell szétverni – mondta.

Rhovan a felső peremről visszakiáltott:

– Ez egyre személyesebb sértés.

– Hallgass és figyelj – szólt vissza Sorya.

– Ez volt a figyelésem hangja.

Iren már térdelt is a boltív előtt. Nem túl közel. Elég közel.

– Nem akadály kell. Hanem olyan elágazás, ami nem szokásos. Két rossz kis út, ne egy tiszta választás.

Kaelen rögtön rámutatott a közeli lapos kőtömbökre.

– Azokat ide. Nem szimmetrikusan.

Sorya intett. Két ember mozdult. Nem együtt. Ütemre. Az egyik hozott egy laposabb követ, a másik csak utána egy hosszúkás törött faéket. A küszöb előtti térbe tették őket, de nem zárásként. Inkább úgy, hogy aki kilép, ne tudjon ugyanott megállni, ahol eddig szokott. Vagy jobban balra kelljen kerülnie. Vagy rögtön jobbra kényszerüljön. Vagy már bent eldöntenie, melyik oldalra fordítja a testét.

A lehajló sötét ív erre egy pillanatra megrándult.

Nem mozdulatként.

Hanem valami rosszkedvű korrekciójaként.

Teren hátrébb húzódott.

– Haragszik.

A gyógyító asszony a fiú vállára tette a kezét.

– Hadd tegye.

A következő másodpercben a boltív repedésénél megjelenő sötét hajlás nem eltűnt, mint korábban a peremen. Hanem szétágazott.

Két rövid, lefelé futó karcra bomlott, mintha a kijelölt emberi álláspont helyett most azt próbálná, lehetséges-e két oldalról egyszerre belesodorni valakit ugyanabba a döntésbe.

Iren arca kifeszülten figyelt.

– Még mindig a választás előtti részt akarja.

Kaelen szinte suttogva mondta:

– Akkor el kell venni tőle a választás tisztaságát.

Selin erre ráfordult.

– Vagy adni kell egy harmadikat.

A férfi ránézett. A nő már a déli szárny bejáratától kissé beljebb fekvő, keskenyebb oldalsó fülkére mutatott. Eddig tárolóhelyként használták. Félig üres volt, egyik oldalán rongykupac, másikon két törött faléc.

– Ha a kijövők nem jobbra vagy balra döntenek, hanem előbb oda lépnek be röviden, nincs küszöbdöntés.

Iren azonnal megértette.

– Köztes tér.

Sorya már mozdult is.

– A déli szárnyból kilépők mostantól előbb a fülkébe mennek. Onnan kapnak második irányt.

A gyógyító asszony szája megrándult.

– Zsilipelés.

– Életben maradás – mondta Sorya.

– Ugyanaz ma.

Kaelen nem mondta ki, de pontosan ezt érezte. Egyre kevésbé éltek térben. Inkább valami emberi csapdarendszerben, amit maguknak kellett minden pillanatban újrahuzalozniuk. Az egész város egy sebtében átépített idegrendszerré kezdett válni.

Az első próbát rögtön meg is kellett tenniük.

A gyógyító asszony intett az egyik sebesült asszonynak, akinek a karját újrakötötték korábban. Nem súlyosan sérült, járni tudott. De lassabban.

– Te jössz – mondta neki. – Előre tudod az irányt. A fülkébe mész. Utána balra.

Az asszony nyelt egyet. Aztán bólintott.

– A fülkébe megyek. Utána balra.

Kimondta. Jó.

A déli szárny árnyékából kilépett. Nem sietett. A küszöb elé tett kusza kövek és faékek miatt a teste már eleve máshogy állt rá a mozdulatra. Nem tudott a régi, tiszta döntési pontban megállni. A sötét, kettéágazott karcok a boltív repedésénél egy árnyalatnyit mélyültek, de amikor az asszony nem jobbra vagy balra fordult, hanem a köztes fülkébe lépett, az egyik karc azonnal megszakadt.

A másik még maradt.

Aztán amikor az asszony a fülkéből balra indult tovább, az is szétesett.

Rhovan felülről lekiáltott:

– Működik.

Iren nem örült.

– Egyelőre.

És ebben sajnos művészileg is tökéletesen igaza volt.

Mert a következő pillanatban a torony felől olyan hang jött, amitől az egész udvar egyszerre nézett arra.

Nem reccsenés.

Nem koppanás.

Hanem mély, belső, hosszú súrlódás. Mint amikor odabent valami nagy és nehéz nem ledől, hanem átfordul. A torony gyomrából jött. Lassan. Hosszan. A kövek válaszoltak rá. Nem visszhangként. Inkább testtel.

Kaelen mellkasában valami hideg végigfutott.

– Most kezdődik a következő.

Sorya már kérdezte is:

– Mi?

A válaszra nem kellett sokat várni.

A belső udvar közepe, ahol korábban a kőasztal körül megtörték a vonalakat, egyszer csak megváltozott. Nem látványosan. Csak a köveken heverő cserépdarabok és kavicsok közül három nagyon lassan elfordult.

Senki nem ért hozzájuk.

Senki nem lépett melléjük.

Mégis elfordultak.

Annyit, amennyi elég volt ahhoz, hogy három különálló, szabálytalan darabból egy irányba mutató, törött nyíl-szerű rend legyen.

Rhovan ezt felülről is meglátta.

– Most már a szemét is menetoszlopba áll?

Selin káromkodott egy hosszút.

Iren viszont elsápadt.

– Nem. Nem menet.

Kaelen gyomra összerándult, mert már ő is látta.

A három darab nem egy irányba mutatott véletlenül. A torony bejárata felé álltak. Nem egyenes vonalban. Inkább hívásként. Mint amikor valaki nem utat rajzol, hanem ráveszi a tekintetedet, hogy kövesse.

– A nézésünket akarja vezetni – mondta.

A gyógyító asszony felkapta a fejét.

– Hogy odanézzünk?

– Hogy arra induljunk – mondta Kaelen. – Vagy legalább fejben már ott legyünk.

Sorya egyetlen másodperc alatt döntött.

– Senki nem nézi a közepeket hosszabban. Iren, ezt mivel törjük?

Iren a cserépdarabokat figyelte.

– Nem szétszórással. Az új mintát adna. Letakarni sem jó. Áthelyezni kell őket úgy, hogy ne maradjon irány.

Selin szeme összeszűkült.

– Kampóval megint?

– Igen – mondta Kaelen. – De nem egymás után ugyanazzal az ívvel.

Rhovan lekiáltott:

– Ettől a nap végére minden tárgyhoz külön koreográfia kell majd.

– Már most is az van – mondta Sorya.

A kampós botot újra előhozták. Az udvar kezdett úgy kinézni, mint egy őrült szertartás díszlete, ahol minden tárgyat úgy kell megérinteni, mintha megsértődne, ha túl természetesen bánsz vele. Emberi civilizáció, 160. felvonás.

Az első cserépdarabot oldalról pöccintették arrébb. A másodikat hátrahúzták. A harmadikat egy kicsit megfordították, de nem ott hagyták, hanem azonnal másik kő mellé sodorták, hogy ne maradjon saját tiszta pozíciója. Az irányt mutató törött rend azonnal szétesett.

Viszont a toronyból jövő mély belső súrlódás nem szűnt meg.

Erősödött.

A levegőben újra megjelent az a nyomorult érzés, mintha valami még mindig nem támadna nyíltan, csak egyre több próbát terítene szét körülöttük. Falban. Tárgyban. Küszöbben. Tekintetben.

Kaelen ekkor értette meg, mi az igazán rossz.

Nem az, hogy mennyi mindent tanult már.

Hanem az, hogy egyre kevésbé kellett neki ugyanazt kétszer próbálnia.

– Kevesebbet hibázik – mondta halkan.

Iren ránézett.

– Igen.

Selin ezt is hallotta.

– Akkor most mi a következő lépésünk?

Kaelen a torony sötét bejáratát nézte. Aztán a kőasztalt. A déli boltívet. A felső peremet. A kuszára tört udvart. A gyerekeket. A tárgyakat. Az embereket, akik már úgy álltak minden mozdulat előtt, mintha a saját idegrendszerükkel alkudoznának.

A válasz lassan érkezett meg, és ettől csak rosszabb lett.

– Nem az udvart védi tovább – mondta. – Leköt minket vele.

Sorya tekintete megkeményedett.

– Hogy ne a toronyra figyeljünk.

– Igen.

A torony belsejéből ekkor újabb hosszú súrlódás futott végig a köveken. Most közelebbinek hatott. Mintha valami odabent valóban helyet változtatna.

Rhovan a felső járóperemről lekiáltott, és most először hiányzott a hangjából a gúny.

– Mozgás van bent.

Sorya már fordult is.

– Milyen?

– Nem ember.

Kaelen erre felnézett.

– Láttad?

– Nem – mondta Rhovan. – Hallottam úgy, hogy nem akarom látni.

Na, ez legalább pontos volt.

Sorya egyetlen mozdulattal kettévágta a döntést.

– Az udvar marad feltörve. A déli szárny új rendben működik tovább. Iren, te itt maradsz és figyeled a kijövési pontokat. Gyógyító asszony, senki nem mozog egyszerre bent. Selin…

– Vele megyek – mondta a nő rögtön.

Sorya rá sem nézett hosszan.

– Igen. Kaelen, Rhovan és két őr velem a toronyhoz.

A gyógyító asszony azonnal tiltakozott.

– Ha bent az kell neki, hogy ő közelebb menjen, akkor ez lehet pont az, amit akar.

Kaelen nem fordult felé teljesen, de válaszolt.

– Igen. És ha nem megyünk, akkor megkapja az időt.

A nő arcán látszott, hogy gyűlöli ezt az érvet, mert használható.

– Akkor legalább ne egyenesen.

– Nem is tudnánk – mondta Selin.

Sorya már osztotta is:

– A toronyhoz vezető útvonalat megtörjük indulás előtt. Köztes lerakópontok, ferde kövek, két váltás. Nem nézünk sokáig előre ugyanabba az irányba. És senki nem nyúl semmihez bent kimondás nélkül.

Rhovan leért a felső oldalról, és a vaspálcát egyszer megforgatta a kezében.

– A világ tényleg eljutott oda, hogy már a nézést is taktikázni kell. Csodálatos.

Kaelen a toronyra nézett.

– Ez még csak a bemelegítés volt.

Rhovan ránézett. Aztán lassan bólintott.

– Ezt különösen utálom benned. Általában igazad van a legrosszabb pillanatokban.

A toronyból ekkor tompa dörrenés jött.

Most már nem belső súrlódás.

Valami nekiütődött valaminek odabent.

És az udvar összes madara, amelyik még a belső falakon maradt, egyszerre röppent fel.

Ez már nem előkészület volt.

Ez már hívás sem volt.

Ez valami más volt. Közelebb. Nehezebb. Végre kevésbé elméleti.

Sorya hangja végigvágott a téren.

– Indulunk. Most.

És most már tényleg történt valami minden második levegővételben.

A toronyhoz vezető út addig sem volt hosszú. Most mégis úgy feszült végig az udvaron, mintha valaki direkt minden lépés közé egy külön kis csapdát tett volna. Részben azért, mert így is volt. Részben pedig azért, mert mire az ember elkezd minden kőre, tárgyra, küszöbre és fél mozdulatra gyanakodni, a saját lába is másként viselkedik alatta. Már nem visz. Csak egyezkedik.

Sorya ment elöl, de nem egyenes vonalban. Nem úgy, hogy utat nyisson. Inkább úgy, mint aki minden második lépésnél megtagadja a tértől, hogy kiismerhető legyen. Rövid oldalfordításokkal haladt, olykor egy kődarab mellett, olykor egy letett vödör ívét használva megtörésnek. Kaelen középen mozgott, Selin mellette, kicsit hátrébb, ahonnan egyszerre láthatta őt és a torony sötét bejáratát. Rhovan a másik oldalon jött, két őr hátul. Nem csapatnak néztek ki. Inkább valami szétesett, rosszkedvű társulatnak, amelyik véletlenül ugyanabba a rémálomba kapott meghívót.

A torony újabbat dörrent.

Nem hangosan.

De mélyen.

Olyan dörrenés volt, amit nem a fül ért először, hanem a borda. A mellkasban ütött vissza. Az udvar kövei pedig úgy válaszoltak rá, mint egy öreg test, amelyik ugyan még áll, de már pontosan tudja, mennyi repedés tartja össze.

Rhovan oldalt mordult.

– Ha ez még mindig csak a bemelegítés, akkor legközelebb inkább maradnék lázas.

– Késő – mondta Selin.

– Ezt szeretem benned. Még reményt sem hagysz rendesen.

Kaelen nem szólt. A figyelme már nem csak a toronyra tapadt, hanem azokra a köztes pontokra is, amelyek korábban egyszerűen csak kövek voltak. Most minden második felület túl késznek tűnt. Túl alkalmasnak. A világ tényleg eljutott oda, hogy az embernek már annak is örülnie kellett, ha valami elég ronda ahhoz, hogy ne akarjon rajta átjönni semmi.

A torony előtti félköríves kövezett részhez érve Sorya felemelte a kezét. Nem parancsolóan. Inkább figyelmeztetőn. A csapat lassított. A félkörív peremén, ott, ahol korábban a köveket mindig tisztán tartották, most két ferde láda, egy oldalára döntött víztartó, és néhány szándékosan szétterített törmelék feküdt. Az új rend része volt. Megtört. Csúnya. Hasznos.

Igen ám, csak most a ládák közt húzódó szűkebb átjáróban valami megint másként állt, mint néhány perce.

Nem látványosan.

Csak annyira, hogy az ember gyomra rögtön szóljon.

Az egyik láda tetején, a repedt deszkák találkozásánál, vékony, poros ív húzódott. Nem karcolat. Nem repedés. Mintha valaki ujjbeggyel épp csak odasimított volna, hogy kijelölje, hová esne jól tenni a kezet, amikor az ember oldalra támaszkodik az elhaladásnál.

Kaelen azonnal megállt.

– Ne.

Sorya nem lépett tovább.

– Mi?

A férfi az ívre mutatott.

– Az oldalérintés.

Selin már látta.

– Ha itt fordulunk be, valaki reflexből ráfog a ládára.

Rhovan halkan felhorkant.

– Persze hogy ráfog. Mert élni akar és nem orral esni a törmelékbe. Micsoda pofátlan ötlet a testtől.

Igen. Pont ez volt a baj.

A láda nem állt útban teljesen. Nem akadályozott. Csak annyira szűkítette le az áthaladást, hogy az ember ösztönből segítséget kérjen tőle. És most már ez is tananyag lett valaminek, amit legszívesebben valaki egyszerűen felgyújtott volna. Kár, hogy az ilyesmi ritkán oldja meg a metafizikai rohadást.

Iren nem jött velük, de Kaelen szinte hallotta a fejében a hideg, száraz hangját: nem a kész fogás, a fogás előtti készülés kell neki.

Sorya körbenézett.

– Új út?

Kaelen a félköríves tér jobb oldalát mérte fel. Ott a kövek tisztábbak voltak, de két nagyobb repedés futott át rajtuk. Balra a láda és a törmelék terelte volna be őket ebbe az oldalérintéses szűkületbe. Jobbra viszont egy kidőlt oszlopdarab feküdt ferdén, és ha azon mennek át, egyiküknek át kell emelnie a lábát egy kissé magasabb ívben.

Nem jó.

Nem tiszta.

Nem egyik sem.

Selin észrevette, merre néz.

– Egyik se tetszik.

– Mert egyik se jó – mondta Kaelen.

Rhovan a vaspálcájával a láda felé bökött.

– Ezt szétverhetem.

Sorya rögtön ránézett.

– Nem most. Nem tudjuk, mit indítana be.

A férfi szája megrándult.

– Elég fárasztó, hogy a kedvenc megoldásaim egyre ritkábban használhatók.

Kaelen ekkor a kidőlt oszlopdarabra nézett újra, aztán a mellette heverő két kisebb kőre. Nem az átlépés lesz a kulcs. Hanem az, hogy ne ugyanabban a ritmusban érjenek át rajta mind.

– A jobb oldal – mondta. – De nem át, hanem megtámasztva.

Sorya rögtön értette félig.

– Emberül.

Kaelen a két kisebb kődarabra mutatott.

– Ezeket az oszlop mellé. Két külön lépésfelület. Nem egy ívben emeljük át a lábat. Hanem megszakítva.

Selin már mozdult is.

– Hozzáérek.

Felemelte az első követ, de nem vitte azonnal. Előbb megállt. Letette egy pillanatra a saját lába mellé. Aztán újra felvette, és csak utána vitte az oszlopdarabhoz. Jó. Már ösztönből törte meg a mozdulatot. Az ember tanul, ha eléggé sarokba szorítják. Kár, hogy ez mindig ennyire undorító tananyaggal jár.

A második követ az egyik őr hozta. Mire mindkettő a helyére került, az oszlop mellett nem egyetlen átlépési vonal maradt, hanem két rövid, rossz ritmusú átmenet. Nem szép. Nem természetes. De éppen ez kellett.

A láda tetején húzódó poros ív halványult.

Nem tűnt el teljesen.

Csak olyan lett, mint valami elrontott próbálkozás.

– Megtört – mondta Kaelen.

Sorya bólintott.

– Jobbra megyünk. Egyenként. Kimondott indulással.

Rhovan morogva félrebillentette a fejét.

– Már lassan a létezést is be kell jelenteni.

– Tedd azt – vágta rá Selin.

Az első Sorya volt. Nem ugrott át. Nem lendült. A jobb lábát fel a kisebb kőre, onnan az oszlopdarab mellé, aztán újra le. Darabosan. Tudatosan. Nem hagyva egyetlen tiszta, könnyen másolható ívet sem. Kaelen utána ment. Érezte, hogy a teste mennyire utálja ezt a szétszedett, akadozó mozgást. Az ember nem erre van kitalálva. Ez a test futna, ugrana, átbukna, elkapna, egyben csinálná a dolgokat. Most meg itt bénázik, mint valami tanuló gyerek a saját lábával.

Leért.

Semmi.

Selin jött utána. A mozdulata biztosabb volt, mint bárkié az udvarban. Nem azért, mert kevésbé félt. Hanem mert dühösebb volt annál, hogy a félelem szépen látszódjon rajta.

Rhovan volt a negyedik. Már az első kőre lépve megszólalt:

– Hozzáérek a világhoz, az megint ne vegye zokon.

Sorya hátra se fordult.

– Csendben.

– Ez volt a csendes változat.

Az utolsó őr is átért. A láda melletti poros ív erre végleg szétesett. Jó. Legalább ezt most nem vitatták el tőlük.

A torony bejárata előtt azonban a levegő már más volt. Nem hidegebb. Nem sötétebb. Inkább zsúfoltabb. Mintha odabent valami túl sok félkész mozdulatot próbált volna egyszerre a kőbe nyomni. A kapunyílás két oldalán futó repedések régebbiek voltak, mint bárki itt álló ember családjának emlékezete, mégis most úgy néztek ki, mintha egy új rend próbálná belőlük kiolvasni, hol kellene továbbnyitnia őket.

Kaelen megállt a küszöb előtt.

Nem közvetlenül.

Két lépéssel előbb.

A kapu körüli köveket figyelte. A küszöb peremét. A repedések találkozását. És valami rögtön nem stimmelt.

– A küszöb nem ugyanaz.

Sorya oldalt hajolt.

– Mi változott?

Kaelen rámutatott a jobb szélső kőre.

– A por.

Selin közelebb nézett, de nem túl közel.

A küszöb jobb oldali sávjában a por nem egyszerűen hiányzott vagy megmozdult. Hanem valami keskeny, görbülő rendben állt. Mint amikor egy ruha széle végigsiklik a földön. Vagy amikor valaki nem lép át egy küszöbön, hanem úgy fordul be rajta, hogy a testének oldala követi a nyílás ívét.

Iren nélkül is világos lett.

– Oldalra fordulva akar bevinni – mondta Selin.

Kaelen bólintott.

– Nem frontból. Nem szemben. Hanem vállal.

Rhovan felmordult.

– Már az ajtón belépésnek is van személyisége. Gyűlölöm ezt a helyet.

A torony belsejéből újabb dörrenés jött. Közelebb. És most már valami más is társult hozzá. Fémes csattanás. Rövid. Éles. Mintha odabent valami régi vasalkatrész nekiütődött volna a kőnek.

Sorya szeme összeszűkült.

– Van bent valami mozgó.

– Igen – mondta Kaelen. – És azt akarja, hogy hozzá igazodjunk, mielőtt meglátjuk.

A küszöböt meg kellett törni. Nem szétverni. Nem lezárni. Csak elvenni tőle azt a csábító, természetes átfordulást, amivel az ember oldalra fordulva kényelmesebben beoson egy szűk nyíláson.

Kaelen körbenézett. A bejárat bal oldalán egy félig leszakadt vasgyűrű feküdt. Mellette két kődarab. Jobbra egy régi, letört farúd feküdt félig a falnak dőlve. A nyílás önmagában túl tiszta volt.

Selin követte a tekintetét.

– Mit akarsz?

– Nem oldalról megyünk be – mondta. – Hanem törve, középpontból. Egy rövid köztes megállással.

Sorya bólintott félig, de továbbra is kérdezett.

– Hogyan?

Kaelen a vasgyűrűre mutatott.

– Azt a küszöb elé. Nem középre. Kissé balra. Aki belép, nem tud oldalra simulni, hanem kénytelen előbb röviden egyenes testtel ráállni a küszöb előtti pontra, és csak utána fordulni bent.

Rhovan halkan felnevetett.

– Remek. Most már belépés előtt is külön előszobát építünk a levegőből.

– Még mindig jobb, mint beengedni valamit a vállad vonalán – mondta Selin.

A férfi ezen nem vitatkozott. Figyelemre méltó fejlődés.

A vasgyűrűt kampós bottal húzták odébb. Nem kézzel. Már senki sem csinált semmit kézzel, ha lehetett ronda eszközzel is. A gyűrű tompán csikordult a kövön, és amikor a kijelölt helyre került, a küszöb porában húzódó oldalsó, görbülő rend egy pillanatra megszakadt.

– Még kell valami – mondta Kaelen.

Sorya azonnal.

– Mi?

A férfi a letört farúdra nézett.

– A benti első fordulást is törni kell. Ha csak kint szakítjuk meg, bent újra felveszi.

Selin már bólintott.

– Tehát a belépés után rögtön ne legyen tiszta oldalfordulás.

– Igen.

