A megismerkedés szebb volt, Mint az elválás egymástól.
De a szívem kapuja mindig nyitva áll,
Hogy visszatértedkor újra velem legyél.
Testvérem, ki elköltöztél e szennyes világból,
A szeretet és nyugalom kertjébe Angyalok és szentek közé,
Tudnod kell, hogy hitem nem hagyott el,
Talán erősebb, mint valaha,
Hiszem, hogy egyszer visszatérsz.
Tudom, ha itt lennél, azt kérnéd, ne bánkódjak,
Ne sírjak, de nehéz ezt az érzést feldolgozni, elfogadni, Hogy nem vagy itt.
Tudnod kell, hogy rövid életünk alatt,
Amit még együtt éltünk meg,
Bármit is mondtam, tettem, nem komolyan gondoltam.
Kisgyermekként felnéztem rád,
Szerettelek, és mindig szeretni foglak.
Soha nem feledlek, mindig velem leszel,
Bárhová is sodorjon az élet.
Ha gyermekeim lesznek,
Esténként majd rólad mesélek,
Hogy ki volt az én szeretett bátyám, Aki hányatott életét eldobva
Megtért az Úrhoz,
Kinél megbocsájtást nyert,
S teljes életet élve kiterjesztette szeretetét mindenki felé.
Nem tudom, miért velem volt kegyes az Úr,
A sors, miért neked kellett elmenned,
Mikor én a nyomodba sem léphettem.
Talán szüksége volt rád az Úrnak odafent.
Talán születésünkkor ez volt megírva.
Nem tudom.
Az én életemre, amit eddig éltem, mi vár idelent.
De ígérem neked, kitartok, míg erőm kitart,
Szüleinkre vigyázok, amíg csak lehet,
S feleséged, ki egyedül maradt, Sosem tűnik el szemeim elől.
Neki mindig helye lesz az életemben.
Erős leszek, hogy erősek lehessenek.
Mióta nem vagy, úgy érzem, valami hiányzik belőlem.
Úgy érzem, lelkem egy darabja eltűnt, eltört.
Kicsit üresnek érzem magam,
De nem mutatom fájdalmam, mert úgy erőm is elvész.
A valamikori viszontlátásra:
Szerető öcséd, Attila