AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI – TIZENHARMADIK FEJEZET Kaelen még mindig a falon állt, amikor a város alatti dobbanás elhallgatott. Nem halkult. Nem távolodott. Egyszerűen megszűnt. Ez volt benne a legrosszabb. A zajhoz hozzá lehet szokni. A lövésekhez, a…
AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI - TIZENKETTEDIK FEJEZET A romváros reggele ugyanúgy indult, mint a többi. A falakon futó repedésekben friss zöld hajtások nyújtóztak, a rozsdás fémeken harmat ült, a drónok pedig rendes kis fegyelmezett rajokban húztak át a tér fölött,…
AZ ÚJ VILÁG ÁRNYAI - TIZENEGYEDIK FEJEZET A romváros hajnalban mindig más arcát mutatta. Nappal a fény megült a szétszakadt tornyokon, megcsillant a félig szétmállott üvegfalakon, a rozsdaette vashálókon, és a zöld, szívós növényzeten, amely úgy kúszott fel minden felületre,…
Az Új Világ Árnyai – TIZEDIK FEJEZET Az eső elállt, de a levegő még mindig nedves volt, mintha a város nem tudná elengedni, ami történt. A romok közt reggelente fém szag ült meg: rozsda, olaj, nedves beton, és valami új.…
Az Új Világ Árnyai – KILENCEDIK FEJEZET A város peremén a fal már nem volt fal, csak emlék. Repedezett betonbordák, köztük gyökerek, mintha a föld ujjaival visszahúzná magához azt, ami sosem tartozott igazán az emberhez. Kaelen ott állt a magasban,…