A rudat nem vitték be teljesen. Csak félig betolták a kapunyílás belső oldalára, hogy aki belép, kénytelen legyen egy rövid, kellemetlen félfordulattal kerülni, nem pedig egyetlen természetes ívben besimulni a torony belsejébe.

Amikor ez kész lett, a porban húzódó görbülő rend szétmaszatolódott.

– Jó – mondta Kaelen.

Sorya ránézett.

– Te mész elsőnek?

A férfi pár pillanatig nem válaszolt. Nem azért, mert ne tudta volna. Hanem mert érezte, mennyire egyértelmű, hogy igen. És mennyire undorító, hogy pont ezért lenne veszélyes is.

Selin megelőzte.

– Nem.

Sorya ránézett.

– Miért?

– Mert ha bent már neki akar igazodni valami, pont rá figyelne legjobban – mondta a nő. – Előbb te. Aztán én. Aztán ő.

Kaelen erre odafordult hozzá.

– Nem jó.

– De – mondta Selin. – És most nem vitázunk.

Rhovan oldalt mordult.

– Egészen szórakoztató, hogy a végítélet közepén is megmarad nálatok a családi terror.

Sorya végigmérte a küszöböt, a megtört belépési rendet, majd Selint.

– Igaza van.

Kaelen erre felsóhajtott.

– Kezdem nem szeretni, hogy ennyien ráéreztek erre.

– Már rég nem szereted – mondta Selin.

Sorya indult elsőnek. A vasgyűrű miatt nem tudott oldalra simulva belépni. Röviden meg kellett állnia a küszöb előtti megtört pontban, egyenes testtel, aztán bent azonnal kerülni a betolt rudat. Ronda belépés volt. Szaggatott. Kényelmetlen. Pont jó.

Semmi nem történt.

Selin ment utána. Az ő mozdulata feszesebb volt, majdnem túl szép, de a betolt farúd kényszerkerülése ezt is elvette tőle. Bent fél oldalra tört, majd máris kijjebb húzta magát a bal fal mellé.

Kaelen harmadiknak lépett be.

A küszöb előtti pillanatban valami hideg végigszaladt a bekötött kezében.

Nem húzás.

Nem rántás.

Inkább valami rövid, örömtelen felismerés.

Mintha odabent valami már tudná, hogy megérkezett.

A férfi ennek ellenére végigcsinálta a megtört belépést. A vasgyűrű elé röviden beállt, nem oldalra, aztán a farúd miatt nem egy ívben fordult, hanem két darabos mozdulattal került. Mire bent volt, a torony belsejének szaga rögtön ráült a nyelvére.

Nedves kő. Régi por. Fém. És valami más.

Valami olyan, mint amikor zivatar előtt a levegő nem friss lesz, hanem feszülten rossz.

A torony alsó belső tere félhomályban állt. A felső nyílásokból beeső fény oszlopokban érkezett, de már nem tisztán. Odabent is több helyen megtört, mert a belső peremről leszakadt törmelékek, ferdén lógó faelemek és megcsúszott régi kötőrudak csúnyán összevissza darabolták. A padló kövein itt-ott régi karcolatok futottak, amikhez most újabb, vékonyabb, sötétebb jelek tapadtak, mintha valaki nem ráírni akarna a múltra, hanem kihasználni, hogy az már amúgy is repedt.

Rhovan és a két őr is belépett. Mire mindenki bent volt, Sorya azonnal felemelte a kezét.

– Senki nem különül el.

A torony közepén, ahol egykor valami emelvény állhatott, most csak törött kőgyűrű maradt. Mellette egy leszakadt láncszakasz feküdt, és a legutóbbi dörrenés forrása rögtön látszott is: a felsőbb szintről egy vaskosabb, rozsdás rúd zuhant le félig, majd megakadva most ferdén feszült két kő közé.

De nem ez volt a legrosszabb.

A legrosszabb a belső falon futó három új sötét ív volt.

Nem egy helyen.

Nem összeérve.

Hanem három külön magasságban, egymást követő szakaszokon, mintha valami nem egyetlen alakot akarna összepróbálni, hanem egy mozdulatsort. Váll. Könyök. Fejfordítás. Nem egymás mellett. Egymás után.

Iren nélkül is fájdalmasan világos lett.

– Nem kijönni akar – mondta Selin.

Kaelen ráemelte a tekintetét a három különálló sötét ívre.

– Hanem összerakni valakit.

Rhovan egészen csendes lett erre.

– Ezt nem szeretem.

– Végre valami, amiben egyetértünk – mondta Kaelen.

A három sötét ív nem mozdult. De nem is kellett. Mögöttük ott feszült az az érzés, hogy valami már nem a térre próbál ráülni, hanem az emberi jelenlét egy teljesebb mintáját építi. Nem egyszerre. Darabonként. Itt egy vállhely. Ott egy forduló. Amott egy fejmagasság.

Sorya lassan körbefordult.

– Mi esett le?

Az egyik őr a ferdén megakadt vasrúdra mutatott.

– Az.

Kaelen odanézett, majd rögtön megmerevedett.

A vasrúd nem csak leesett. Úgy állt meg, hogy a vége pontosan egy régi, kör alakú padlójel egyik széle felé mutatott. Nem egyenes hívásként, mint az udvari cserépdarabok. Hanem rávezetésként. Mintha odabent a tárgyak, a fal és a régi jelek most együtt próbálnák létrehozni a következő természetes mozdulatot: valaki odalép, megnézi, hozzáér, elfordul.

Selin látta rajta, hogy megértette.

– Mit akar?

– Sorrendet – mondta Kaelen. – Nem egy mozdulatot. Egész belső láncot.

Rhovan végignézett a három sötét íven, a vasrúdon, a körjel peremén.

– Az jó hír vagy rossz?

Kaelen rá se nézett.

– Szerinted?

– Csak próbáltam udvarias lenni. Többet nem fordul elő.

A torony mélyéből ekkor halk, száraz kopogás jött.

Nem fentről.

Nem lentről.

Valahonnan a fal belsejéből.

Egyszer.

Aztán még egyszer.

A második után a legalsó sötét ív a falon egy árnyalatnyit elmozdult oldalra.

Nem sokat.

Pont eleget.

Mintha megtalálta volna a következő jobb helyet.

Sorya hangja alacsony maradt.

– Nincs időnk sokáig nézni.

Kaelen bólintott.

– Nem. A sorrendet kell széttörni, mielőtt összeáll.

– Mivel? – kérdezte Selin.

A férfi körbenézett újra. A vasrúd. A körjel. A három sötét falív. A leszakadt lánc. A félig omlott emelvény. Az egész tér tele volt olyan elemekkel, amelyek egymás után szépen vezetnének végig egy testet a következő természetes reakción.

Kivéve, ha valami teljesen hülye dolgot csinálnak.

Ez eddig egész jól bevált.

– Előbb a vasrudat kell kihozni a rávezetésből – mondta. – De nem arrébb húzni azonnal. Lefektetni. Aztán a körjelre rátenni valami olyat, ami nem olvasható középpontként. Utána a falívek elé nem takarás kell, hanem ellenritmus.

Sorya felkapta a fejét.

– Emberül.

Kaelen a falon futó három sötét ívre mutatott.

– Ha ezek váll, fordulás, fejhely próbái, akkor közéjük olyan pontokat kell tenni, amik rossz testtartást kényszerítenek. Olyat, ami nem folytatható emberként.

Rhovan lassan vigyorodott el, de nem jókedvből.

– Végre valami, amit szeretek. Elrontani a testtartást.

Selin a leszakadt láncra nézett.

– Azt felakasztani ferdén?

Kaelen rögtön bólintott.

– Igen. Nem magasra. Közéjük. Hogy a szem és a váll ne találjon tiszta folytonosságot.

Sorya már osztott is.

– Rhovan, a vasrúd. Oldalra dönteni, nem húzni. Őr, a lánc. Nem kézzel. Kampóval. Selin velem a körjelhez. Kaelen, te a falíveket figyeled. Ha változnak, azonnal szólsz.

A férfi nem vitatkozott. Most tényleg nem volt értelme.

A kampós bot újra előkerült. Az emberiség lassan új vallást alapíthatott volna köré, annyit köszönhettek neki ma. Rhovan a vasrúdhoz lépett, de nem állt vele szembe. Oldalról közelítette meg, vaspálcáját alányomta, és kimondta:

– Döntöm.

A rúd először csak megfeszült. Aztán egyik vége lecsúszott a kőről, és az egész tompa csattanással eldőlt a padlóra. A körjel peremére mutató rávezetés megszűnt.

Ugyanebben a pillanatban a falon futó középső sötét ív elhalványult.

– Jó – mondta Kaelen.

Selin és Sorya már a körjelhez értek. Nem közepére tettek semmit. Hanem három különböző, szabálytalan követ a peremére, úgy, hogy a kör többé ne legyen se középpont, se tiszta álláshely, se tiszta fordulási pont.

A legalsó sötét ív erre megrándult.

A kampós bottal az egyik őr a leszakadt láncot is megemelte. Nem fel teljesen. Csak annyira, hogy két megtört pont közt ferdén lógjon a fal előtt, pont a két felső sötét ív közé. A fém szemei tompán összeütődtek. A hangjuk száraz volt. Kellemetlen. Tökéletes.

A legfelső sötét ív azonnal szétesett.

A legalacsonyabb viszont nem.

Az ott maradt.

Kaelen ezt meglátva összeszűkítette a szemét.

– Az még nem a falhoz tartozik.

Selin azonnal ráfordult.

– Hanem?

A férfi a padló felé nézett. A legalsó sötét ív magassága, a körjel megtört pereme, a ledőlt rúd, a lánc ferdülése. És akkor meglátta a kőnél.

A padló egyik régi, hajszálrepedt kőlapja mellett a porban valami túl szabályosan feküdt. Egy rövid, csontfehér, hengeres darab. Talán régi törött csap. Talán egy korábbi merevítés csontszínű, kiszáradt maradványa. Nem lehetett első pillantásra tudni. Csak azt, hogy pont úgy hevert ott, hogy aki a legalsó ívre figyel, előbb-utóbb odanézzen, és már majdnem megértse, hová illene tennie a lábát vagy a kezét hozzá.

– Ott – mondta Kaelen.

Sorya odanézett.

– Az a darab?

– Igen. Nem önmagában. A helye.

Rhovan felmordult.

– Tehát már a véletlenül földön heverő vacak is gyanús.

– Régóta – mondta Selin.

A kis, csontfehér darabot nem érintették kézzel. A kampós bottal oldalra gurították. Nem messzire. Csak annyira, hogy elveszítse ezt a túl kész viszonyát a repedt kőlap és a fal legalacsonyabb sötét íve között.

Abban a pillanatban a legalsó sötét ív is eltűnt.

Csend.

Nehéz.

Rossz.

De csend.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Na, most megint öt percig életben maradunk?

Senki nem felelt rögtön.

Mert a torony mélyéből újra jött a kopogás.

Egyszer.

Aztán kétszer gyorsabban.

És most már nem a falból hallatszott.

Hanem alattuk.

A padló alól.

Sorya arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.

Nem ijedt meg.

Sokkal rosszabb történt. Megértette.

– Nem a falon építi tovább – mondta.

Kaelen gyomra alatt jeges üresség nyílt.

– Hanem lentről.

A következő kopogásra a törött körjel egyik köve hajszálnyit megemelkedett, majd visszaesett.

Nem sokat.

Pont eleget.

Pont úgy, hogy mindenki egyszerre tudja meg: amit eddig láttak, az tényleg csak bemelegítés volt.

A torony most már nem csak nézett, nem csak tanult, nem csak próbált.

Valami odalent végre el is indult.

A kő visszaesése után nem az volt a legrosszabb, hogy mindenki hallotta.

Hanem az, hogy a padló alatti válaszhang késlekedés nélkül megérkezett.

Egy rövid, tompa ütés lentről.

Aztán még egy.

Mintha valami nem vakon döngetné a követ, hanem próbálná kitapogatni, hol vékonyabb. Hol érdemes nyomni. Hol adná meg magát előbb. A torony belsejében ettől az egész levegő hirtelen sokkal kisebbnek érződött. Nem szűkebbnek. Kisebbnek. Mintha a tér egy része már nem tartozna teljesen hozzájuk.

Rhovan a vaspálcát leengedte maga mellé.

– Mondjátok, hogy ez csak valami régi cső vagy vízjárat, ami most döntött úgy, hogy megdöglik.

Senki nem mondta.

Sorya már a padlót figyelte. Nem a megemelkedett kődarabot egyedül, hanem a körülötte futó hajszálrepedéseket, a törött körjel peremét, a két oldalsó illesztést.

– Hol vékony?

Kaelen lassan leguggolt, de nem közvetlenül a körjel mellé. Oldalról. Olyan szögből, ahonnan a tekintete nem futott végig tiszta vonalban a kör közepére. A por finom mintáit nézte. A régi repedések széleit. A ledöntött vasrúd helyén maradt friss csíkot. A körjel egyik oldalán a por enyhén kifelé szóródott. A másikon befelé. Nem sokat. Épp csak annyira, hogy összeálljon.

– Nem középen nyomja – mondta. – A peremet. Belülről kifelé.

Selin rögtön rávágta:

– Tehát nem feltörni akarja a kör közepét. Hanem megakasztani a tartását.

Igen. Pontosan ez volt az undorító benne. Nem erőből jön. Nem vakon. Már megint tanulva. Már megint pontosabban.

Az egyik őr halkan megszólalt.

– Akkor ki kell menni.

Sorya ránézett.

– Lehet.

A férfi meglepődött, hogy nem kapott azonnal kemény nemet. Mindenki más is. Ilyenkor látszik, hogy a jó vezető nem azért veszélyes, mert makacs, hanem mert hajlandó az igazán rossz lehetőségeket is beismerni.

Kaelen azonban már a padlót nézte tovább, és valami egyre rosszabbul állt össze benne.

– Nem engedne ki egyszerűen.

Selin oldalt nézett rá.

– Miért?

A férfi a küszöb felé pillantott, aztán vissza a körjelre.

– Mert most bent már van sorrendje. A belépés megtört ugyan, de bent már megkaptuk a falíveket, a rudat, a körjelet. Ha most kifelé indulunk, ugyanebből visszafelé új mintát kap.

Rhovan felhorkant.

– Micsoda kedves hely. Még a menekülést is tanulmányként kezeli.

A következő ütés lentről erősebb volt.

A körjel egyik peremköve most nem csak megbillent. Hallhatóan felkoccant alulról, aztán visszaült. A torony falai nem reccsentek rá. Ez nem omlás volt. Sokkal rosszabb. Célzott.

Iren hiányzott. A hideg, száraz fejével. De nem volt itt. Csak ők. Meg a padló alatti valami, ami egyre kevésbé viselkedett úgy, mint fogalom, és egyre inkább úgy, mint szándék.

Sorya döntött.

– Nem futunk ki. Előbb leválasztjuk a padlót a mozdulatról. Rhovan, mit tudsz adni, ami súly, de nem álláshely?

A férfi körbenézett, majd a ledőlt vastagabb rúdra és a leszakadt láncra.

– Súlyt tudok. Szépet nem.

– Ma egyik se elvárás – mondta Selin.

Kaelen felkapta a fejét.

– A körre ráterhelni nem jó.

Sorya azonnal.

– Miért?

– Mert akkor pontosan azt kapja meg, amit akar. Test helyett tárgyterhet. Tartási próbát. Nem lenyomni kell. El kell rontani a perem viszonyait.

Selin már értette.

– Tehát nem középre súly. Hanem köré ronda egyenetlenség.

– Igen.

Rhovan vigyora ettől egy árnyalatnyit valódivá vált.

– Kezdem azt hinni, hogy az egész nap tanulsága annyi, hogy a világot csak elég rondává kell tenni, és máris nehezebb megszállni.

– Fogd be és dolgozz – mondta Sorya.

A körjel köré nem tárgyakat halmoztak, hanem a közeli törmelékből különböző méretű köveket, láncszemeket, és a ledőlt rúd mellől leszakadt rozsdamarta fémlemezdarabokat hordtak. Nem érintve közvetlenül a kör peremét. Köré. Szabálytalanul. Úgy, hogy ha odalépne valaki, ne legyen tiszta állás, tiszta súlyvonal, tiszta közelítés. Olyan legyen az egész, mint egy sértett, használhatatlan, ronda torok.

A padló alól közben újabb ütés jött.

És valami változott.

Nem a kör kövén.

A belső fal tövében.

A torony padlószintjén futó alsó kőcsík mentén, ott, ahol a fal találkozott a földdel, vékony szürke por kezdett kifelé csúszni három rövid szakaszon. Nem sok. Épp csak annyi, mint amikor valaki odabent megfeszíti a követ, és a finom por enged először. Mint egy lélegzet előtti mellkasmozdulás. Rohadtul emberi volt. És ezért volt annyira undorító.

Kaelen odamutatott.

– Már nem csak a kör.

Selin is látta.

– A fal alját is próbálja.

Sorya körbefordult.

– Szét akarja osztani a nyomást.

– Igen – mondta Kaelen. – Ha a közepét nem tudja tisztán felvenni, áttolja a peremre. A falra. Ahol reagálunk.

Az egyik őr nyelt egyet.

– Akkor most mi a francot csinálunk?

Nem elegánsan fogalmazott, de legalább nem áltatta magát.

Kaelen a fal tövében kifelé csúszó port nézte. A körjel köré rakott ronda egyenetlenséget. A ferdén lógó láncot. A ledőlt rudat. És akkor valami összeállt.

Nem azt kell megakadályozni, hogy nyomja.

Azt kell elvenni tőle, hogy a tér válaszoljon rá ugyanúgy mindenhol.

– Rezgést kell törni – mondta.

Sorya azonnal ránézett.

– Emberül.

Rhovan oldalra köpött volna, ha nem ilyen szép kulturált világvégében élnek.

– Ma mindenre kell emberül is.

Kaelen a fal tövére mutatott.

– Ha ugyanabban a kemény folytonosságban kapja a padló és a fal az ütést, végigfut rajta. Meg kell törni az átadást. Puhával. Rossz anyaggal. Olyannal, ami nem kőként válaszol.

Selin rögtön a bejárat felé nézett.

– Rongyok.

Az egyik őr hozzáfűzte:

– Víz.

Kaelen bólintott.

– Igen. Vizes rongy, laza köteg, ahol a fal tövéhez tudjuk nyomni. Nem rendezetten. Foltokban.

Rhovan vigyora visszatért.

– Tehát most már a torony lábához vizes szemetet tömünk, hogy a valóság ne tudjon szépen megszólalni. Méltó kor.

Sorya már mozdult is.

– Egy őr ki. Víz és rongy. Nem futva. Törve jössz vissza. Selin…

– Megyek – mondta a nő.

– Nem – vágta rá Kaelen azonnal.

Selin ránézett.

– Most meg ne kezd.

– Ketten bent maradunk, akik olvassuk a változást – mondta a férfi. – Nem mész.

A nő szeme összeszűkült. Egy másodpercig úgy nézett rá, mint aki szívesen elküldené a pokolba, de aztán biccentett.

– Jó. De ha eldőlsz, pofán váglak, mielőtt elkapnálak.

Rhovan erre felmordult.

– Szinte megható, mennyi gondoskodás van ebben a kapcsolatban.

A kijelölt őr elindult kifelé. Nem ugyanazon a tiszta be-ki íven, amelyen jöttek. A vasgyűrű, a betolt rúd és a megtört küszöb miatt darabosan kellett kivágódnia a nyílásból. Jó. Mire eltűnt az udvar irányában, a padló alatti ütés egy pillanatra abbamaradt.

A csend ettől csak rosszabb lett.

Sorya ezt is észrevette.

– Hallgat.

Kaelen bólintott.

– Figyel.

A toronyban ilyenkor minden hang külön életet kapott. A rozsdás lánc lassú, alig hallható lengése. Valahol fent egy kőszemcse lecsúszása. A falból jövő száraz kopogás emléke. És közben a saját légzésük. A saját szívük. Az, ahogy az ember rájön, hogy a teste is zajforrás, és ettől legszívesebben kibújna belőle pár percre.

A legalsó falsávnál csúszó por három helye közül az egyik ekkor megszűnt.

A másik kettő viszont nem.

Sőt.

Az egyik mellett a por most már nem kifelé, hanem enyhén felfelé porlott. Mintha valami belülről nem kitolni, hanem megfeszíteni próbálná a fal és a padló találkozását.

Kaelen gyomra összerándult.

– Sarokhelyet keres.

Sorya ráfordult.

– Kijövetelnek?

– Nem. Támasznak.

Rhovan erre elkomorodott.

– Tehát ha egyszer áttöri, nem egyszerűen feljön. Meg is veti magát.

– Igen – mondta Kaelen.

Senki nem szólalt meg egy pillanatig. Mert ezt nem kellett tovább magyarázni. Mindenki tudta, mennyivel rosszabb az, ami nem csak átjön, hanem megkapaszkodik.

A külső lépések visszatértek. Az őr jött vissza vízzel és két összehajtogatott, szakadt rongyköteggel. Nem rohant. Jól tette. A kezében a vízedény enyhén lötyögött, a rongyok pedig nem voltak szépen felcsavarva, inkább undorító, nehéz, szálas kupacokként lógtak a karján. Tökéletes.

– Visszaértem – mondta.

– Leteszed – mondta Sorya.

A víz nem a fal tövébe került rögtön. Előbb a padlóra tették, aztán külön mozdulatban a rongyokra locsolták. Nem egyformán. Nem szimmetrikusan. Az egyik túl sokat kapott. A másik csak épp eleget. Jó. Most már tényleg minden szépség ellenségük lett.

Kaelen a fal tövében futó két aktív porhelyet figyelte.

– A balhoz előbb.

Selin már mozdult is, de nem közvetlenül a fal felé. A vizes rongykupacot kampós bottal közelítette, majd az egyik kődarabbal tolta be a falsáv elé, hogy ne kelljen tisztán benyúlnia. A rongyocskák szétnyíltak, a víz sötéten itatta át a port.

Abban a pillanatban, amikor a nedves, puha kupac elérte a feszülő falsarkot, belülről tompa ütés jött.

Nem erősebb.

Dühösebb.

A nedves rongy egy rövidet megremegett, majd visszaült. A por kifelé csúszása megszűnt.

– Jó – mondta Kaelen.

A másik aktív ponthoz az őr tolta a második vizes rongykupacot. Ott viszont nem azonnal történt változás. A rongy szétterült, a víz lassan beitta a port, és két másodpercig semmi. Aztán hirtelen a torony padlója alatt valami végigfutott.

Nem hang.

Nem ütés.

Rezgés.

Az egész kövezeten.

A körjel köré rakott ronda törmelék egyszerre megzörrent. A ferdén lógó lánc megpendült. A ledőlt rúd fémesen megcsikordult. A legközelebbi őr ösztönből a falhoz kapott volna, de Sorya üvöltése félúton megállította:

– Ne!

A férfi tenyere pár ujjnyira állt meg a kőtől.

A fal tövében maradt aktív porhely ekkor hirtelen eltűnt.

De a körjel pereme alatt valami új kezdődött.

Nem emelkedés.

Hanem lassú, körkörös zúgás. Mintha odalent valami most már nem egy pontot vagy egy sarkot nyomna, hanem körbe járna a kő alatt. Mint aki keresi a legjobb feljutási rendet.

Kaelen érezte meg először a talpán keresztül.

– Már nem itt törne át.

Selin azonnal:

– Hanem?

A férfi felnézett a torony belső, csigalépcső felé vezető sötétebb részre.

A lépcső eddig csak ott volt. Repedt, kopott, félig árnyékban. Most viszont a legalsó három fok közti résből finom por szitált lefelé. Nem sok. Éppen annyi, hogy az ember meglássa: odalent valami felfelé keresi a gyengébb utat.

– A lépcsőn – mondta Kaelen.

Sorya odafordult.

– Biztos?

A következő pillanatban a legalsó lépcsőfok alatt tompa puffanás hallatszott, és egy száraz, csontszerű repedés futott végig a fok oldalán.

Rhovan szitkozódott.

– Na jó. Ezt már végképp unom.

És most kivételesen mindenkinek ugyanez volt a véleménye.

A csigalépcső nem csak út volt. Emelkedő ritmus. Visszatérő testhely. Bal láb, fordulás, jobb kéz a belső kőre, újabb fok. Ha valami emberi mozdulatsort akart másolni vagy ráülni, ez maga volt a lakoma.

Kaelen szinte egyszerre látta át az egészet.

– A fal, a padló, a körjel csak lekötés volt. A lépcső a valódi cél.

Selin odavágta:

– Mert ott kész ritmus van.

– Igen.

Sorya egy másodpercig sem habozott.

– A lépcsőt használhatatlanná tesszük.

Rhovan felé fordult.

– Most verhetsz.

A férfi arcán először villant át valami őszinte, gonosz öröm.

– Végre.

De Kaelen azonnal közbevágott.

– Nem szétverni mindent. Ha letisztul az omlás, új út lesz. Csak az alsó ritmust kell eltörni.

Sorya már kérdezte is:

– Hogyan?

Kaelen a legalsó három fokot nézte. Az egyik már repedt. A második oldalt kicsit kopottabb. A harmadik alatt sötétebb üreg húzódott. A belső oldalon keskeny falsáv, a külsőn nyitottabb ív.

– Olyan tárgy kell rá, amin nem lehet emberként felmenni. Nem akadály, hanem rossz felület. Nedves, csúszós, széteső.

Selin azonnal rámutatott a maradék vizes rongyokra és a ledőlt rudat körülvevő rozsdás lemezdarabokra.

– Rongy és fém.

Kaelen bólintott.

– Igen. A fokokra. Nem szépen. Nem egy vonalban. A belső oldalra is.

Rhovan csalódottan felhorkant.

– Tehát még mindig nem verhetek szét semmit rendesen.

– Később – mondta Sorya.

– Ezzel szoktátok etetni a reményt, ugye?

A lépcső felé közeledve mindenki ösztönösen érezte, mennyire rossz hely az. A csigalépcső mindig is rossz hely volt. Szűk. Felhúzó. Olyan, ahol a test automatikusan felvesz egy meghatározott ritmust. Most pedig ez a ritmus gyakorlatilag egy nyitott meghívó volt annak, ami lentről felfelé próbált formát találni.

A legalsó fok alól újra puffanás jött.

A por már nem csak szitált. Rövid, finom felhőkben fújt ki oldalra.

– Gyorsul – mondta Selin.

– Tudom – mondta Kaelen.

A rongyokat és fémlemezdarabokat nem kézzel tették a fokokra. A kampós bot és a vaspálca közé szorítva tolták, húzták, ferdén akasztották. Az első fokra egy nehéz, vizes rongykupac került, amelyből a víz rögtön lecsorgott a repedt élre. A másodikra két rozsdás, félbehajlott lemezdarab csúszott, nem egymás mellé, hanem elrontva a teljes lépőfelületet. A harmadik fok belső oldalára egy hosszabb, nedves rongycsík tekeredett fel, mintha valaki odabent már előre szétrágta volna a mozdulatot.

Ronda lett. Nyálkás. Használhatatlan. Pont jó.

Az alsó fok alatti puffanás hirtelen abbamaradt.

Mindenki megmerevedett.

A csönd ezúttal nem üres volt.

Tele volt visszatartott valamivel.

Kaelen a lépcsőt figyelte. A fokok közt csurgó vízcseppeket. A por lassú ülepedését. A belső kőfal repedt ívét.

Aztán meghallotta.

Nem lentről.

Fentről.

A csigalépcső magasabb ívéből, valahonnan a második forduló környékéről egyetlen rövid, kaparó hang jött. Mintha valami nem tudott volna feljönni alul, ezért feljebb már keresett helyet magának.

Sorya arca megkeményedett.

– Átváltott.

Rhovan felnézett a lépcső sötétjébe.

– Persze hogy átváltott. Nehogy egyszer valami egyenes úton maradjon ebben a nyomorult toronyban.

Kaelen gyomra lesüllyedt.

– Nem feljebb ment. Már ott volt másik próbája is.

Selin lassan kifújta a levegőt.

– Vagyis megint több helyen játszik egyszerre.

A kaparó hang után a második forduló alatti belső kőfalból vékony szürke por hullott le. Aztán valami hosszabb, sötétebb csík húzódott ki a lépcső belső ívén.

Nem repedés.

Nem árnyék.

Hanem valami, ami ijesztően hasonlított egy kéz helyére.

Nem kézre.

Arra a helyre, ahová a kéz természetesen kerülne, ha valaki kapaszkodna a fordulónál.

Rhovan most már tényleg elvesztette a türelmét.

– Na, azt a kurva.

És most ezt senki nem érezte túlzásnak.

Mert a torony végre megmutatta az igazi mocskát.

Nem áttörni akart.

Nem leomlani.

Nem szörnyként kirontani.

Azt akarta, hogy amikor majd valaki egyszer mégis a lépcsőre kényszerül, a teste már ne teljesen a sajátja legyen abban a mozdulatban, ahol kapaszkodni szokott.

Kaelen hidegen mondta ki:

– Már a menekülésünk után dolgozik.

Sorya ránézett.

– Nem menekülünk.

– Tudom – mondta Kaelen. – De ő igenis már azutánra is épít.

A második forduló felől érkező sötét kézhely nem mozdult tovább.

Nem kellett.

Ott maradt. Várva.

Mint egy előre kitett döntés.

Mint valami, ami ráér.

És ez volt benne a legrosszabb. Hogy tényleg ráért. Mert a torony már nem egyetlen próbálkozásban gondolkodott. Hanem teljes láncokban. Most. Később. Fent. Lent. Be. Ki. Mindenhol.

Sorya lassan végignézett a csapaton.

– Ezt itt nem fogjuk egyetlen mozdulattal lezárni.

Kaelen tudta, hogy igaza van. Sajnos ez nem az a fajta igazság volt, aminek örülni lehetett.

Selin tekintete a lépcsőn maradt.

– Akkor mélyebbre kell mennünk. Meg kell értenünk, mihez kötődik.

A toronyból erre válaszként újabb, mély, lassú súrlódás futott végig.

Most már nem alattuk.

Nem a falban.

Valahol a torony magjában.

Mint amikor odabent valami végre a helyére fordul.

A súrlódás után a torony belseje egyetlen hosszú pillanatra úgy hallgatott el, mintha maga a kő is figyelne. Nem az a fajta csend volt, ami megnyugtat. Hanem az, ami helyet csinál valami rosszabbnak. A ferdén lógó lánc már nem mozdult. A lépcső legalsó, elrontott fokairól lassan csöpögött a víz. A vizes rongyok tompán tapadtak a repedt kőre, a rozsdás lemezek pedig úgy feküdtek ott, mint valami szétszedett páncél maradékai. Az egész tér ronda volt, nyers, kellemetlen. Emberi. És még így is kevésnek tűnt.

Kaelen a lépcső második fordulójánál megjelenő sötét kézhelyet figyelte, de nem közvetlenül. Már megtanulta, hogy a túl tiszta figyelem néha maga is felkínálás. Inkább a környezetét nézte. A por vonalát körülötte. A kő enyhe színváltozását. A belső ív kopását. Azt a rövid, alattomos rendet, ahogy a fokok felfelé vezették volna a testet, ha hagyják.

– Nem csak kapaszkodás – mondta halkan.

Selin rögtön ránézett.

– Hanem?

– Fordítás – mondta Kaelen. – Ahol a test befelé húzza magát. Nem egyszerű kézhely. Az a pont, ahol a váll, a borda, a fej együtt követi a lépcsőt.

Rhovan felmordult.

– Kiváló. Már a felmászásnak is van lelki élete.

Sorya közben nem a sötét csíkot nézte, hanem a lépcső alatti szűk teret, a középső belső oszlop körüli kőívet, a felsőbb szintek nyílásait.

– Ha oda fel akarunk menni, jelen állás szerint pontosan azt csináljuk, amit vár.

– Igen – mondta Kaelen.

– Ha nem megyünk fel, akkor meg ő kap időt – mondta Selin.

– Igen.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Kezdem szeretni ezt az új rendszert. Bármit választunk, szar.

– Igen – mondta Kaelen.

A férfi erre oldalra nézett rá.

– Különösen értékelem, hogy ma már csak ezt az egy szót használod megerősítésre.

Nem kapott választ. Mert nem is kellett.

A torony magjából újra jött az a mély, lassú belső mozdulathang. Most viszont társult hozzá valami más. Egy halk, száraz surrogás fentről, mintha apróbb szemcsék vagy kisebb törmelékdarabok csúsznának el odabent. Nem omlás. Valami rendeződés. Mintha egy gépezet, amit senki sem lát, végre elkezdte volna a saját rohadt logikája szerint újraosztani a teret.

Sorya gyorsan döntött.

– Felfelé nem a lépcsőn megyünk.

A két őr egyszerre kapta fel a fejét. Az egyik még ki is mondta:

– Hanem hol?

Sorya már mutatta is a torony belső falához támasztott, régen leszakadt karbantartó állvány maradványait. Nem létra volt. Nem rendes út. Inkább egymásra dőlt rövid gerendák, oldalra szakadt tartóelemek és két megmaradt, keresztben álló vastagabb támasz. Eddig csak romnak látszott. Most viszont hirtelen valami másnak is. Valami ronda, rossz, nem emberi mászófelületnek. Túl kényelmetlennek ahhoz, hogy a torony szépen rá tudja húzni a megszokott lépcsőmozdulatot.

Kaelen rögtön odanézett. A gondolat undorító volt. Ez jó jelnek számított.

– Nem tiszta emelkedés – mondta.

Selin bólintott.

– Nincs benne kész forduló.

Rhovan végigmérte a romos állványt.

– Cserébe benne van a nyakunk kitörése.

– Ma ez a kevésbé rossz verzió – mondta Sorya.

Igen. Sajnos.

A belső állvány maradványa a torony nyugati oldalán állt, kissé félrecsúszva a fal mentén. Három alacsonyabb, ferdén megtámasztott gerenda képezett rajta valami mászható rendszert, de csak akkor, ha az ember nem egyetlen ívben akarta használni. Inkább úgy kellett rá felmenni, mint egy sérült állatra. Fél térddel, fél kézzel, kerülve, megtörve, oldalt tartott testsúllyal. Borzalmas. Tökéletes.

Kaelen azonban nem indult azonnal.

– Várj.

Sorya ránézett.

– Mi?

A férfi a romos állvány alsó részét nézte. A legelső támasz alatt por ült. Túl szépen. Túl nyugodtan. A keresztgerenda jobb oldalán egy halványabb sáv futott végig, pont ott, ahol egy kéz természetesen ráfogna, ha valaki ösztönből biztosítaná magát.

– Már ezt is nézi – mondta.

Selin szeme összeszűkült.

– A támaszfogást.

– Igen.

Rhovan erre halkan felnevetett, de ez már egyáltalán nem volt vidám hang.

– Fantasztikus. Most már a kerülőút is előre romlott.

Sorya közelebb ment, de nem a gerendához. Oldalról nézte.

– Ezt hogyan törjük?

Kaelen végigfuttatta a tekintetét a közelben heverő tárgyakon. Az egyik ledőlt padból kiszakadt éles peremű deszkadarab. Egy szakadt kötél. Két csorba, laposabb kő. A támasz nem tűnhetett biztonságos fogásnak. De nem is zárhatták le teljesen, mert akkor megint csak a lépcső marad.

Selin kimondta azt, amit ő is érzett.

– A kéznek el kell venni a természetes helyét, de a testnek még át kell tudni jutni.

– Igen – mondta Kaelen.

A szakadt kötelet nem feltekerték és nem ráakasztották szépen a gerendára. Csak lustán, csomósan, nedvesen ráhajították arra a jobb oldali részre, ahol a fogás legtermészetesebb lett volna. A csorba deszkadarabot ferdén a kötél alá szorították, hogy a kéz ne tudjon rá szépen zárni. Most ott egy puha-csúszós, szálas, ronda, bizonytalan rész lett. Senki ép ésszel nem markolná meg rendesen. Pont ezt akarták.

A poros sáv a gerendán elhalványult.

– Jó – mondta Kaelen.

Sorya bólintott.

– Felmegyek elsőnek.

– Nem – mondta Selin azonnal. – Előbb én.

Sorya ránézett.

– Miért?

– Mert kisebb a súlyom, gyorsabban érzem, ha csal a tartás, és nem őrá húzza először – bökött Kaelen felé. – Ma ennyi elég ok.

Sorya egy pillanatig mérlegelte, aztán biccentett.

– Menj.

Kaelen erre már nyitotta volna a száját, de Selin megelőzte.

– Most ne.

Rhovan felmordult.

– Élvezem, hogy a végítélet közepén is ugyanazzal a hanggal intézitek a vitáitokat, mint mások otthon a leves fölött.

Senki nem reagált rá. Pedig megint nem volt rossz.

Selin a romos állvány elé állt. Nem szemből. Oldalról. A bal lábát egy alacsonyabb kőre tette, onnan a ferdén álló első gerendára. Nem fogta meg a jobb oldali támaszt, ahol a kötéllel elrontották a helyet. Inkább a bal alkarját röviden a falhoz támasztotta, nem teljes súllyal, csak annyira, hogy megtörje a test egyetlen tiszta mászóívét. Aztán a második pontra nem felhúzta magát, hanem féloldalasan átbillent.

Ronda volt. Darabos. Nagyon Selin.

És működött.

Feljebb ért egy szintet, ahol már a második forduló alatti falsávra is jobban ráláthatott. Ott megállt. Nem hosszan. Csak épp eléggé.

– Innen látszik valami – mondta.

Kaelen azonnal feljebb emelte a tekintetét, de nem a sötét kézhelyre, hanem mellé.

– Mi?

Selin nem vette le a szemét a felső ívről.

– Nem egy csík. Kettő. A sötét kézhely mellett van egy másik is, csak halványabb. Beljebb.

Kaelen gyomra megfeszült.

– Második kéz?

– Nem – mondta Selin. – Inkább könyök. Vagy támasz. Valami, ami a fordulás után veszi át.

Rhovan erre már tényleg dühösen nézett a torony belsejébe.

– Tehát nem csak egy kapaszkodási pontot készít. Egész mozdulatláncot a kanyarra.

– Igen – mondta Kaelen.

Sorya már mozdult is az állvány felé.

– Megyek utána.

Felmászni ő sem szépen mászott. Nála minden mozdulat olyan volt, mintha valami belső kötél feszülné össze. Rövid, pontos, kemény áttételekkel haladt, nem engedve a testének, hogy egyetlen természetes emelkedéssé rendeződjön. Felért Selin mellé. Onnan már ő is látta. A második forduló belső kőívén a sötét kézhely mögött tényleg húzódott egy másik, keskenyebb, ferdébb sáv. Nem azonnal feltűnő. Pont ezért volt mocskosabb.

Kaelen alulról már csak a következményt látta az arcukon.

– Mi az?

Sorya felelt.

– Nem felkapaszkodást akar. Befordulást.

Selin hozzátette:

– A kéz csak odavezet. A másik sáv a test beforduló súlyát veszi.

Rhovan felszisszent.

– Kezdem azt hinni, hogy ez a rohadt hely többet tud az emberi mozgásról, mint az emberek többsége.

– Nincs messze az igazságtól – mondta Kaelen.

A torony alján ekkor megint megszólalt valami.

Nem ütés.

Nem dörrenés.

Valami nedvesebb, mélyebb csikordulás lentről, mintha egy nagyobb kőlap nagyon lassan, súrlódva tolódna el a helyéről. A hang nem a lépcsőből jött. Nem a padló közepéből. Hanem a torony belső oszlopa alól.

Kaelen odafordult.

A középső, vastag, hengeres kőmag körüli egyik illesztésnél finom por hullott lefelé. Aztán egy másik illesztésnél is. A torony szíve nem csak visszhangzott. Átrendeződött.

– A magot nyitja – mondta.

Sorya felülről lenézett rá.

– Biztos?

– Nem – mondta Kaelen. – De már unom, hogy a legrosszabb ötleteim rendre igazak.

Rhovan erre majdnem elvigyorodott.

– Látod, ebben már van némi önismeret.

Kaelen nem felelt. A tekintete a középső kőmag alsó peremére tapadt. Ott, ahol eddig csak árnyék volt, most valami túl egyenes sötétebb sáv jelent meg két illesztés közt. Nem rés. Nem teljes nyílás. Olyan inkább, mint amikor egy zárt szemhéj alatt már van egy hajszálvékony vonal, még mielőtt a szem tényleg kinyílna. Ettől a gyomra konkrétan émelyegni kezdett.

– Nem a falból akar kijönni – mondta halkan. – Nem a padlóból sem. A torony saját belsejéből.

Selin és Sorya is lejjebb néztek erre.

A sötétebb vonal a középső mag alján nem nőtt tovább. De már ott volt. És valahogy ettől lett sokkal valóságosabb minden eddiginél. A falra vetített kézhelyeket, a küszöböket, az átadásokat, a hordágyakat még lehetett valameddig úgy kezelni, mint megszállt mintákat. Tanuló rosszindulatot. De ez más volt. A torony belseje most úgy nézett ki, mint ami saját szájat próbál növeszteni.

A kijelölt őr, aki eddig hallgatott, most végre megszólalt.

– Ki kell üríteni az egész belső részt. Most.

Sorya leugrott volna a válasszal, de Kaelen előbb mondta ki:

– Nem fog segíteni.

Az őr ránézett, dühösen, fáradtan.

– Miért nem?

Kaelen a központi mag alját nézte.

– Mert nem arra játszik, hogy most hányan állunk itt. Hanem hogy megértse a teljes mozgásrendszert. Ha kimegyünk, ugyanúgy viszi tovább. Legfeljebb máshol nyitja.

Rhovan ráfordult.

– Ez most a bátorító része volt vagy a nyomorult őszinte?

– A kettő ma ugyanaz – mondta Kaelen.

Sorya leért Selin mellől. Nem ugrott. Kontrolláltan ereszkedett vissza a romos állványon. Alig ért le, már osztotta is.

– A második fordulóhoz nem megyünk fel rendes testtel. Kampós bottal, kötéllel és törmelékkel dolgozunk rá. A középső mag alját közben figyeljük. Ha nyílás lesz belőle, az egész belső teret félkörben kiürítjük, de nem a küszöbön át egyszerre. Rhovan, kell nekem valami, ami hosszú és elég ronda ahhoz, hogy ne lehessen természetes fogás.

A férfi körbenézett, aztán a ledőlt, repedt pad egyik hosszú, szálkás lábát kirántotta a törésből.

– Tessék. Ennek a puszta látványától is rosszul lesz az ember tenyere.

– Tökéletes – mondta Sorya.

Selin közben már lefelé mutatott a szakadt kötélre.

– A második fordulóhoz fel lehet vezetni ezt nem egyenesen. Ha a sötét kézhely elé belógatjuk ferdén, nem tud rá tisztán ráülni a forduló mozdulata.

Kaelen bólintott.

– Igen. De ne közvetlenül elé. Mellé. Hogy ne helyettesítse.

Ez volt a legmocskosabb egész napban. Minden védekezésnél arra kellett figyelniük, hogy amit letörnek, ne helyettesítsék egy másik tiszta mintával. Az ember nem csak védte magát. Folyamatosan vitatkozott a térrel arról, mi számít még emberinek.

A kötél felvezetése mocskos, nehézkes munka lett. Az egyik őr a romos állvány első szintjéig mászott fel vele, onnan Sorya vette át egy kampós bottal, majd Selin húzta tovább oldalról, míg végül a kötél nem a sötét kézhelyre lógott, hanem kissé alá és mellé, ferdén bele a forduló várható ívébe. Nem kapaszkodónak nézett ki. Inkább valami akadályos, gusztustalan belsőnek, amihez az ember sem nyúlna szívesen.

A sötét kézhely halványult.

A mögötte húzódó könyökszerű sáv is.

Rhovan mélyet szívott a levegőből.

– Na végre.

És ebben a pillanatban a központi kőmag alján megjelenő hajszálvékony sötét vonal hirtelen két ujjnyit szélesedett.

Nem nagyobbra.

Elégre.

A torony belsejéből hideg levegő csapott ki. Nem huzatként. Inkább úgy, mint valami régi belső üreg első kilélegzése. Mindenki ösztönösen arra fordult. A középső mag alján a sötét rés most már nem puszta vonal volt. Hanem nyíláskezdemény.

És a rossz hír nem is ez volt.

Hanem az, amit Kaelen a nyílás két szélén meglátott.

Nem repedések álltak ott.

Hanem két rövid, lefelé húzódó sáv.

Mint állkapocs előtti helyek.

Mint valami, ami nem kijönni akar egyszerűen.

Hanem formát találni.

Selin hangja feszes lett.

– Most már tényleg nyílik.

Kaelen nem vette le a szemét róla.

– Igen.

Rhovan vaspálcája megfeszült a kezében.

– Most verhetem?

Sorya már rázta a fejét.

– Nem a nyílásba. Mellé.

– Ezt már kezdem sportnak tekinteni.

– Akkor nyerj benne – mondta Sorya.

A központi magot nem lehetett úgy kezelni, mint a küszöböt vagy a lépcsőt. Nem volt idejük teljes rendszert építeni köré. A nyílás túl közel nyílt a kőmag tövéhez, túl központi helyen, túl kevés térrel. De teljesen szabadon hagyni sem lehetett. Olyan kellett, ami nem zárja el, nem kínál ráfogást, nem kínál ráállást, és ha valami próbál kijönni rajta, rögtön rossz tartásba kényszeríti.

Kaelen tekintete a ledőlt vasrúdra esett. Aztán a ferdén lógó láncra. Majd a két szétrakott, rozsdás fémlemezre.

– Háromszög kell – mondta.

Sorya rögtön ránézett.

– Emberül.

– Nem előtte. Köré. Úgy, hogy ami kijönne, ne kapjon egyenes teret. Egy rossz, éles, széteső zsebet kell csinálni neki. Nem kijáratot.

Selin elsőként értette meg.

– Mint egy fordított csapda.

– Igen.

Rhovan elvigyorodott. Most először igazán.

– Na, ez már tetszik.

A vasrudat nem a nyílás elé tették. Az túl egyszerű lett volna. Túl használható. Ehelyett ferdén a nyílás egyik oldalához döntötték, úgy, hogy az nem alkosson falat, csak eltorzítsa az előtte nyíló teret. A láncot lejjebb engedték, hogy a másik oldalon lógjon be, rendszertelenül, hideg fémfüggönyként. A két fémlemezt pedig nem középre tették, hanem különböző magasságban a talajra és a kőmag egyik repedt pereméhez támasztották, hogy a kijövő tér ne legyen se tiszta állás, se tiszta előrebillenés.

Mire kész lett, a központi mag alja úgy nézett ki, mint valami elbaszott ipari seb. Fém. Kő. Lógó lánc. Ferdén fekvő rúd. Semmi emberi komfort. Nagyon jó.

A nyílás ekkor egy pillanatra tovább nyílt.

A hideg levegő erősebben csapott ki.

És odabent, a sötét rés mögött valami megmozdult.

Nem test.

Nem árnyék.

Valami sokkal rosszabb.

Ritmus.

Mint amikor több mozdulat még nem áll össze alakzattá, de már ugyanahhoz tartoznak. Egy rövid előretolás. Egy súlypróba. Egy visszafordulás. Nem látták, csak a rés mögötti sötét sűrűségből érezték.

Kaelen torka kiszáradt.

– Már majdnem kész.

Sorya hangja hideg maradt.

– Akkor szétverjük, mielőtt az lesz.

És most már nem volt több idő a finomkodásra.

A központi nyílás mögötti mozgás újra előretolt valamit a résig. Nem kijött. De a lánc megpendült tőle. A ferdén döntött vasrúd vége megcsikordult a kövön. A lemezdarab az egyik oldalon fél centit arrébb remegett.

Rhovan egyetlen mozdulattal előrelépett.

– Most.

Sorya nem állította le.

A férfi a vaspálcát nem a nyílásba döfte. Hanem a ferdén döntött rúdra csapott rá teljes erőből oldalról. A vasrúd ennek hatására lejjebb csúszott, a lánc erősebben lendült bele a nyílás elé, a két fémlemez pedig egyszerre elmozdult. A nyílás mögötti ritmus hirtelen elvesztette az előretoló ívét.

És abban a pillanatban a torony megremegett.

Nem összeomolva.

Hanem dühösen.

A központi magból mély, nyers, emberietlen hang tört fel. Nem üvöltés. Nem állati. Nem mechanikus. Inkább olyan, mintha több félbeszakított emberi mozdulat egyszerre akarna hanggá válni, és ettől egyik sem sikerülne rendesen.

A két őr hátralépett.

Selin nem.

Kaelen sem.

A nyílás mögötti sötét most már tényleg próbált kijönni.

Nem alakként.

Hanem darabokban.

Előbb valami hosszúkás sötét tömeg tolódott előre, amit a lánc oldalra vert. Utána egy másik, ívesebb mozdulat, amely a fémlemezhez csúszva elvesztette a tartását. Olyan volt az egész, mintha valami már majdnem össze tudná rakni az emberi kijutás nyelvét, csak minden szótagját elrontanák előtte.

Rhovan újra ütött.

Most nem a rúdra. A kőmag melletti repedt peremre. Nem hogy betörje. Hogy rosszabb szögbe vigye. A kő tompán reccsent. A nyílás egyik oldala azonnal eltolódott.

Sorya ráordított:

– Még egyszer!

A férfi megtette.

A második ütésnél a kőmag alján futó nyílás nem nőtt tovább.

Hanem elcsúszott.

A rés mögötti sötétségben ekkor valami olyan történt, amitől Kaelen gyomra konkrétan megfordult. A darabos ritmus, ami eddig kifelé próbálta magát szervezni, hirtelen nem előre, hanem vissza kapkodott. Mint amikor valami már majdnem testet talál, aztán egyszerre elveszik alóla az összes illeszkedési pont.

A hang, ami kijött belőle, rövidebb volt most. Vékonyabb. Dühösebb.

És nagyon közel állt ahhoz, amit az ember fájdalomnak hallana, ha nem volna ennyire idegen.

Selin ezt hallva suttogta:

– Ez érzi.

Kaelen szemrebbenés nélkül felelt.

– Igen. És tanul belőle.

A nyílás ettől még nem záródott vissza teljesen. De már nem tudott ugyanúgy nyílni. A lánc ferdén, idegesen lógott előtte. A vasrúd rossz szögben feküdt. A perem eltolódott. A fémlemezek elvették az egyenes kijövetelt. A központi mag alján a sötét rés most úgy nézett ki, mint valami félresikerült száj, amelyik nem tudja, hogyan legyen igazán sajátja a beszéd.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Na. Ez már legalább csúnya.

– Maradjon is az – mondta Sorya.

A torony egyelőre nem válaszolt újabb áttöréssel.

Csak reszketett.

Nagyon finoman.

Mint amikor valami odabent nem feladja, hanem újraszámol.

Kaelen ezt érezte meg legelőször a talpán keresztül.

És ettől nem lett nyugodtabb. Sőt.

– Ez nem végleges – mondta.

Senki nem vitatta.

Mert mindenki tudta.

A kérdés most már nem az volt, hogy feltartóztatták-e.

Hanem az, hogy mennyi időt vettek.

És hogy odakint, a város többi részén, ezalatt a rohadt torony vajon mit indított már el párhuzamosan.

A választ nem kellett sokáig várni.

Mert az udvar felől ekkor éles, szakadt sikoly vágott be a torony belsejébe.

Gyerekhang.

És utána rögtön egy asszony ordítása:

– Ne fogd meg!

A gyerekhang úgy hasított be a toronyba, mintha valaki vékony, rozsdás fémet húzott volna végig az idegeiken. Nem hosszú sikoly volt. Épp ettől lett rosszabb. A hosszan tartó ordítás legalább kiad magából valamit. Ez viszont rövid volt, szakadt, és tele azzal a nyers felismeréssel, amikor valaki már tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat is elég lehet.

Az asszony utána ordított:

– Ne fogd meg!

A mondat végén a hangja elcsúszott. Nem pániktól. Attól a fajta gyűlölettől, amikor valaki látja a bajt, és közben azt is tudja, hogy a másodperc törtrésze alatt kellene természetellenesen jól reagálnia.

Sorya már fordult is kifelé.

– Mozgás.

Rhovan a vaspálcát a vállára rántotta.

– Na végre megint valami egyszerű. Egy sikoly. Az ember legalább ezt még érti.

– Csendben menj – vágta rá Selin.

A toronyból kifelé vezető út még mindig ugyanaz a ronda, megtört belépési rend volt, amit bejövetelkor kialakítottak. Most viszont az emberi ösztön már rohanna. Ez volt benne a mocskos. A torony és az udvar között most nem csak távolság volt, hanem csapda. Ha vakon kitörnek, pont azt teszik, amire egész nap vadászott ez az egész rothadó rendszer.

Kaelen mégis érezte, hogy most nincs idő túl sokat méricskélni. A gyerekhang mindent megváltoztatott. Az elméletet legalábbis biztosan. A teste már feszülten készült az indulásra, amikor Selin ráförmedt:

– Ne egyenes ívben.

A férfi ránézett.

– Tudom.

– Most tényleg tudod.

Sorya már kint volt a küszöbnél. Nem ugrott át rajta. Röviden beállt a megtört pontra, kerülte a betolt rudat, és már ment is tovább az udvar felé, de úgy, hogy a nyitott térbe érve azonnal fél oldalra tört. Selin követte. Kaelen utána. Rhovan a két őrrel hátul zárta őket, és miközben kijöttek, a torony belsejéből még egyszer hallatszott az a finom, dühös reszketés a központi mag felől. Nem támadásként. Inkább emlékeztetőként. Mintha azt üzenné: ezt sem fejeztem be.

Kívül az udvar már nem volt csendes.

A déli szárny bejárata előtti új, kusza kilépési rendnél három asszony állt szétszakadt félkörben. Nem egymás mellett. Már erre is figyeltek. Kettőjük közt Lior térdelt a kövön, de nem ő sikoltott. A fiú csak mereven nézte maga előtt a földet, és úgy szorította össze a fogát, hogy az arca egészen kifeszült.

A sikolyt egy kisebb lány adta ki, aki a fülke belső oldalán kuporgott, és a saját csuklóját tartotta úgy, mintha nem lenne biztos benne, tényleg az övé-e.

A legrosszabb viszont nem ez volt.

Hanem Teren.

A fiú nem állt. Nem feküdt. A két állapot közti rohadt félhelyzetben volt. A déli küszöb és a köztes fülke közti megtört irányváltásnál dermedt meg, kissé előrehajolva, jobb keze félig nyújtva maga elé, mintha valaki felé indult volna, de az utolsó pillanatban megállt volna. Az asszony, aki az előbb ordított, tőle balra állt, és nem hozzáért. Csak remegett az egész teste attól, hogy nem ér hozzá.

Kaelen szinte azonnal megértette, mi történt.

– Félúton maradt.

Iren, aki már ott térdelt pár lépéssel arrébb, nem nézett fel.

– Tudom.

A hangja most szárazabb volt, mint bármikor aznap. Ez rossz jelnek számított.

Sorya két lépéssel a fiú előtt megállt.

– Mi történt?

A gyógyító asszony válaszolt, nem az a nő, aki ordított.

– Kijöttek a déli szárnyból a megadott rend szerint. Előbb a fülkébe, onnan tovább. A lány megcsúszott belül. Nem esett el, csak megbillent. Teren reflexből nyúlt volna utána. Az asszony még időben rákiáltott, hogy ne fogja meg. Ő meg megállt.

Selin arca elsötétült.

– Pont ott.

– Igen – mondta Iren.

Kaelen a fiú testét nézte. A jobb váll túl feszes volt. A könyök nem zárt, nem nyitott. A kéz nem fogott meg semmit, de nem is pihent. A nyak bal oldala pedig olyan mereven tartotta a fejet, mintha valami odabent már rápróbált volna a következő mozdulatra, de a megszakítás miatt nem jutott tovább.

Lior ekkor halkan megszólalt. A hangja rekedt volt.

– Nem ő maradt ott.

Mindenki odanézett.

A fiú továbbra sem Teren arcát figyelte. A karját. A megállt, előrenyúló kezét.

– Valami maradt ott benne, ahol még nem döntötte el.

Na, persze. Mintha nem lenne így is épp eléggé rossz.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Mondjátok, hogy van egyszerűbb változat is, mint amit ettől a gyerektől sejtek.

– Nincs – mondta Iren.

A kis lány a fülkében ekkor nyöszörgött egyet, és a saját csuklóját még szorosabban fogta volna meg, de a gyógyító asszony ráförmedt:

– Nem szorítod.

A lány azonnal megmerevedett. Könnyes szemmel bólintott. A gyógyító asszony már intett is egy másik nőnek, hogy helyette fogja meg kívülről a karját, irányítottan.

Kaelen közben csak Terent nézte.

A fiú lélegzett.

Ez jó volt.

Pislogott is.

Ez még jobb.

De a légzése nem a saját ritmusát követte. Túl szabályos volt. Túl kiszámított. Mint amikor valaki nem liheg, nem nyel, nem igazít magán. Csak tart egy félbemaradt testhelyzetet, és közben valami más tanulja belülről, milyen lenne továbbvinni.

Selin ezt is látta.

– Ez most csapda.

Iren lassan bólintott.

– Igen.

Sorya előrébb lépett, de még mindig nem túl közel.

– Meg lehet törni?

Iren csak pár másodperc múlva válaszolt.

– Igen. De rosszul is el lehet rontani.

– Mi történik, ha rosszul nyúlunk hozzá? – kérdezte Selin.

A gyógyító asszony felelt most.

– Vagy rásegítünk a befejezésre. Vagy letépjük a fiút a saját mozdulatáról úgy, hogy utána már semmit nem érez rendesen benne.

Rhovan erre összeszorította az állkapcsát.

– Minden egyes kurva alkalommal tud rosszabb lenni.

– Igen – mondta Kaelen.

A férfi ránézett.

– Még mindig gyűlölöm, hogy mindig egyetértesz a legrosszabb helyzetekben.

Kaelen nem felelt. Mert Teren jobb kezének ujjai épp most mozdultak.

Nem sokat.

Csak a mutató- és középsőujj közti rés feszült meg egy pillanatra, mintha a még meg nem történt érintés alakját keresné. Az asszony, aki rákiáltott korábban, ettől majdnem előrelendült. Sorya kézmozdulata állította meg.

– Senki nem kap utána.

Iren most már felnézett. A tekintete Kaelenre tapadt.

– Ezt te fogod érteni.

A férfi érezte, hogy minden idegszála tiltakozik.

– Nem biztos.

– De – mondta Iren. – Mert itt ugyanaz van, amit te mondtál lent. Nem a tett. Az a rész, amikor még vissza lehetne fordulni.

Selin azonnal ránézett.

– Akkor mi kell?

Iren lassan felállt.

– Nem az érintést kell megadni helyette. Nem is elvenni tőle durván. Hanem át kell vezetni a félbemaradt szándékot egy másik végpontra.

Rhovan felmordult.

– Emberül.

Iren most kivételesen rá sem nézett.

– A fiú keze nem maradhat ebben az alakban. De nem foghat rá arra, akit el akart kapni. Kell neki valami más, ami nem test, nem emberi fogás, mégis lezárható vele a mozdulat.

Kaelen körbenézett. Kő. Törött fa. Vödör. Laza rongy. Semmi nem tűnt jónak. A kéz most nem kapaszkodást keresett, nem súlyt, nem tárgytartást. Valami olyat, ami elég közel van a fogás lezárásához, de nem lesz belőle emberi érintés.

Lior halkan mondta:

– Azt akarja, hogy valami visszahúzza.

Mindenki odanézett rá.

A fiú most végre Terenre nézett.

– Nem elkapni akar. Visszarántani.

Kaelen gyomrában valami összeállt.

– Nem a lányt fogta volna meg. A mozdulat végén maga felé húzta volna.

Iren szeme összeszűkült.

– Igen.

Selin már mozdult is a földön heverő egyik szakadt, nehéz rongycsomó felé, de Kaelen azonnal rávágta:

– Nem puha.

A nő ráfordult.

– Miért?

– Mert akkor test marad az érzetben. Olyasmi kell, ami enged, de nem úgy, mint ember.

Rhovan a közelben fekvő rövid kötélhurkot vette észre. Nem feszes, nem szép kötél volt. Elrongyolódott, részben nedves, csomós darab.

– Ez?

Kaelen odanézett. A kötélhurok nem kéz, nem hús, nem sima tárgy. Lehetett rajta húzni, de rosszul. Kellemetlenül. Nem adta meg a normális fogás örömét.

– Igen – mondta.

Iren rögtön osztotta is.

– Nem a tenyerébe adjuk. Az rásegítés lenne. A csukló elé tartjuk. Neki kell dönteni, hogy ráfut-e. És amikor ráfut, nem húzzuk vissza. Csak megtartjuk az ellenállást.

Sorya bólintott.

– Ki tartja?

Iren Kaelenre nézett. Aztán Selinre.

– Ketten. De nem együtt. Egyik tartja a kötelet. A másik csak a vállritmust figyeli. Ha ott billen át rosszba, megszakítja.

Selin már mondta is:

– Én a vállát figyelem.

Kaelen a kötél felé nyúlt volna, de Iren rögtön ráförmedt:

– Kimondva.

A férfi kifújta a levegőt.

– Hozzáérek.

Felvette a rövid, csomós kötélhurkot. Hideg volt. Nyirkos. Undorító. Pont jó.

Teren még mindig ugyanabban a félig előrenyúló testhelyzetben állt. A szeme nyitva volt, de nem fókuszált rendesen. Nem révületként. Inkább úgy, mint aki belül egyetlen félbemaradt döntésbe szorult, és onnan nem talál kijáratot.

Kaelen lassan közelített.

Nem szemből.

Kissé oldalról.

A kötélhurkot nem a fiú kezéhez vitte rögtön. Előbb csak a levegőben tartotta, a mozdulat várható ívének végpontján túl. Nem kínálva. Csak elérhetően.

– Teren – mondta halkan. – Ezt fogod. Nem mást.

A fiú szeme egy pillanatra megmozdult.

Nem Kaelenre.

A kötélre.

Jó.

Nagyon rossz, hogy már ennek is örülni kellett, de igen. Jó.

Selin közben két lépésnyire a fiú bal oldalán állt. Nem hozzáérve. Csak figyelve a nyakat, a vállat, a lapocka alatti feszülést. Ha ott átbillen valami, mielőtt a kéz lezárná a mozdulatot, vége lehet az egésznek.

Iren halkan, szárazon beszélt.

– Nem kérjük. Nem biztatjuk. Nem rántjuk. Megvárjuk, mit választ.

Rhovan hátul morogta:

– Kifejezetten utálom, amikor gyerekeken kell filozófiai kísérletet végezni.

Senki nem szólt rá. Mert ez most valójában pontos leírás volt.

Kaelen a kötélhurkot egy árnyalatnyit közelebb vitte. Teren ujjai megint megfeszültek. A könyök egy hajszálnyit zárt. A váll röviden előrébb akart billenni.

Selin azonnal.

– Ott.

A hangja nem hangos volt. Pont annyi, hogy Kaelen értse.

A férfi nem mozdította el a kötelet. Nem is közelítette tovább. Csak tartotta azt a ronda, nyirkos, csomós hurkot a levegőben, mint egy olyan döntés végét, ami nem szép, nem jó, csak túlélhető.

Teren ujjai ekkor végre ráfutottak a kötélre.

Nem fogásként.

Először csak érintésként.

Aztán a mutatóujj és a hüvelykujj közé bekerült egy szálas rész.

A fiú légzése megbicsaklott.

Selin már majdnem lépett.

– Várj – mondta Kaelen.

Mert látta.

A váll nem előre ment tovább.

Hanem vissza akart zárni.

Pont erre volt szükség.

– Teren – mondta nyersen. – Húzd.

A fiú szeme ekkor végre rendesen fókuszált egy pillanatra. Nem hosszú időre. Elégre. Az ujjai erősebben rászorultak a kötélre, és a kar nem előre lendült befejező érintésbe, hanem maga felé húzott egy rövid, darabos, ronda mozdulatot.

A kötélhurok megfeszült.

Kaelen nem rántotta.

Csak tartotta.

Ellene.

Teren könyöke végre teljesen zárt.

A váll visszahúzódott.

A nyak oldala elengedett.

A fiú egész teste egyszerre rándult meg, mintha valaki hideg vízzel öntötte volna le belülről, aztán majdnem összeesett.

Selin ekkor lépett.

– Hozzád nyúlok.

És nem a karját fogta.

Nem a kezét.

A lapockája alatt kapta el, ahol már a saját súlya dőlt hátra, nem az a rohadt félbemaradt szándék. Teren két lélegzetvételig úgy remegett, mintha kifelé jönne belőle valami, amitől maga sem tudta, hol kezdődik a saját teste. Aztán elkapta a levegőt. Saját ritmusban. Rosszul. Kapkodva. Emberien.

A gyógyító asszony már ott termett.

– Leültetjük. Nem egyszerre.

Kaelen még tartotta a kötelet. Teren markában a csomós hurok most már egyszerűen csak tárgy volt. Nem célpont. Nem csapda. A fiú ránézett, és az arcára olyan undor ült ki tőle, amitől Kaelen megkönnyebbült.

Ez jó jel volt.

Aki undorodik, az általában már újra a saját bőrén belül van.

– Engedd – mondta a gyógyító asszony.

Teren lassan elengedte a kötelet. Nem rögtön. Nem szép mozdulattal. De elengedte.

Lior ekkor kifújta a levegőt, mintha eddig ő sem mert volna rendesen lélegezni.

– Már nincs ott.

Iren ránézett.

– Biztos?

A fiú bólintott. Aztán hozzáfűzte:

– De látta, hogyan csináltuk.

Persze hogy látta.

Miért is ne. A világ ma különösen következetes akart lenni a rohadásban.

Rhovan szitkozódott egy hosszút és mélyet, aztán a végén csak ennyit mondott:

– Ebből rohadtul elegem van.

Sorya nem vitatkozott vele. Ehelyett az egész udvart végignézte. A feltört útvonalakat. A kusza tárgyakat. A gyerekeket. A déli szárny bejáratát. A tornyot mögöttük. És Kaelen rögtön látta rajta, hogy ugyanarra jutott, mint ő.

Ez nem külön eset volt.

Ez már a következő szint.

– Már nem csak helyekre és tárgyakra ül rá – mondta Selin halkan.

Iren befejezte a gondolatot.

– Hanem megszakított emberi válaszokra.

Teren közben leült a kijelölt kőre. Nem önállóan, de nem is összerogyva. A gyógyító asszony egy asszonnyal együtt, ütemre, kimondott mozdulatokkal segítette le. A fiú sápadt volt, de magánál. A keze még remegett. A szeme viszont már követte a környezetet.

A kis lány a fülkéből halkan sírt.

– Én csináltam?

A gyógyító asszony olyan gyorsan vágta rá, hogy abban nem maradt semmi bizonytalanság.

– Nem.

Kaelen figyelte ezt a jelenetet, és közben a torony felé hallgatózott. Odabentről most nem jött újabb dörrenés. Nem kapart semmi a lépcsőn. Nem reszketett a központi mag. De ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Sőt. Minél többet tanultak arról, mi ellen védekeznek, annál világosabb lett, hogy az is ugyanígy tanul róluk.

Lior még mindig Terenre nézett.

– Most már nem visszahúzni akar. Most azt akarja, hogy legközelebb hamarabb döntsünk.

Iren lassan lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Igen.

Rhovan felhorkant.

– Hát természetesen. Miért hagyná meg nekünk azt a luxust, hogy legalább gondolkodjunk?

Sorya felemelte a fejét.

– Akkor most új szabály van.

Mindenki rá nézett.

– Nem csak a közös mozdulatot vezetjük – mondta. – A megszakítást is. Ha valaki félbemarad bármiben, nem hagyjuk ott abban az alakban. Azonnal kap másik, kijelölt végpontot.

Selin bólintott.

– Lezáró mozdulat.

Kaelen ráemelte a tekintetét.

– Igen. Minden veszélyes megszakításhoz kell ellen-végpont.

Rhovan halkan felnevetett.

– Elképesztő. Már a hibáinkhoz is külön menekülőútvonalat kell tervezni.

– Igen – mondta Kaelen.

– Még mindig utállak ezért a szóért.

A torony felől ekkor végre mégis jött valami.

Nem nagy zaj.

Csak egyetlen tompa koppanás odabentről.

Mint amikor valaki, aki hallgatózik, lassan visszateszi a kezét valamire.

És Kaelen ebből pontosan tudta, amit nem akart.

Még mindig figyel.

És most már nem csak azt, hogyan mozognak.

Hanem azt is, hogyan mentik ki egymást abból, amikor rosszul mozdulnak.

Az udvar fölött a fény eközben még tompább lett. Nem esteledett, de a vásznak, a por, a füst, és a felvert idegesség úgy ültek a levegőben, mintha maga a nap is belefáradt volna ebbe az egészbe. A gyerekek halkabbak lettek. A sebesültek feszültebbek. Az asszonyok gyorsabban vették a levegőt minden kimondott érintés előtt. Az őrök már nem csak a kapukat nézték. Egymást is.

Sorya ezt is látta.

– Félórán belül újrarendezzük az egész belső működést – mondta. – Nem csak útvonalak lesznek. Minden veszélyes helyzethez lezáró mozdulatot rendelünk. Ha valaki megbillen, mi a végpont. Ha valaki félrenyúl, mi a végpont. Ha valaki megtorpan, mi a végpont. Nincs üres megszakítás.

Iren lassan bólintott.

– Ez kell.

A gyógyító asszony hozzáfűzte:

– És a gyerekeknél előbb. Náluk gyorsabban ül rá.

Lior erre nem szólt semmit. Csak lehajtotta a fejét. Teren viszont rekedten megszólalt:

– Nem hallottam rendesen a saját kezemet.

Kaelen odanézett rá.

– Most?

A fiú nyelt egyet.

– Most már igen. De előtte… mintha valami gyorsabban akarta volna, mint én.

A mondat után olyan csend lett, amitől az ember legszívesebben belerúgna a falba, csak hogy legalább valami egyszerű hangot halljon.

Rhovan volt olyan kedves, hogy ezt félig megtette helyettük. Nem belerúgott. Csak a vaspálca végével tompán odakoccantott az egyik kőhöz.

– Akkor ezt most szépen megjegyezzük. A világ már a gyerekek helyett is sietne. Csodálatos jövőkép.

Senki nem javította ki.

Sorya végül a toronyra nézett, aztán vissza az udvarra.

– Még nincs vége annak sem, ami bent van.

Kaelen bólintott.

– Tudom.

– És most már az udvar sincs külön tőle – mondta Selin.

– Tudom.

A nő oldalra nézett rá.

– Most különösen idegesítő vagy ezzel az egy szavas őszinteséggel.

A férfi szája sarka megmozdult egy pillanatra.

– Fáradt vagyok a hosszabb változatokhoz.

Ez majdnem humor volt. Majdnem. Még jókor tört el.

Mert a déli szárny mögötti keskenyebb oldalfal felől ekkor újabb hang jött.

Nem sikoly.

Nem koppanás.

Valami húzódó, kaparó zaj a kő mögül.

Aztán egy gyerekhang, most nem riadtan, hanem értetlenül:

– Ki kaparja a falat?

És ettől az egész udvar egyszerre nézett ugyanabba az irányba.

A kérdés után egyetlen pillanatra minden mozdulat kifagyott az udvarból.

Nem azért, mert bárki azt hitte volna, hogy erre most valami jó válasz érkezik. Hanem mert a gyerekhangban nem volt hisztéria. Csak tiszta, nyers értetlenség. Az ilyesmi sokszor rosszabb, mint a pánik. A pánik legalább már tudja, hogy baj van. Az értetlenség még csak most fordítja fel a fejét a szakadék széléhez.

A hang a déli szárny mögötti keskenyebb oldalfal irányából jött, abból a szűkebb, félig tárolónak használt sávból, ahol a külső falszakasz és a belső oldali kis kamrák közt alig maradt több egy embernyi átmenetnél. Nem fő útvonal volt. Nem központi hely. Pont ezért lett azonnal gyomorszűkítő.

Mert ez már megint azt jelentette, hogy nem oda megy, ahol számítanak rá.

Sorya fordult elsőnek.

– Ki van ott?

Egy asszony felelt balról.

– Nira. Meg két kisebb. Vízrongyokat vittek a hátsó rakáshoz.

A kurva életbe, persze hogy pont rongyokat. Ma már minden szarnak szerepe lett ebben az elcseszett túlélési színdarabban.

Rhovan a vaspálcát a kezében megforgatta.

– Szeretem, amikor a világ következetesen a legrosszabb helyet választja mindenre.

– Menjünk – mondta Selin.

– Nem egyenesen – vágta rá Kaelen azonnal.

A nő ránézett.

– Tudom.

Most már tényleg tudta. Mindenki tudta. Ettől még ugyanúgy gyűlölték.

A déli szárny mögötti keskeny sávhoz nem vezetett tiszta út. Az udvar középső, feltört része után jobbra kellett törni egy ferde pad mellett, aztán megkerülni a falhoz döntött két vízedényt, majd áthaladni egy olyan szűk résen, ahol egy ember ösztönből oldalra fordulna, hogy ne verje le a könyökét a kőről. Kiváló. Már maga a megközelítés is egy rossz vicc volt.

Iren már mozdult is.

– Előbb a gyerekeket hozzák ki. Nem mi megyünk be elsőnek.

Sorya rögtön ráfordult.

– Helyes.

Az egyik asszony, aki közelebb volt a keskeny sáv kezdetéhez, előre lépett volna, de Selin azonnal megállította.

– Nem rohansz be.

– Ott vannak a gyerekek – csattant az asszony.

– Tudom – mondta Selin. – Attól még nem rohansz be.

A nő káromkodott egyet az orra alatt, de visszafogta magát. Jó. Már az is csoda volt, hogy még bárki tudta ezt ebben a városban.

Sorya felemelte a hangját a keskeny sáv felé.

– Nira! Hallasz?

Egy rövid csönd után gyerekhang jött vissza.

– Igen.

Nem sírva. Még mindig túl nyugodtan. Ez volt benne a legrosszabb.

– Hányan vagytok? – kérdezte Sorya.

– Hárman.

– Hol álltok?

Most rövidebb csönd következett. Aztán Nira válaszolt:

– A fal mellett. Nem megyünk tovább. Mert ott… ott valami belülről kaparja.

Kaelen ettől azonnal a falívekre, a torony központi magjára és a lépcső kézhelyére gondolt egyszerre. Ugyanaz a logika. Nem teljes áttörés. Nem támadás. Először testhely, aztán mozdulat, most pedig hang. A fal mögül. Oda, ahol az ember közelebb menne. Lehajolna. Odatenné a tenyerét. Meghallgatná.

A rohadt dög már a kíváncsiságot is ette.

Iren kimondta azt, amit ő is érzett.

– Nem a falat kell nézni. A gyerekek helyzetét.

Kaelen azonnal a megközelítést mérte fel. A keskeny sávba nem lehetett rendesen belátni innen. A bejáratnál egy ferde kőtömb állt, azután jobbra tört a fal, aztán jött csak az a rövid egyenes rész, ahol a gyerekek lehettek. Ha valaki csak úgy odamegy, a saját teste előbb fordul oldalra, aztán előre, aztán a fej is automatikusan a hang irányába húz. Tiszta, emberi érdeklődés. Ez már önmagában csapda lehetett.

Sorya az asszonyokra nézett.

– Ki vitte be őket?

Az egyik idősebb nő jelentkezett.

– Én küldtem Nirát. A két kicsi csak utána ment.

A gyógyító asszony szárazon kérdezte:

– Tudja tartani őket?

– Igen – mondta a nő. – Ha hallja, mit mondok.

Sorya bólintott.

– Akkor te vezeted ki őket. Innen. Nem mész be. Mondod, hogyan forduljanak.

A nő nyelt egyet. Aztán bólintott.

– Jó.

Rhovan halkan felmordult.

– Imádom, hogy már a gyerekek kivezetéséhez is hadműveleti terv kell.

– Hallgass – mondta Selin.

– Ez már reflex. Ne vedd el tőlem.

A fal mögül újabb kaparás jött.

Most hosszabb.

Nem erősebb.

Sokkal rosszabbul emberi.

Mint amikor valaki a körmével nem dühösen kapar, hanem keres valamit a kőben. Apró, rövid próbákkal. Hallgatva a választ. Az egyik kisebb gyerek bent erre sírni kezdett.

– Nem szabad a falat nézni – mondta Kaelen halkan.

Iren rögtön rávágta:

– Igen. A nézés lesz az első ráfutás.

Sorya az idősebb asszonyra nézett.

– Mondd nekik.

A nő előrelépett egy fél lépést.

– Nira! Figyelsz rám!

– Igen.

– Nem nézitek a falat. Egymást nézitek. A kisebbet fogod, de nem húzod. Kimondod, mielőtt hozzáérsz.

– Jó.

A nő hangja reszketett. De nem tört meg. Erre lehetett most építeni.

– A kisebbiknek azt mondod, nézze a nyakadat. Ne a falat. A másiknak a válladat. Senki nem néz oldalra.

Az egyik kicsi bent zokogva kérdezte:

– Miért?

A nő szája megfeszült.

– Mert most így jöttök ki.

Pontosan jó válasz volt. Nem magyarázott túl. Nem adott képzeletet a félelemnek. Csak irányt.

Kaelen közben a keskeny sáv bejáratát figyelte. A ferde kőtömböt. A törött pad szélét. A falhoz támasztott vizesrongy-kosarat. És azonnal meglátta, mi a baj. Ha a gyerekek kijönnek, az első természetes hely, ahol megállnának a szűk rész végén, pont a kosár mellett lesz. Mert ott nyílik ki a tér egy árnyalatnyit. Ott vennének nagyobb levegőt. Ott fordulna vissza bármelyikük automatikusan, hogy még egyszer ránézzen a kaparás helyére.

– A kosarat el kell mozdítani – mondta.

Selin már odanézett.

– Igen.

Sorya intett az egyik őrnek.

– Kampóval.

A férfi már mozdult is, és a rongyos, félig nedves kosarat nem felemelte, hanem oldalra húzta két méterrel arrébb, egy ronda, használhatatlanabb pontra. Mire a kosár elkerült, a kis nyitottabb tér már nem hívta ugyanúgy a megállást. Jó. Még mindig szar volt minden, csak most egy árnyalattal kevésbé halálosan.

A kaparás bent hirtelen abbamaradt.

Mindenki megmerevedett.

Rhovan halkan mondta:

– Most figyel.

Kaelen bólintott.

– Igen.

A nő bent újra szólt.

– Nira. Most indulsz. Előbb a kisebbet fogod. Kimondod. Utána a másikat szóban hozod utánad. Nem néztek oldalra. A szűk résznél nem álltok meg. A kijáratnál sem. Egyenesen a ferde padig. Ott vártok.

– Jó – mondta Nira.

A lány hangjában volt valami, amitől Kaelen gyomra összeszorult. Túl fegyelmezett volt. Túl gyorsan tanulták ezek a gyerekek az ilyesmit.

Bent halkan hallatszott:

– Hozzád nyúlok.

Egy kisebb gyerek szipogott.

Aztán lépések.

Lassúak.

A szűk sávban nem látták még őket. Csak hallották. Rövid, meg-megakadó talphangok a poros kövön. Aztán Nira hangja:

– A nyakamat nézd. Ne oldalra.

Jó kislány. Túl jó ehhez a világhoz. Kár, hogy most itt kell helyt állnia.

Az első, aki kilépett a sávból, valóban Nira volt. Bal kezével tartotta a kisebbet, de nem húzta. Inkább vezette. A kicsi tényleg a nyakát nézte. Nem a falat. A második gyerek fél lépéssel mögöttük jött. Az arca már oldalra akart fordulni, de Nira azonnal rászólt:

– A vállam.

A gyerek visszakapta rá a szemét.

Jól haladtak.

Túl jól.

Kaelen ettől azonnal gyanakodni kezdett.

És igaza lett.

Amikor Nira elérte a szűk rész végét, ahol a kosár korábban állt, a keskeny oldalfal mögül újra jött a kaparás.

Most viszont nem ugyanott.

Kicsit magasabbról.

Pont úgy, mintha valami a fal mögött velük együtt mozdult volna.

A hátsó gyerek reflexből hátrafordította volna a fejét.

Selin már kiáltott is:

– Előre!

De egy hajszálnyival későn.

Nem sokkal.

Elég volt.

A gyerek feje nem fordult teljesen hátra, csak féloldalra. A váll is követte volna. A jobb keze pedig automatikusan a fal felé indult, nem érintésre, csak arra a tipikus kis oldalsó egyensúlykeresésre, amit minden ember csinál, amikor ijedtében rossz irányba billen.

Kaelen már mozdult.

Nem gondolatból.

Tiszta, ronda ösztönből.

És pontosan félúton jött rá, hogy ez az a pillanat, amit egész nap tanulmányoztak.

Ahol még vissza lehetne fordulni.

Ahol a test már dönt, de még nem végzett.

A lába már lódult.

A válla már előrement.

A keze már készült rá, hogy elkapja a gyereket.

És akkor Lior ordított.

– Ne engem csinálj!

A hang úgy vágott bele Kaelenbe, mint egy kés.

Nem a gyereket mondta.

Engem.

A férfi egész teste egyetlen rohadt, fájdalmas rántással állította meg saját magát fél mozdulatban. A talpa megcsúszott a poron, a váll előrefeszült, a jobb keze a levegőben maradt, nem érve el senkit. A bekötött bal kezében jeges húzás villant végig. Pont ott. Pont ugyanott. A szándék és a végrehajtás közti résben.

Selin azonnal ráordított:

– Kaelen!

Nem az ijedtség miatt. Figyelmeztetésből.

Mert látta.

Kaelen is látta magán. Már későn.

A gyerek közben még nem esett el teljesen. Nira, aki nála kisebb volt, de gyorsabb, elengedte a kisebbet, és nem a társát kapta meg, hanem elé tolta a saját csípőjét és vállát, hogy a fiú arra billenjen, ne a fal felé. Ronda, ösztönös, darabos mozdulat volt. Ez mentette meg.

A hátsó gyerek nekicsúszott Nira oldalának, és térdre esett.

De nem a falhoz.

Nem a kaparás irányába.

Hanem befelé, a nyíltabb tér felé.

Jó.

Rossz.

Túl közel.

Az asszony már futott volna oda, de Sorya elkapta a karját.

– Nem te.

A gyógyító asszony ment helyette. Nem rohant. Két gyors, tört lépéssel odalépett, és nem a földön lévő gyereket fogta meg először, hanem Nirát tolta fél fordulattal arrébb, hogy ne maradjon a két gyerek közt félbemaradt tartóhelyzetben. Utána kimondta:

– Hozzád nyúlok.

És csak akkor emelte fel a térdelő fiút.

Bent a fal mögött a kaparás hirtelen elhallgatott.

Nem úgy, mint ami feladta.

Úgy, mint ami megkapta, amit akart.

Kaelen ezt azonnal megérezte.

Mert a saját testében még mindig ott feszült az a rohadt félmozdulat.

Nem kifelé.

Belül.

A szíve most már nem a futástól vert gyorsan. Attól a hideg, keskeny érzéstől, hogy valami az előbb rápróbált ugyanarra a helyre benne, ahol Terenben is ült.

Selin már mellette volt.

– Rám nézz.

A férfi ránézett.

– Mi?

– Rám. Nézz.

Kaelen megtette.

A nő szeme kemény volt. Túl éber. Túl közel.

– Hol akadtál meg?

A kérdés olyan pontos volt, hogy szinte fájt.

– A gyerek karjánál – mondta Kaelen halkan. – Nem őt akartam elkapni. Visszahúzni akartam a faltól, mielőtt odaér.

Selin lassan bólintott.

– Jó. Kimondtad.

Iren közben odalépett hozzájuk. Nem túl közel.

– Még bent vagy benne?

Kaelen lehunyta a szemét egy pillanatra, majd újra kinyitotta.

– Nem teljesen. De érzem a helyét.

Rhovan, aki ezt hallotta, morogva közbeszólt:

– Remek. Most már te is ugyanazt csinálod, mint a kölyök az előbb?

– Majdnem – mondta Iren.

A férfi káromkodott.

– Az mennyire jó hír?

– Semennyire – mondta Kaelen.

A nyers őszinteség most legalább gyors volt.

A gyógyító asszony közben már felállította a térdelő fiút. A gyerek remegett, de a saját lábán állt. Nira lihegve nézte Kaelent. Nem vádlón. Nem értetlenül. Rosszabbul. Túl tisztán.

– Te is majdnem odamentél – mondta.

A férfi ránézett.

– Igen.

– Akkor ő látta, hogy ezt is lehet.

Ez a mondat úgy ütött, mint egy kő a szegycsontba.

Mert igaz volt.

A rohadt dög most már nem csak azt látta, hogyan mentsenek ki egy félbemaradt mozdulatból valakit.

Azt is látta, hogyan csúszik bele ugyanabba egy másik ember.

Még rosszabbul: Kaelen.

Lior a földről, ahol még mindig térdelt, halkan megszólalt.

– Nem a gyereket akarta most.

Mindenki ránézett.

A fiú Kaelent nézte.

– Téged.

Rhovan erre már csak annyit mondott:

– Kiváló. Pont ezt hiányoltam.

Selin nem vette le a szemét Kaelenről.

– Át kell zárni rajtad, most.

A férfi bólintott.

– Tudom.

– Nem tudod. Csináljuk.

Iren rögtön ráállt.

– Ugyanaz kell, mint Terennél. De nem ugyanazzal. Nála a visszahúzás volt a félbemaradt vég. Nálad a megelőző elkapás.

Kaelen érezte, mennyire igaza van. A teste nem záródni akart. Hanem valakit még a veszély előtt maga felé rántani. Olyan mozdulat volt ez, amit egész életében természetesen csinált volna. Most meg épp ez vált használhatatlanná.

Sorya kérdezte:

– Mi legyen a végpont?

Iren körbenézett. Aztán a falnak döntött egyik rövid, vastagabb farúdra mutatott. Nem bot volt. Nem fegyver. Inkább egy repedt, nehéz, tompa darab. Olyan, amit nem fogsz meg szépen, csak átveszel, megtartasz, eltolhatsz.

– Nem húzás kell neki – mondta. – Hanem kitolás. Ha a félbemaradt szándék az volt, hogy elkapja, mielőtt eléri a falat, akkor a lezárásnak nem vissza, hanem el kell vinnie magától a testet. Eltolás. Nem emberre. Tárgyra.

Kaelen lassan bólintott.

– Igen.

Selin már odament a farúdért.

– Hozzáérek.

Felemelte. Nem adta oda rögtön. Előbb megállt Kaelen előtt, két lépésre.

– Ezt fogod. És nem magad felé húzod.

A férfi odanézett a rúdra. Érezte, mennyire rosszul állna rá a keze, ha húznia kellene. Jó. Pont ezt kellett elrontani.

Iren halkan szólt.

– Kaelen. Mondd ki, mi volt.

A férfi szája kiszáradt.

– Előbb akartam odaérni, mint a gyerek keze.

– És mit csinálsz most?

Kaelen a rúdra nézett. Aztán Selin szemébe.

– Nem rántok vissza senkit. Eltolom a mozdulatot magamtól.

Iren bólintott.

– Jó. Akkor vedd át.

Kaelen kinyújtotta a kezét. Nem túl gyorsan. A rúd súlya, amikor a tenyerébe került, rögtön másfajta munkát kért a vállától. Nem elkapást. Nem visszarántást. Tartást és kitolást. Jó. Nyers. Használható.

– Most – mondta Selin.

Kaelen nem magához húzta a rudat, hanem előre, lefelé tolta ferdén a föld felé, mintha valami útból akarna kivenni egy mozdulatot. A válla ettől nem előre feszült elkapásba, hanem lefelé és kifelé dolgozott. Egészen más ív. Egészen más végpont.

A bal kezében a hideg húzás egy pillanatra erősödött.

Aztán megtört.

Mint amikor egy túl feszes szál végre elszakad.

Kaelen mellkasából egyszerre szakadt ki a levegő. Nem tudta, hogy eddig visszatartotta.

Selin ezt látta meg először.

– Na.

Iren még mindig figyelte a vállát.

– Még egyszer.

A férfi megtette. Átvette a rudat, előretolta, nem húzta. A másodiknál már kevésbé rándult bele belül. A harmadiknál a testében maradt utórezgés már inkább saját fáradtságnak tűnt. Végre. Ennek is örülni kellett. Fenséges korszak.

Rhovan közben körbenézett az udvaron, a gyerekeken, a fal felé, a torony irányába.

– Akkor most már ott tartunk, hogy nem csak az útvonalaknak, tárgyaknak és közös mozdulatoknak van külön rendje, hanem mindenkinek a saját félbemaradt hülyeségéhez is.

– Igen – mondta Sorya.

– És még mindig ezt a szót utálom ma a legjobban – morogta Rhovan.

Nira a két kisebb gyerekkel időközben a ferde padig ért, ahova eredetileg is küldeni akarták őket. A gyógyító asszony odaszólt egy másik nőnek, hogy vigye őket tovább, de csak kerülővel, köztes lerakóponttal. A nő bólintott, és már indította is őket. Nem álltak meg. Jól tették.

A déli szárny mögötti fal felől nem jött újabb kaparás.

Ez senkit nem nyugtatott meg.

Sőt.

Iren pont úgy nézett oda, mint aki már előre gyűlöli a következő felismerést.

– Nem a falat akarta most sem – mondta.

Sorya felé fordult.

– Hanem a reflexet a hangra.

Kaelen bólintott.

– Előbb Terennél a megszakított elkapást. Most a gyors megelőző odalépést. Egyre közelebb jön ahhoz, ahogy ösztönből védünk.

Selin hangja ettől még hidegebb lett.

– Akkor a következő már nem az lesz, hogy mit fogunk meg. Hanem hogy kit védünk meg előbb.

Senki nem válaszolt.

Mert mindenki tudta, mennyire valószínű, hogy igaza van.

Az udvarban most már nem csak a feszültség nőtt. Hanem valami annál rosszabb is. Bizalmatlanság a saját jó szándékaik iránt. Az ember egész életében arra van nevelve, hogy elkapjon, odalépjen, felsegítsen, visszahúzzon, rászóljon, megfogjon, megtartson. Most meg minden ilyen mozdulat előtt ott kellett állnia egy második, undorító gondolatnak: biztos, hogy ez még az enyém?

A gyógyító asszony ezt fogalmazta meg a legnyersebben.

– Még egy ilyen kör után senki nem fog automatikusan segíteni többé.

Rhovan oldalra nézett rá.

– Ez a terv vagy a rémálom?

– Mindkettő – mondta a nő.

Kaelen közben végre elengedte a rövid farudat. Nem esett ki a kezéből. Egyszerűen letette. Jó jel. Selin azonnal észrevette.

– Jobb?

– Egy fokkal – mondta a férfi.

A nő bólintott.

– Az ma már majdnem jó.

Lior ekkor felállt a földről. Lassan. Nem hősiesen. Gyerekként. Mégis volt benne valami bosszantóan éles figyelem.

– A fal mögött most már nem kapar – mondta. – Hallgat.

Iren rögtön rákérdezett.

– Hol figyel most?

A fiú nem válaszolt rögtön. A szeme végigfutott az udvaron. A déli szárnyon. A torony bejáratán. A keleti falon. A kusza tárgyakon. Aztán megállt valahol, amitől Kaelennek már előre összeszűkült a gyomra.

– Nem egy helyen – mondta Lior. – Hanem ott, ahol kettő egyszerre történik.

Sorya hangja kemény maradt.

– Emberül.

Lior ránézett. Fáradt volt. Túl fáradt egy ilyen korú gyerekhez.

– Ahol valaki valamit csinál, és közben másra is figyel.

Csend.

Nyers, száraz, fogcsikorgató csend.

Mert ez már szinte minden volt itt.

Sebkötés közben a gyerekre figyelni. Vízhordás közben a küszöbre figyelni. Menekítés közben a fal hangjára figyelni. Beszélni és mozdulni. Tartani és nézni. Segíteni és dönteni.

A rohadt dög most már a megosztott figyelmet tanulta.

Rhovan ezt hallva lehajtotta a fejét egy pillanatra, aztán olyan halkan mondta, hogy ettől lett igazán súlyos:

– Akkor most már tényleg mindenre rá akar ülni, amitől ember az ember.

Senki nem javította ki.

Mert sajnos most pontos volt.

A torony felől ekkor újra jött egy hang.

Nem dörrenés.

Nem koppanás.

Valami tompa, hosszú csúszás odabentről, mintha a központi mag körüli elrontott fém és kő még mindig lassan kereste volna az új egyensúlyt. Kaelen odanézett. Nem látott semmit innen. De tudta, hogy az a rohadék bent sem állt le. Egyszerre dolgozott több rétegen. Udvar. Gyerekek. Megszakítások. Reflexek. Torony. A világ valami különösen perverz logikával döntötte el, hogy most már minden fronton ugyanabban a pillanatban akarják őket tesztelni.

Sorya ezt pontosan értette.

– Ezt így nem bírjuk sokáig – mondta.

A mondat nem kétségbeesett volt. Hidegen gyakorlati. Pont ezért ütött.

Selin ránézett.

– Akkor mit bírunk?

Sorya az egész udvart végigmérte.

– Kisebb köröket. Kevesebb kettős figyelmet. Rövidebb mozdulatláncokat. Senki nem visz végig egyedül összetett helyzetet.

Iren azonnal továbbgondolta.

– Vagyis külön választjuk a mozduló és a figyelő szerepet.

Kaelen bólintott.

– Igen. Aki csinál valamit, az nem figyel második veszélyre. Aki figyel, az nem nyúl.

Rhovan felnevetett. Röviden. Keserűen.

– Már majdnem katonás. Csak sokkal undorítóbb.

– Most ez maradt – mondta Sorya.

A gyógyító asszony hozzátette:

– A gyerekeknél és a sebesülteknél azonnal.

Selin Kaelenre nézett.

– És veled?

A férfi visszanézett rá.

– Mi velem?

– Mostantól te nem mész első reflexre semmire.

Rhovan erre azonnal rávágta:

– Ezt támogatnám. Már csak önvédelmi okokból is.

Kaelen szeme összeszűkült.

– Nagyon segítőkész vagy.

– Igen, sajnálatos jellemvonás.

Selin viszont nem nevetett.

– Komolyan mondom. Amit most tanult rajtad, azt nem adjuk oda még egyszer ilyen könnyen.

A férfi ezt gyűlölte. Pont ezért volt igaz.

– Jó – mondta végül.

A szó íztelenül esett ki belőle. De legalább nem hazudott.

A déli szárny mögötti fal felől ezután nem jött több hang. A gyerekeket elvitték. Teren már ivott pár korty vizet, bár a keze még mindig enyhén remegett. Nira hallgatott, de az arca továbbra is túl felnőttesen feszült volt. Lior pedig csak állt, és úgy nézte az udvar több pontját egyszerre, mintha már ő sem bízna abban, hogy egyetlen veszély valaha is elég lesz.

A levegő ettől még nehezebb lett.

És a legrosszabb az volt, hogy most már nem a nagy hangoktól féltek igazán.

Nem a torony dörrenésétől.
Nem a kaparástól.
Nem a sikolytól.

Hanem attól a kis rohadt pillanattól minden mozdulat elején, amikor az ember még nem tudja biztosan, hogy amit tenni készül, az tényleg csak az ő saját döntése-e.

Sorya végül megszólalt.

– Mindenki hallja. Új rend van. Aki mozdul, annak külön figyelője van. Aki figyel, az nem nyúl. A gyerekek és sebesültek elsőbbséget kapnak. Nincs összetett mozdulat egy emberre bízva. És ha bárki félbemarad bármiben, azonnal kijelölt lezárást kap.

Az emberek bólintottak. Nem lelkesen. Nem reménnyel. Inkább úgy, ahogy az ember bólint, amikor tudja, hogy egyre abszurdabb szabályok közt él, és mégis ezek tartják életben.

Rhovan a torony felé nézett.

– Ez az egész egyre mocskosabbul okosabb.

Kaelen követte a tekintetét.

– Igen.

– És most különösen megérdemelnél egy pofont ezért a szóért.

– Tudom.

Selin erre végre elengedett egy nagyon rövid, száraz félmosolyt.

– Kár, hogy most nincs rá idő.

És ebben a pillanatban, mintha maga a világ sértődne meg azon, hogy bárki egy fél lélegzetnyit is könnyebbnek érzi a mellkasát, a torony teteje felől hirtelen mély, éles reccsenés futott végig a köveken.

Nem bent.

Kint.

Fent.

Mindenki felkapta a fejét.

A torony felső peremének egyik külső kőíve lassan kifelé billent.

És alatta, a frissen nyíló keskeny rés sötétjében valami olyan látszott meg egyetlen pillanatra, amitől az egész udvarnak egyszerre állt meg a gyomra.

Nem kéz.
Nem arc.
Nem test.

Hanem egy fejfordítás helye.

Mintha odafent valami már nem lefelé, hanem kifelé akarna kinézni.

A felső kőív billenése nem gyorsan történt. Pont ez tette gyomorforgatóvá. Ha leszakad valami, az legalább eldönti magát. Ez viszont lassan mozdult kifelé, recsegve, porladva, mintha a torony maga is ráérne megmutatni, mennyire nincs többé szüksége arra, hogy emberi tempóhoz igazodjon.

Az udvar népe egyszerre nézett fel.

Ez volt az első hiba.

Kaelen szinte azonnal érezte.

Nem azért, mert maga a felnézés már csapda lett volna. Hanem mert túl tisztán, túl közösen történt. Egy egész udvarnyi tekintet ugyanabba az irányba. Ugyanarra a nyíló résre. Ugyanarra az undorító, félkész fejfordítás-helyre odafent.

– Le a szemeket! – csattant fel egyszerre Sorya és Iren.

Késő.

Nem végzetesen. Csak éppen annyira, hogy a felső rés árnyékában kirajzolódó fejfordítás-hely egy árnyalatnyit tisztább legyen, mint kellett volna. Nem arc volt. Nem semmi konkrét. Sokkal rosszabb. Az a pont, ahol az ember már tudja, hogyan fordítaná ki a fejét, hogy kinézzen egy résen. Egyetlen mozdulat előszobája. Egyetlen szög. Egyetlen, pontosan emberi kíváncsiság.

Rhovan már káromkodott is.

– Hát persze. Már a nézésünk tetejére is épít.

Selin oldalt csapta a tekintetét, nem fel.

– Ne tartsátok rajta.

Az emberek lassan, darabosan engedték le a fejüket. Nem szépen. Nem egyszerre. De leengedték. Jó. Már ennek is örülni kellett. A világvége nagyon alacsonyra vitte a mércét.

A felső perem recsegése azonban nem állt meg.

Újabb porszemek hullottak alá. Az egyik külső ív mentén hajszálvékony repedés futott tovább, és a kifelé billent kő alatt a sötét rés most már nem egyszerű hasadéknak látszott. Inkább valaminek, ami tényleg helyet csinál egy kilátásnak.

Kaelen gyomra összeszorult.

– Nem kijönni akar ott.

Sorya rögtön ránézett.

– Hanem?

– Kifelé figyelni – mondta a férfi. – Olyan pontot csinálni, ahonnan az udvar egészét egyszerre veheti fel.

Iren halkan, hidegen tette hozzá:

– Felső megfigyelési hely.

Rhovan felhorkant.

– Csodálatos. Már saját nézőpontot épít a nyomorult.

Ez nem is volt túlzás.

Mert ha odafent valóban kialakul egy olyan testhely vagy figyelési pont, ahonnan a torony „kinéz” az udvarra, akkor nem kell többé apránként tanulnia a mozdulatokat. Kap egy teljes képet. Egy egész működő rendszert egyszerre. Útvonalakkal, megszakításokkal, lezárásokkal, figyelőkkel, gyerekekkel, sebesültekkel. Mindennel.

Sorya ezt ugyanabban a pillanatban értette meg.

– Azt nem hagyjuk.

Selin már a torony felé nézett újra, de csak a felső kőív alatti rés szélére, nem a sötét helyre.

– Hogyan törjük meg innen?

A kérdés nyers volt. Pont jó. Nem elmélkedés kellett. Hanem valami, ami most azonnal roncsolja azt a rohadt felső szöget.

Kaelen az udvart mérte fel. Felső dobás? Nem. Túl tiszta ív. Kötél? Talán. De ha csak feldobják, és a kötél szépen ráfut valamire, ugyanúgy használható mintát adhat. Füst? Látást takarhat. De az lassú. És közben a rés tovább nyílhat.

Aztán meglátta a déli oldali vásznakat.

A korábban fénytörésre használt, részben még mindig fent maradt, részben leeresztett szakadt ponyvákat. Ha nem a résre céloznak velük, hanem a fölötte futó külső peremre húznak rá valami ferde, ronda lebegő tömeget, az elveheti a tiszta kifelé-forduló nézőpontot.

– Takarás kell – mondta. – De nem rá. Fölé és elé. Olyan, ami mozog, csúszik, ronda, és nem engedi a tiszta kitekintést.

Iren azonnal bólintott.

– Igen. Nem bezárni. Elrontani a látóívet.

Rhovan lassan vigyorgott el.

– Végre megint rondaságra építünk. Már kezdtem hiányolni a stílust.

Sorya már osztotta is.

– Három hosszabb vászon. Nem egyben. Két kötéllel. Ferde feszítés. A keleti és déli felső kampókra. Nem húzzuk feszesre.

Az egyik őr ránézett.

– Fel kell menni hozzá?

A torony felső pereme újra recsegett. Mintha válaszolna.

Kaelen rögtön rávágta:

– Nem a főlépcsőn. És nem teljes feljutással. A romos állvány első szintjéről átvezetjük. Oldalról.

Selin azonnal hozzátette:

– A második forduló fölé nem megy senki. Elég az első szint, ha elérjük a külső kampót.

Sorya egy pillanat alatt döntött.

– Selin, egyik őr, velem. Kaelen lent maradsz és figyeled a felső rés változását. Rhovan, vásznak és kötelek.

A férfi felmordult, de már mozdult is.

– Imádom, amikor egyszerre vagyok málhás szamár és ostromgép.

– Fogd be és legyél hasznos – mondta Selin.

– Már megint ezzel a két feladattal.

Az udvar azonnal megmozdult. Nem pánikban. Nem szépen. Nyersen, sűrítve, egyre kevesebb felesleges mozdulattal. Két asszony a déli oldali szakadt ponyvákat húzta előrébb, de nem egyszerre ugyanarra a pontra. A köteleket nem gyűrűből bontották, hanem laza, megtört hurkokból, hogy ne legyen tiszta kifutásuk. Jó. Már minden kéz megtanult legalább egy fokkal rondábban dolgozni.

A torony felső résén közben a fejfordítás-hely nem mélyült tovább.

De nem is tűnt el.

Várt.

Ez volt benne a legrosszabb. Hogy már nem kapkodott. Nem erőltette túl korán. Tudta, hogy odalent úgyis a saját mozdulataikkal fognak válaszolni neki.

Lior halkan megszólalt Kaelen mellett.

– Most nem néz le. Még csak azt akarja, hogy legyen honnan.

A férfi ránézett.

– Biztos?

A fiú bólintott.

– Mint amikor valaki előbb ablakot csinál, aztán később áll oda.

Na, remek. Még az építkezés metaforája is hiányzott ide.

Kaelen a felső repedést figyelte. A kifelé billent kő alatti sötét rés nem mozgott. A perem viszont igen. Apró, alig látható porhullásokkal, rövid, száraz reccsenésekkel dolgozott tovább. Ha túl sokáig várnak, a „nézőhely” magától is tisztábbá válhat.

Rhovan visszaért a vásznakkal és a két hosszabb kötéllel. A ponyvák rongyosak voltak, egyik oldaluk kormos, másik oldalukon régi vízfoltok, szakadásnyomok. Tökéletes. Egyik sem esett szépen. Egyik sem feszült volna ki rendesen.

– Tessék – mondta. – Még a látványuk is sértő.

Sorya elvette az első kötelet.

– Jó.

Selin és az egyik őr már a romos belső állvány alsó részén dolgozott felfelé. Nem gyorsan, de most valamivel feszesebben, mint korábban. Mert odafent a rés minden másodperccel egy fokkal valóságosabb lett. Az őr vitte a kötelet. Selin nem fogott rá a jobb oldali, elrontott fogáshelyre. Jó. Már ösztönösen kerülte.

A torony tetején újabb apró kődarab vált le, és a külső udvarrész szélére hullott. Nem senki közelébe. Csak emlékeztetőként.

Sorya az állvány első szintjére érve átvette a kötelet, Selin pedig a szakadt vászon egyik felső sarkát húzta fel kampós bottal. Nem dobták. Nem lendítették. Húzták. Rondán. Akadozva. A vászon egyszer beakadt, egyszer visszacsúszott, aztán végül a felső perem alatti külső kampó egyik maradék csonkjára ráakadt.

Nem szépen.

Pont jó.

– Tartod? – kérdezte Sorya.

– Tartom – mondta Selin.

Az őr alulról feszítette a másik kötelet, de nem teljesen. Csak annyira, hogy a vászon ne zuhanjon vissza, viszont maradjon benne laza, hullámzó görbület.

Kaelen odalentről azonnal látta a változást.

A kifelé billent kő alatti rés sötétje már nem egy tiszta, szabad nyílás felé nézett. Elé belógott a szakadt, mozgó, ferde ponyvavég. Nem takarta el teljesen. Sokkal jobb. Elrontotta.

– Még egy – mondta.

Rhovan már adta is a második vásznat.

– Soha többé nem fogok panaszkodni arra, ha valami ronda és rosszul lóg.

– Hazudsz – mondta Kaelen.

– Természetesen.

A második vásznat nehezebb volt feljuttatni. A kötél egyszer ráfutott a belső kőélre, és majdnem túl tiszta feszülést kapott. Selin azonnal meglátta.

– Ne húzd úgy!

Az őr visszaengedte.

Jó. Már ezt is észrevették időben.

A második ponyva végül nem a rés fölé került, hanem kissé oldalra, ferdén keresztbe az első elé. Most a két vászon együtt nem falat adott, hanem két ronda, mozgó, kiszámíthatatlan szövetívet a felső kitekintés elé. A szél, ami eddig alig érződött, most épp csak annyira kapott beléjük, hogy a széleik időnként összesúrolódjanak.

A fejfordítás-hely odafent egy pillanatra elmosódott.

Lior kifújta a levegőt.

– Most már nem olyan jó neki.

Iren halkan hozzátette:

– Még.

Mert persze hogy még.

A torony erre válaszul nem lefelé támadt. Nem bent dörrent. Hanem a felső billent kő hirtelen még kijjebb mozdult.

Nem sokkal.

Pont annyival, hogy a két vászon közti rés egyik pillanatban túl nagyra nyíljon.

És abban az egyetlen rohadt pillanatban Kaelen meglátta.

Nem alakot.

Nem fejet.

Csak valamit, ami az emberi fej oldalvonalánál keskenyebb, de ugyanúgy képes lett volna kifelé fordulni. Nem arc. Nem szem. De egy tekintés helye. Egy irány. Egy odafordulás, amihez már majdnem elég volt a tér.

A férfi gyomrában a hideg úgy rántott végig, hogy egy lépést hátra kellett vennie.

Selin ezt odafentről is észrevette.

– Mi?

Kaelen nem vette le a szemét róla. De nem is tartotta rajta hosszan. Röviden, törve.

– Már majdnem áll ott valami.

Az udvar egyszerre feszült meg.

Sorya hangja éles lett.

– Harmadik vászon. Most.

Rhovan körbenézett.

– Több hosszú nincs.

Igen. Mert a világ azért még véletlenül sem készített elő nekik kényelmes készletet ehhez.

Kaelen ekkor a keleti oldalon felhalmozott, letámasztott hordágyvásznakra nézett. Nem a teljes hordágyakra. Azokra már vigyáztak, szétszedve, oldalra döntve, használhatatlan helyzetben tartva. De két külön leszedett vászonlap még ott feküdt a fal mellett, összehajtva.

– Azok – mondta.

A gyógyító asszony azonnal rávágta:

– Kellhetnek.

– Ha ez kinéz, minden kelleni fog – mondta Sorya.

Ez elég volt.

Az egyik őr már vitte is a két leszedett vászonlapot. Nem voltak olyan hosszúak, mint a ponyvák, de könnyebbek és szélesebbek voltak. Két kötéllel összefogva lehetett belőlük valami torz, lebegő függönyt csinálni a felső nyílás elé.

A torony felső része közben újra recsegett.

Most belülről is.

Mintha a kifelé billent kő mögött valami rápróbálna a nyílás szélére. Nem áttörni. Megtelepedni.

Selin és Sorya már a harmadik felfeszítésen dolgozott. Az őr alulról tartotta a kötél egyik végét, Rhovan pedig a másikat vitte ferde szögben a keleti oldali kampómaradványhoz. Nem szép rendszer lett. Inkább valami széteső, átlósan lifegő, ronda hálózat. Pont ezért volt jó.

Amikor a harmadik vászonlap is a helyére került, a felső rés odafent végre elvesztette a tiszta kifelé-forduló ívét. A billent kő alatt már nem volt egyetlen egyenes nézőhely. Csak rongy, foszló szélek, mozgó árnyak, kiszámíthatatlan szélmozdulatok.

Lior megint megszólalt.

– Most már csak keres.

Kaelen bólintott.

– Jó.

Rhovan oldalt mordult.

– Komolyan hiányzik az a korszak, amikor a jó szó nem azt jelentette, hogy valami csak egy kicsit kevésbé akar kinézni rád a toronyból.

A mondat után egy pillanatra tényleg majdnem nevetni lehetett volna. Majdnem.

A torony azonban nem hagyta.

Odafent a kifelé billent kő hirtelen nem tovább mozdult, hanem visszarántódott egy árnyalatnyit. Nem a helyére. Csak úgy, mint amikor valami belül felad egy szöget, és újat keres. A három lebegő vászon ettől egyszerre megrándult. Az egyik sarka kicsúszott, és az egész rongyos rendszer féloldalra billent.

– Tartsd! – ordította Sorya.

Selin ráfeszült a kötélre. Az őr is. Rhovan káromkodva húzott ellen a másik oldalon. A vásznak nem estek le. De az egyik középső résen most újra keskenyebb látócsík nyílt.

Kaelen odanézett.

És azonnal megértette, hogy ez most már nem csak kitekintésről szól.

Odafent a rés mögötti sötét nem oldalra fordult most.

Lefelé.

Mintha nem az udvart akarná egészben figyelni. Hanem kijelölni egyetlen pontot.

A férfi gyomra megfeszült.

– Nem mindenkit néz.

Sorya fentről kiáltott le:

– Kit?

A válasz túl gyorsan érkezett.

Mert a felső résből leváló egyik apróbb kődarab nem véletlenszerűen hullott most alá. Nem egyenes vonalban. Nem valakire célozva, persze. De pontosan Lior előtt csapódott a földre, alig fél karnyújtásnyira a fiútól.

A gyerek nem ugrott hátra.

Nem sikított.

Csak mereven nézte a követ.

És halkan megszólalt:

– Engem akar nézni.

Az udvaron a csend most nem üres volt.

Tele volt nagyon gyors, nagyon ronda felismerésekkel.

Mert persze. Persze hogy Liort. A gyereket, aki látja. Aki megmondja, hol figyel. Aki kimondja, mikor csak keres. Aki egyre többet ért ebből a rothadó rendszerből, mint bárki más. Ha a torony tiszta nézőpontot kap rá, az majdnem ugyanannyi, mint egy nyitott kapu a teljes rohadt mechanizmushoz.

Selin odafentről lekiáltott:

– Vidd el onnan!

Sorya rögtön közbevágott:

– Nem gyorsan!

Kaelen már Lior felé fordult, de megállította magát. Jó. Ezt legalább most már időben. A fiú még mindig a becsapódott kődarabot nézte. Nem a tornyot. Ez valószínűleg életet mentett.

Iren lépett előre.

– Lior. Rám nézel.

A fiú lassan felemelte rá a fejét.

– Most.

– Jó. Nem a követ nézed tovább. Nem a tornyot. Ide jössz, de nem futsz. Előbb balra lépsz. Utána a ferde padhoz. Onnan a déli falhoz. Onnan a fülkébe. Érted?

Lior bólintott.

– Igen.

– Mondd vissza.

– Balra lépek. Ferde pad. Déli fal. Fülke.

Jó.

Nagyon rossz, hogy már ennek is úgy örültek, mintha valami ünnep lenne, de igen. Jó.

Az első lépése megtörtént.

A torony odafent erre válaszként tompán megroppant.

Nem nagy hanggal.

Pont csak annyival, hogy mindenki érezze: észrevette.

Lior balra lépett. Nem tökéletesen. Gyerek volt. Fáradt. Túlterhelt. De lépett. A ferde padig már két őr figyelte külön, egyik sem nyúlt. Jó. Az új szabály legalább már működni próbált.

A második lépésnél, a padhoz érve, a felső rés egyik vászna hirtelen még jobban kifeszült a szélben, és a mögötte futó sötét megint egy pillanatra lefelé rendeződött.

Kaelen ezt meglátta.

– Nem elég a vászon.

Rhovan odafentről mordult:

– Ez mindig ilyen remek időzítéssel jut eszedbe?

– Most jutott biztosra – vágta vissza a férfi.

Mert igaz volt. A lebegő takarás elvette a tiszta nézőhelyet, de nem az irányt. A valami odafent most már nem ki akar látszani. Elég neki, ha lefelé tart egy rés, amin át ugyan nem lát élesen, de kijelölheti a célpontot.

Iren ugyanerre jutott.

– Mozgó takarás kell a gyerek elé is. Nem csak fent.

Selin azonnal.

– Pajzs?

– Nem merev – mondta Kaelen. – Olyasmi, ami vele megy, de nem válik tiszta emberi vonallá.

Rhovan felnevetett.

– Tehát most már személyes ronda függönyt csinálunk a gyereknek.

– Igen – mondta Sorya.

A legközelebbi asszony már kapta is fel az egyik rövidebb, félig nedves vászondarabot. Nem Liort takarta be vele. Sokkal jobb. Két rúddarab közé fogta lazán, és a fiú mellett, kissé előtte vitte ferdén, hogy amikor Lior a déli fal felé halad, a felső résből ne kapjon tiszta függőleges rávezetést.

A fiú ment tovább. Ferde pad. Déli fal. Fülke.

Amikor elérte a falat, a torony odafent végre nem roppant újra.

A lefelé húzódó sötét irányérzet eltűnt a vásznak, a személyes takarás, és a megtört útvonal együttese mögött.

Lior beért a fülkébe.

Csak akkor vett nagyobb levegőt.

Az udvar egyszerre lazult volna, ha lett volna még bennük ilyesmi.

De nem volt.

Mert a torony felső részéből ekkor mély, belső, hosszú reccsenés indult el, végig a külső íven, le a középső falsávon, át a belső mag felé. Nem omlásként. Inkább úgy, mint amikor valaki odabent végre összeköti a külön eddig próbált rétegeket.

Fent.

Kint.

Bent.

Lent.

Minden egyszerre.

Kaelen ezt megérezte, mielőtt bármi látszott volna.

– Most kapcsolja össze.

Iren azonnal ráemelte a tekintetét.

– Mit?

A férfi a toronyra nézett, de már csak röviden, törve.

– A nézést. A hangot. A megszakítást. A befelé és kifelé vezetést. Eddig külön tanulta. Most már rendszerként próbálja.

Rhovan odafentről lefelé mordult:

– Egyszer, csak egyszer szeretném, ha nem lenne igazad a legrosszabb mondatokban.

Selin a kötelet még mindig tartva szólt le:

– Akkor most mi jön?

A válaszra nem kellett sokat várni.

Mert a torony lábánál, nem bent, hanem kint az udvari köveken, a központi bejárat előtti félkör egyik repedése mentén vékony, sötét vonal kezdett húzódni.

Nem kifelé a toronyból.

Befelé a térbe.

És közben a déli szárny mögötti fal felől újra hallatszott a kaparás.

Pont ugyanabban a másodpercben.

Két hely egyszerre.

Két inger egyszerre.

Két figyelem egyszerre.

Lior a fülkéből halkan mondta ki, olyan hangon, amitől Kaelen hátán végigszaladt a hideg:

– Most már azt akarja, hogy válasszunk, mire figyelünk.

A mondat után az udvar levegője mintha egyetlen fokkal sűrűbb lett volna.

Nem hangosabban zajlott minden.

Pont ellenkezőleg.

A torony előtti félkör repedésében futó sötét vonal olyan lassan húzódott tovább a köveken, mintha direkt időt adna nekik ahhoz, hogy érezzék a döntés súlyát. Közben a déli szárny mögötti fal felől a kaparás nem erősödött, nem gyengült, csak kitartóan ott maradt. Két külön veszély. Két külön irány. Két külön reflex. És persze hogy pont ezt akarta. Megosztani a figyelmet, aztán ráülni arra a rövid rohadt résre az emberben, ahol eldől, melyik felé mozdul előbb.

Sorya nem nézett sem a toronyra, sem a déli falra hosszan. Jó. Már mind tanultak.

– Nem választunk – mondta. – Kettéválasztjuk a szerepet.

Iren azonnal rávágta:

– Igen.

Rhovan odafentről, a kötéllel küszködve felhorkant.

– Kifejezetten gyűlölöm, amikor a jó terv úgy hangzik, mint valami nyavalyás oktatási anyag.

– Akkor gyűlöld dolgozva – szólt vissza Selin.

Sorya már osztotta is:

– Iren, déli fal. Nem nyúlsz, csak olvasod. Gyógyító asszony veled, de ő sem ér falhoz. Két ember a gyerekekre. Kaelen velem a torony elé. Rhovan fent marad még tíz légvételig, aztán lejössz. A vásznak maradnak. Senki nem fut át két inger közt.

Az emberek mozdultak. Nem egyszerre, nem csordában. Rövid, kijelölt ívekben. Az új rend legalább annyira ronda volt, mint hasznos. A déli fal felé Iren ment előbb, de nem a kaparás irányába húzott egyenesen. A gyógyító asszonyt úgy vitte maga mellé, hogy közte és a fal közt mindig maradjon valami törés. Egy vödör. Egy kő. Egy félredöntött tartófa. Mögöttük két őr a gyerekek mozgását figyelte. Nem nyúltak. Jó.

Kaelen közben a torony elé lépett Soryával. A félköríves kövezett rész repedésében futó sötét vonal most már határozottabban látszott. Nem repedés volt, mert nem követte teljesen a kő eredeti ívét. Inkább ráíródott. Mint amikor valaki a már meglévő sérülésből saját mondatot csinál.

– Nem kijövetel – mondta halkan.

Sorya oldalról nézte.

– Hanem?

Kaelen a vonal egyik végét figyelte. A torony bejárata felől indult, de nem oda tartott, ahová logikus lett volna. Nem a nyitott udvar közepére. Nem a déli szárny felé. Kissé balra húzott, a keleti oldal és a torony közti szűkebb átvezető rész irányába.

És ettől még rosszabb lett.

– Útvonalat ír – mondta.

Sorya szeme összeszűkült.

– Kinek?

Kaelen lassan kifújta a levegőt.

– Annak, aki két dolog közt akar majd választani. Nem támadás. Rávezetés.

A déli fal felől eközben Iren hangja jött. Nem hangosan. Szárazon.

– Itt nem kijönni akar. Visszhangot keres.

Sorya odafordította a fejét, de nem teljesen. Jó.

– Emberül.

Iren a fal előtt állt két lépéssel, a gyógyító asszony mellett. A kaparás most sem közvetlenül ugyanonnan jött, inkább a falszakasz mögött csúszott röviden egyik pontról a másikra. Mintha nem áttörni akarna, hanem megtalálni, hol válaszolnak rá leginkább figyelemmel.

– A hangra akar mozdulatot kapni – mondta Iren. – Ha itt figyelünk, a torony előtt közben megadjuk neki a másik irányt. Ha a toronyt figyeljük, itt a hang lesz a behívás.

Rhovan még mindig odafentről morogta:

– Szóval ugyanaz, amit a gyerek mondott, csak most felnőtt mondatokkal. Ettől valahogy még jobban utálom.

Selin lejjebb engedte az egyik kötelet, de a vásznat még tartotta.

– Akkor egyik sem lehet elsődleges.

Kaelen bólintott.

– Pontosan.

A torony előtti sötét útvonal ekkor egy hajszálnyit tovább nőtt. Nem hosszra sokat. Inkább pontosabb lett. Az egyik kövön a vonal röviden kettéágazott, majd újra összezárt. Mint amikor egy ember röviden megfontol két lépéshelyet, aztán kiválasztja az egyiket. A férfi gyomra ettől megfeszült.

– Már nem csak útvonalat ír – mondta.

Sorya ráemelte a tekintetét.

– Hanem?

– Döntési ritmust.

A nő káromkodott egy rövidet. Jogos volt.

Mert ha ez így van, akkor a sötét vonal nem egyszerű jel. Nem csak arra vezetne rá valakit, hogy merre induljon. Azt is megpróbálja előre kialakítani, melyik ponton lassítson, hol forduljon, hol válasszon a két inger közt. Ez már nem csapda volt. Ez koreográfia.

Rhovan végre leugrott az állvány első szintjéről, és a vaspálcát a kezében megforgatva odajött hozzájuk.

– Mondjátok, hogy végre üthetek valamire, ami megérdemli.

– Nem a vonalra – mondta Kaelen azonnal.

A férfi megvetően nézett rá.

– Még meg sem lendítettem.

– Tudom, és már most rossz ötlet volt.

Rhovan felhorkant.

– Egy élmény veled dolgozni.

Sorya közben már a megoldást kereste. A torony előtti félkör. A kifutó sötét rávezetés. A keleti oldal felé húzó enyhe ív. A déli falnál tartott második inger. Két dolog volt biztos. Az egyik, hogy nem hagyhatják ezt az útvonalat így kiíródni. A másik, hogy ha egyszerűen szétverik vagy összemosatják, abból még könnyen lehet új, tiszta mozdulat.

Kaelen ekkor a kövek közt heverő cserépdarabokra nézett, aztán a két oldalra döntött vízedényre, majd a félkör szélén álló repedt kőládára.

És megértette.

– Nem a vonalat törjük. – mondta. – Keresztező zajt adunk rá.

Sorya rögtön.

– Emberül.

– Két rossz, rövid hamis útvonalat ráteszünk. Olyat, ami nem járható végig, de elrontja az egyértelműséget.

Rhovan erre már vigyorgott.

– Tehát hazudunk neki a kövekkel. Na, ez tetszik.

Igen. Pont ez kellett. Nem megsemmisíteni a sötét rávezetést, hanem ráírni két másik, ronda, használhatatlan, félbemaradó irányt. Olyanokat, amelyekből nem lesz sem tiszta mozdulat, sem tiszta döntési pont.

Sorya rögtön osztotta is:

– Három kődarab ide. Nem egy sorban. Vödör ferdén oda. Cserép a másik oldalra. Nem szimmetrikusan.

Selin már le is ért teljesen, és azonnal hozta a laposabb köveket. A gyógyító asszony a déli fal felől kiáltott át:

– Itt gyorsul.

Iren rögtön pontosított:

– Nem hangosabb. Közelebbre húzza.

Sorya rá sem nézett hosszan, csak válaszolt:

– Tartsd távol. Ne nézzétek közvetlenül.

Az udvar most tényleg kétfelé dolgozott, de nem ugyanarra az idegrendszerre bízva. Ez volt a különbség. Iren és a gyógyító asszony a hangra figyelt. Sorya, Kaelen, Selin és Rhovan az útvonalat rontotta. A többiek a gyerekeket és a sebesülteket tartották külön ritmusban. Csak így volt esélyük rá, hogy a két inger ne ugyanabban az emberben üljön össze.

A torony előtti sötét vonal mellé az első hamis irányt Selin rakta ki. Nem vonalként. Három eltérő méretű törmelékkel, kissé megtört ívben, a félkör belső oldala felé. Ez egy lépésnek látszó kezdést adott, de két méter után már belefutott a kőládába. A második hamis rávezetést Rhovan csinálta. Egy ferdére döntött vödörrel, egy hosszúkás cserépdarabbal és két apró kaviccsal. Olyan lett, mintha a keleti oldal felé lenne kerülő, de valójában az első szűkületnél használhatatlan.

Ronda lett. Kifejezetten ostoba. Tökéletes.

Kaelen figyelte a sötét eredeti vonalat.

A ráírt hamis utak után a sötét ív nem tűnt el, de elvesztette az elsőbbségét. Már nem úgy nézett ki, mint egyetlen jó döntés. Inkább úgy, mint valami, ami közt másik két hülyeség is ott van. Az ember nem szeret tiszta útvonalat követni, ha ugyanott három rossz változat is szembejön. A torony ezt is kénytelen volt most megtanulni.

– Megakadt – mondta.

Rhovan elégedetten fújt egyet.

– Na látod. Az ostobaság néha stratégia.

– Ezt eddig is sejtettük rólad – mondta Selin.

A férfi oldalra nézett rá.

– Hálás vagyok a megbecsülésért.

A déli falnál azonban nem lett ilyen egyszerű a helyzet.

A kaparás hirtelen abbamaradt.

A gyógyító asszony rögtön megszólalt:

– Most csend van.

Iren erre nem nyugodott meg. Sőt.

– Nem. Most várja, hogy mi pótoljuk a hang helyét.

Kaelen azonnal rákapta a fejét, de csak félúton. Megállította. Jó. Még egy ilyen tanulási mintát nem akart ma odaadni.

– Mit jelent?

Iren a fal előtt állt, mozdulatlanul.

– A hang eddig behívott. Most azt nézi, odamegyünk-e a csend miatt.

Rhovan felmordult.

– Természetesen. Mert a rossz dolgoknak ma külön humora van.

Sorya már döntött.

– Senki nem megy a falhoz. A hangos és a néma inger ugyanaz.

Ez jó volt. Használható. Pontos.

Lior a fülkéből halkan hozzátette:

– Most azt akarja, hogy hiányozzon.

Az udvaron senki nem nevetett volna, még ha tudna is. A gyerek pontosabb volt, mint kellett volna.

Mert igen. A kaparás eddig veszély volt. Most a hiánya lett az. És ez már tényleg minden emberi beidegződésre ráült. Az ember a zajra reagál. De a hirtelen elmaradó zajra is. Megy, megnézi, mi lett, miért nincs, mi változott. A rohadt rendszer most már ezt is tanulta.

Kaelen közben nem vette le a szemét a torony előtti megtört vonalakról. Az eredeti sötét útvonal nem mozdult tovább. A hamis rávezetések megtették a dolgukat. Egyelőre. Viszont a félkör külső pereménél, ahol a kövek a nyílt udvarba futottak át, valami új történt.

Egy rövid, sötétebb pötty jelent meg a kőlapok találkozásánál.

Nem jel.

Nem teljes forma.

Csak egy olyan pont, ahol a tekintet ösztönből megakadna, mielőtt továbbmenne.

– Most meg célpontot jelöl – mondta.

Sorya ráfordult.

– Kinek?

Kaelen a félkör külső szélét és a déli fal közti távolságot mérte fel, aztán hirtelen értette meg.

– Nem embernek. Figyelemnek. Azt akarja, hogy amikor a fal csendjét már ne bírjuk, itt akadjon meg előbb a szemünk.

Iren hallotta ezt, és azonnal hozzátette:

– Tehát a két inger közt átvezető pillantást építi.

Na persze. Már a nézés köztes állomását is. Mi más hiányzott volna.

Rhovan megforgatta a vaspálcát.

– Ezt már tényleg személyes sértésnek veszem.

– Jogos – mondta Selin.

A kis sötét pontot nem lehetett egyszerűen eltakarni. Túl kicsi volt hozzá. Túl jelentéktelennek látszott. Viszont pontosan ezért volt veszélyes. Az ember szeme imádja az ilyesmit. Egy apró rendetlenséget két nagyobb inger között. Odanéz. Röviden. Elég.

Kaelen a földön heverő vízpermetes rongydarabra nézett, aztán a mellette álló gyerekre, aki épp a fülke széléről figyelt kifelé, majd a déli fal és a torony közti félútra. Nem a pontot kell eltakarni. Mozgó, jelentéktelen életet kell adni köré, hogy ne legyen egyedül.

– Valami hétköznapit kell ott tartani – mondta.

Sorya kérdőn nézett.

– Emberül.

– Nem őrt. Nem figyelőt. Olyat, ami nem jelentést ad, hanem elveszi. Egy rongy, amit szárítanak. Egy lassan csöpögő vízedény. Valami, amitől a szem nem jelként olvassa azt a helyet.

A gyógyító asszony rögtön megértette.

– Elfedjük használattal.

– Igen – mondta Kaelen. – De nem mozdulattal. Állapottal.

Rhovan felnevetett.

– Zseniális. Most már a szemetet és a házimunkát is hadászati eszközként használjuk.

– Hallgass és hozz egy csepegő edényt – mondta Sorya.

A férfi vállat vont.

– Kérésed számomra parancs, sajnálatosan.

Pár pillanattal később már egy rosszul záródó, repedt vízedényt vitt oda a félkör külső széléhez. Nem közvetlenül a sötét pont fölé. Kissé mellé. Olyan helyre, hogy a lassan kicsorduló víz rövid, szabálytalan nyomokat hagyjon a köveken, és közben egy félig ázott rongydarab is ott feküdjön mellette. Nem szép. Nem gondos. Nem jel. Inkább csak életmaradék.

A sötét pont ettől nem tűnt el.

Sokkal jobb történt.

Jelentéktelenné vált.

Már nem hívta ugyanúgy a szemet. Beolvadt egy ronda, csöpögő, felesleges kis rendetlenségbe.

– Jó – mondta Kaelen.

Sorya végre kifújta a levegőt.

– Egyelőre.

És persze hogy ezt kellett mondania. Mert minden működött. Egyelőre. Mindig csak addig, amíg a másik oldal újra nem számolta.

A torony válasza most nem hangban jött.

Hanem mozgásban.

Odafent a három lebegő vászon egyszerre meglibbent, bár szél alig volt. Nem úgy, mint amit a levegő kapott meg. Inkább úgy, mintha a kő mögötti tér változott volna annyit, hogy másként húzza a környező rést. A külső billent kő mögötti sötét nem nézett ki többé tiszta fejfordítás-helynek. Jó. Viszont a középső vászon mögött most rövid, lefelé futó árnyékcsík húzódott.

Nem hosszú.

Pont elég.

Kaelen nyelt egyet.

– Lejebb hozta.

Selin rögtön ránézett.

– Mit?

– A nézést. Nem a peremre akar állni már. A vásznak mögötti mozgásból akar lefelé irányt csinálni.

Rhovan erre már csak fáradtan felnevetett.

– Tehát most már a takarásunkat is eszközzé akarja tenni. Kezdtem hiányolni ezt a mintát.

Iren a déli falnál halkan, de élesen szólt át:

– Itt újra hang van.

A fal mögül most nem kaparás jött.

Hanem három rövid koppanás.

Szabálytalan időközökkel.

Mint valami rossz kopogókód.

A gyógyító asszony odakapta a fejét, de nem nézett teljesen oda. Jól tette.

– Most meg mit akar?

Lior a fülkéből suttogta:

– Hogy azt higgyük, üzen.

Ez a mondat valahogy rosszabb volt minden eddiginél.

Mert igen. Persze. Miért is ne tanulná meg a rendszer azt is, hogy az ember különösen rosszul viseli a mintát, ami majdnem üzenetnek hangzik? Három kopogás. Kicsi szünet. Még három. Nem azért, mert valaki tényleg beszélni akar. Hanem mert az emberi elme gyűlöli a majdnem-rendet. Máris jelentést keresne benne.

Sorya ezt azonnal lezárta.

– Senki nem számolja. Senki nem értelmezi. Csak hang.

Rhovan felmordult.

– És itt megint tanulunk valami szépet a civilizációról.

Kaelen azonban nem a falra figyelt már elsőnek. Hanem az udvar egészére. A torony előtti megtört hamis utakra. A csepegő vízedényre. A vásznak mögötti árnyékra. A déli fal kopogására. A gyerekekre. A fülkékre. A figyelőkre. A mozdulókra. És hirtelen, egyetlen hideg, rossz felismeréssel megértette, mi változott meg most igazán.

– Nem azt akarja, hogy rosszul döntsünk – mondta halkan.

Sorya ránézett.

– Hanem?

A férfi nagyon lassan válaszolt.

– Azt akarja, hogy állandóan döntési helyzetben maradjunk.

A mondat után az udvar tényleg elcsendesedett.

Mert ez pontosabb volt annál, mint amit bárki szeretett volna hallani.

Nem egyetlen csapdáról volt már szó.
Nem egyetlen megszakított mozdulatról.
Nem egyetlen nézőpontról vagy tárgyról.

Hanem arról, hogy a város minden emberét, minden percben, minden rohadt apró mozdulat előtt egy választási perembe kényszerítse. Hogy soha ne lehessen semmi automatikus. Semmi természetes. Semmi egyszerű. Mert az ember minél tovább él így, annál könnyebb benne megtelepedni ott, ahol a döntés már fáradt.

Iren feje lassan biccent.

– Igen.

Rhovan most nem viccelt.

– Akkor ezt így nem órákig játssza velünk.

Senki nem válaszolt neki azonnal.

Mert mind ugyanarra jutottak.

Nem. Ez már napokra szólt volna. Talán tovább is. Ha hagyják.

Selin Kaelenre nézett.

– Akkor nem csak védekezni kell. Meg kell vágni a rendszert valahol.

A férfi ránézett.

– Igen.

– Hol? – kérdezte Sorya.

Kaelen a toronyra nézett. Röviden. Törve. A felső vásznakra. A középső magra odabent. A félkör előtti sötét rávezetésre. A déli fal visszhanghangjaira.

És végre kimondta azt, amit egész eddig kerülgettek.

– A kapcsolatokat kell elszakítani. Nem a jeleket. Nem a helyeket. Azt, ahogy az egyikből átmegy a másikba.

Sorya arca megkeményedett.

– Emberül.

Kaelen a toronyra mutatott.

– Fent, lent, bent, kint most már együtt dolgozik. Ha ezt valami vezeti, akkor van köztes csatorna. Nem feltétlen cső vagy járat. Mintázat. Vonal. Ritmus. Valami, ami összeköti a torony magját az udvari rávezetésekkel és a falhangokkal. Azt kell elvágni.

Rhovan ekkor végre lassan elvigyorodott, de most nem gúnyból. Valami sötétebb örömből.

– Na. Ez már tetszik. Végre nem foltozgatni akarunk, hanem kitépni valamit a gyökerénél.

Iren azonban nem engedett ilyen könnyen az örömnek.

– Ha van ilyen köztes kapcsolat, azt nem biztos, hogy látjuk.

– Nem kell látni rögtön – mondta Kaelen. – Elég megtalálni, hol vált egyszerre több hely aktívvá.

A gyógyító asszony ekkor a déli fal felől szólt át:

– A hang ott indult újra, amikor fent a vászon megmozdult.

Selin azonnal rávágta:

– És a torony előtti sötét vonal akkor mélyült, amikor a kaparás elhallgatott.

Kaelen bólintott.

– Igen. Nem véletlen egybeesések. Átváltások.

Sorya egy másodpercig sem habozott tovább.

– Akkor most már nem csak őrség van. Mintát figyelünk. Minden változásnál egyszerre jelenteni kell, mi történt hol.

Rhovan felhorkant.

– Már alig vártam, hogy végre könyvelést is vezessünk a világvégéről.

– Most örülhetsz – mondta Selin.

A torony közben újra roppant egyet odafent.

A déli fal mögül újabb három kopogás jött.

A félkör előtti sötét útvonal nem mozdult.

A csepegő edény vizet pöttyentett a kövekre.

A vásznak lebegtek.

A gyerekek lélegeztek.

Az emberek figyeltek.

És az egész város most már tényleg úgy működött, mint egy túlfeszített, sérült idegrendszer, amelyik érzi, hogy valaki belülről próbálja meg átírni.

Sorya végignézett mindannyiukon.

– Most kezdjük visszanézni rá. Nem csak túlélni.

És ebben a pillanatban, mintha a torony meghallotta volna a mondatot és külön megsértődött volna rajta, a központi bejárat sötétjéből odabent tompa csattanás jött, majd rögtön utána a felső vásznak mögül valami rövid, gyors árnyékmozgás suhant át.

Nem teljes alak.

Nem test.

Csak annyi, mint amikor valami végre megtanulta, milyen gyorsan kellene reagálnia.

A következő pillanatban a déli fal mögül nem kopogás jött.

Hanem egy gyerekhang.

Pontosan Nira hangja.

– Segíts…

– Ne mozdulj! – üvöltötte rá azonnal a gyógyító asszony Nirára, olyan hangon, hogy az egész udvar belefeszült.

A hang a déli fal mögül mégis pontosan Nira hangja maradt.

Nem hasonlított rá.

Nem emlékeztetett rá.

Az övé volt.

Pontosan az a kissé rekedtes, túl gyorsan felnőtté vált gyerekhang, amelyikkel az előbb visszamondta az útvonalat. Ez volt benne a legmocskosabb. Nem ügyetlen utánzás. Nem félrecsúszott torzulat. Hanem használható pontosság.

A fülke belsejében Nira megmerevedett, a két kisebb gyerek pedig egyszerre nézett rá. A lány arcából kifutott a szín.

– Én itt vagyok – mondta nagyon halkan.

A déli fal mögül azonnal érkezett a válasz ugyanazzal a hanggal, ugyanazzal a légzéssel, ugyanazzal a gyerekkori feszüléssel a mondat végén:

– Én is.

Az udvarban erre nem pánik tört ki. Annál rosszabb.

Valami sokkal csúnyább. Az a fajta csend, amikor mindenki egyszerre érti meg, hogy mostantól már a hangjukat sem tarthatják biztosan a sajátjuknak, ha rosszkor, rossz helyen, rossz szándékkal szólalnak meg.

Rhovan lassan kifújta a levegőt.

– Na. Ezt külön kívántam a hátam közepére.

Sorya már mozdult volna a déli fal irányába, de megállt félúton. Jól tette. Már mindenkin látszott, hogy az első ösztön most az lenne: megbizonyosodni. Odanézni. Meghallgatni. Kiszűrni, melyik az igazi. És persze hogy pont erre ment ki az egész.

Iren hangja olyan száraz lett, hogy szinte vágott.

– Senki nem válaszol neki.

A fal mögül Nira hangja újra megszólalt.

– Fáj.

A valódi Nira erre összerezzent. A két kisebb gyerekből az egyik sírni kezdett, a másik viszont nem. Csak bámult a fal felé, mintha a saját fülével is ellenőrizni akarná, melyik a testvér, melyik a hamis. A gyógyító asszony rögtön elfordította a fejét.

– Nem arra nézel.

Kaelen közben csak hallgatott. Nem a hangot hallgatta elsőnek. A ritmusát. A szüneteket. Azt a rövid ürességet a két szó között, ahol a valódi fájdalom általában megbillen, mielőtt hang lesz belőle. Itt nem billent. Túl kész volt. Túl pontos. Olyan volt, mint minden eddigi próbálkozásuk elleni fegyver: nem a végrehajtás, hanem annak a helye, ahol az ember már majdnem elhiszi, hogy most tényleg cselekednie kell.

– Nem segítséget kér – mondta halkan.

Selin azonnal ránézett.

– Hanem?

– Azt akarja, hogy valaki a hang miatt induljon. Nem a helyzet miatt.

Iren bólintott.

– Igen. A hang most már külön inger.

Rhovan oldalra köpött volna, ha maradt volna benne ilyen hétköznapi elegancia.

– Kiváló. Eddig a mozdulatainkat ette. Most már a könyörületünket is megszólaltatja.

A fal mögül Nira hangja most egy árnyalatnyit közelebbinek tűnt.

– Nagyon fáj.

A valódi Nira erre remegni kezdett. Nem ordított. Nem tört ki. Egyszerűen csak megrázta a fejét.

– Én nem mondtam ezt – suttogta.

Sorya azonnal odafordult hozzá.

– Tudom.

Ez most többet ért bármi másnál. Nem vigasz volt. Nem nyugtatás. Egyszerű helyretétel. Az udvarnak szüksége volt rá, hogy valaki kimondja: ami megszólal, attól még nem válik igazzá.

A déli fal mögötti hamis hang azonban pontosan erre épített tovább.

– Miért nem jössz?

Most már nem a gyerekeknek szólt.

Nem is Soryának.

Hanem az egész udvarnak. Mindenkinek, akiben még működött a reflex, hogy a szenvedő hangra közelebb lép.

A gyógyító asszony arca megkeményedett.

– El kell vágni a hallgatási teret.

Kaelen odakapta a fejét, de nem a falra, csak rá.

– Hogyan?

– Nem a hangot – mondta a nő. – A helyét. Most a fal mögött van neki egy tiszta visszhangkamra. Ha ugyanúgy tovább él ott, újra meg újra rápróbálhat a nevekre, a fájdalomra, a könyörgésre.

Iren lassan bólintott.

– Igen. Nem válaszolni kell rá. Meg kell zavarni a visszaérkezést.

Rhovan fintorgott.

– Emberül.

Kaelen közben már értette. A hang nem attól veszélyes, hogy megszólal. Attól, hogy falat kap maga köré, üreget, ahol tisztán visszaül. A déli fal mögötti keskeny rész, a kis kamrák, a félüres tárolósáv együtt adtak neki test nélküli torkot.

– Zajt kell oda adni – mondta. – Olyat, ami nem üzenet, nem beszéd, nem emberi ritmus. Folyamatosat. Rosszat.

A gyógyító asszony már körbenézett is.

– Fém. Víz. Rongy. Egymáson.

Rhovan szája sarka megmozdult.

– Már megint a ronda megoldás győz.

– Ma te vagy ennek a legnagyobb híve – mondta Selin.

Az egyik őr már hozta is a két rosszul záródó edényt, egy félig leszakadt vasláncot, és három nedves rongyot. Nem a falhoz vitték őket közvetlenül. Hanem a keskeny sáv bejáratához, oda, ahol a hang még be tudott futni, de a tér már nem adta vissza ugyanúgy. A láncot nem feszítették ki. Ráejtették az egyik edény oldalára, a rongyokat pedig félig a peremek közé tömték, hogy amikor a víz rájuk csorog, a fém ne szépen csengjen, hanem tompán, nyálkásan, használhatatlanul nyöszörögjön.

Rhovan megnézte a készülő rendszert.

– Fenséges. Mint egy részeg kovács rémálma.

– Tökéletes – mondta Kaelen.

Az első vízöntésnél a hang tényleg undorító lett. Nem csobogás. Nem csengés. Nem csattanás. Inkább valami folyamatos, tompa, szálas, nedves fémzörej, ami egyszerre fedte el és rontotta el a fal mögötti visszhangot.

A hamis Nira-hang azonnal megszólalt volna újra, de most nem ugyanúgy ült ki a térre. Megtört. A vége maszatos lett. A „segíts” nem hangzott többé egyetlen, tiszta irányból. Csúszott benne a lánc, a víz, a rongy. Emberi könyörgés helyett olyan lett, mint valami elrontott emlék arról, hogyan próbál egy hang testet kapni.

A valódi Nira lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán kifújta a levegőt.

– Már nem úgy szól.

Lior a fülkéből bólintott.

– Mert nincs neki szája ott.

Az udvarban senki nem szólt erre semmit. Túl pontos volt ahhoz, hogy kényelmes legyen.

Sorya közben végignézett a toronyon, a déli falon, a félkör kövein, a gyerekeken, a figyelőkön és a mozdulókon. Az arcára kiült az a fajta fáradtság, amit egy vezetőnek hivatalosan nem szabadna megmutatnia. De már senki nem hitt ilyen szabályokban.

– Elég volt ebből a körből – mondta. – Most lezárjuk a belső mozgást estig.

Rhovan felé fordult.

– A torony bejárata körül duplán törjük fel a teret. Semmi nem marad tiszta félkörben.

Irennek:

– A déli fal mögötti sávot ideiglenesen lezárjuk, de nem elfalazzuk. Csak használhatatlanná tesszük.

A gyógyító asszonynak:

– A gyerekek a déli fülkékből átkerülnek a nyugati törttérbe. Kettős figyelővel.

Selinnek:

– Kaelen ma már nem indul elsőnek semmire.

A nő bólintott.

– Igen.

Kaelen erre felnézett.

– Mintha nem ma beszéltük volna ezt meg.

– Beszéltük – mondta Selin. – Most újra hallod.

Rhovan felmordult.

– Ez valószínűleg a szeretet egyik nyomorult formája.

– Akkor maradj távol tőle – mondta Selin.

A férfi elvigyorodott, de a szemében nem volt derű.

A következő félóra keményebb lett, mint bármelyik nyílt roham. Nem azért, mert több történt. Hanem mert mindent úgy kellett újrarendezniük, hogy közben ne adjanak új mintát annak, ami figyelte őket.

A torony bejárata előtti félkört teljesen szétverték. Nem rombolással. Rosszabbul. Kiszámított rondasággal. Oldalra döntött ládák, szabálytalan kőékek, félig üres vízedények, ferdén fekvő rúddarabok, nedves rongyok és törött cserépdarabok kerültek a kövekre. Aki ott most át akart menni, annak nem lépései lettek volna, hanem tárgyalása a talajjal. Ez jó volt.

A déli fal mögötti szűk sáv bejáratát nem zárták el teljesen. A teljes zárás túl tiszta végpont lett volna. Ehelyett két oldalról felhalmozott fa- és kődarabokkal, lógó vizes rongyokkal, és a láncos-zajos rendszerrel tették olyan hellyé, ahol az ember nem akar megállni, nem akar hallgatózni, nem akar kíváncsi lenni. Minden benne lett csúnya. Minden benne lett kellemetlen. És most ez ért fel a védelemmel.

A gyerekeket valóban átvitték a nyugati törttérbe, oda, ahol már korábban is kevésbé voltak tiszta útvonalak. Nem együtt. Nem szépen. Két figyelővel, külön lezáró mozdulatokkal. Nira egyszer sem szólt a fal mögötti saját hangjára. Ez több volt, mint fegyelem. Ez már kőkemény túlélőösztön volt.

Teren közben újra erőre kapott annyira, hogy maga tartsa a bögrét. A keze még remegett, de már a saját ritmusában. A gyógyító asszony ezt észrevette, de nem dicsérte meg. Nem akart nekik ünnepet csinálni abból, hogy valaki egyelőre még ember maradt.

A torony odabent eközben nem maradt néma.

Időnként hosszú, lassú belső súrlódások futottak végig rajta, mint amikor valami sértetten újraszámol. A felső vásznak néha megmozdultak, bár szél alig volt. A központi mag felől nem nyílt újabb rés, de az a finom, visszatartott feszülés ott maradt a kövekben. Nem feladták. Csak átmenetileg rosszabb szögbe kényszerítették.

És ez mind tudta mindenki.

Mire a fény tompább lett, és az udvar fölött a por, a füst meg a vásznak árnyéka sűrűbb réteget vont a levegőre, a város belseje már teljesen másként működött, mint hajnalban.

Senki nem vitt végig egyedül összetett mozdulatot.
Senki nem reagált hangra azonnal.
Senki nem állt meg tiszta döntési pontban.
Senki nem hagyott félbemaradó gesztust végpont nélkül.
És senki nem bízott többé maradéktalanul abban, hogy az első jó szándéka valóban csak az övé.

Szép kis fejlődés. Emberiség, taps.

Kaelen végül a nyugati fal közelében állt meg, onnan, ahonnan a torony felső rését csak törve, a vásznak és a félredöntött tárgyak közt lehetett látni. Selin mellette maradt. Nem túl közel. Annyira, hogy érezze, ha megmozdulna. Annyira, hogy ő is érezze őt. Már ez is külön nyelv lett közöttük.

– Még mindig érzed? – kérdezte a nő.

A férfi nem kérdezett vissza, mire gondol. Felesleges lett volna.

– A helyét igen – mondta. – De már nem húz annyira.

Selin bólintott.

– Jó.

A férfi oldalra nézett rá.

– Tőled ez ma már majdnem dicséret.

– Ne szokj hozzá.

– Nem áll szándékomban.

A nő szája sarka megmozdult. Röviden. Fáradtan. Aztán eltűnt. Mint minden olyan dolog ma, ami kicsit emlékeztetett rá, hogy létezhetne könnyebb élet is.

Pár lépéssel arrébb Rhovan egy felborított kőláda szélén ült, a vaspálcát a két térde közt tartva. Olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban hajlandó lenne újra felállni és összetörni valamit, de csak akkor, ha biztos benne, hogy az legalább fél óráig véglegesnek látszik.

– Mondok valamit – szólalt meg végül. – Ha ezt valaha túléljük, én olyan házat akarok, amiben semmi nem lóg, semmi nem csöpög, semmi nem zörög, és a falaknak nincs véleményük.

Ritkán sikerült ennyire pontos mondatot mondania.

– Igényes kívánság – mondta Kaelen.

– Igen. És mivel ez a világ valószínűleg gyűlöl, majd pont egy nyikorgó, nedves viskót kapok.

Selin erre most tényleg elengedett egy rövid száraz levegővételnyi nevetést. Nem többet. De az udvaron többen arra kapták fel a fejüket, mintha hirtelen valami idegen hang ütötte volna meg őket. Ilyen lett most már a nevetés is. Gyanús.

Iren lassan odajött hozzájuk. A kezében egy törött cserépdarabot forgatott, de nem figyelmetlenül. Inkább úgy, mint aki az egész napot még mindig tovább rakosgatja magában.

– A váltások egy része összeállt – mondta.

Sorya, aki a közelben egy őrrel beszélt, odafordult.

– Mennyire?

– Elégre – mondta Iren. – A felső nézőpont próbája összefüggött a déli fal hangterével. A torony előtti rávezetés akkor erősödött, amikor a fal elhallgatott. A hamis hang akkor jött, amikor fent rövid látócsík nyílt Liortól lefelé. Nem külön próbák voltak. Közös rendszer.

Sorya arca ettől csak sötétebb lett.

– Tehát tényleg van összekötés.

– Igen – mondta Kaelen. – És nem véletlenszerű.

Rhovan felhorkant.

– Micsoda meglepetés. A rémálmunk szervezett.

Iren tovább beszélt.

– Ami jó hír, hogy ahol egyszer sikerült megtörni a kapcsolatot, ott a másik pont is gyengült. A falhangot elrontottuk a zajjal. A felső nézőpontot a lebegő takarással. A rávezetést a hamis útvonalakkal. Ezek nem függetlenek.

Sorya bólintott lassan.

– Tehát ha megtaláljuk a köztes hordozót…

– Akkor lehet nagyobbat vágni rajta – mondta Kaelen.

A mondat után csend jött.

Nem azért, mert ne értenék. Hanem mert mindenki ugyanoda nézett fejben. A torony belsejébe. A központi maghoz. A lépcsőhöz. A külső peremhez. Ahhoz a valamelyik rohadt csatornához, ami a jeleket, a hangokat, a figyelési pontokat és a megszakításokat egyetlen rendszerben vezeti.

A gyógyító asszony megtörte a csendet.

– Ma már nem mész vissza oda.

Nem kérdés volt. Kijelentés.

Kaelen ránézett.

– Tudom.

– Mert ha ma még egyszer bemész, már nem te figyeled azt. Az figyel téged.

Ez túl pontos volt ahhoz, hogy kényelmes legyen. A férfi nem válaszolt rá rögtön. Mert igaza volt. A torony ma már túl sokszor tanult róla. A kézhelyeiről. A félbemaradt elkapásáról. A nézéséről. A leállásairól. Nem lehetett újra odavinni ugyanazzal a testtel, ugyanazzal az idegrendszerrel, és úgy tenni, mintha ez nem számítana.

Selin ezt hallva csak ennyit mondott:

– Holnap majd másképp mész.

A férfi oldalra nézett rá.

– Magabiztos vagy.

– Nem – mondta a nő. – Csak nem engedem, hogy ugyanabba a verembe kétszer ugyanúgy lépj.

Ez volt ma a legközelebbi dolog a gyengédséghez. Nem szóltak róla többet.

Az este lassan ráült a városra. Nem igazi sötétséggel. Inkább egyre tompább fényekkel, nehezebb levegővel, és azzal az érzéssel, hogy a dolgok már nem látszanak tisztábban attól, hogy kevesebb fény van, csak kevésbé leplezik, mennyire fáradt minden. A felső vásznak árnyéka hosszabb lett. A csepegő vízedény ritkábban adott hangot. A láncos-rongyos zajrendszer a déli falnál lassan átállt egy tompább, nedves surrogássá. A gyerekek közül többen elaludtak a nyugati törttér szélén, de nem mélyen. Inkább úgy, mint az állatok, amelyeknek alvás közben is nyitva marad valami odabent.

Sorya végül körbejárt mindent még egyszer. Nem vezetőként nézett már rájuk. Inkább úgy, mint aki fejben sorra eltemeti a mai nap hibáit, hogy holnap legyen mivel folytatnia a háborút. Mire visszaért a torony elé, már egészen más volt a hangja.

– Éjszakai rend.

Az emberek odafordultak.

– Négy figyelőpár – mondta. – Kettő a toronyra, de nem a bejáratra meredve. Kettő a belső mozgásra. A gyerekeknél váltott alvás. A sebesülteknél kettős jelenlét. Ha hang jön, senki nem reagál egyedül. Ha mozdulat akad meg, azonnali lezárás. Ha valaki túl sokáig néz egy pontra, rászólunk. Nincs szégyen benne. Most semmiben nincs.

Ez jó volt. Mert már mindenki tudta. A szégyen most luxus lett volna. A túlélés mocskosabb volt annál.

Rhovan felállt a kőládáról.

– És mi van a toronnyal?

Sorya a sötétedő nyílás felé nézett.

– A torony ma nem győzött.

Kaelen hallgatta a mondatot. Jó lett volna hinni neki. De nem lehetett teljesen.

– Nem – mondta végül. – Csak ma még nem végzett velünk.

Sorya ráemelte a tekintetét. Nem vitatkozott. Részben ez volt a baj. Részben ez adott mégis valami kemény biztonságot. Mert ha nem hazudják el a helyzetet, abból legalább lehet építkezni.

– Holnap bemegyünk újra – mondta.

A mondat nem kérdés volt. Nem ígéret. Inkább ítélet.

Iren bólintott.

– De nem úgy, mint ma.

– Nem – mondta Kaelen.

Lior, aki a fülke árnyékából hallgatta őket, halkan hozzátette:

– Holnap már számít ránk.

Ez a gyerek vagy megmenti őket, vagy mindet az őrületbe kergeti, gondolta Rhovan olyan arccal, ami ezt szavak nélkül is elmondta.

A torony ekkor utoljára megszólalt aznap.

Nem reccsent.

Nem dörrent.

Nem kapart.

Valami sokkal rosszabb történt.

A felső vásznak mögül, a központi mag sötétjéből és a déli fal mögötti tompa visszhangból egyszerre érkezett egyetlen rövid, alig hallható belső mozdulat. Mintha a rendszer, amit egész nap próbáltak elrontani, most egy pillanatra mégis egybeállna odabent. Nem kifelé. Nem nyíltan. Csak annyira, hogy mindenki érezze: a másik oldal nem aludni készül.

Hanem emlékezni.

Kaelen lassan a toronyra nézett. Nem hosszan. Csak annyi időre, amennyi elég volt hozzá, hogy a sötét nyílás, a lebegő vásznak, a feltört félkör és a kőben maradt rossz vonalak egyszerre üljenek rá a szemébe.

Aztán elfordította a fejét.

Mert most már nem az volt a kérdés, hogy lehet-e ezt az éjszakát kibírni.

Hanem az, hogy reggelre marad-e még bennük elég saját döntés, amivel egyáltalán vissza lehet menni oda.

A torony a tompuló fényben majdnem mozdulatlannak látszott.

Majdnem.

És mostanra mindenki tudta, hogy a legveszélyesebb dolgok általában pont így néznek ki, mielőtt újra nekikezdenek.